≫Születési idő, hely ≪ 1437.06.11 A falu már rég nem létezik
≫Első átváltozás ≪ 1458.11.04
≫Család ≪ Anyám és Apám(halott):
A szüleimnek jelentettem a legkevesebbet, eleinte nem értettem, aztán beletörődtem, s úgy vettem, hogy talán ez a normális. De akkor miért olyan nehéz elviselni? Kiirtották belőlem a bizalmat, a közvetlenséget, a kedvességet, gyerekként nyomorítottak meg, hogy a sötét sarok megváltás volt, a magányos napok kincsek. Senkire nem számíthatok magamon kívül, senki nem segít, senki nem könyörül, csak önerőből érhetsz el valamit, mert mindenki más keresztülgázol rajtad.
Öcsém: Lazhar ”Cole” Riot (Vérfarkas)
A 14 év korkülönbség ellenére kijövünk egymással. Az évek előrehaladtával rengeteg nézeteltérésünk volt, de mindig ott álltunk a másik mellett, ha baj volt.
Testvérek. Nekünk ezt jelentette. Egy nyakláncot adtam neki még igen csak kiskorában, egy töltényt, amit a mai napig magával hord. Kabala...
Gyerekem: Van pár, nem igen tartom velük a kapcsolatot, tekintve, hogy az egyikük egy 55 éves ember és úgy tudja már meghaltam. A legifjabb 17 éves…
Barát:
Samuel Godbert, az egyetlen Alfám, az egyetlen barátom volt, aki közel került hozzám, akit közel engedtem magamhoz. Éveken át mellette voltam… egészen a halála pillanatig.
Egy eszményi családi háttér, miről más csak álmodik. Gyönyörű kompozíció, melyről ódát lehetne zengeni. S amikor a szerető szüleidre, avagy a testvéredre nézel, akkor elfog a boldogság érzése legbelül, amelyet senki sem pótolhat rajtuk kívül. Tudod azt, hogy van kire számítanod. Érzed mélyen, hogy mögötted állnak a legnagyobb problémáknál is, van, akire támaszkodhatsz, amikor mindenki más csak hátat fordítani tud.
Igen, ez lett volna az én álmom még kis csenevész takony koromban.
Anyám véres arca beleégett az emlékezetembe. Épp könnyeimmel küszködve lépegettem a folyosón, mikor megláttam a szobája előtt a vértócsát. Az ajtón benyitva pedig ott feküdt, gyönyörű fehér hálóingje vérben ázva, mint egy fehér hattyú a véres hóban, úgy nézett ki. Nevetni kezdtem. Eszelős kacagásba, mert ez csak egy vicc.
Egy gonosz tréfa, igaz?!
RECCS.Átvészeljük, rendben?Ezt mondta apám. De csak dühösebbé tett. Mégis mit jelent az, hogy átvészeljük?
Nem akartam.
- Bátyám…mégis, mit műveltél? - hallottam magam mögül az öcsém hangját.
- Én... - Ijedten fordultam felé, ahogy elveszett tekintettel néztem rá. Megérdemelnék egy hatalmas nagy atyai pofont, … akármit. Csak legyen ennek vége! Atyám halott véres cafatokra tépett testére pillantok, majd véres karjaimra. Az ő vére száradt rajtam.
- Én.. én nem akartam. - hangom megremegett, kétségbeesetten hátráltam. A fejemet ráztam. Értetlenül álltam magammal szemben. Ezt nem lett volna szabad.. nagyon nem. A bűntudat elhatalmasodott rajtam, és legszívesebben helyben megöltem volna magam, csak hogy ne keljen az öcsémnek szégyenkeznie, és csak hogy ne keljen többé éreznem ezt... ezt az
őrjítő érzést.
A tekintetem őrjítően villogott, nem maradt abba.
...
Mit tettem? Miért érdemeltem meg ezt a sorsot, avagy tán miért áldoztam fel a lelkem legapróbb reménysugarát is? Hol van már ebben az életben az igazság? Mivel rontottam ennyire el?
Nem akartam újra elkövetni ezt. Nem akartam még egyszer a családomat bántani. Az öcsémtől távol akartam tartózkodni… de ő még kicsi volt, meg kell védenem… legalább magamtól. Ismertem a közelben a boszorkák egyikét, apám egyik barátja volt… elvittem hozzá, de először nem is azért, hogy védelembe helyezzem, szóval az öcsém jó fizetség volt erre. Odaadtam neki, afféle segédfélének. Addig is megvédik őt… Amíg ki nem váltja az átkát, amire remélhetőleg 50 évig nem kerül sor…
Két kakas egy csárdában, hm?
Nos az az 50 év 25 évre csökkent.
Találkoztunk, mint farkas a farkassal. Szerelmes lett a Boszorkányom lányába és az áldásomat kérte. Nem hittem a füleimnek komolyan mondom. Már fogalmam sincs mit is mondtam neki, de a fülig érő vigyorára a mai napig emlékszem.
Talán javítani próbáltam, a magam módján bocsánatot kérni, helyre hozni, megakadályozni, hogy a repedéseinkből törések legyenek. Piszok nehéz volt. Nehéz volt kedvesnek lenni, szeretni, építeni, mert minden ilyen jellegű megmozdulás egy zárt ajtó kinyitása.
Éreztem, hogy képes lenne megváltoztatni, akár rövid idő alatt is, ő tudna úgy befolyásolni, hogy ne csak hozzá, de másokhoz is másképp... jobban viszonyuljak… de ezt elkerülni akartam, nem épp
elébe menni.
Lehetsz gyerek. Kettőnk közül, te lehetsz gyerek, ha magunk közt vagyunk. Megborzoltam a haját. Nem akartam az emlékeket, de az öcsém... őt talán vissza szerettem volna kapni. Vagy egyszerűen csak féltem, hogy elárulja mindazt, amit tud, hogy szégyen, ami éveken át csak belülről mardosott, a környezetem felől is visszaüthet, ezért inkább magam mellett tartom, nehogy ellenem forduljon. Tényleg ki tudtam volna így használni? Kihasználtam volna, hogy magamat bevédjem?
......
- Dragh…engedd el… - jött az utasítás, amire el is eresztettem az ipse torkát, aki szinte fuldokolva köhécselt és odébb vonult.
– Megtudtunk mindent… már csak ki kell tépni a torkát! Tudom, hogy néha... sokszor nagyobb a szám, mint kéne, és nem feltétlen a megfelelő hangnemet vagy viselkedési formát ütöm meg.
Kóborokkal szemben nem köt hierarchia. De inkább dögöljek bele a büszkeségembe, mint hogy még egyszer kihasznált, némán tűrő senki legyek. Azokban megbízni se lehet, mert a veszély első szelére, egy mordulásra elinalnak. Nem félek, holott tudom, hogy néha azért nem ártana.
- És ki vezet el minket hozzá? Megint igaza van, csak ő tudja az oda vezető utat, csak ő tudja, hogy kit is keresünk… míg mi csak a nevét tudjuk.
Csendben bolyongok a házban. Szeretnék célt találni magamnak, de képtelen vagyok rá. Túl sok érzelem kavarog most bennem ahhoz, hogy le tudjak ülni. Szeretnék kiabálni, tombolni, zúzni, eltüntetni azt a rengeteg feszültséget magamból, ami hetek óta kínoz. Tudom mi kell nekem, tudom hogyan vethetnék véget ennek az állapotnak pillanatok alatt, én mégis makacsul befogom a számat és sötét árnyékként járok szobáról szobára.
Megállok Sam dolgozószobája előtt, és a falnak támaszkodom, az ajtó mellett, hogy aztán amikor majd tovább megyek, úgy suhanhassak el mellette, mint aki valójában soha nem is járt arra. Addig is lehunyom a szemem és egy hangra várok.
Menjünk, intézzük ezt el végre...