Birdie&Eleanor

... nice to meet you, again

Megbűvölten figyelem, ahogy Pacsmag (a szomszéd sötét kandúrja) az én ablakom alatt lakmározik a hátsókert felőli teraszon. Fiziológiai szükséglet, naponta előfordul. A kör a dologban, hogy már lassan két hónapja velem él, de soha nem étkezett még ennyire mohón. Elgondolkodom rajta, hogy talán a szomszéd néni megunta a társaságát és elfelejtett enni adni neki.
Sokatmondó pillantással mered rám, majd ahogy befejezi felegyenesedik és még egy halovány nyávogás is hallatszódik. Azt hiszem, gyakorlatilag, most először. Elszórakozok magamban. Örömet okoz látni, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Egy árnyalattal vidámabban élem át a következő pillanatot, micsoda butaság. Hogyan lehetne vidámabb? Még a sarkon megtorpan és válla felett hátrapillant rám, mielőtt farkát antennának használva megvillantja legnemesebbik felét. Most mégis, mintha sértettként fordulna felém, majd elviharzik. Meglepetten nézek rá, majd mosollyal arcomon megcsóválom a fejem.
A ház elég nagy és fehér. Tiszta és fehér. Kényelmes és fehér. Nem egy gyermekbarát környezet. És fehér. Makulátlan. Épp olyan, amilyennek szerettem volna gyerekként.
Belesüpped köralakom a kanapéba, érzem, ahogy felveszi alakom. Lehunyom szemeim. Ma élem át a szabadságom első napját. És nem is igazán vágyom semmire, csak egy kis csendre. Nyugalomra. Pihenésre. Távol lenni az emberektől. Mindentől és mindenkitől. Egy picit össze kell zárkóznom magammal, hogy tisztázhassak pár meg nem fejtett dolgot magam körül. Példának okáért rögtön Bryant. Aki a várakozásom felülmúlva, egyáltalán nem tűnt boldognak a gondolatra, hogy ismét a közelében élek majd. Résnyire felnyitom szemeim és engedek tartásomon, mikor csengetésre kapom fel a figyelmem. Hozzám? Itt? Nálam? Csengetnek. Elképzelésem sincs, hogy ki lehet. Egy alapos higiénés kézfertőtlenítés után az ajtóhoz igyekszem. Épp a hozzám nehezen párosítható trikóm igazítom precízen, mielőtt feltárnám az ajtót. A torkom kaparni kezd, ajkaim elnyílnak és attól félek minden vér a lábamba szökik, hogy elfussak.
- Birdie! -  a kórházban, ott találkoztunk. Ő az egyik ügyem érintettje és Ő az is, akit szorosan magamhoz öleltem, amikor  összecsuklott az érzelmei vára alatt. És Ő az is, akinek megadtam a címemet.  - Szia, bújj be! - széles mosollyal arcomon lépek félre az útból, hogy beinvitálhassam. Féloldalt állva fürkészem, szemeimmel máris nyomok után kutatok, megtalálom-e az okát, amiért eljött hozzám. - Mi történt? - érdeklődöm, majd befelé terelgetem, ha hajlik rá.

Eleanor && Birdie

Tudom, telefonálnom kellett volna, de hát mégse olyan dolog miatt ugrottam be, amit el lehetne mondani telefonban. Az ember nem mondja azt telefonban, hogy az ismerőse tényleg állattá változott, nem-nem vadbarommá és úgy, hanem tényleg állattá, ráadásul nem is akármivé. Ahogyan azt se mondhatja el, hogy megtámadta egy vámpír, meg az ereje se akkor működött, amikor kellett volna, hanem jóval később, így a lámpa rossz személyt talált fejbe.  Azt hittem, hogy ez az egész sokkal könnyebb lesz, de nem volt az.
Gabriel ma dolgozott ismét, én pedig végre bemehettem a városba is, így kicsit jó volt végre kiszabadulni ebből az egész helyzetből, legalábbis szerettem volna hinni abban, hogy sikerül kicsit elterelni a gondolataimat és végre csak egy átlagos lánnyá varázsolni magam, de nem így lett. Hiába nézegettem a kirakatokat, olvastam a padon ülve, vagy ültem be egy cukrászdába, mert nem lett jobb semmi se. Egyszerűen képtelen voltam nem erre gondolni és úgy éreztem, hogy muszáj erről beszélnem valakivel. A barátaimmal nem túlzottan beszélhetek erről, így csak egy személy maradt, hiszen a nővéremmel még mindig nem éppen volt fényes a helyzet és igazából azt se tudtam, hogy miként tálaljam neki azt, hogy amúgy nem is vagyok sima ember, hanem én is örököltem valamit a családomtól.
Eleanort részben a barátomnak tartottam, de azért kifejezetten nem is mondanám ezt rá, hiszen annyira még nem ismerem, de reménykedtem, hogy a nem túl szép indítás után még esetleg változhat ez a helyzet. Percek óta az ajtó előtt toporogtam és már legalább 5x sétáltam el majdnem mire megnyomtam a csengőt és vártam, bár még utána is megfordult a fejemben, hogy elszaladok, mint egy dedós. Amikor meglátom őt, akkor hirtelen ráébredek arra, hogy talán tényleg balgaság volt idejönnöm és nem kellene zavarnom őt, vagy inkább telefonálnom kellett volna mégis.
- Szia Eleanor! – viszonozom a köszönést, majd amikor beljebb invitál, akkor megköszönöm és besétálok, de nem megyek semerre se. Nem akarok én semmit se összejárkálni, meg innen könnyebb még mindig a szökés, mint bárhonnan máshonnan. – Sajnálom, hogy csak így rám törtem. Tudom, telefonálnom kellett volna… - kezdek bele, mintha meg se hallottam volna az utolsó kérdését. – Én…én… nem akarok zavarni, így ha inkább máskor jöjjek vissza, akkor mond nyugodtan. – túrok idegesen a szőke fürtjeimbe, miközben az alsó ajkamat harapdálom zavaromban. Tudom, bele kellene kezdenem a mesébe, de inkább adok neki esélyt, hogy még akár el is küldjön. Ha továbbra is beljebb invitál, akkor kibújok a telitalpú szandálomból, majd pedig követem őt a nappaliba. – Csak….csak beszélgetni szerettem volna, sok minden történt és tudom, hogy hetekre el is tűntem, de minden…. – annyira zavaros? Röhejes? Igazából még én magam is alig tudom elhinni? Talán mindegyiket odabiggyeszthetném a mondat végére.