≫Születési idő, hely ≪ 1971. 10. 13. - Írország, Dublin
≫Első átváltozás ≪ 1991. - a rendőrök is megmondták a nyilvánvalót: önvédelemből elkövetett emberölés. Megtámadtak. A saját bőrömet mentettem. Baleset volt a férfi halála. Az kevésbé volt baleset, hogy előtte jól megvert, és helyben hagyott, és, még ki tudja, mit csinált volna velem, ha nem zúzom be a koponyáját egy kővel.
≫Család ≪ Három családom volt az életem során.
I. Az apám tengerészgyalogos, az anyám pedig zongorista és énekesnő. Van egy meleg bátyám, aki készül elvenni egy NŐT - ami, hát, igen, titok, még akkor is, ha ettől kevésbé lenne tökéletes Ő, és egy kicsit elfogadóbbak lennének a szüleim velem szemben. Az anyám azt szerette volna, ha a nyomdokaiba lépek, és én is zongorista leszek, végül úgy tűnt, hogy a jogi pályán helyezkedem el, ami miatt még most is szívja a fogát az anyám.
II. Végül húsz éve az apámnak is csalódást okoztam, ugyanis otthagytam a jogi pályát, amikor megalakult a
S.W.E.A.T., azaz a
Veríték. Híres, hirhedt, vagy kevésbé ismert előadók számait dolgozzuk fel, én néha írok dalokat, és szerzek hozzájuk zenét, de azokat nem adjuk elő, azok az én mocskos kis titkaim. Egyébként én pózolok a dobok mögött, és én vagyok a női vokál, de tudok gitározni is.
III. Van egy lányom, Beth. Ő huszonnyolc éves, és, azt hiszem, meglehetősen utál. Megkértem az apja kezét Dublin belvárosában, egy kocsma előtt, amúgy teljesen józanul, a szökőnapon ('92-ben). Tökre komolyan gondolta, pedig csak poén volt. Egyébiránt soha nem voltam még házas.
Hiányzik a lányom. Még akkor is, ha nem mutatom ki olyan gyakran, és olyan erőteljesen és vehemensen, mint kellene. Úgy vélem, nem vagyok jó anya, éppen ezért nem is vállaltam több gyereket, pedig lehetett volna rá esélyem, de
én nem akartam, ennek fényében az adott férfinek pedig nem kellett tudnia róla.
If you want trouble, find yourself a redhead.
Amadeus, Frédéric, Ludwig & Me (1975-);A szívem a torkomban dobog, ahogyan a sötétség körülölel. Izzad a tenyerem, és remegő ujjaimat tördelem. A gyomrom öklömnyire szorult, a szám kiszáradt, ajkaimat nedvesítem. Úgy remegnek a lábaim, hogy arra gondolok, hogy a következő lépésnél összerogynak alattam. Egész testemben reszketek a félelemtől.
Rettegek.
A reflektorok kattanva gyúlnak ki, a rám ömlő fényárban úgy rezzenek össze, akár egy őzsuta az autó lámpáinak fenyegető, éles fényében.
Legszívesebben hanyatt-homlok elmenekülnék. Felállnék a vörös bársonnyal borított zongoraszékről, és mit sem törődve a közönséggel, a hozzáértő bírákkal, és a következményekkel, leszaladnék a színpadról.
De nem lehet.
És itt vagyok.
Egész évben erre a meghallgatásra készültem, a zongoratanárommal, Mozarttal, Chopinnal és Beethovennel. Anyám valószínűleg épp úgy ki van borulva, mint én. És épp úgy ki lesz borulva, ha nem sikerül, mint én most. Mert, mi lesz az egyetlen lányával, a legkisebb gyermekével, ha ez most nem sikerül nekem, ha nem vesznek fel a zeneiskolába? Mi lesz velem, és a családom becsületével, ha nem leszek híres zongorista? Mi lesz velem...?
Érzem a nyomást, ami rám nehezedik, a mellkasomat szorongatja és préseli össze, minden múló szekundummal egyre jobban, és jobban. Úgy érzem magamat, mint egy ósdi rugós készülék, melyet túl nagy nyomás alá helyeztek, és bármely pillanatban szétvetheti a feszültség.
Már el kellett volna kezdenem a darabot, de csak félszegen, riadtan és idegesen meredek a kottára –
Chopin Spring Waltz művére -, a billentyűkre, melyek fekete-fehér örvényükbe szippantanak be, és hirtelen azt sem tudom, mit csináljak. Hova nyúljak? Mit nézzek? Hol kezdjem?
Nem merek a nézőtérre nézni, még csak a szemem sarkából sem pillantok oda, nehogy teljesen összeomoljak a színpadon.
El fogok ájulni.
Puhán emelem kezemet a billentyűsor fölé, ujjbegyeimmel szelíden simítok végig kettő fehéren, és kettő feketén.
A lágy dallamba merülök. El is feledkezem a világról, ami körülöttem van. Még a bírák is olyan aprók, hogy nem is látom őket.
A pillanatba fagytam.
És csupán a csend, és a harsány taps rángat vissza az itt és mostba.
Zora and the pussycat dolls (1988-1995);Valaha jól szituált úri lány voltam, még fénykoromban. Jó, igaz, a fénykorom előtti időszakban.
Írországban születtem, egyfajta, már-már nemesinek is mondható családba. Szóval vannak birtokaink, és kisebb kastélyoknak is beillő házaink. És én valaha a tipikus gazdag, okos, rendes lány voltam. Nem igazán voltak barátaim, mert furának tartottak, mert más érdekelt, mint a korombelieket. Már akkor is imádtam például a horrorfilmeket, a groteszk látásmódot az irodalomban, a verseket és a regényeket, valamint mindent, ami egy kicsit is természetfeletti, vagy ijesztő.
Tehát
nem, soha a büdös életben nem voltam az a másik embertípus;
a tini picsa. Még akkor sem voltam az, amikor elit iskolák padjait koptattam, kitűnő eredményekkel, vagy, amikor zongoraversenyekre jártam, nagy lelkesedéssel, és odaadással, vagy, amikor beállhattam volna a sorba, és érzelmileg-, vagy fizikailag bánthattam volna az akaratgyengéket, az esetleneket, a visszahúzódóbb társaimat.
Minden akkor változott meg igazán, amikor elhagytam a szigetországot, és Amerikába költöztem, mikor a
Harvard jogi karán kezdtem tanulni. Többé nem volt kötelező az egyenruha, és nem kellett azt tennem, amit a szüleim elvárnak tőlem. És, higgyenek nekem, az anyámnak nem kevés-, és igazán nehezen teljesíthető elvárásai voltak, amiket én, természetesen, minden alkalommal megugrottam – de neki soha nem volt elég.
Imádtam a szabadságot, ami hirtelen és váratlanul, ugyanakkor vitathatatlanul a hatalmába kerített, és én élveztem minden egyes másodpercét. Azt csináltam, amit akartam, akkor, amikor akartam, ott, ahol akartam, azzal, akivel akartam. A magam ura voltam, és egyedül saját magamnak tartoztam számadással. És ez teljes mértékben átformált, átalakított, megváltoztatott bennem valamit, az idegeiben, a sejtjeimben, az egész lényemben. Ez volt-, és jelenleg is ez a fénykorom.
A decens szoknyát, és a fehér blúzt felváltotta a pimaszul rövid szoknya-, vagy nadrág, és a veszélyesen mélyen dekoltált felsők, a baseball sapka, a tornacipő, és a gogo bárokban gyakran látható, élet-, ön-, és közveszélyes magas sarkúk. És a bőrdzsekik, a tucatnyi karkötő, a gyűrűk –
némelyik ujjamon kettőt is viseltem, viselek! -, a nyakláncok, és kilövettem a fülemet –
ötszörösen. Olyan zenét hallgattam, amiért a családom meglincselt volna, és olyan alakokkal jártam szórakozni, bárokba, kocsmákba, ágyba, akiket apám, minden bizonnyal, szitává lőtt volna a kedvenc sörétesével, ha meglátja, hogy akár egyetlen szóra is méltatom őket.
Ekkoriban ismerkedtem meg az akkori bandámmal,
a Cicababákkal. Everettel – az első basszusgitárossal -, Sammel – az énekessel -, és Tommyval – a másik gitárossal. És az egyetem első évében megalapítottunk egy bandát. Voltak nehéz időszakaink, de valahogyan mindig túléltük ezeket, túltettük magunkat a dolgon, felülemelkedtünk, továbbléptünk, és továbbmeneteltünk. Soha nem vágytunk reflektorfényre, és nem akartunk rock csillagok lenni, éppen csak azért álltunk össze, mert jól hangoztunk együtt, mert imádtuk csinálni azt, amit műveltünk. Nem kaptunk fizetést ezért – esetleg ingyen piát egy-egy fellépés után, valami lepukkant kis kocsmában.
Vissza akarok menni az időben oda. Vissza akarom kapni az egyetemi éveimet – amikor még nem volt tabu a
'szex' szó, és az emberek tudták, mi az a Rock ’n’ Roll, főleg a
’89-es Woodstock fesztiválon.
Nehéz volt levetkőzni mindezt arra a pár hétre, vagy hónapra, amikor vissza-visszatértem Írországba, a családom körébe. Emlékszem, milyen lenéző pillantásokkal mértek végig, amikor még New Yorkban beléptem egy elegáns üzletbe, hogy én igenis csinos, visszafogott ruhákat akarok venni. Tudják, mint a
Micsoda nőben. És, amikor előkerült-, szinte a zsebemből, egy köteg zöld hasú, és a bankkártyám, természetesen épp olyan bánásmódban is részesültem, mintha én lennék
Julia Roberts.
A birtokunkon titokban dohányoztam, a markáns, fűszeres parfümöket eleve magammal sem vittem, felváltotta őket a púder kellemes, bársonyos illata. A körmömről lemostam a vörös körömlakkot, a smink szóba sem kerülhetett, a fülbevalókat, és egyéb ékszereket pedig leaggattam magamról.
Szörnyű volt.Mint, amikor az ember szinte viszket, mindenhol, annyira, hogy képes lenne leszaggatni a saját bőrét, ha ezzel megszabadulna attól a kellemetlen érzéstől.
Aztán egyszer -
valamikor '95-ben - meguntam a dolgot, a képmutatást a családom előtt. Eléggé magam alatt voltam, mivel elkövettem hibákat –
sorozatosan -, amik miatt nagyon úgy tűnt, hogy a
Cicababák felbomlik.
A tanulság? Soha ne feküdj le a gitárosaiddal. Sőt, soha ne feküdj le a zenekarod tagjaival. Egyikkel sem. Végképp nem kettővel. Egy ideig még képes voltam megjátszani magamat a családom előtt, az előtt, mert az a tény nyugtatott, hogy ez nem tart örökké, csak pár hét-, vagy hónap, és visszamegyek az USA-ba. Képes voltam megváltozni, már-már egyik napról a másikra, hogy a családom kedvében járjak, hogy azt a csinos, és visszafogott verziómat lássák, aki nem vagyok, és azt képesek legyenek szeretni.
De ez nem én voltam. Ez nem én vagyok.
De akkor, abban a pillanatban szartam az egészre. És nem volt jó nekik ez a nő, ez az ember, aki lettem, aki vagyok, és, aki talán mindig is voltam. Ők sem tudták tolerálni – vagy, ahogyan anyám fogalmazott,
’kezelni’, mintha valamiféle trópusi betegség lennék, amivel az ember csak tudományos könyvek lapjain találkozik –, ahogy sokan mások sem. A körömlakkot, a magas sarkút, a shortot, hogy igenis dobolok, énekelek, és nem csak a zongorának élek, hogy férfiakkal zenélek, hogy velük iszom, hogy velük dugok, hogy,
bassza meg, a sört is szeretem többek között, és igen, tudok-, és imádok szörfözni. Hogy káromkodok, hogy cigizek, hogy még mindig nem házasodtam össze senkivel sem, és, hogy nincs gyerekem. Apám, azt hiszem, szívrohamot kapott, amikor meglátott belépni a dolgozószobájába, akként, aki vagyok, mert kiment az erkélyre, friss levegőt szívni.
És ugyanaz voltam, aki mindig is: a második, Zora, aki soha nem lesz olyan tökéletes, mint Will. Will, aki idő közben már eljegyzett egy nőt, mindannak fényében, hogy meleg, mint a kályha, amiről a szüleink természetesen mit sem sejtenek.
Az utolsó, ott töltött nyaram kudarcba fulladt. Egy hétig voltam Írországban, mivel a nagy, családi összejövetel katasztrofális, hangos veszekedésbe torkollott, tehát leléptem. És azóta nem mentem vissza.
Túl sok vagyok nekik.
És nem értik meg, hogy ez még mindig én vagyok, csak felcsavart hangerővel.
Blackout (1988. 02. 17.);Állítólag a hülyék is meg tudnak tanulni gitározni. Hát... én részeg voltam, és beszívtam. És tudok gitározni. Aztán összeálltam azzal a fiatal sráccal, Derekkel, egy estére zenélni. És egy éjszakára. És... ja.
Képszakadás.
Az örömzenélés örömdugással folytatódott, ez pedig váratlan, áldatlan állapottal végződött.
S.W.E.A.T. (1997-);Két bandát, két családot, megszámlálhatatlan üveg tequilát és whiskeyt, számtalan korsó sört, minősíthetetlen mennyiségű cigarettát, és mocskosul sok férfit fogyasztottam el – természetesen költői túlzással, hiszen,
hah, nem vagyok én feketeözvegy, vagy kannibál - életem során, ami már művészet számban megy, kérem szépen.
Soha nem akartam elkötelezni magamat egy férfi mellett, amit végül is nem tettem meg, hiszen nem házasodtunk össze Derekkel, de született egy lányunk, Beth. Egy gyerek pedig jelentőségteljesebb, mint bármilyen jellegű papír, házassági szerződés, jegy-, és karikagyűrű együttvéve.
Beth születése az Államokba csalta a szüleimet és hatalmas esküvőt kezdett szervezni az anyám, én meg... hát. Leléptem. Először a
Cicababákkal, aztán, amikor elbasztam az egészet - egészen konkrétan, és szó szerint -, visszamentem egy ideig. Derek addigra lelépett,lévén pont annyi apai ösztön szorult belé, mint, amennyi anyai belém. A szüleim maradtak Beth-szel.
Találtam három vállalkozó szellemű, bátor önkéntest, akik hajlandók voltak velem bulizni, és egyidejűleg bandát is alapítani.
Így született meg 1997-ben a Veríték.
1998-ban döntöttünk úgy, hogy útnak indulunk, beutazzuk az Államokat, aztán Európát, és azt csináljuk, amit szeretünk, és talán az egyetlen dolgot, amihez értünk:
zenélünk. Ami részemről nagy felelőtlenség, és hanyagság volt, tekintve, hogy anya vagyok. Az én anyám soha nem tett volna ilyesmit. Ez a tettem is csak azt bizonyítja, hogy csapnivaló anya vagyok, és összeférhetetlen ember. Mert önző vagyok, és önimádó, és csak az számít, hogy én jól érezzem magamat. Józanul, vagy szétcsapva, az mindegy.
Én, én, én... addig lesz ez így Zora, míg csak te maradsz magadnak, és a végén te is utálni fogod ezt az embert. Hét év. Az idő elszaladt, és én alig voltam otthon; jó, ha évente kétszer. E helyett egy-egy olcsó motelben-, vagy a banda furgonjában éltem, esetleg bekéretőztem más fesztiválozók sátrába. A Veríték nem lett híres, és nem ismernek minket Államok szerte, de nekünk jó is így, jobban kedveljük az arctalanságot.
Hét év telt el, amikor legutóbb visszamentem a szüleimhez, és a kislányomhoz – aki már nem is volt olyan kicsi, mint legutóbb, egy évvel az előtt.
Az ott töltött pár napom ronda veszekedéssel zárult –
miért van nekem déja vu érzésem, nem is értem...? -, Beth ordítva-zokogva-dühöngve jelentette ki, hogy gyűlöl engem. És valahol én ezt meg is értettem.
A szüleim pedig finoman közölték velem a nyilvánvalót: nem szeretnék, ha Beth életének részese lennék az elkövetkezendőkben. Szerették volna, ha az évenkénti látogatásaimat lecsökkentem. Azt vettem ki a szavaikból, hogy nem bánták volna azt sem, ha csupán pár évente jelenek meg. Vagy, ha teljes mértékben kilépek az életükből. Távoltartási végzést kértek ellenem, Beth érdekében.
És én nem mentem vissza.
Boldog huszonhetedik születésnapot, Beth! – írom rá a képeslapra, a lányomnak címezve.
Holnap fel is adom, ha valamelyik baromarcú nem borít rá véletlenül egy korsó sört.