- Köszönöm. – csak ennyit mondok, amikor azt mondja, hogy sose zavarjuk őt. Persze gondolom ő se azt várta, hogy két személy fog betoppanni az egy helyet, de szerintem szeretni fogják egymást. Apa egykoron is remek apa volt és szerintem remek nagyapa is lesz. Sok mindent megtanulhat majd tőle a kincsem, de ahhoz még nem ártana kicsit nagyobbnak is lennie. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ő is különleges, mint én voltam egykoron, de amennyire lehet, annyira nem akarom egyelőre még jobban belevonni ebbe a világba, mint amennyire már most is belekeveredett.
Figyelem, ahogyan szép lassan végül besétál a konyhába, így már csak ketten maradunk és hallgatás se lesz örökké megoldás. De még se tudom, hogy miként kellene elmondanom neki, vagy beavatnom abba a rémálomba, amibe egyszer csak keveredtünk. Váratlanul ért minket, hiszen ha számítunk rá, akkor esélye se lett volna annak a zsarnoknak. Boszorkányok sok mindenre képesek, de a legtöbb erősebb boszorkány nem volt a kastélyban, ahogyan mi se számítottunk rá és mire észbe kaptunk addigra pedig már szinte őrültség lett volna harcba vonulni, ha csak nem akartunk volna értelmetlen halottakat. Mert mi harcoltunk, de aztán győzött az épeszűség.
Most viszont túlzottan is jó az ölelésében elveszni, nem akarok onnan kibújni, mert olyan, mint amikor kicsi voltam. Akkor is azt éreztem, mint most, hogy védelmező és semmi baj se érhet. Mintha a világ legbiztonságosabb helye lenne apa ölelése és képes lenne minden démont tovaűzni.
- Ne ígérj olyat, amiről én tudom, hogy képtelenség betartani. Erősebb nálad apa, akár hiszed, akár nem. – mert tényleg az volt. Ő két erőt birtokolt és nem kezdő volt. Túlzottan is erős és gonosz, a kettő pedig igazán veszélyes volt. – Ránk támadtak a semmiből se, míg végül el nem estünk és mondhatni szolgák lettünk egy boszorkányvámpírnak és az emberinek köszönhetően. – nyelek egy nagyot, majd idegesen túrok a tincseim közé. Szerintem nem kell folytatnom, hogy kitalálja a lányom is kitől van és miért féltem annyira. – Talán majd később jobb lenne ezt megbeszélni, ha már ő alszik, de biztosan szívesen megismerne téged. – pillantottam rá egy nyúzott mosollyal, hiszen én is fáradt voltam. Ha pedig nem volt ellenére, akkor elindultam a lányom után, hogy miután leültem én is egy székre az ölembe fúrhassa magát és onnan figyelje apát.

Igyekszem viszonozni a mosolyát, amikor rám céloz azzal, hogy én is voltam ilyen megszeppent, de még se megy annyira, mint szeretném. Örültem annak, hogy láthatom, hogy végre rátaláltam, ugyanakkor féltem is, hogy még nagyobb veszedelmet hoztam a fejére, mint esetleg eddig leselkedett rá. Az se segített, hogy napok óta szinte alig aludtam, hiszen minden egyes pillanatban óvni akartam a lányomat, így alvásra nem igazán gondolhattam, mert az erőmet még nem nyertem vissza teljesen. Ahhoz a testemet borító kisebb sérülések még mindig túlzottan legyengítettek.
Amikor apa keze vállamhoz ér, akkor ijedten rezdülök össze ismét és sietve pillantok rá, mint aki válaszok után kutat a szemeiben, pedig valószínűleg én tartoznék magyarázattal, de féltem attól, hogy szavak helyett inkább csak könnyekkel tudnék szolgálni és nem hiszem, hogy arra vágyna, hogy sírni lásson. Erős voltam, mert annak kellett lennem és ez még most is így van, de hirtelen aprónak és elveszettnek éreztem magam most, hogy itt volt apu is. Csak oda akartam bújni, mintha kicsi lennék és hagyni, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.
- Köszönjük, de nem akarunk zavarni. Biztosan valakit vártál, vagy vársz. – feleltem óvatosan, hiszen nehezen tudtam elképzelni azt, hogy egyedül élne ebben a házban. Tényleg nem akartunk láb alatt lenni, viszont ha továbbra is invitált minket, akkor végül lassan elindultam Skylerrel a házba, hogy utána az előtérben megálljunk pontosan úgy, mintha csak látogatók, idegenek lennénk itt. Étel illata pedig egyre inkább érezhetővé vált, mire mind a kettőnk hasa kicsit megfordult. Tényleg éhesek voltunk, nem is kicsit.
Skyler hatalmas nagy kerek szemeivel nézett rám, mire leguggoltam hozzá és egy puszit nyomtam a homlokára. – Nem lesz semmi baj, nem félj Pöttöm. – majd a zsebemből kihalásztam a kissé megviselt nyusziját. – Nyuffi majd vigyáz rád, jó? Hamarosan pedig én is megyek. – habozott, de végül elvette és lassan indult el a konyha irányába, mielőtt viszont besétált volna a helységbe még hátrapillantott, mire én csak biztatóan bólintottam, majd visszafordultam apához. Mielőtt bármit is mondhattam volna ő szólalt meg.
- Ránk támadtak, elbuktunk és… - de nem bírom befejezni, mert hirtelen a könnyeim elerednek, mire sietve bújok apához. Szükségem van a védelmező ölelésére. – Utánunk fognak jönni, a szívemet akarja majd, amiért elszöktünk… - mondhatni a mellkasához beszéltem, hiszen a fejemet odafúrtam, miközben a könnyeim könnyedén áztathatták el felsőjét. Bár az se kizárt, hogy nem sokat érthetett ebből, de nem bírtam összefüggően beszélni. Elfáradtam és nem tudtam erős maradni… Lányomért képes lennék meghalni, de ha egyszer eljön ez, akkor azt akarom, hogy apa vigyázzon rá és óvja meg. Skyler nem tehet semmit se, de apja keze alatt se cseperedhet fel. – Sajnálom…

Természetesen féltem és izgultam is, hiszen megannyi lehetőség állt fent. Az se kizárt, hogy tévedek, vagy éppen egy gondosan felépített csapdába sétálok bele. Pontosan tudtam, hogy aki elől menekülök az sok mindenre képes. Örökre úgyse fogok tudni elrejtőzni, de talán nem is akarok. Egyszerűen csak a lányomat szeretném biztonságban tudni és ha ehhez az életemet kellene áldoznom, akkor még akár azt is megtenném. A fiatal külső ellenére is túl régóta éltem már. Ennyi idő alatt pedig még engem is formált az élet, de legfőképpen azokban az időkben, amiket „fogolyként” kellett eltöltenem. Menekültem volna, de nem tehettem és még mindig egy részem ott van, hiszen a társaimat kellett hátrahagynom és fogalmam sincs, hogy mi lehet velük, vagy éppen a szökésem híre milyen indulatokat váltott ki a gyermekem apjából, abból a szörnyetegből.
Amikor megpillantom apát, akkor halovány mosoly ül ki arcomra, de nem mozdulok. A lépcső aljánál állunk mind a ketten. Tudom, hogy előre nem rejthetem el a nyilvánvalót, de nem is akartam. Itt volt az ideje, hogy megtudja van egy unokája. Ahogyan ő mozdul, úgy rezdülök össze, mintha csak félnivalóm lenne. Pedig tőle aztán nem kell tartanom, de még se tehetek róla. Az elmúlt években az érintés nem a gyengédségről szólt. Remegő kezekkel ölelem át őt és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy a könnyeimet visszatartsam és szerencsére sikerül is.
- Te is hiányoztál apa. – feleltem neki őszintén, még ha a mosolyom nem is volt olyan sugárzó, mint egykoron. Nem mozdulok meg akkor se, amikor a lányomat figyeli és leguggol hozzá. Ám amikor meg is szólal, akkor könnyedén bújik Skyler még inkább mögém, távolabb az ismeretlentől.
- Skylernek hívják. – felelem óvatosan, majd gyengéden végig simítok a lányom arcán. – Sajnálom, kicsit néha szegyellős -füllentek inkább, mintsem apjára kelljen gondolnom. Ő nem sok mindent észlelt belőle, de tény, hogy nem túl sokszor látta azt a szörnyeteget szerencsére, ahogyan férfiakat se. Inkább csak nők, boszorkányok nevelték őt, így nem csoda, hogy megvan szeppenve. – Sajnálom, hogy ennyire váratlanul toppantunk be. Ha tudtam volna, akkor szólok előre. – hangom még mindig alig hallhatóan csendül, majd amikor a szellő megmozgatja a közelben heverő tárgyakat, fákat és bokrokat, akkor ijedten pillantok hátra, mintha a sötétségben valami mást pillantanék meg, de szerencsére senki se lappang ott. Viszont továbbra se mozdulok meg annál jobban, hogy magamhoz öleljem a kis angyalomat, hiszen idegen vagyok nem csak ennél a házban, hanem ebben a városban is és oly régen nem láttuk már egymást, hogy még mindig nem voltam biztos abban, hogy nem neheztel rám az eltűnésem miatt.

Napok óta már úton voltunk, igyekeztem minél jobban elrejteni az erőm segítségével a nyomainkat, de tudtam jól, hogy örökké nem fog kitartani. Ahhoz túlzottan is régen használhattam már, illetve elsődlegesen inkább a komolyabb sérüléseimet gyógyítottam be, a többit pedig úgyis eltakarja a ruha. Fogalmam sem volt arról, hogy tényleg jó helyen járok-e, de a varázslatnak köszönhetően keveredtünk egyáltalán ide. Másrészt meg szükségem volt apára. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt nyertünk, de szükségem volt az egykoron jól ismert támaszomra. Persze, azt se tudtam, hogy miként fog reagálni arra, hogy nem egyedül állítok be, hanem az unokájával. Számomra mindennél fontosabb volt és lesz is mindig Skyler, de ez sose lesz ennyire egyszerű. Az egész helyzet nem egyszerű, hiszen már a fogantatása se volt az, az meg pláne nem, hogy ki lett az apja.
- Gyere, ideje mennünk! – szólaltam meg végül, ahogyan a parkban lévő padról felkeltem. Pár órája érkeztünk még csak meg, de mintha sose lenne képes elfáradni. Amikor meglátta a sok gyereket játszani, akkor ő is szeretett volna csatlakozni, nekem pedig nem volt szívem nemet mondani, hiszen ahhoz túlzottan is sokáig éltünk bezárva, de legfőképpen ő.
- Csak még egy percet anya! – arca sugárzott, a nézésétől pedig még a jéghegyek is olvadásnak indultak volna, így végül bólintottam és kapott még pár percet. Aztán pedig ideje volt útra kelni, hogy felkeressem azt az utcát, házat, ami kijött a legutóbbi varázslatkor. Könnyedén tévedtünk el először, de szerencsére akadt olyan személy, aki útba igazított. Hálásan köszöntem meg neki a segítséget, majd már sötétedni kezdett, amikor is megpillantottam a kívánt házat. Pár pillanat erejéig az utca túloldaláról haboztam, aztán lepillantottam a lányomra és ekkor erőt vettem magamon. Lassú léptekkel haladtam át, majd a terasz alján elengedtem Skyler kezét, hogy utána sietve kopogjak az ajtón, majd ismét a lányom mellett álltam, vagyis inkább előtte. Az aprócska keze eltűnt a kezeim között, közben pedig egyszerűen csak eltűntettem őt a sziluettem mögé. Fogalmam sem volt arról, hogy ki fog ajtót nyitni, de reméltem, hogy apa lesz az. Ha itt se lelem meg őt, akkor fogalmam sincs, hogy merre keressem őt, viszont a lányomat bárki ellen védeném még a saját testemmel is.