Normális gyerekkor, szerető szülők, nagyszerű életkörülmények... Minden ember ilyen dolgokra vágyik, nekem viszont egyik sem adatott meg. Nem volt normális gyerekkorom, szerető szülők sem voltak az életemben, talán az egyetlen ami volt az a normális környezet.
Van egy ikertesóm, aki csak 2 perccel idősebb nálam, volt egy bátyám is, de ő mára már... Ő már halott. Arról nincs tudomásom, hogy miért nem az igazi családommal nőttem fel, arról a nevelő szüleim sosem beszéltek nekem, mondjuk én pedig sosem mertem rákérdezni, mindig is attól féltem, hogy olyan választ kapnék eme kérdésemre, ami jobban fájna annál, amit elképzelek. Nem lehettem velük, de mindig tudtam, hogy mi van velük. Van egy lány akit még a játszótéren ismertem fel, együtt nőttünk fel, a legjobb barátnőm lett, ő Lucy. Ő vele derítettük ki mindig azt, hogy mi van a családommal. És nyugodt szívvel fel teheted most már a kérdést ami szerintem mindenkiben megfogalmazódott már: ha tudtam a családomról, akkor miért nem kerestem fel őket? Nos, ez egy remek kérdés, de íme, itt is van a válaszom: egyik este, mikor átakartam menni hozzájuk, bemutatkozni, megismerni a nővéremet és a bátyámat, akkor láttam az egész gyilkosságot. Azt, ahogyan egy ember - nem tudom, hogy nő avagy férfi, mivel nem láttam az arcát - lemészárolta az egész családomat. A szüleimet és a bátyámat, csak az ikertestvérem, Adél menekült meg. Nem tudtam ezek után bemenni oda, nem akartam Adélt látni, nem akartam szembesülni a holttestekkel, sírva elfutottam. Csak futottam és futottam, meg sem álltam hazáig. Mikor hazaértem, nem reagáltam semmit a nevelő szüleim aggódó pillantására, nem érdekelt, hogy állítólag féltettek, nem hittem el, mert sosem törődtek velem igazán, csak felfutottam a szobámba, becsaptam az ajtómat és sírtam. Egész éjszaka sírtam. Elvesztettem a bátyámat még azelőtt, mielőtt megismerhettem volna. Nem ismertem a szüleimet és most már nem is fogom tudni őket megismerni. Nem fogom tudni, hogy milyen jó érzés lehet megölelni őket, mikor érzed anyukád finom illatát, mikor apukád esti mesét mesél neked, mikor velük aludhatsz amikor vihar van vagy rosszat álmodsz.

Talán dühös voltam kicsit Adélra, mert ő ismerhette őket, én pedig nem és nekem nem is lesz rá alkalmam, de aztán szép lassan, az évek múlásával megenyhültem, rá kellett jönnöm, hogy a nővéremet nem hibáztathatom, nem lehetek dühös rá. Csak mi maradtunk egymásnak és pont ezért össze kell tartanunk. Ezért is jöttem Mystic Fallsba. Eddig nem mertem őt felkeresni, mert féltem, hogy engem is bántani fog az a személy, aki anno megölte majdnem az egész családomat, de aztán Adél iránt érzett szeretetem sokkal erősebb volt, mint a félelmem és most itt vagyok.