Lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozom meg halántékom, miközben hagyom, hogy az a dilis szipirtyó olyan instrukciókkal bombázzon, amiket eszemben sincs megfogadni, de még csak megjegyezni se. Olgát rosszul érinti, hogy a második polgármesteri ciklusát nem kezdhette meg, és ez oly módon csattan rajtam, hogy már kínomban csak röhögni tudok. Persze nem most, majd később, mikor már tényleg nevetségesnek találom. Most még csak túráztatja az idegrendszeremet, ráadásul teljesen feleslegesen. Eszem ágában sincs olyan eszementségeket csinálni, amiket ő javasol - már értem, miért nyertem meg könnyűszerrel a választást anélkül is, hogy túlzott figyelmet fordítottam volna a kampányra. Az emberek se hülyék, hamar rájöttek, hogy jobb egy olyan polgármester, aki nem zavar sok vizet, mint egy olyan, aki úton-útfélen zaklatja az embereket, ahogy teszi ezt most velem is. Én pedig egy ideig még hagyom is, hogy fontosnak érezze magát és tanácsokat osztogasson, de van egy határ, amit jobb ha nem lép át. Azt hinné az ember, hogy oár év után rutinból ismeri a protokollt és a rendszert is, de mind hiába, azzal a lendülettel, hogy átvettem az irodáját, és visszavergődött az eredeti irodájába, a kommersz virágkaspók és a gátlástalan képviselők közé, visszanyerte az eredeti létjogosultságát a nő. Idegesít. Mindet és mindenkit.
- Igen, Olga, pontosan megjegyeztem a tanácsaidat, ma már harmadszor...  És most leteszem. - sóhajtok nagyot. Az egyedüli ok, amiért nem kezdek üvöltésbe, egészen egyszerű. Próbálok a lehető legkisebb feltűnést kelteni, és ehhez sajnos a jelenlegi munkám is hozzátartozik. Nem igazán néznék jó szemmel az új polgármester munkásságát, ha minden jöttment tudná, hogy hetente utazom New Orleansba, ahol egyébként a terhes feleségem vár. Persze ez is csak féligazság. Nem a feleségem, bár van róla papírunk jócskán, szóval akár hivatalos is lehetne. A lényegen viszont nem változtat. Terhes. És esze ágában sincs elvetetni, innentől kezdve meg ha tetszik, ha nem felelősségem van. Mindketten tudjuk már, mi történt, mikor megtagadtam apai kötelezettségemet. Nem lett jó vége és azóta is kísért.
Már épp a telefonomat csúsztatom a zakóm zsebébe és indulnék az ajtó felé, mikor hirtelen kivágódik és két magas sarkon billegő eléggé zaklatott külsejű titkárnőm botladozik be, de rögtön feltűnik, hogy hátrapillant még egyszer a válla fölött. Értetlenül nézek rá, hisz egyrészt ő intézte el, hogy a délutáni programom átkerüljön egy másik délutánra, másrészt elég világosan megmondtam neki, hogy amíg nem élet-halál kérdés, addig ne zavarjon. Az üzleti ügyeim egy részét is az irodában végzem elvégre, nem biztos, hogy jót tenne a karrierjének, vagy a kis nyakának, ha illetéktelen füleibe olyan információ kerülne, amivel pillanatok alatt aláássa minden munkásságomat.
- Épp indultam, kifelé menet mondja, ha akarja, de nincs időm az ostobaságokra. Olga miatt késésben vagyok.. - vetek egy gyors pillantást az órám irányába, aztán kezembe veszem a táskámat és lazán ellépek mellette, ki az ajtón, és széles léptekkel indulok a parkoló irányába, mit sem törődve azzal, tudja-e tartani velem a lépést.
- Uram, a felesége van itt és úgy tűnik, nagyon sietős neki, hogy találkozzanak... - zengi a fülembe, majd a következő kettő másodpercben kiver a víz, a gyermeki kacaj olyan hévvel zengi be a teret, hogy pillanatok alatt sóbálvánnyá válok. Lehetetlen... Már képzelődöm is.
Persze ezzel a lendülettel hátat is fordítok a titkárnőmnek és visszavágtatok az irodámba. Egy szó nem sok, annyi nem jön ki a torkomon, de tény, hogy jelzésképp nyitva hagyom magam után az iroda ajtaját, jelezve, hogy fogadom őt. Csak tudnám mi a franc ütött Faye-be, hogy a munkahelyemen tör rám. Várhatna otthon is, vagy megvárhatta volna, míg New Orleansba érek..

Nem díjazom a váratlanságot, márpedig Faye elég szépen felborította a napirendemet ahhoz, hogy újra kelljen terveznem nemcsak a napom, hanem a hetem további részét. Azonban az, hogy itt keres fel, utal a helyzet súlyára, így tűkön ülve várok, az ablak felé pillantok, kinyitom, hogy beengedjek némi friss levegőt, aztán töltök magamnak egy pohár vizet. Kortyolni már nem jut időm, mert elborzadva tudatosul bennem, hogy egyre inkább paranoiás vagyok. Szinte hallom, ahogy apró talpak dobognak végig a folyosón, aztán már látom is magam előtt, hogy egy törpe szalad felém, furcsán szőke hajat lobogtatva, és egyenesen belém csapódik. Az ütközés erejétől hátraesne, ha tenyeremmel nem akadályoznám meg. A vékony ruháján keresztül érzem, ahogy a szíve ver, ahogy a bordái megemelkednek, miközben levegőt vesz, és gyorsan realizálom, hogy ez itt egy hús-vér gyerek, aki engem bámul. Én meg lefagyok, és azon gondolkozom, hogy fogom megbosszulni Faye-en, hogy a múltkori után ilyen húzással túráztatja az érzelmi hullámvasutamat, ami épp zuhanó pályán közlekedik. Aljas húzás, a legaljasabb.
Legnagyobb meglepetésemre viszont nem Faye követi a szőke loboncost, hanem egy szintén szőke fiatal nő. Innentől kezdve sejtem, hogy mi következik, de nem vagyok rá felkészülve lelkileg, ezért meg sem várom, hogy a képembe vágja, hogy felcsináltam, máris nyúlok a csekkfüzetemért. Jenna után számolatlanul vetettem magam egyik nő ágyából a másikba, s bár nem vagyok büszke rá, viselem a következményeit addig, míg nem akarnak mást, csak a pénzem.
- Az apasági után majd be tudod váltani.. - nyújtom felé a zsíros csekket, amit azalatt írok meg, míg ő a gyereket lefoglalja. - A többit az ügyvéd intézi.. - teszem hozzá szűkszavúan, és igyekszem nem tudomást venni az egészről. A tartásdíj nem igazán vág földhöz, de még egy gyerek gondolatát se tudom elviselni, nem még azt, hogy rám akaszkodva azt várja, hogy az apja legyek.
Aztán említi az okot, amiért próbál feltartani, és egész addig kitartok az én verzióm mellett, míg meg nem üti a fülemet a saját vezetéknevem egy olyan ismeretlen kontextusban, amitől a guta kezd kerülgetni. Meg is torpanok azon nyomban, hogy átgondoljam a hallottakat.
Nora.. Godbert. Egy fenét. Teljesen biztos vagyok, hogy az utolsó nőnemű Godbert, akivel találkoztam az anyám, de ő már meghalt néhány éve. egyébként is Rose volt, nem Nora. Teljesen biztos vagyok benne, hogy semmi közöm hozzá.
Ha akarnék se tudnék semmit hozzáfűzni hirtelen, hisz olyan légbőlkapottnak hangzik az egész. Annyira abszurd, hogy kommentálni sem tudom.
- Teljesen biztos, hogy nem én vagyok a te embered.. - pillantok futólag az igazolványára, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Ugyan kérem, én vagyok a hamis iratok koronázatlan királya, pontosan tudom, hogy működik a feketepiac, kár a gőzért, engem elég nehéz megtéveszteni.
- Tudnék róla, ha lenne egy testvérem.. Sosem volt, kár erőltetni ezt a témát.. - intek az ajtó felé, jelezve, hogy szeretném, ha távoznának. Nincs nekem időm mindenféle hülyeségre. Sőt, mivel nem Faye toporgott a küszöbömön, így konstatálom, hogy már legalább fél óra csúszásban vagyok, pedig mindig is pontos voltam. - .. és most ha megbocsátotok, vár a valódi feleségem... - nyomatékosítom, hogy semmi keresnivalójuk a továbbiakban az irodában, de jó lenne, ha a városból is eltűnnének. Az udvariasság nem az erényem, de tekintettel a gyerekre, tudom moderálni magam. Még úgy néhány percig.
De még ebben is tévedek. Két pillanat elég ahhoz, hogy további akadékoskodásom elnémuljon, hisz olyat látok, amihez eddig még csak egyszer volt szerencsém egész életemben. Nem is csoda, hogy egyből Berenice-hez kötöm a jelen eseményeket. Az a szuka. Tudtam, hogy addig kellene elintéznem, míg nem mozdul ki, és kezd el kutakodni utánam. Elkéstem.
- Legyen, van két perced, hogy elmondd, miért vagy itt! - nézek rá szúrós szemmel. Nem kedvelem az ilyesfajta ráhatást, a boszorkákat sem különösképpen. Berenice meg a csatlósai pedig Monaco legismertebb kupecei. Feleslegesen nem pazarolnám rá az időt, de nem is haragítanám magamra. Jelenleg nem tudom, melyik oldalra billen a mérleg.

Kérdőjelek tucatjai cikáznak a fejemben egyszerre, ahogy a nőre és a lányára nézek. Nora, ez a neve, a lánya pedig Annabeth. Gondolatban emlékeztetem magam, hogy jó lenne ezeket memorizálni azalatt a két perc alatt, míg épp a késésemet tetézem. Egy gyors pillantást vetek az órámra, aztán ígéretemhez híven neki szentelem a figyelmemet, ha már a csekket nem vette ki a kezemből, és nem a pénzemért jött, ennyit nyújthatok neki, semmi többet.
- A városom lakói nem állítanak ide ilyen lehetetlen időpontban.. - sóhajtok nagyot. Kifogta a szar napomat, ráadásul Olga rendszerint eléggé megtépázza az idegrendszeremet. Túl sok a teher a vállamon, egyszerre igen sokfelé figyelek, sok szerepben kell a maximumot hoznom. Ne lepődjön meg senki, ha néhanapján elszakad a cérna, és állat módjára viselkedek. Bár addig még nem fajult a helyzet.
Kettő perc. Sok mindenre elég. Két perc alatt csinálok egy szendvicset, vagy felöltözök. Kimegyek a szombati újságért az előkertbe. Eltörik az összes csontom és farkassá változok. De körülbelül ennyi időbe telik megugrani az asszisztensem tűréshatárát is és úgy leteremteni, hogy a végén bőgni kezd. És most ennyit adok neki. Ő meg láthatóan nagyon is komolyan vesz, mert csak úgy dőlnek belőle a szavak, hogy kénytelen vagyok tényleg fókuszált lenni, hogy követni tudjam.
A tények viszont, amik mellette szólnak, egyáltalán nem tesznek boldoggá. Igyekszem pókerarcot vágni, miközben fél szemem a kislányon tartom, de a perifériából így is csak annyit érzékelek, hogy nagy kényelmesen a lábát lógatja. Rendes kölyök, hallgat az anyjára.
- Kérlek, én vagyok a polgármester... Mindenki tudja, hogy honnan jöttem. Hogy feketén iszom a kávét és hogy Yankees-drukker vagyok.. - sóhajtok nagyot. A pályázatom nyilvános, a szavazás miatt muszáj volt, hogy így legyen. Könyörgöm, ez a 21. század. Két kattintással elérhető a világhálón az életutam - egy kicsit kozmetikázott verzióban. Miért kellene hinnem neki? Ugyan jártam a nyugati parton, de csak az üzleti ügyeimet intéztem, Californiához meg semmi közöm, az zicher.
Nem győzött meg, de úgy dől belőle a szó, hogy adok magamnak fél percet, hogy a másik lehetőség felé billenjen a mérleg nyelve. Puszta kíváncsiság, meddig tudja tartani a hazugságot, mikor buktatja le magát azzal, hogy ellentmond saját magának és belekeveredik a történetbe.
Nagyon vártam azt a pillanatot, de nem akart jönni. Kevés a két perc. Kevés ahhoz, hogy belelássak ebbe a nőbe és megállapítsam, hogy képes-e vízfolyásként ontani magából a hamis szavakat, és csak az időmet vesztegetem, vagy lesz ennek valami haszna is?!
Mire feleszmélek már a gyerekért nyúlna, bennem viszont kétes érzések kavarognak, amiket nem tudok hova tenni. Csak nézem a nőt, meg a gyereket, akit elcibált magával ide, és tanácstalan vagyok. Azt sejtem, hogy a történetnek itt közel sincs vége, nekem viszont erre csak akkor van időm, ha szakítok. Hát megteszem.
- Nézd csak tovább a mesét.. - intézem szavaimat az értetlenkedő csemete felé, majd két lépéssel szelem át a távolságot az ablak és az ajtó között.
- Haza mehet. - szólok ki a titkárnőmnek, még mielőtt elkezdené növeszteni a fülét. Ezzel a feltevésemmel viszont automatikusan helyt hagyok annak a sejtésemnek, hogy a beszélgetésünk nem feltétlenül marad meg ezen a vonalon és elhangozhatnak olyan információk, amiket jó lenne továbbra is a négy fal között tudni.
- De ezeket még le kell fénymásolnom... És előkészíteni a szerződést a holnapi... - kezd bele a pakolászásba az asztalán, de ahogy rám néz, elharapja a mondat végét.
- Ráér holnap reggelig - nyomatékosítom szavaimat és köszönés nélkül csukom be irodám ajtaját, mintegy ezzel is jelezve, hogy nem fogom meggondolni magam. A következő, hogy a telefonom után nyúlok, és üzenetet pötyögök. Nem szeretek késni, de ennek a végére kell járnom.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked.. Nora, ugye? - süllyesztem a mobilomat a zsebembe a kezeimmel együtt. - Te pedig itt vagy. - nézek végig rajta ismét. - Ergó Samuel... A férjed... Ha... - lott. Tettem hozzá, de csak magamban. Még épp időben kaptam észbe ahhoz, hogy ne fejezzem be a szót. A gyerek. Mennyivel könnyebb lenne, ha köntörfalazás és felesleges elhallgatások nélkül, nyíltan tudnánk beszélni. - Mi történt? - kérdezek végül rá. Muszáj megtennem, hajt a kíváncsiság, azt meg csak remélem, hogy a kis fürtöske elmerül a mesékben addig, míg épkézláb válaszokat nem kapok.

Úton-útfélen beleszaladok olyan emberekbe, akik ilyen-olyan módon hasznot akarnak húzni belőlem, nem csoda hát, hogy az idő múlásával egyenes arányban nőtt bennem a gyanakvás mindenki irányába, aki a semmiből terem előttem valami életbevágóan fontos hírrel. A legutóbbi alkalommal viszont minden igaz volt, Evelyn és a lányom, talán ezért is adok a nőnek esélyt arra, hogy meggyőzzön az igazáról. Bűntudatom van, még mindig borzasztóan megvisel a gondolata, hogy volt egy lányom, aki miattam nem élte meg a felnőttkort. Sosem fogom kiheverni, sem megbocsátani magamnak, és ahogy a fürtöskére nézek - hiába nem hasonlítanak - az jut eszembe, hogy ő is csak egy ártatlan gyerek. Ha az anyja hazudik is, neki ahhoz semmi köze. Bár egyre inkább az jön le, hogy a háta közepére se kívánja Nora ezt a beszélgetést, na meg engem se, szóval vagy nagyon jó színésznő, vagy igazat mond.
- Bocsássék meg nekem, hogy többet akarok tudni... lényegében bármiről.. - szűröm a fogaim között, de hajszál híja, hogy visszafogtam magam és nem üvöltöttem fel. Nekem se tetszik, hogy feltart, de a viselkedése még inkább nem. Jelenleg én teszek szívességet neki azzal, hogy meghallgatom, mégis úgy tűnik, hogy ez felettébb nem érdekli. Én viszont nem tudom igazán értelmezni, hogy most mit is vár tőlem, ha egyszer támadóan lép fel, majd még neki áll feljebb, ha kérdezek. Nyilván nem igazán van tisztában azzal, hogy nem ehhez vagyok szokva, és ezt is csak azért nézem el neki, mert látom, nem igazán van a helyzet magaslatán. Láttatni akarja, hogy igen, de mégsem. Csakhogy én nem a négyéves forma lánya vagyok, akit megetet a mosolyával, mikor látom a szemén, hogy mindjárt itt előttem fogja elbőgni magát. Aztán nagy nehezen csak beszélni kezd, és még a végén én fogom magam szarul érezni miatta. Hát az eszem megáll, ilyen aligha történt még velem az életem során.
- Átgondolom... - hagyom annyiban egyelőre a témát. Szarul jár, ha most akar belőlem tényleges választ kicsikarni, mert amíg nem tudok biztosat, addig nem megyek bele semmibe. Egy ideje próbálom a kétes üzleteket is kerülni, bár eddig nem sok sikert könyvelhetek el venne. Az első dolgom persze az lesz, hogy ráeresztem az embereimet a hálózatra, hogy kutassanak fel nekem minden infót erről a Samről. Megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy akár az összes bankkártyás tranzakcióját is láthassam, a magánéletéről sem sokkal nehezebb kideríteni dolgokat. Ez az első opció, a második, hogy összevetem azzal, ami eddig elhangzott, pont úgy, mintha csak üzletről lenne szó. Nem igazán tudtam még hova tenni ezt az egészet. Ráadásul annak se túlzottan örülök, hogy ha igazat mond, akkor a nyakamba szakad egy falka... Elég nehéz nekem Faye-jel kijönnöm, pedig ő is csak egy a sok farkas közül... Mihez kezdenék én egy egész alommal?
- Balra a második ajtó a női mosdó... - intek fejemmel az ajtó felé, és hátat fordítok. Az imént hallottam, hogy Olga beindította az autóját, és lassan elhagyta a parkolót, jelenleg már csak hárman vagyunk az egész hivatalban. - Gondolom rendbe szeretnéd hozni magad, egy kicsit. A lányodat nyugodtan itt hagyhatod, nem fogom megenni... - sóhajtok nagyot, ahogy aggodalmas pillantást vet rá. Ez valószínűleg szokása, de csak akkor, ha a gyerek nem látja. Amint felemeli ugyanis a fejét, a gondterhelt és viharvert érzelmi roncsot mintha kicserélték volna, és a fájdalmát földöntúli öröm váltaná fel. Fel sem tudom fogni, hogy tud ilyen könnyedén lavírozni a hullámok között.
Megvárom, míg a táskájában kutat, közben előhúzom a fiókomból a szomszédos étterem étlapját. Mintha rám lenne írva, hogy sosincs időm normális kosztra, csak a rendelésre... Ahogy felém nyújtja a kis papírt, elveszem tőle, ahogy az előbb is a másikat, közben ha elveszi, én is átadom a szórólapot, hogy átfuthassa a menüt.
- Míg rendbe kapod magad, válassz valamit magatoknak.. Matt áthozza. Ugye nem gond, hogy szeretném ezt a helyzetet diszkréten kezelni? - sandítok felé, ahol nyugtázom az imént elhangzott szavakat. Nem véletlenül nem reagálok rájuk semmit. Csak nézem a képet, látom a hasonlóságot... tényleg úgy néz ki, mint én csak a haja van másképp vágva, de a vonásai, még a szakáll is.. Gyomorforgatóan kísérteties lenne, ha nem tudnék az egész természetfeletti világról, így csak bizarr. Persze az éremnek most is két oldala van. Úgy tűnik, hogy ő az egyik, én meg a másik? Agyondicsérte őt a neje, jó apa, jó barát, jó vezető... Lássuk csak, az én számlámon mi van? Az egyik gyerekem meghalt, a másik útban van erre a világra, apaságból már megbuktam. A baráti kapcsolataimat felőrölte a a munkám, vannak ugyan üzlettársaim, akikkel egymásból kölcsönösen hasznot húzunk, de ez aligha szövetség. Egyedül polgármesterként álltam meg a helyem eddig, de nem igazán volt tervben, hogy egy egész falka nyűgjét vegyem a vállamra. Emellett kénytelen kelletlen muszáj belegondolnom, hogy több maffiakapcsolatot tudok felmutatni, mint ahány családtagot.. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó ötlet ez a családosdi... Megvagyok anélkül, hogy én legyek a fekete bárány.

Láthatóan nem igazán bízik bennem, tekintettel, hogy fél szeme mindig a lányán van, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnának rájuk. A másik lehetséges magyarázat arra, hogy nem meri velem kettesben hagyni, hogy nem bízik bennem, ami azért eléggé mulattat, mivel hogy épp azért van itt, hogy én bízzak meg benne. Feltételezem ez akkor működik, ha kölcsönös a dolog. Nincs ugyan ínyemre, de csak a homlokom fut ráncba.
- Ugyan, én ilyet nem mondtam, csak egy kósza ötlet volt.. - mosolyodom el halványan. Ha nem óhajtja, én nem fogom erőszakkal a mosdóba kényszeríteni, szíve joga eldönteni, hogy szüksége van-e rá. - De a továbbiakra vonatkozóan, balra a második ajtó.. Csak mondom.. - ismétlem el neki, majd feltett kézzel ismét felnevetek. Jóízűen, de nem felszabadultan. Rengetek kérdés érlelődik bennem, de azt hiszem jó néhány téma feszegetésére nem igazán alkalmas ez az időpont és a helyszín sem, így hát csak nyugtázom az önbókját, és lelkesen bólogatok hozzá.
- Meglehet.. Nem sokszor találkozol a sógorral, akiről azt se tudtad, hogy a világon van. De az érzés kölcsönös.. - nézek először rá, aztán vissza a kislányra, akin mostanság elég sokat időzik a tekintetem, hogy elkerüljem Nora pillantásait. A képen lévő férfival akár ikrek is lehetnénk, nem tudom hogy tartja magát még egyben, ezért is ajánlottam, hogyha szüksége van pár percre, rám hagyhatja a gyerekfelügyeletet. Nem nagyon kell csinálnom úgyse semmit, ha ilyen csendesen elfoglalja magát a karosszékben játszva.
Csak egy bólintással nyugtázom, hogy tiszteletben tartja a kérésemet a pletykák megelőzése végett, a következő pillanatban viszont ismét két kis kar kapaszkodik az ingembe, és cibálja lefelé. Minden eddigi gondolatomat visszaszívom, nagyon örülnék neki, ha nem hagyna vele kettesben, mert őszintén szólva halálra rémít a gondolat, hogy van egy kislány a közelemben, akivel vérségi kötelékben állok. Nem is akárhogy.
Merev testem nagy nehezen mozdul, máskor ruganyos mozgásom most úgy hat, mintha berozsdásodtam volna, pedig csak nem voltam felkészülve egy újabb rohamra.
- Dínós husit? - nézek segélykérően a nőre, mivel halvány lila gőzöm sincs, hogy az meg mi a csoda, de látva csukott szemét, szembesülök vele, hogy magamra maradtam. Hajrá Kevin, simán elbírsz egy négyévessel... - Őszintén szólva, majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy Matt bácsi nem tud dínós husit sütni, de szuperfinom a sajtos pipihusi, amit csinál.. Salátával. Mit szólsz, megkóstolod? - próbálok alkudozni, és csak reménykedek benne, hogy a dínós husi nem az egyetlen, amit megeszik a gyerek, mert akkor jól ráfaragtunk. - Kevin bácsi is azt eszik. - kacsintok rá, hátha ezzel elérek valamit. - Na és mesélj, hány palacsintával tudsz megbirkózni? - faggatom tovább, immár halkabban, tiszteletben tartva, hogy ő is suttogva közölte az imént. Egész jól boldogulok vele, bár nem volt ez több két percnél, mégis azért imádkozom, hogy Nora ne most menjen le alfába. Vagyis.. Alfába engem akar küldeni, ha minden igaz...

Még hogy nem kell csinálnom semmit, na persze. Azzal, hogy Nora kivonta magát a beszélgetésből, és hagyja a lányát szerepelni, máris leizzaszt. Elég nyilvánvalóan rám van írva, hogy nem igazán tudok bánni a gyerekekkel. A sajátommal se tudtam, miért lenne más a másé? A kommunikáció kettőnk között viszont egészen jól halad, míg a vacsorát beszéljük meg. Jobban mondva én győzködöm, hogy a salátában szupererő, ő meg hárít, azzal az állításával, hogy az anyja elég salátát eszik, szupererős, úgyhogy neki már nem is kell annak lenni. Végül beleegyezem, mielőtt sikítós ellenállásba nem kezd a zöldségek ellen, részemről semmi akadálya ennek, megelégszem azzal, hogy enni fog, Nora pedig majd lerendezi a lányával, ha akarja.
Az azért félig-meddig megnyugtat, hogy meghallom a nő álomittas hangját is a nagy palacsinta rendelések közepette, habár én magam is feltételeztem volna, hogy egy egyméteres gyerek nem tud magába tömni tíz palacsintát, főleg akkor nem, ha előtte kellően bevacsorzott. Nincs már hátra, mint a rendelést leadni, amit persze Beth is végigkommentál, nehogy véletelnül neki is rendelni merjek salátát, vagy lehagyjam a desszertet. Magamon érzem a tekintetét egész idő alatt, én viszont Norát figyelem közben, és elmerengek azon, hogy ha elhallgatnánk mintketten csak egy pillanatra is, a nő valószínűleg azon nyomban felugrana a helyéről és a veszélyforrást keresné. Mintha még féléber állapotában is minden idegszála az anyaságra lenne kiélezve. Elképesztő és egyben bizarr is.
- Matt bácsi az, aki finom vacsorákat szokott hozni nekem, mikor nincs időm hazamenni. - magyarázom neki aztán, amikor már a vonal bontásra került. Igazából ő a futár, de aligha szeretném bonyolítani a róla kialakult képet, teljesen elég annyival árnyalni, hogy a dínós húst ebben a városban senki sem ismeri. A történethez tartozik még persze az is, hogy a srác nem lát és nem hall semmit, ami történik, tökéletesen diszkréten végzi a munkáját, ami nálam külön szempont. Nem szeretném, ha holnap reggelre a fél város azt pletykálja, hogy van egy gyerekem - akkor se, ha ez voltaképp igaz, még ha nem is ebben a formában.
Beth rémisztően eleven gyerek, egyik pillanatban még Mattről motyog valamit, aztán már az asztalom mögé is sompolygott és nagyra nyílt szemekkel kéri, hogy beleülhessen a székembe. Először csak nézem, aztán arra jutok, hogy ha engedek neki, akkor legalább a helyzet kínos részét megúszhatom, elvégre ha azzal van elfoglalva, hogy pörög, legalább a száját befogja, én meg nem izzadok le a válaszadástól. Nem igazán vagyok naprakész négyévesek való kérdezz-felelekben..
A percek telnek, a taktikám viszont nem válik be, hát persze, miért is lenne könnyű dolgom?!
- Igen, én is olyan vagyok... - válaszolok neki aztán némi hezitálás után. Ha fogadnom kéne, azt mondanám kiszagolja a hazugságot, most pedig egyébként sem vagyok teljesen ura a helyzetnek, minek bonyolítsam még tovább az életemet? - Abban viszont nem vagyok biztos, hogy barátok leszünk, apukának pedig nem vagyok túl jó.. - rántok vállat, mintha egyáltalán nem számítana nekem ez az egész, de ennek ellenére van jelentősége. Elindít bennem egy folyamatot, elvégre talán ez az első pillanat, hogy mások előtt is beismertem, hogy pocsék apa vagyok. Arra viszont igazán nem az én tisztem válaszolni, hogy neki ki lesz az új apukája. Erre aztán igazán nem tudom a választ, de sejtem, hogy ezt beismerni egyenlő lenne a spontán öngyilkossággal a gyerek szemében, így inkább megpróbálom elterelni a figyelmét.
- Dragh jó barátod? Biztos vele is sokat fogok beszélgetni, mint a mamával. Ő is itt van? Mesélsz róla? - végre itt az alkalom, hogy kihasználjam, hogy szeret beszélni, megelőzve azt, hogy ő kérdezzen és ezzel lehetetlen helyzetbe kerüljek. Ez a gyerek keményebb dió, mintha épp tárgyaláson lennék.
Ha mesélni kezd, hallgatom, és mivel elég sok kérdést tettem fel neki egymás után, igyekszem terelgetni a válaszait, mielőtt még észreveszi, hogy ez az egész egy elterelő manőver a részemről. Másrészt percek telnek bele, mire rájövök, hogy a lehető leghasznosabb dologra kértem a gyereket, hiszen elég sok olyan dolgot tudhat vagy láthatott, amit ő még nem tud fejben összetenni, de nekem segítségemre lehet ez a különleges látás- és gondolkodásmód.
Addig-addig sikerül csűrni-csavarni a szót, míg a telefonom meg nem csörren. Matt így jelzi, hogy megérkezett a vacsoránk. Rekord sebességgel, nem telt bele kerek húsz perc, bár az is igaz, hogy a szomszédból kell csak átlépnie a három adaggal. Gyors tanakodás után jobbnak látom, ha Beth-t nem hagyom egyedül randalírozni az irodámban, míg Nora szendereg, így együtt indulunk a bejárat felé. Menet közben még a kezemet is megfogja, ami szintén meglepetésként ér, de nem húzom el tőle sajátomat, hagyom hogy pici meleg tenyere az enyémbe markoljon. Mattnek persze megjegyzi, hogy szeretné, ha megismeredne a dínós husikkal, az indok pedig pofonegyszerű: neki az a kedvence. Pár szót még váltok a futárral, csak a mihez tartás végett, és rendezem a számlát, míg Beth megtalálja a titkárnőm asztalán a cukorkás tálat és egyelőre csak messziről szemez vele.
- Hozd magaddal nyugodtan.. - adom a kezébe az egészet, hogy aztán megörülve elkezdje szedni a ládát vissza a folyosón, egyenesen az anyjáig. Néhány szem cukorkát menek közben elhagy, ezeket összeszedem, és mire én is csatlakozom hozzájuk, már csak annyit hallok, hogy az anyját keltegeti.
- Anya, anya! Kaptam cukrot Kevin bácsitól. Kevin bácsi a cukros bácsi.. - nevetgél, miközben már neki is lát kibontani az első áldozata csomagolását, én meg lefagyva állok az ajtóban, egyik kezemben a vacsorával, másikban a többi cukorral.