- Szóval a szög. - Közelebb hajoltam a verandához, hogy szemügyre vegyem a baleset okozóját. Charlie nem túlzott, tényleg ideje lett volna felújítani ezt a verandát, még a végén egy nagyobb szél elintézni, hogy ne legyen hová kilépnie reggelente. Nem értettem, hogy egy hozzá hasonló nő, akinek a belvárosban van munkája és családja sincs, miért kényszerült egy több ebből vérző házba, mikor valószínű, hogy sokkal jobb lehetőségei is lettek volna. Nem mintha az én tisztem lett volna eldönteni, kinek mit kellene csinálnia az életével. - Akkor komolyan kell vennem a dolgot, hogy lenyűgözhesselek. - Villantottam felé egy mosolyt és amíg elmesélte, merre van találom a házban az elsősegélydobozt, figyelmeztettem magam, hogy lehetőség szerint ne flörtöljek vele. Nehéz dolgom volt: ez a nő gyönyörű, okos és nem is annyira házisárkány, mint elsőre tűnik, hiába próbálja titkolni. Mégsem lenne jó ötlet elásni magam előtte. - Próbálj meg nem elvérezni, míg visszajövök. - Charlie esete jó példa volt arra, hogyan okozhat valaki magának egy szép sérülést egy olyan apró szépséghibával, mint egy rozsdás szög a deszkában. A lehető legrövidebb idő alatt akartam megtalálni a dobozt, mert nem igazán szerettem anélkül járkálni más házában, hogy a tulajdonos is bent lett volna, úgyhogy rögtön el is indultam kifelé, amint megtaláltam. A konyhában megtorpantam, hogy megmossam a kezem, de végül nem csak emiatt a kitérő miatt maradtam: leragadtam a konyhaasztalnál, mert megláttam egy papírt, amelyre akkora betűkkel írták rá, hogy válási indítvány, hogy a vak is észrevette volna. Charlie házas? És válni készül? Abból kiindulva, hogy a papír még nem volt aláírva, lehet, hogy csak hirtelen felindulásról volt szó... elég heves természetű nő, legalábbis ameddig ennyit láttam belőle és ha nem tetszett neki valami, összeveszett a férjével, lehet, hogy a költözéssel és a válással való fenyegetéssel akar nyerő pozícióba kerülni. Vagy a férje egy állat, akivel nem lehet beszélni és jobbnak látta a régi házában meghúzni magát, amíg lecsendesedik a helyzet. - Egy perc és kész is leszel. - Guggoltam le elé, miután ismét a verandára léptem. Megköszörültem a torkom és elkezdtem kitisztítani a sebet, de egy szót sem szóltam. Azon gondolkoztam, miért válhat, mi lehet a sztorija és ha beszélni kezdtem volna, úgyis rákérdeznék és nem akartam tolakodó lenni. Ezért a lehető leggyorsabban bekötöztem a kezét és felálltam, miután elkészültem. - Kutya bajod sem lesz, majd cseréld át egyszer, kend le fertőtlenítővel és nem is kell vele többet foglalkoznod. - Elindultam a lépcső felé. - Viszont én holnap korán kelek, elutazom a hétvégére. Vigyázz magadra és ne húzgáld a kezed a deszkákon, ha nem muszáj. - Megejtettem felé még egy mosolyszerűséget és Villámot magam után hívva a saját házam felé vettem az irányt. A kutya láthatta rajtam, hogy most nem volt kedvem a győzködéséhez, ezért első szóra jött. Már csak a haverokat kell valahogy befűzni egy hétvégi kiruccanásra.
- Akkor a kétfős klubunk annyiból fog állni, hogy havonta egyszer sörözünk a verandán? Nem is olyan rossz... - nevetgélek azt látva, hogy őt is szórakoztatja az ötlet. Legalább humorérzéke van, még azok után is, hogy egy hárpia voltam vele. - Az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat.. - utalok vissza a gyerekekre, és bár szörnyetegeknek hívja őket, minden jel arra mutat, hogy voltaképp nagyon is élvezi a helyzetet. Másképp eleve nem is adna nekik szabad kezet. Az a tapasztalatom, hogy a mai fiatalokat vagy túl szorosan akarják tartani, vagy egyáltalán nem is törődnek azzal, hogy mennyire szabadon vannak engedve. A kettő között pedig nem nagyon van átmenet, túl éles a határ. Az én munkám pedig pont az lenne, hogy amit a szülők elrontanak, megpróbáljam helyrehozni, a határokat elmosni annyira, amennyire a helyzet megköveteli. Ez pedig sosem egyszerű. Talán tényleg igaza lesz, és amint sikerül végre berendezkednem itt, én is kedvemet lelem majd a gondolataimba mélyedve a kertem rendezésében, bár ez egyelőre egyáltalán nem hangzik túl jól, csak egy szükséges rossz, hogy ne úgy nézzen ki a környezetem, mint egy szemétdomb. Idővel talán meglelem benne a szépséget én is. - Oké-oké, tudom. Nem tettem túl jó első benyomást. - forgatom meg a szemeimet, de nem veszem szemrehányásnak. - Talán intézhettem volna finomabban is... - húzom el a számat tényleg számításba véve, hogy vajon mennyi erőfeszítésembe került volna, hogy akkor ne törjem rá az ajtót. Abban az idegállapotomban valószínűleg sokba, szinte lehetetlen küldetés. - De látod, Zeuszt azóta le se lehet vakarni rólad, olyan, mint a mágnes.. - iszok egy újabb kortyot a sörből. Villámmal sokkal jobban alakult a kapcsolata, mint nekem a gazdájával, ez már csak azért is meglepő, mert Tony-n kívül nem igazán tűrte meg az embereket maga körül. Mire feleszmélek a kérdésére, már meg is sebesítettem magam, s egyből nem is átkozom, inkább áldom, hogy balszerencsés vagyok és ma már másodszor szorulok kötözésre. Legalább megúszom, hogy válaszolnom kelljen. Azt hiszem apám leginkább azt akarta volna, hogy mindketten az ő lányai legyünk, bár ezt egyszer sem vallotta be nyíltan, sőt úgy kezelt, mintha én is az ő vére volnék. Nem azt érdemelte, amit ez a felfordulás okozott a családban. - Az a nyavalyás szög... - válaszolom, de közben érzem, ahogy a fémes íz, terjed a számban. Csak egy karcolásnak kellene lennie, az pedig nem vérzik ennyire, mi a fene ütött belém?! - Tényleg ráférne egy alapos tatarozás erre a házra.. - morgolódom, de hagyom hogy egy zsebkendőt csavarjon az ujjamra. - Ugyan, csak tesztellek... ha egyszer neadjisten Zeusz szorulna segítségre, szerinted a közelébe engednélek, ha nem tudom, hogy értesz a dolgodhoz? - ciccenek fel, de érezheti, hogy csak ugratom. Nincs okom kétségbe vonni a munkáját. - Fertőtleníteni, oké.. De csak semmi tű... - bólintok immár komolyan. Talán ismét csak nevetés tárgyát képzek magamból, de nehezen viselem el a tű látványát, sőt néha még a vér is gondot jelent, ezért nem lett belőlem orvos. El sem tudom képzelni, mit élhetett át apám nap nap után mentőtisztként. - Mázli, hogy ma már egyszer szükség volt rá, az elsősegélydoboz a konyhában van, az asztalon. Ha megtennéd, hogy kihozod... Amilyen mázlim van ma este még a nyakamat is kitöröm, és akkor nem tudnád lemosni magadról, hogy kinyírtad az idegesítő új szomszédot. - nevetek fel, miközben bocsánatkérően nézek rá. Igazán nem akarom ugráltatni, de ma elég peches napom van. - Csak egyenesen a lépcső mellett aztán balra. - igazítom még gyorsan útba, aztán leteszem a sört a kezemből, hogy addig is az átvérzett kötésre szoríthassam a kezem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 22, 2017 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Charlie & Dane
- Nem rossz ötlet, bár őszintén, nekem sincs sok ismerősöm, aki ezzel a „betegséggel” küszködne. A szomszédok pedig tényleg eleve kilőve. – Elvigyorodtam. Kevés esélyét láttam annak, hogy Mr. és Mrs. Banks vagy éppen Howard-ék a Hold fénye miatt forgolódnak, azt pedig még inkább nem tudtam elképzelni, hogy a pincéjükben töltenek havi egy éjszakát, mert előbújik belőlük a szörnyeteg. Charlotte-ról sem az sütött, hogy képes lenne megölni valakit: bár a saját példámból kiindulva bárkiből vérfarkas válhatott. A balesetek csak megtörténnek, nem kell hozzá akarat. – És biztos, hogy nem is lesznek halkabbak, a gyerkőcök még csak elevenebbek lesznek. Mióta rájöttek, hogy nálam szinte mindent szabad, olyanok lettek, mint a kis szörnyetegek. – Rám is szóltak már a szüleik, hogy jó lenne, ha nem kényeztetném el őket, de mit tehetnék? Bírtam a srácokat, az apák és az anyák a legjobb barátaim voltak, az egyik gyerkőcnek pedig a keresztapja is voltam. Az én dolgom volt, hogy szabad kezet adjak nekik és elérjem a szüleiknél, hogy ne aggodalmaskodjanak állandóan miattuk és élvezzék egy kicsit a szombat estéiket. – Egyébként a kerttel való foglalkozás engem mindig kikapcsol. Itt a tavasz, jólesik munka után kicsit kint lenni és nem a házban punyhadni. Persze csak ha valaki nem gázol át a sövényen és ordítja le a fejem. – Szórakozottan megvontam a vállamat. Télen nem sokszor értem haza sötétedés előtt, de most már hátha jobb lesz a helyzet. Vagy nem. Az életem attól függetlenül, hogy léggé kiszámíthatónak tűnt, nem volt mindig és teljes mértékben bejósolható, mostanában a noszogatások és a saját vágyaim miatt direkt is elkezdtem tenni azért, hogy ne gyepesedjek be. 33 évesen nem lenne szép, ha az unalom lenne az egyetlen társam. - Apátok nem fiút szeretett volna véletlenül? – Kortyoltam bele a sörbe. A mai világ szellemiségét vallottam, engem nem igazán érdekelt, ha egy lány fiús vagy egy fiú lányos volt: ott volt például a húgom, aki a férfiakat megszégyenítő bátorsággal végezte a munkáját és olyan pontosan célzott pisztollyal, ahogy én sohasem fogok. Semmi baj nem volt azzal, ha egy nő vagány volt, sőt… és azon sem lepődtem meg, hogy kifejezve a fájdalmát és az emberi gyengeséget, felszisszent, amikor felsértette az ujját. - Hadd nézzem. – A keze után nyúltam, nem volt nehéz észrevenni az egészen szépre sikeredett sérülést. – Mibe akadt bele? – Mert hogy ez nem szálka volt, az biztos, elnézve a tornác léceit akár egy szög is ludas lehetett, de vele történt a sérülés, egyedül ő tudott választ adni a kérdésemre. – Fertőtleníteni kellene. – A nadrágom zsebéből előhúztam egy zsebkendőt és az ujja köré csavartam, hogy amíg nem kerül elsősegélydoboz a közelembe, legalább ne vérezze össze magát. - Sokszor okozol magadnak spontán sérüléseket vagy csak engem tisztelsz meg vele? - Kúszott ismét mosoly az arcomra.
Kétség sem fér hozzá, hogy fényszórójáról ítélni a szomszédot elég elhamarkodott húzás volt, és nem tüntetett fel túl jó színben. Könnyen lehetett volna ebből olyan szájhagyomány útján terjedő pletyka, amit nem köszöntem volna meg. Ehelyett már-már ki merem jelenteni, hogy jó szívvel gondolok a szomszédra és Villámra is. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni, már az első pillanatban belopta magát a szívembe, pedig akkor még csak üveg mögül láttam. - Talán túlélem.. - húzom el játékosan a számat, miközben őket figyeltem. Olyan összhang volt közöttük, amire nem sok magyarázattal tudtam volna szolgálni, de a látvány szívet melengető volt és önmagáért beszélt. Felváltva pislogtam egyikre-másikra, majd végül ismételten megállapodott a pillantásom a férfin. A szemei türkében ott láttam a szeretet szikráit csillogni, és tudtam jól, hogy ez Villámnak szól. Úgy nézett rá, mint én Zeuszra, tökéletesen meg tudtam érteni a szívében lakozó érzelmi köteléket, hisz én magam is tapasztalom nap nap után, hogy milyen az, mikor egy háziállat több lesz, mint ami. Egy hű társ, egy jó barát, egy neveletlen gyerek, sok minden bújik meg négylábú pajtásunk bundája alatt. - Alapíthatunk egy klubot.. - keserű a hangom, annak ellenére is, hogy most kellene némi elégtételt éreznem azért cserébe, hogy akkor sem hagyott aludni a reflektorával, mikor egyébként nem állt volna akadályt a holdtölte, de nem érzek ehhez hasonlót. A problémánk úgy tűnik, hogy egy és ugyanaz, látva a kutyáinkat pedig meg tudom állapítani, hogy hold ide vagy oda, ők elég elevenek ahhoz, hogy néhány vakkantást leszámítva meglehetősen csendben kergetőzzenek. - Bár sejtésem szerint elég szegényes lenne a nép, akik csatlakoznak, elnézve, hogy a legtöbb ember idős az utcában és felteszem, hogy altatót szed.. - gondolkozom hangosan, bár már az ötletem is elég komikus. De szinte el is felejtem neki a sok bosszúságot, amit okozott, mert tudom milyen az élet álmatlanul. - Áhh, a hangos banda.. - nevetek fel halkan az indokot hallva. - Azt hiszem én is követni fogom a példádat az elkövetkezendő néhány hétben... vagy holnapban... A hátsó udvarom állapotából kiindulva egész évben lesz mit csinálnom. - sóhajtok nagyot, de bármennyire utálok is belegondolni, mennyi energiát igényel a felújítás, közben várakozással tölt el, hogy a két kezem munkájától fog az elhanyagolt ház újra régi fényében tündökölni. - Apám.. - nézek rá továbbra is jókedvűen, bár a családi viszonyainkra gondolva a szívem egy kissé összeszorul. Még mindig nem kaptam meg a válaszokat, amiért valójában visszaköltöztem, de alighanem egyszerre jobb egy dologra koncentrálnom. A kicsapongásaimnak már meglett a böjtje. A hintaágy nyikorgását hallva a két jómadár egyből felénk vette az irányt, Zeusz fürkésző szempárjával néztem farkasszemet egy egész percig, majd mintha mi sem történt volna, továbbállt. Mostanában ezt csinálja, és olykor nem tudom értelmezni a viselkedését. Mintha várna valamire. - Az apám mindenfélére megtanított még kislány koromban, a húgomat is, csak ő nem tartotta annyira szórakoztatónak és vagánynak, mint én... - fullad el a hangom, de hamar visszarántom magam a jelenbe. - Ne haragudj, feltörnek a régi emlékek... - simítok végig a korláton, ami így is csak egy karnyújtásnyira van tőlem. Az idők során elkezdett peregni róla a festék, de egy kis csiszolás és festés után talán újra a régi lehet, olyannyira, amennyire én sosem gyógyulok fel. Ismét elmerengek, aminek az lesz a következménye, hogy egy óvatlan pillanatban szúró fájdalmat érzek a kezemben. Hát persze, szinte törvényszerű, hogy ilyenkor megy szálka az ujjamba. Jobban szemügyre véve viszont - amennyire a hold szegényes fénye engedi - konstatálom, hogy bizony egy rozsdás szögtől eredt el a vérem. Szentségelni már nem is tudok, csak halkan morgolódom, az ujjam ugyanis automatikusan kapom a számhoz, mielőtt még bármit is sikerülne megfestenem a véremmel. Ez az én szerencsém, nem csak a hold, ma még a saját házam is ellenem van.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 26, 2017 12:37 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Charlie & Dane
Őszintén, a hosszú nap után jólesett a nő társasága. Az emberekkel ma körülbelül annyit beszéltem, hogy mi baja az állatuknak, ha szükséges, akkor mennyi időt fognak a kórházban tölteni és hogy a többiről az asszisztensem tájékoztatja őket. Feszült voltam a holnap este miatt, ilyenkor a kommunikáció is nehezemre esett, nem szívesen tettem ki magam felesleges köröknek, mivel az alapállapotom is feszültebb volt, mint egyébként. Nem tesz jót az embernek, ha arra kell készülnie, hogy négylábúként tölti majd a pincéjében az éjszakát. - Villám már csak ilyen, nagyon könnyen keresztül húzni az ember számításait. – Megsimogattam a mellettem épp csak elhaladó kutya fejét. Hogy mondhatnék rá rosszat? Konkrétan ő volt a társam, évek óta velem volt és volt egy olyan érzésem, hogy Charlotte is hasonló kapcsolatot ápol a kutyájával. – Most, hogy rájött, kutya van a szomszédban, készülj fel, hogyha kijön az udvarra, akkor első útja a te ajtód felé fog vezetni. – Figyelmeztettem vigyorogva. Szinte láttam a kutyám szemében a sunyiságot és biztos voltam abban, hogy nem fogja engedni, hogy az újdonsült pajtása eltűnjön mellőle. A munkájának a részleteire inkább nem kérdeztem rá, fogalmam sem volt arról, mennyit akarhat elmondani, a túlzott kérdezősködést pedig én sem szerettem. Biztosan lesz egy jobb alkalom, amikor kivesézhetjük ezt a témát… sőt, kezdtem remélni, hogy akár önszántunkból is megejthetjük majd azt a bizonyos alkalmat. Charlotte egyáltalán nem az a zsémbes valaki volt, akinek először képzeltem, de hát jelentkezzen, aki miután rátörik az ajtót azzal, hogy túl vakító az autója reflektora, nem könyvelte volna el házsártosnak. - Sokan vagyunk így ezzel. Van, aki észre sem veszi a holdat, van, aki szenved tőle, de olyan szomszédom még nem volt, aki hozzám hasonlóan álmatlan lett volna miatta. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy hirtelen nem fordult meg a fejemben: lehet, benne is van farkas gén? Aztán szívesen lecsaptam volna magam, amiért rögtön ez jutott eszembe. Nem lett volna fair, ha egy hozzá hasonló nőnek osztályrészéül jut ez a fajta szenvedés. - A kertem… - Elvigyorodva sóhajtottam egyet. – Azért néz ki így, mert a rendezgetése a hétvégi terápiám, de Villám és a haverjaim gyerekei tesznek arról, hogy minden szombaton legyen mit csinálni. – Semmi nehézség nem volt bennem ezzel kapcsolatban, szerettem, ha megtelt élettel az udvar. Azt meg főleg, ha egy nő olyan vagány volt, mint amilyen Charlotte: a kupaklepattintós mutatványától a szám is tátva maradt. Megpróbálkoztam vele, de sikertelenül jártam. – Oké, azt hiszem, ez a hirtelen-vonal nem az én stílusom. – Jobban beakasztva a lécbe a kupakot már sikerült kinyitnom a sört, aztán bele is kortyoltam és leültem a hintaágyra. Nyikorgott, de egészen kényelmes volt. – Ki tanította a trükköt? Apa, báty, esetleg egy ex? - Vontam fel érdeklődve a szemöldökömet.
Szenvedély... Hát persze.. Szeretem a munkámat, de azt hiszem az utóbbi időben az önsajnálat és a dugába dőlt magánélet között szlalomozva pont arra nem hagytam magamnak lehetőséget, hogy élvezzem, amit csinálok. Szeretek segíteni másokon, alapvetően ezzel a céllal ugrottam neki a hivatásomnak. Lássuk be, anyagi szempontból nem túlhonorált a munkám, de nem is terveztem soha milliárdokat keresni és szórni a pénzt, mint az újgazdagok általában. Hamar benőtt a fejem lágya, már ami a jövőbeli terveimet illeti. Csak akkor még teljesen biztos voltam benne, hogy Anthony hozzá a megfelelő partner. A félresiklott házasságunk viszont úgy érzem és tapasztalom is, hogy a lehető legtöbb szenvedélyt kiirtotta belőlem. Maradt az alázat és a kötelesség. Talán pislákol még valahol egy halovány szikra, de ahhoz, hogy a parázs újra lángra kapjon és a régi tűz buzogjon bennem.. Ahhoz nem elég a szünet és a továbblépés. - Bóknak veszem.. - forgatom meg színpadiasan a szemeimet, de még mindig csak tréfálkozom. Szöget ütött a fejembe az iménti gondolat, és hamar megállapítom, hogy ő egy szerencsés fickó. Van állása, sikeres, boldognak is tűnik. Nem tűnik nehéznek ezt elérni, nem is kellene, hogy az legyen, de nekem csak a beletörődés és egy vágyakozó mosoly jut, ezt látván. - Úgy terveztem, hogy egy darabig nem kezdek férfiakkal, de hát lehet neki ellenállni? - mosolyodom el végre úgy, hogy az hihető is legyen, miközben végigsimítok a kutya bundáján és hagyom, hogy tovább játsszon Zeusszal. Jó érzéssel tölt el, hogy látom őket együtt. Tartottam attól, hogy Zeusznak nem lesz jó sora, hisz egész sokat vagyok kénytelen őt egyedül hagyni. Már-már majdnem beadtam a derekamat, mikor Tony jogot formált rá, de még időben észhez tértem, és most nem győzök érte hálát adni. - Nehéz maximalistának lenni az én munkámban, de az tény, hogy emberekkel foglalkozom, és ez mentálisan borzasztóan fárasztó tud lenni, ha túl sokat turkálok mások életében. Megterhelő, nem is gondolnád mennyire.. - sóhajtok, de aztán rájövök, hogy ismét belekezdtem a panaszkodásba. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nekem most nem Dane-re lenne szükségem, aki előtt feszélyezve érzem magam, hanem egy barátra, akinek kitombolhatom magamból minden bajomat. Mondjuk Faye-re, akiről mostanság semmit sem hallottam. Fel kellene kerekednem, hogy meglátogassam a barátnőmet, a "ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez" alapon, de túl késő van ahhoz, hogy rávegyem magam. - A hold.. Egyszerűen megőrjít, nem is tudom, hogy lehet kibírni. Én rendszeresen kínzásnak élem meg. Ha ebben partnerek vagyunk, akkor pontosan tudom, milyen... - értek egyet vele bólogatva. Esélyem sincs ilyenkor korán elaludni, ezért általában alvás sem sikeredik, a korai kelés miatt pedig kénytelen vagyok szinte nulla pihenéssel végigcsinálni a napot. Csoda, hogy ennyire kedvtelen, besavanyodott vénség vagyok?! - Ohh, tényleg?! Oké, tényleg.. - konstatálom, mikor már felém nyújtja az üveget, és spontán meghívással kétfős pizsipartit tartunk. - Köszönöm. Ezek után az a minimum, hogy áthívlak - intek a verandám felé, ahol gyér világítás vetül a kis hintaágyra, ami már akkor is ott volt, amikor kisgyerek voltam. Kicsit rozsdás már, és nyikorog is, de szép emlékeket idéz a gyerekkoromból, mikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. - Velük talán nem lesz baj - pillantok a kutyákra, akik láthatóan kilométerhiányban szenvednek, de arra mégis odafigyelnek, hogy ne fussanak túl a járdán. Okosak. - Én pedig nem vállalnám a kockázatot, hogy még egy foltban legyúrom a gyepet a kertedben. - nézegetem a szép zöld fűfoltot a világos nadrágomon, bár a színeket csak saccolni merem a sötétben. - Bár félő, hogy amilyen gondosan ápolod, nem csak ebben tudnék kárt okozni. - nevetgélek, aztán megindulok a sövényt megkerülve a verandám felé. - Jó rég nem járt itt senki, családtagon kívül. - jegyzem meg hangosan gondolkodva, miközben az egyik tornáclécet használva egyetlen mozdulattal sikerül lepattintanom az üvegről a kupakját. - Na ezt csináld utánam... - állítom kihívás elé, majd felhátrálok a lépcsőn és várom a produkciót. Hirtelen azon kapom magam, hogy nem is bosszant a hold, ha van mellé társaságom. Eddig sosem volt. Az ex-férjem rendre átaludta az összes nehéz éjszakámat...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 19, 2017 9:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Charlie & Dane
- Ilyenkor a legjobb, hogy az embernek a munkája a szenvedélye. – Megnézhettem volna magam, ha a saját vagy éppen a szomszédom kutyájára ferde szemmel néztem volna azért, mert a házból kiszabadulva elemükben érezték magukat. Egyébként is lógtam még Villámnak az esti játékkal, mert az, hogy reggelente elvittem futni, egyikünknek sem volt elég… nem mintha a kutyámnak olyan sok tennivalója lett volna nap, mint nap, de engem teljesen kikapcsolt a vele töltött idő. Mit tehetnék, úgy tűnik, a húgomnak igaza van és tényleg átvedlettem magányos farkasba. - Ne vedd magadra, mindenki nyomorúságán képes vagyok nevetni. De csakis azért, hogyha kicsivel később átvedlek úriemberbe, akkor változatosnak és titokzatosnak tűnjek. – Vigyorodtam el. Dehogy voltak nekem ilyen jól megtervezett indíttatásaim, egyszerűen csodás látvány volt a nő a két kutyával. Mintha Charlotte arcán is láttam volna megcsillanni egy őszinte mosolyt, ami meg kell hagyni, gyönyörűvé varázsolta. – Ne lepődj meg, ha Villám ezentúl úgy fog rád nézni, mint a Megváltóra. Régen volt már, hogy játszópartnert találhatott volna magának. – Böktem a fejemmel a két kutya felé, akik szemmel láthatóan elkezdték az ismerkedési fázist. Ha akartam volna sem tudtam volna belerondítani ebbe a bimbózó barátságba. - Részvétem. – Átéreztem, milyen egy igazán hosszú és húzós munkahét és ha nagyon kárörvendő lettem volna, akkor elkezdtem volna örülni annak, hogy más is abban a cipőben jár, amiben én. – Ezzel jár, ha az ember a lehető legtöbbet akarja kihozni magából a munkájában. – Nem tűnt olyan lánynak, aki félvállról veszi a dolgokat és már csak ebben a hozzáállásban is simán el lehetett fáradni. Azoknak mindig könnyebb, akik tessék-lássék módjára végezték a feladataikat, bár nem hinném, hogy előrébb lennének, mint mi, munkamániások. - Azt ne mond, hogy te is a hold gyermeke vagy! - Kétértelmű, mosollyal megspékelt mondat, mert hát ki gondolná, hogy számomra a holnapi nap lesz igazán rossz? Az emberek egy része viszont anélkül is érzi a teliholdat, hogy olyan génmódosulással született volna, mint én. Ők a szerencsésebbek, kicsit könnyebb lett volna, ha nekem is csak ennyi jut ki Hold-barátomból. - Tudod mit? Meghívlak. - Rákacsintottam és megindultam a pár lépésre lévő kocsim felé, aminek a hátsó ülésén egy papírzacskó pihent. Hazafelé beugrottam a boltba és a hétvégi kerti partira készülve többek között beszereztem a sört is. - Talán már nem olyan hideg, mint amikor kivettem a hűtőből, de még elfogadható. - Nyújtottam a nő felé az egyik üveget. - Melyikünk verandáján szeretnéd elfogyasztani és csevegni egy kicsit? - Utasítsam vissza az ajánlatát azok után, hogy eredetileg ki akarta kaparni a szemeimet? Bolond lennék!
Talán elkeserítő lenne ezt így kijelentenem, de ez az este a napom fénypontja. Nem úgy mennek a dolgok mostanság, ahogy szeretném, sőt. Leginkább úgy érzem, mintha csak egy kívülálló személy lennék, aki figyelemmel kíséri egy pár mizériáját, holott ez mind velem történik meg. Valószínűleg sosem fogom kiheverni a velem történteket, így viszont szigorúan szakmai szemmel nézve is csődöt mondok. Hogy vezethetnék terápiát, mikor a saját démonjaimtól sem tudok szabadulni? Tudok egyáltalán segíteni másnak, ha magammal szemben kudarcot vall minden próbálkozásom? Mi lesz a válással? Mi lesz Zeusszal, mi lesz... Rengeteg megválaszolatlan kérdés kering bennem, nyomaszt, és valószínűleg belesüppedtem volna, ha nem robban be az estémbe Dane. Vagy én az övébe. Részletkérdés. Így viszont a fűbe süppedtem bele, a két kutya pedig látszólag teljes összhangban próbált addig birkózni velem, míg fel nem adtam és hagytam magam mindenhol összenyaldosni. - Szóval egész nap dolgoztál és még itthonra is jutott belőle... - jegyzem meg utalva arra, hogy az érkezése után a kutyák úgy felbolydultak, hogy csak nagy nehezen szabadultam meg tőlük. Bár mintha segíteni akart volna, de hamar belátta, hogy addig esélye sincs, míg a kedvenceink maguktól odébb nem állnak. - De felettébb örülök neki, hogy ilyen jól szórakozol rajtam.. - húzom össze a szemöldököm, ahogy rá sandítok, miközben igyekszem a fűszálakat lesöprögetni a ruhámról. De egy cseppet sem tudok haragudni. Talán már ebbe is belefáradtam a mai napra, így csak egy lazán csípős megjegyzésre futotta. Azt viszont még mindig nem érzem, hogy az álommanó az elkövetkező pár órában rácsüccsenne a szemhéjaimra. - Hosszú hét... - sóhajtok nagyot. Kénytelen vagyok elismerni, hogy egész könnyen elegyedek beszélgetésbe a szomszéddal, a furcsa csak az, hogy jól esik. Bár talán egészségesebb hozzá beszélnem, mint Zeuszhoz, aki néha arcon nyal válaszképp, de ez nem igazán segíti elő a helyzetem változását. - Kétlem, hogy sokat aludnék az éjszaka. Úgy érzem, vihar készülődik, ilyenkor teljesen egészséges lélekkel sem tudok aludni.. Hogy a teliholdat ne is említsem... - forgatom meg a szemeimet. Tinédzser koromig azt hittem, hogy a holdkór csak valami maszlag, amivel a tudatlanokat etetik. Aztán a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mit képes művelni a testemmel és a lelkemmel a Hold. - De ha kávé nem is, egy sör talán beleférhet.. - ajánlok alternatívát ahelyett, hogy kihátrálnék a beszélgetés elől. Nem mutatkoztam be túl diszkréten, itt az alkalmam, hogy törlesszek. Az csak később jut el a tudatomig, hogy voltaképp most azt ajánlottam fel, hogy egy sör mellett fogom kiteregetni a lapjaimat és lelkizni. Vele. - Persze megértem, ha fáradt vagy, és inkább aludnál egyet... - próbálom menteni a menthetőt. Egyszerűbb lesz így visszautasítania, és egyúttal mindkettőnket megkímélem a kellemetlen pillanatoktól is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 27, 2016 5:22 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Charlie & Dane
Néha elbizonytalanodtam, vajon tényleg jó ötlet volt-e a kertvárosba költözni, mivel mire én hazakóvályogtam a munkából, addigra ez a környék úgy nézett ki, mintha nem lakna itt senki. A házakban nem égett a villany, alig lehetett látni a házakat, a sajátomat is a gyér közvilágításnak köszönhetően vettem észre, egyébként lehet, hogy elhajtottam mellette. Kezdtem azt hinni, az elmém elég öreg volt ahhoz, hogy egy nyugodt környéken lakjak, de ez a fennálló állapot nem mindig volt jó. Egy belvárosi lakás közelebb lett volna a munkahelyemhez, ám ott állandó lenne a zaj, úgyhogy inkább vigyáztam arra, ne verjem fel a fél világot azzal, hogy megyek és jövök. Haladás, hogy a közvetlen szomszédomat, aki már szóvá is tette a járkálásomat, jelenleg saját döntéséből volt ébren. - Az állatok ma meg voltak őrülve és ezzel elég sok munkát csináltak nekem. - Szerettem a munkámat és nem bántam, ha dolgoznom kellett, de a mai napig meglepett, ha tömeges bevándorlások történtek a rendelőbe. Soha nem volt jó előjel, ha az állatok csak úgy nekiszaladtak egy fának. - De nem vészes, ezért a fogadtatásért megérte kibírni. - Nem bírtam megállni, mosolyognom kellett azon a látványon, ahogy a kutyák megrohamozták és csak azután jöttem rá, mi csúszott ki a számon, hogy megpróbáltam felsegíteni a földről. A két nagytestű állaton lehetetlenség volt átverekednem magam, teljesen belepték Charlotte-ot, élvezték, hogy kisajátíthatják maguknak a nőt. Figyelve őket kezdtem azt hinni, tudattalanul is jól tettem, hogy nem egyszer felzavartam az álmából. Ha nem így lett volna, talán soha nem találkozunk, hiába vagyunk szomszédok. - Szintén hosszú nap? - Ha az ember túl fáradt, általában képtelen elaludni, legalábbis magamból kiindulva. Úgy tűnik, a szomszéd is ugyanebben a betegségben szenvedett. - Felajánlanám, hogy mesélj egy kávé mellett, de attól még úgyse tudnál aludni. - Magam mellé hívtam a kutyámat, aki hosszú idő óta először ügyet sem vetett rám, sokkal inkább el volt foglalva azzal, hogy csillogó szemekkel nézzen Charlotte-ra. Mintha nem lenne eléggé elkényeztetve és most, hogy rájött, kutya van a szomszédban, biztos nehezebb lesz beparancsolni a házba.
A kezemben szorongatott teásbögre majdnem kiürült már, nem is tudom miért szorongatom, hiszen hőt már rég nem termel. Az illata nyugtató hatással van rám, mint egy aromaterápia, amire igencsak szükségem lenne. Egy kényeztető masszázzsal meg egy hét nyugival egyetemben. De már azzal is kiegyeznék, ha ki tudnám kapcsolni a gondolataimat már néhány órára és kipihenten ébredhetnék. Ha nem azzal indulna a reggelem, hogy első nekifutásra leöntöm a blúzom kávéval és menet közben próbálok enni valamit, aminek az eredménye az lesz, hogy este leszek farkaséhes és a kilók csak úgy pattannak fel rám, nagyon hálás lennék érte. Más a lottónyereménynek örülne, én meg egy kis időnek, hogy ne kelljen kapkodnom és a nap végét ne úgy kelljen értékelnem, hogy azon agyalok, milyen katasztrófát nem éltem még át. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de alighanem azzal koronáztam volna meg a hetet, ha a munkámat is elveszítem, szerencsére erre még nem került sor. Zeusz viszont gondol egyet és úgy dönt, hogy egy pocsék nap végére még programot szervez nekem a szomszéddal, ám kivételesen nem tudok rá haragudni érte. Hiába morgolódom az orrom alatt, a legutóbbi találkozásunk nem torkollott veszekedésbe, sőt. Mire én is átérek, már két kutya boldogítja Dane-t, aki látszólag már meg sem lepődik ezen. Mi tagadás, én is kezdek hozzászokni, hogy a kutyámat a szomszédnál kell keresnem, messzebb valószínűleg nem merészkedne, idáig viszont engedély nélkül. - Húzós nap? - kérdezek rá köszönés helyett, mikor a közelébe érek és a két kutya immár körülöttem kezd sündörögni, majd olyan lelkesen környékeznek meg, hogy ahelyett, hogy leguggolnék hozzájuk, kecsesen fenékre esem a füvön. A bögrém nem törik el, cserébe viszont érzem, hogy ez még fájni fog. A kutyáink viszont jól kijönnek, szinte csapatként furkálják hozzám nedves orrukat, hogy még kínosabb helyzetbe hozzanak. - Egész este azt vártam, hogy hazagyere és végre két kutyával birkózhassak. - próbálom eltolni magamtól a két nagytestű kutyát, de nem bírok velük, a végén pedig kínos nevetésben török ki. Percek telnek el így, míg képes vagyok felkászálódni közülük és már sokkal éberebben figyelek, nehogy ismét leterítsenek. - Csak túl sok minden jár a fejemben, nem tudtam aludni.. - magyarázom meg végül lágy hangon, mielőtt még azt hinné, hogy én is megbolondultam. Más sem hiányzik, csak egy szomszéd, aki továbbgondolja a helyzetet és a végén az egész környék azt pletykálná, hogy egy kerge tyúk költözött az utcába.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Nov. 18, 2016 5:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Charlie & Dane
Hosszú volt a mai nap, a szokásosnál is hosszabb. New Orleans háziállatait valószínűleg elkapta valamilyen kollektív őrület, ami miatt elszöktek és csak azután értek haza, miután kárt tettek magukban vagy éppen a próbálkozásokba tört bele a foguk. Lehet rá kellene fogni arra, hogy a boszorkányok elszúrtak egy varázslatot: amikor valami nagy gubanc van a városban, akkor az állatok nem bírnak magukkal, mintha jeleznék, hogy nagy bajok vannak egyes kerületekben. Hiába próbálja az ember, itt nem tudja elkerülni a természetfelettit és annak hatásait, kevés olyan alkalom létezik, mikor az itteniek egyszerűen csak élik az életüket. Ezt el kellett fogadni annak, aki ebben a városban tevékenykedett. Mivel a munka sok volt, a megállás kevés, ezért csak akkor jöttem rá, hogy jócskán meghaladtam a rendelési időt, amikor már besötétedett. Nálam megszokott volt, hogy hozzátoldok egy kicsit az úgynevezett nyitva tartáshoz, de nem ennyit, ettől függetlenül még mindig lettek volna, akik aggodalmukban orvoshoz hozták a kedvenceiket. Nem szívesen mondtam ellent a kérésüknek, ám mivel láttam pár szabad percet, úgy döntöttem, hogy ideje becsukni az ajtót és hazaindulni. Kimerültebb voltam a szokásosnál, telihold közeledtével mindig rosszabb volt a közérzetem és mivel észrevettem magamon, hogy most is ez a helyzet, rögtön eszembe jutott, hogy néhány nap múlva éppen itt az ideje annak, hogy kivegyek egy szabadnapot. Az átváltozás utáni reggelen képtelen voltam a rendelőben indítani. Az utcák kihaltak voltak, ezért szerettem a kertvárost. Ilyenkor mindenki aludt, csendben volt, a belvárostól elérően, ami még eléggé pezsgett, mikor én hazafelé indultam. A felhajtómhoz érve jutott eszembe, hogy a szomszédnak megígértem a reflektorhasználat visszafogását, ezért lekapcsoltam a világítást, a saját udvaromat ismertem annyira, hogy ne vigyem ki a kerítést. Főleg, hogy eleve nem voltam béna sofőr. A verandán égett a lámpa, biztos voltam benne, hogy Ivana ugrott be valamiért. Ma kapta meg az új megbízását, lehet, hogy beugrott volna, de mivel most nekem nem volt időm válaszolni az ő üzenetére, nem tudathattam vele, hogy később érek haza. Elő is húztam a mobilom, hogy sms-t írjak neki, de zajokat hallottam a sövény felől és mire oda fordulhattam volna, meg is pillantottam a szomszéd kutyáját, aki földöntúli sebességgel száguldott felém, hogy aztán a lábaimnál lefékezve úgy nézzen rám, mintha a sajátom lenne. - Helló, Zeusz. – Megsimogattam a kutya fejét, mire meghallottam, hogy az én kutyám elkezdte kaparni a bejárati ajtót. – Na várj egy kicsit, kapsz társaságot. – Másodperceken belül Villám is kiszabadult az általa vélt börtönből. Mertem a másik kutya közelébe engedni, mert nála barátságosabb állatot eddig nem láttam. Talán Zeusz versenyre kelhetne vele. - Végre egy kutya, aki ma is normális. – Válaszoltam a kutyája után felbukkanó Charlotte-nak, aki az ebhez hasonlóan eleinte épp csak kirajzolódott a sötétben. Azt vettem észre, hogy örültem, amiért a kutya önállósította magát és átcsalogatta a gazdáját. – Még ilyenkor is ébren? Elég késő van. – Azt hittem, csak én vagyok ennyire éjjeli bagoly, erre kiderül, hogy a mellettem élőt ma nem ébresztettem volna fel a lámpa villogtatásával.
A hűs levegő lágyan jár át a verandán, miközben én azon a hintaágyon csüngök, amit apám gyerekkoromban szerelt fel. Kicsit nyikorog, a zsinór biztosan nem bírja már túl sokáig, de még a kellemetlen hang sem riaszt el attól, hogy belehuppanjak. Nincs túl magasan. Legrosszabb esetben is csak a szintén ősrégi lécburkolatra esnék. Megér ennyi kockázatot. Nem igazán így képzeltem el a péntek estémet. Minden hét elején úgy tekintek előre, hogy a hétvégén kiengedem a gőzt, és minden hét végén konstatálom, hogy kiöregedtem már abból, hogy csak úgy belevessem magam az éjszakába. Különösképpen nem is vonz annyira.. Kit is csapok be? Szívesen elfeledkeznék egy kis időre arról a tébolyról, ami napról napra körbevesz. Az intézet, a válás, a régi-új környezet, mind-mind más hatást gyakorol rám, az egyveleg pedig nincs rám jótékony hatással. Mindig akad valami, amin törhetem az agyamat, ahelyett, hogy foglalkoznék egy kicsit magammal. Nem csoda, hogy az idejét sem tudom már, mikor néztem úgy bele a tükörbe, hogy tetszett volna, amit benne látok. De melyik nő nem kezd kételkedni önmagában egy válás után?! Máskor valószínűleg már rég aludnék, most viszont az istennek sem jön az álommanó. Már azt sem bánnám, ha idekint érne az éjszaka, csak hadd ne rágjam át még egyszer gondolatban a válási papír szövegét... "A felek megegyeznek abban, hogy..." Egy fénysugár úszik a látóterembe - meglehetősen lassan. És nem képletesen. A sötét éjszakai életet bevilágítja, a sövényen átível a csóvája, aztán egyszeriben elhalványul, én pedig nem tudom nem megmosolyogni a látottakat. A szomszédom végre tényleg veszi a fáradtságot, és nem úgy vetődik a felhajtóra, hogy a reflektora szétvilágítja a retinámat. Pech, hogy erre pont akkor kerül sor, mikor hiába is próbálnék elszenderedni. Murphy, átkozott Murphy... A gesztus minden esetre értékelendő, főként a nem túl kedves bemutatkozásom után. Úgy tűnik, tényleg sikerült fátylat borítania az első benyomásra. Rendes fickó.. Éés, a kutyám már nincs is itt. Zeusz a lábaimnál szuszogott békésen, és abban a pillanatban, hogy hallatszik a kocsiajtó csapódása, úgy pattan fel, mintha az előbb nem is irigykedtem volna rá, amiért tökéletes békességben durmol a lábamhoz bújva, plédet kunyerálva. - Zeusz! - méltatlankodom az új hóbortját látva, aztán az érkezőre pillantok. A sötétben állok, de ha eddig nem is látott, mostanra észre vehetett. - Ne haragudj, azt hiszem eléggé kedvel téged... - sóhajtok nagyot, amint meglátom, hogy nem a járdán, hanem a sövényen keresztül tör utat magának, hogy aztán Dane kertjében kössön ki. Fogalmam sincs, mit lát a fickóban, de az holtbiztos, hogy a közelében megkergül...
Kezdőlap
