Mintha maga az ördögtől menekült volna. Talán így van? Talán. De menekült, előlem, amit valójában nagyon is csak nem kéne elnéznem neki. Én pedig mint egy rózsaszín ködben született nagy nulla el is nézem neki, minden zokszó nélkül. Sőt, megmentettem. Sőt, az állatait is kimentettem onnét az embereimmel. Megvallva én nem nyúltam egyikhez sem, merthogy tudni illik én jobban macska kedvelő vagyok. Olyan kis ördögi teremtmények!
Az árulása ellenére is bármit megtettem már most érte, holott nagyon nem lett volna hozzá túl sok közöm; a boszorkány szinte tökéletesen elintézte azt, hogy nekem és az embereimnek az erőfeszítése teljesen semlegessé váljon. Tehát; nagyon sokáig, éveken keresztül kutattak utána, és mindössze csak egy alapos balhéba kellett kerülnie, s lám; előkerült az elveszett madárka. De a madárka most visszakerül a biztonságos kalitkájába, ahol mindent megkaphat, ha viselkedik és nem követi el újra ezt a bűnt, amit tett. Csak úgy mondom, hogy nem ő volt az első, aki rohamléptekkel szabadult meg tőlem; ám abban ő az első, hogy az ilyen ostoba tett után életben maradt. Ő az első, akit életben hagyok, amiért ő az én életem. Az egyetlenem. A kedvesem... ha megölném őt, azzal magamat ölném meg. Az öngyilkosság márpedig sokkalta kellemetlenebb dolog.
A tanulságot talán ő is megértette, elvégre a kiruccanása most a vaksággal ajándékozta meg őt, amit lássunk csak be, hogy marha nagy büntetés. S bár az iránta való sajnálatom végtelen, és épp úgy marcangol a bűntudat, mintha egy rakatnyi keselyű szállna rá húsomra; még is valahol ott van a harag, amit könnyedén nem fog tudni kiölni belőlem. Ám a harag, nos, az iránta érzett őrült és beteges vonzalmam teljesen elenyészik az mellett. És ezt mind az én butuska kobakomnak köszönheti. Ha ez nem így lenne, én magam végeztem volna vele ott helyben, amint ráleltem akkor. Csakhogy ő nem tudhatta, hogy miért keresem. Minden bizonnyal a fejében az járhatott, hogy azért kutatom őt olyannyira hevesen, hogy megöljem. Az elején így is éreztem az üggyel kapcsán, ám időközben ráébredtem, hogy mennyire de mennyire üres nélküle minden. Tovább kerestem őt, ám egy idő elteltével teljesen más céllal; csak is azért, hogy visszaszerezzem azt ami csak is az én tulajdonom. Merthogy nem tűröm, ha az ami az én tulajdonomban áll, nemes egyszerűséggel szublimál el. Nagyon nem komálom.
A természete hirtelen jócskán parázzsá vált, amint tovább ragozta a fejében, hogy mi lett az ő otthonával. Az igazság az, hogy az emberek a hozzájuk méltó szörny módra csesztek ott szét mindent, amit értek. Az emberek már csak ilyenek, én pedig pontosan ezért szeretem de úgy istenesen szétcsapni a kis körtéjüket! Na jó, nem csak az emberekét. Épp azét, aki Lucillenak rohadtul nem bejövős. Lucille pedig nem egy válogatós kis bestia, hanem pont az, akit nem érdekel semmi és senki. Csak üt aztán pafff!!! És ploccs.
Mire válaszoltam volna a jogos kérdéseire, ő azonnal pattan ki az ágyból, épp úgy, mintha csak egy villám csapott volna oda mellé. Bár ösztöneimben megfordult, hogy azonnal segítsem őt, de én szigorú módon meggondoltam magamat. Merthogy vak, amit magának köszönhet, és ezzel egy kis ideig együtt kell, hogy éljen. Nem vagyok kegyetlen, de eléggé nehéz lesz visszaadnom a látását, tekintve, hogy a vérem sem hozta meg teljesen a hatását. Sajnálatoson módon egy kis időre szoknia kell ezt a szar állapotot, mert különben nagyon nehéz élete lesz. Na jó, nem. Mint mondtam, mindent elkövetek, hogy a látását visszanyerje. Már, ha szeretné. Olykor én is csak jobban örülnék annak, ha szart sem látnék mindabból amit különben rohadtul nem akarnék látni.
Amint kijárt a kilométer hiányait ott a szobában azt követően amikor hozzám ér, hogy megkapaszkodjon, én csak viszonozom az érintését gyengéden, és óvatosan visszaültetem őt az ágyra. Épp úgy, mintha a legféltettebb kincsem veszélyeztetné magát azzal, hogy butuska módon lófrál. Holott egy lépés is okozhatja a végleges halálát.
- A mocsár egyenlő lett a nagy nullával. - Nem voltam soha sem az a típus, aki megválogatja kellő módon a szavait. Ami csak jön. - De ettől függetlenül nem érdemes csüggedned, ugyanis az állataidat idehozattam a birtokra. A tiédhez hasonló mocsárban élünk, ahová ember nem igen teszi be a lábát. Az állataid biztonságban vannak. - Érintéseimet elvontam tőle, majd felálltam a helyemről, és az ablakhoz sétáltam, hogy kinézzek azon. Ez itt egy elhagyatott gyár, ahol vagyunk, pontosan a mocsár végett záratták be. Viszont a falkámnak tökéletes hely arra, hogy éljenek.
- Ha úgy látom, hogy boldogulsz a látásod nélkül is, akkor szívesen építtetek neked a birtok szélére neked egy ugyanolyan házat, ahol laktál. Mit szólsz hozzá? - Fordulok végül felé egy mosoly keretében, még akkor is, ha ő ezt nem látja. Ám a hanglejtésekből biztosan tudja, hogy épp mosolygok avagy isten ne adja épp nem vigyorgok.
- Ami pedig a feleségeimet illeti, nos, mind halottak. - Közlöm vele ridegen a tényt. Tudnia kell, hogy az igazat mondom, ugyanis nagyon de nagyon nem szokásom füllenteni. Én igen is piszok módon egyenes ember vagyok, és mástól sem tűröm, ha hazudik vagy épp olyant tesz ami nekem nem tetszik. Amit mondok, az pont olyan, mint a nagykönyv. Az úgy is van!
- Számítottam arra, hogy magadhoz térsz. Ezért is gondoltam, hogy jobb, ha felhozok egy kis állatkát a sok közül. Ha nem gond, üvegbe tettem, mert én ahhoz hozzá nem nyúlok! - Fejeztem ki magamat, amikor is a polcról lazán leszedtem egy üveget, amiben egy fiatal kígyó volt. Nem volt túl nagy, tekintve, hogy abban a befőttesüvegben lazán elfért. Ezt találtam a leghelyesebbnek, ugyanis bármennyire odáig vagyok az én kedvesemért, nos, nem szándékoztam egy száz kilós Boát ide berángatni.
- Tessék, Lucille. - Mosolyogva ejtem ki a nevét, mikor is letekertem a fedelét az üvegnek, és az ölébe helyeztem azt, hogy ha gondolja, akkor összetaperolhatja megnyugtatás gyanánt azt a szörnyit.
- És az idő, nos... csak azt szeretném kérni, hogy légy türelemmel még. Szürreális, hogy a vérem miért nem gyógyította meg a látásod, és kétlem, hogy egy egyszerű gyermekded varázslat majd segítene. Amint megbeszéltük a történeteket, azonnal előkerítek valakit, aki tájékoztat a vakságoddal kapcsán. - Jelenleg ennyi volt a tervezet számomra. Nem fogom így hagyni őt!

Hosszú éveken keresztül elrejtőztem előle; sötét varázslattal tartottam őt távol magamtól. Nem akartam, hogy rám találjon… Képtelen lettem volna a szemébe nézni. Erőszakkal kellett, hogy elszakadjak tőle, erőszakkal kellett, hogy eltaszítsam magamtól, mert tudtam, hogy úgysem hagyná, hogy csak úgy elmenjek. Tudtam, hogy nem hagyná, hogy új életet kezdjek nélküle. Pedig már rég nem működött a dolog kettőnk között, szinte betegessé vált a kötelék, amely összeláncolt vele. A lelkemmel még mindig érzem. Olyan ez, mint valami függőség, amitől szeretnél elszakadni, oh, mindennél jobban el akarsz szakadni tőle, mégis képtelen vagy, mert közben a lelked mélyén úgyis tudod, hogy hozzátartozol. A lelkem hiányzó darabja. Ő adta vissza nekem az életet, mikor a testvérem elhagyott. Önmagát ajánlotta nekem, és azt a féktelen, veszett őrületet az oldalán, amit mindaddig még csak kóstolgattam. Ő viszont rám zúdította mindazt, amire vágytam. És én elfogadtam, amit ajánlott nekem; én akartam ezt, az én saram. Csakhogy időközben elfelejtettem levegőt venni, és végül arra eszméltem fel, hogy fuldoklom. Megöltem a feleségeit. Valósággal fürdőztem a vérükben; élvezettel rugdostam el az utamból az összes olyan nőt, akit konkurenciának véltem, mert ennyire nagyon szerettem őt. Megszállottan, betegesen… De hiábavaló volt minden erőfeszítésem, újabb és újabb adag feleségsereglet jött helyette. Sosem voltam neki az egyetlen. Még akkor sem, ha csupán csak engem illetett kedves szavakkal. Még akkor sem, ha csupán nekem adott becenevet. Még gyűrűt is csak én kaptam tőle, még igazi esküvőnk is csak nekünk volt, de… akkor sem tudtam mit kezdeni a többi nővel körülöttem… Körülöttünk! Nem ölhettem meg őket, de nem is bírtam velük együtt élni. Mit tehettem volna? Leléptem. Tovább léptem. Elhagytam őt, mert ez egyszerűbbnek tűnt, mint elviselni az összes többit… Ennyi év távlatából pedig jogos lenne a kérdés; vajon megérte? Részben ő formált olyanná, mint amilyen most vagyok. Részben neki köszönhetem azt a személyt, aki végül lett belőlem… Habár lehet, hogy ezzel nem sokan dicsekednének a helyemben, haha. Így végeredményben be kell ismernem, hogy sosem tudtam elszakadni tőle. Mivelhogy önmagamat sem hagyhattam hátra, de az, aki vagyok, javarészt az ő munkájának a gyümölcse. Ezért valamilyen módon mindvégig velem volt… az emléke… a lényének egy része. Vagy éppenséggel a lelkének az elveszett darabkája. Velem maradt. De az is lehet, hogy az enyém maradt az övével.
Nem volt azért annyira rossz az élet nélküle, annyi mindent tettem, megannyi ocsmány és gyalázatos dolgot, amitől még maga az ördög is sírva fakadna! Hahhaha. És én annyiraaa nagyooon büszke vagyok minderre az alávaló ocsmányságra…! Azokra a dolgokra, amelyeket elkövettem, és amelyek bélyeget nyomtak a lelkemre. Ah, talán nem is kéne siránkoznom, hogy végül erre a sorsa jutottam. Mármint… várható volt, hogy előbb vagy utóbb megbűnhődöm én is eme gyönyörűséges és magasztos munkásságomért – amiért bűnhődhettem ugyan, de megbánni sosem fogom. És ő még csak nem is tudja… Némelyik részét talán jobb is, hogy nem tudja. Nem örülne neki. Lehet, hogy meg is ölne érte – pedig sosem bántott, de hát… bizony én egy nagyon, nagyon rossz kislány voltam. Kezdve például azzal, hogy elhagytam őt. Mégis oly’ lágyan szólít meg, és oly’ finoman érinti a bőröm felszínét… Meg sem érdemlem! Nem így kéne bánnia velem, hiszen elárultam őt. Bűntudat? Meglehet. Megbánás? Inkább. Mert ha van valami, amit megbántam az életem során, akkor az a végérvényes és megmásíthatatlan pillanat, amikor is elhagytam őt. Azt a személyt, akit a legjobban szerettem a világon… Szívem szerint most a legszívesebben sírva fakadnék! Nem is a szemeim miatt; a látásom hirtelenjében másodlagossá vált. Hanem a gondolataim… azok gyötörnek most – idegtépő, zavaros massza az elmém mélyén.
Csakis azért tudott ott, akkor, azon az éjszakán eljönni értem és megmenteni, mert a varázslat a megvakulásom pillanatában megtört. Annyira gyorsan odaért hozzám… Ezek szerint mindvégig keresett?
- És a többiek? Ők is itt vannak? – Mármint a többi nő, akiket még mindig gyűlölök, pedig sokukat valószínűleg nem is ismerem. És nem láttam őket. Mondjuk valószínűleg már nem is fogom. Ha-ha. Némi pozitívum így a jelenlegi állapotomat tekintve, huh? Legalább nem kell látnom őket… Mert az, hogy én vagyok neki az egyetlen, sokszor hallottam már régen is. Mégis ott voltak, és ha meg is öltem őket, jöttek újak! Elviselhetetlen számomra még csak a gondolata is ennek. Talán ha elszaladnék…? Áh, valószínűleg már az ajtóban pofára esnék, én szerencsétlen.
- Szóval most nálad vagyunk. Mi lett az otthonommal? Azok a senkiháziak felégették, mi? És a mocsár? – fakadok ki kétségbeesetten. Ott voltak az én kicsikéim. Krokodilok, vízisiklók, mindenféle mocsári szörnyeteg… Mind elpusztultak?
- … elvettek tőlem mindent… – csóválom meg a fejemet keserűen, miközben a kétségbeesésem gyönyörű gyűlöletté korcsosul. A szívem mélyén veszettül csapkodó düh pedig fájdalmas grimaszba torzítja az arcomat. – … De fizetni fognak ezért!
Nem látok ugyan, de a gyűlöletem olyan nem evilági, földöntúli erővel ruház fel hirtelen, hogy az sem érdekel, ha közben elbukok; szinte nyughatatlanul, féktelen vehemenciával kelek ki az ágyból. És noha először valóban megbotlok, még éppen idejében sikerül megtalálni az egyensúlyomat. Kezemmel a levegőben tapogatok, próbálok megtapintani valami szilárdat, valami kézzel foghatót, amelyben megkapaszkodhatnék. Így járkálok fel-alá a szobában, vigasztalhatatlanul és reményvesztetten, végeláthatatlan dühtől feszítő szívvel. Ha meg tudok kapaszkodni, akkor el tudok jutni azokhoz is, akik ezt tették velem… Ujjaim mégis vissza-visszalibbennek az ágy irányába, a ház gazdáját keresik. Mintha csak tudat alatt azt üzenném vele: „De nélküled nem megy.” És valóban nem. Nem csak azért, mert gyakorlatilag képtelen vagyok bármire, ami a normál túléléshez szükséges lenne, hanem mert… mert már többé nem akarok nélküle élni. Ennyire egyszerű és bonyolult ez.
- Miért kérsz időt, puddin’? – Pont az idő az, ami nekünk most nincsen… Mit kell rendbe tenned? Miért akarsz időt? (…) Bárcsak látnám az arcodat, hogy olvasni tudjak belőle! De nem látom…! De nem látom…

Mintha a maradék szívbéli tulajdonságom szenvedne, és haldokolna az ágyon fekve. Ő az egyetlen számomra, aki képes volt valamit bennem feleleveníteni szívem rejtett zugában a sötét helyen, azt, ami már oly rég óta nem volt meg bennem, mely holtan élt bennem, sőt, talán soha nem is létezett. Csak valahol gondolataimban, hogy tudjam, ember vagyok továbbra is, nem pedig egy külvilági lény. Tehát érzek, még is valami sátánit, forrót, vöröset, égetőt... te ezt nem értheted!
Pillanatokkal ezelőtt azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben, és a vérem meghozta a hatását, azt, hogy megmentette az életét. Puha és édes bőrén ott voltak a számára fájdalmat ébresztő sebek, melyek mardosták, s nem csak testét; egyaránt szívét is körbebástyázták a fekete fájdalmak. Ezúttal osztoztam a fájdalmain. Már testének felületein nem voltak ott az elcsúnyító, bestia foltok, még is emlékképeim odavetítik számomra, hogy ne feledjem el, kit hagytam elmenni, s lám; ez lett belőle. Hagytam, hogy útra keljen önön buta vétkeimért, és hiába próbáltam őt falkám ezreivel keresni, egyszerűen csak olyan volt, mintha a nagyvilágban a nem létező dolgokat próbáltam volna kutatni rendületlenül. Mintha az eget kerestem volna, miközben letekintek a földre; ott nem lelni madarakkal telt kéklő világot; csak ocsmány rovarokat, és kődarabot, melyben eleshetsz  mint egy szerencsétlen nyomorult, mint amilyen valójában is vagy. Ilyen az élet. Ezzel néztem szembe, és talán másnak is ezzel kéne szembenéznie.
Őrült és veszedelmes fellegek elébe kellett tekintenem, melyek úgy vontak engem körbe életemben, mintha a bőröm volna az egész, mely nélkül nem tudnék létezni. Még is úgy tekintettem át rajtuk, oly egyszerűen, hogy már az életemet is nehezen tudnám elképzelni az őrült és veszedelmes fellegek nélkül. Még is, most életem fekszik ezen az ágyon, és szenvedése, álombéli  fájdalma is tökéletesen tükröződött a külvilág felé, oda, ahol ő most jelenleg nem volt. Talán jobb, hogy nem néz szembe az undorító valósággal? Nem tudom. Arca vonásai szinte kiáltva felém árulják el, hogy mennyire is szenved. Szenved olyan dologtól, amitől én soha nem tudtam megfosztani. Minden mást elvettem tőle, még az életét is, a szerelmét, az érzelmeit, mindent magamévá tettem csak is azért, hogy senki másé ne lehessen. Még is, a fájdalmait nem vettem le róla. Miért? Miért nem? ... Nem én leszek az, aki megmenti ezt az ócska világot.
Mikor megérinti arcom, valami megtört bennem. Valami melyet ezrek próbáltak porrá zúzni, le a mélybe, oda, ahová testem is való mások szerint, s most, egyenest odakerült gondolatban mindenem. Csak belezuhant, mintha egy nehézkes terhet omlasztanánk a mélybe; egyszerűen leszakított rólam mindent, mi eddig jellemzett.
Szemeimet lehunytam ekkor, és finom érintésű kézfejére csúszott rá tenyerem, mely akkora volt, hogy az ő aprócska kezét szinte teljesen eltakarta. Kellett, szükségem volt arra, hogy megérintsem, és magammal is elfogadtassam, hogy ez az éber valóság, mely nem vész el, mint egy rosszindulatú álom. Itt volt velem, és már soha nem fogom őt elengedni, még akkor sem, ha láncait tépve rohan el előlem. Nem... szabadságba való futása pusztán csak a halálba vezeti, a kínzó halálba, mely megcsonkítja és semmissé teszi mindazt, ami alakítja őt.
Mire megszólaltam volna, és aláigazoltam volna, hogy én vagyok, hirtelen valami fejbe vágott lélekben, valami mely szívemet is aztán rohamosan kezdte erőszakosan szaggatni. Szavai, melyek mindeddig vágyakat és szépet keltettek bennem, most ez átfordult valami sötétbe, valamibe, mely sötét fátylat fedett le rám, és bűnös lelkem nem tudja magát alóla kiszabadítani; nem is akarja, hiszen annak ott a helye. Ő a hibás. Ő fizet meg ezért!
- Semmi baj, Lucille... - Szólalt fel mély, fájdalommal telt hangom. A vérem nem tette meg teljesen a dolgát, sőt, talán már túl késő volt minden tett ahhoz, hogy olyan legyen mindene, mint régen. A látása... hova lett?!
Gondolatban valami felpezsgett bennem, valami, mely törni és zúzni tudott volna, mint egy vad hurrikán, mely kínjában az egész Földet magába tudná nyelni; gyűlöltem a pillanatban mindent.
Nem akartam, hogy állapota pánikot keltsen fáradt szívében, ezért gondolataim csak robogtak sebesen, megoldást kutatva a bajra, hogy a sötétségben is fedezze fel, hogy hiába, hiszen biztonság vonja őt körbe.
- Itt vagyok, eljöttem érted. A szobámban vagy, az ágyon, én  pedig melletted ülök, és vigyázok rád. Egy pillanatig sem hagytalak magadra, és már nem is foglak... - simogatom nyugtatás gyanánt ujjaimmal óvatosan érintve kézfejét, olykor néha karján. - Te vagy az egyetlen számomra! - Gyengéd csókot leheltem hófehér arcára, épp úgy, mintha én volnék a herceg, aki a hercegnőt hosszas álmából ébreszti fel. Valójában én csak arra akartam ráébreszteni, hogy itt vagyok, és ő is biztonságban.
- ... Csak adj nekem egy kis időt, hogy rendbe tegyek mindent. Csak adj időt, ennyit kérek utoljára. - Tekintetét keresem fel zaklatottan, és hiába akarnám, hogy tekintetünk érintkezzen, üres tekintete csak előre mered, hiába minden. De nem adom fel! Ha kell, mindent feláldozok azért, hogy szép életet kaphasson. Azt az életet, amit valójában megérdemel; hol nincs rossz, csak szép. Épp úgy, mint az álom. S ez még sem a halál.

Ismerem már ezt az érzést. Az érzés, amely kéretlenül jön, és váratlanul. Olyan akár egy betolakodó, aki erőszakkal rúgja ránk az ajtót. Nem kér, és nem kérdez, csak elveszi azt, amit akar, aztán megy tovább. Csak jön és berágja magát az agy kietlen zugaiba, a véráramba, jó mélyen, az idegsejtek közé fészkeli magát. És néha úgy tör rám, hogy maga alá temet… mintha állandóan ugyanazt a rémálmot álmodnám. Egy rémálom, amely sosem akar véget érni… Az érzés, amikor az álomvilág összemosódni látszik a valósággal. Újra és újra átélem a kivégzésemet. Érzem a lángokat a bőröm felszínén, érzem a fájdalmat… ahogy megfosztanak a szemem világától. Ez még álom vagy már a valóság? Ezek az álmok… már évek óta kísértenek. Jóval azelőtt a részemmé váltak, hogy azok a szektatagok elkaptak volna. De azt is csak álmodtam, ugye? Elvégre én vagyok a hírhedt New Orleans-i mocsári boszorka! Engem nem lehet csak úgy kivégezni… Tehetetlen magányomban szokott rám törni az érzés, és végül tébollyal távozik, feneketlen űrt hagyva maga után. Igazából senki sem tudja, milyen az egyedüllét… Milyen magányos érzés az, amikor senki sem ért meg… Aki pedig megértene, annak hátat fordítottál, mert… Miért is tettem? Olyan régen volt már, talán az is csak egy álom volt… Miért, miért, miért? Mert egy szajha vagy, mindig is az voltál! Pedig az igazság az, hogy egyszerűen csak képtelen voltam elviselni, hogy nem én vagyok az egyetlen nő – ezért inkább a magányt választottam. Kaotikus gondolatok ragacsos masszája; szinte cuppogva kebelezi be azt a védtelen, árván maradt tudatomat. Emlékképek gyötörnek… Veszett hévvel pörög le előttem az életem. Minden, amit gyűlöltem. Minden, amit szerettem. És nem tudom eldönteni, hogy melyik az álom közülük, és melyik a valóság…
De egyvalamit tudok. Az a fájdalom, az nem álom volt. Valóban megtörtént. Velem tették… Mit tettek velem?
Hirtelen pattannak ki a szemeim. S ugyanilyen hirtelen kerít hatalmába a pánikszerű felismerés, hogy színek és fények, formák és alakzatok helyett minden, minden, amit látok… csupán a sötétség. Mától olyan a világ nekem, mint a saját szurokfekete lelkem. (…) Égetve, marva szánt végig egy keserű könnycsepp az arcomon. Ez ugye csak egy álom? Ugye csak egy rossz álom az egész?! Robbanásszerűen fakad ki belőlem a fájdalom, ám mielőtt még belevetném magam az önsajnálat sűrű posványába, ráeszmélek, hogy valaki volt ott még rajtam kívül. Valaki kimentett onnan… Valaki csókot lehelt a homlokomra… Pontosan úgy, ahogy évekkel ezelőtt is tette. Mert van, amit a szív sosem feled…! Nem mintha lenne nekem olyanom egyáltalán. Már régen kitéptem. És elzártam egy dobozba. Aztán elástam. Jó mélyen… Olyan mélyre ástam, hogy még én magam se találjam meg!
Szemeim a semmibe révednek, pedig valójában őt keresem velük. Hiábavaló próbálkozás csupán. A tekintetem üveges és élettelen, ahogy az acélkék íriszeim üresen merednek a messzeségbe.
Az is lehet, hogy nem ő az. Az is lehet, hogy egy vadidegen ágyában fetrengek öntudatlanul vakon. De csak magamat akarom becsapni ezzel. Tudom, hogy ő az, akit akár ezer közül is felismernék… Még csak látnom sem kell ahhoz, hogy tudjam, hogy itt van előttem. Mert érzem. És lehet, hogy van, ami a szemnek láthatatlan, de a szív az sosem felejt. Lucille. Senki más nem szólít így, rajta kívül…
- Negan? – felé nyúlok, először a levegőt, majd végül az arcát érintem. De nem merem túl erősen, nehogy a végén kiderüljön, hogy mindez csupán tényleg csak egy álom, amelynek hamarosan vége szakad. Attól tartok, ha nem vagyok elég óvatos, akkor elillan. Ezért hát lágyan érintem meg; a világ minden gyengédségével fogom közre az arcát. – Tényleg… tényleg te vagy az? – A szemeibe néznék, de továbbra is csak a semmibe révedek, kiüresedett, üveges tekintettel. – … nem látlak…

Na jó, be kell ismernem, hogy ez úttal egy kicsikét, azaz túlságosan is naív voltam. Gondoltam, hogy majd betopogok a nyakam körül egy űberállat masnival, aztán majd elkiáltom magam, hogy megjött a papa. Ez persze jócskán csak túlzás, ugyanis ha realizálni akarnám a dolgot, akkor csak annyit mondanék, hogy mindenre számítottam, de arra nem, hogy azonnal szét kell csapnom itt a New Orleans-i emberek koponyáját, csak mert a szuperszexi ex feleségem nem figyelt a bőrére. Isten őrizz, nem mintha annyira bántam volna a dolgot, hogy ez lett a belépőm! A hülye is látja, hogy nem ez a bajom. Tapasztaltam már durva dolgokat, de az, hogy az egyik ex feleségemet szétégve kellett látnom, na az több volt a soknál! Ráadásul Lucillet, hiszen számomra jelenleg ő az egyetlen feleségem, még, ha most ez nem így van, de így lesz, azt garantálhatom.
- Igényt tartasz valamire, Negan? - Lép be az ajtón Narat, aki amint betette a lábát, szinte azonnal térdre is kényszerítette magát, mint minden emberem, aki meglát. Ez a szokás, ez a szabály!
- Remélem, hogy a történteknek még csak nyoma sem maradt. Nem szeretnék azonnal azzal indítani, hogy meggyűljön a bajom az itteni fejekkel. - Sóhajtok halkan, majd az ágy melletti fotelból felállok, és a vörös sálamat újra a nyakamba teszem, ugyanis ha még Lucille nem tér magához, addig jobb lesz, ha körbejárom a birtokot. Nem különösebben csokizok be attól, ha még is történne az a bizonyos affér az itteni vezetőkkel, ugyanis Lucille, az ütő, nos, szeret játszadozni, olykor butuska módon meghozni az elhamarkodott döntéseit. Egy pillanatra sem fogok kegyelmezni az ittenieknek!
A mutatóujjammal a bizonyos kijárati ajtó fele bökök Narat számára, ugyanis nem túlzottan tűröm,  ha valaki zavarni merészel, főleg nem itt a hálómban. Lucille is itt van, és szeretném a számára a legtökéletesebb pihenőt nyújtani, ugyanis ő az, aki jócskán rászorul a dologra.
A vérem szerencsére megtette a hatását, bár megvallva, egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy milyen pozitív dolgokkal vagyok megáldva. Mert bevallom, hogy kurvára nem szoktam a véremet pazarolni, arra meg főleg nem, hogy meg is gyógyítsak vele valakit. Nyilván kivételek akadnak, ugyanis Lucille számára az összes véremet odaadtam volna. Bár, egy pohárnyi helyrepofozta, de egyelőre én most még nem ugráltatom őt. Azonban mégsem akarom itt hagyni őt egyedül, és másra sem szeretném őt bízni, hiszen ő az én tulajdonom!
- Lucille... - óvatosan leülök mellé, és a takarót jobban a vállaira igazítom, hogy még véletlenül se fázzon. Ez amolyan... törődöm gesztus. - Lehet, hogy el kell mennem, addig pedig Narat fog téged felügyelni. Még egy kicsit várok, és ha addig is alszol, akkor hagylak pihenni. Eleget voltam így is itt. Félő, hogy miattam nem fogsz tudni elegendő erőt gyűjteni. - A feleségeimmel világ életemben kedves voltam, hiszen ők adták meg számomra azt, ami engem boldogított. Meg különben is, a nőket mindig is tiszteltem, és Lucille, nos, ő egy igazi kivétel a számomra. Őt annak rendje módja szerint vettem el feleségül, nem úgy, mint a többieket. Őket is feleségként tekintettem, egyszerűen nem akartam alkalmazni a kurva kifejezést. Mint mondtam, a nőket tisztelem.
Végül óvatosan közelebb hajoltam, és gyengéd csókkal illettem őt a homlokán. Fogalmam sincs, hogy fent van-e. Mindenesetre ez számára nem lehet újdonság, ugyanis mikor velem volt, tapasztalhatott hasonló gesztusokat tőlem. Most pedig úgy érzem, hogy főleg szüksége van rá. Még is érdekel, hogy a fenébe keveredett ekkora szarba mint amiben most van.