- Öhm… szóval, most magamról kéne beszélnem? – kérdezem értetlenkedve, miközben az előttem ülő leányzó barna íriszeibe mélyülök.
- Ha gondolod, kezdhetem én – kuncog. Mintha már ezerszer csinálta volna. Soha többé nem engedem meg Pascalnak, hogy ilyen szarságokba keverjen. Én, meg a vak randi, nevetséges az egész. Már amikor bejöttem ebbe a cukrászdába sem tudtam, hogy mit kellene tennem. Még jó, hogy csak egyetemi szinten van ez, és nem kell úgy járnom-kelnem a belvárosban, hogy szembe jön velem a csaj, aki tegnap este az ágyamban feküdt.
- Azt megköszönném – mosolyodom el.
- A nevem, Lavender Romero – kezdi, én pedig vigyorogva hallgatom végig, de igazából nem nagyon figyelek rá. A szememmel már rég levettem róla azt a rettentő ronda pulóvert, amit visel. Pascal tudhatná, hogy engem nem lehet befogni, hogy én nem az az ember vagyok, aki majd készséggel leköti magát valami nőcske mellett. Kimondottan rettegek attól, hogy valakivel komolyabb kapcsolatba bonyolódjak az „egyéjszakánál”. Amúgy sem tudok kapcsolatokat kiépíteni. Pascalt sem tudom, hogy szereztem meg magamnak. Ő a legjobb barátom, de arra már nem emlékszem, hogy ezt mivel sikerült elérnem.
- Te jössz – szól rám, de még mindig mosolyog. Szerintem észre sem vette, hogy rohadtul nem figyeltem oda rá. Két könyököm megtámasztom az asztalon, és az ujjaimat összeérintem az arcom előtt, úgy bámulok rá töretlenül. A legtöbb nő azt mondja, zavarba jön a pillantásomtól.
- Kyle vagyok. Kyle Diangelo – hazudom. A keresztnevem megtartom, mert szeretem, hogyha azt sikítozzák – egyetemista. Perverz. Független. Neveletlen és egy kicsikét cinikus. Remélem, hogy ennyi elég lesz.


Szédülök, a fejem ide-oda kering. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem ismerem a környéket. A zsebemben valami nedved dolog hever hanyagul, talán egy használt gumi. Elázott tőle a farmerom. Nevetségesen érzem magam, röhögök a semmin, pedig teljesen egyedül vagyok. Az orromból vékony patakban csordogál a fekete vér. Ahogy oldalra lépek megbotlok valamiben, ráesek egy nehéz, élettelen testre. Felnézek. Csak egy egész kis pillanatra tisztul ki a látásom. Egy nő az. Egy védtelen, ártatlan nő, akinek betört a feje. A kék szemeiből eltűnt a fény. A kezeimre nézek. Véresek. Én öltem meg őt. Farkas vagyok.  


- Soha többé nem hallgatok rád, Johnson! – kiabálom nevetve és a tusolóban álldogáló barátom felé hajítok egy párnát. A zuhanyfüggöny meglebeg, Pascal pedig ijedtében megugrik – soha többé vak randi! – jelentem ki, és leülök a vécé tetejére. Még mindig az a farmer van rajtam, amiben tegnap délután elmentem, hogy találkozzak „életem szerelmével”.
- Nem mennél ki? – szól ki a legjobb haverom a zuhanyfüggöny mögül.
- Csak nem szégyellős vagy? Na, mindegy. A lényeg, hogy volt ott egy csaj. Egy ilyen nagyon gáz, hányás színű pulóverben – mondom és beleborzongok az emlékébe – a haja is fura volt. Mindegy, szóval dumálgattunk, megvoltunk, már épp azon voltam, hogy felhívom ide hozzánk egy hármas partiba…
- Fúj.
- Mikor kijelentette, hogy ő most hazamegy, és majd még találkozhatnánk. Ki az a hülye, aki ugyan azzal az emberrel kétszer is randizik?! – nevetek fel egy kicsit talán kínlódva.
- Most komolyan, nem mennél ki?!