Kicsit örültem is, vagy talán nagyon is akár illik, akár nem, hogy nem apának hívott. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy az enyém, még ha a józan és a nem létező szívem is ezt súgta. Tudtam, hogy nem ok nélkül küldte hozzám az anyja azon a baljós estén, de akárhányszor pillantottam a pohár aljára, annál kevesebbszer tudtam tagadni a nyilvánvalót. Ami viszont nagy előny volt, hogy nem akart rajtam lógni, nem akarta bepótolni az elmaradt éveket. Mondhatni együtt éltünk, de a kelleténél többször nem érintkeztünk. Valószínűleg az én hibám, hogy így éltünk együtt, hiszen meg se próbáltam jó apa lenni, de igazából se a jót, se az apa kifejezést nem túlzottan ismerem, vagyis inkább nem olyan minta állt előttem, amit követni akarnék. A jót meg messzire kerültem és megvetettem több évszázada már, ha el nem is fogadna, de már legalább megértette, hogy ki is vagyok valójában. Hogy a név nem csak anyám vagy épen apám beteges gondolatfoszlánya volt, hanem inkább okkal kaptam ezt a nevet és velem ijesztgetik az embereket, ha éppen nem én teszem.
Arra pedig nem számítottam, hogy ilyen későn és egy ilyen este után még váratlan partnerem is adódik. Más esetben talán annyira nem érdekelt volna, de most, hogy vér borított, de legfőképpen a képemet és a mellkasomat… Maradjunk abban, hogy ezek után tuti nem fogom megnyerni a mintaapák díját. Nem mintha arra hajtanék, vagy talán néha titkon kicsit igen. Mintha vágynék picit arra, hogy Doreah felnézzen rám és elfogadjon, de ezek pár másodpercnél tovább nem tartanak. Nem hiszem, hogy pont az ő kedvéért akarnék megváltozni majdnem ezer évesen. Legalábbis amióta számolgatom az éveket és betettem először a lábamat a halandók közé, hiszen mindenki tudja, hogy régebb óta láttam meg a napvilágot.
- Akkor tudod, hogy merre van a konyha kicsi leányzó. – feleltem hűvösen, mintha a jelenléte is frusztráló és már idegesítő lenne. Pedig ezzel is csak őt akartam védeni; nem kizárt, hogy inkább engem kellene tőle, hogy a közelében ennyire figyelmes vagyok. Máskor pont hidegen hagyna, hogy kilátna vérben fürödve, de nincs kedvem rémálmokat okozni neki se.
- Pontosan az ördög órája, hajnali három. – öblös nevetés társult a szavaim mellé, hiszen néhányan tényleg babonások, de végül is nem ok nélkül. Ismét számhoz emeltem a poharamat, hogy az utolsó pár kortyot is kiigyam belőle, miközben továbbra is úgy fürkésztem a város látképét, mintha csak most akarnám kiszúrni azt a személyt, akinek az életéért elmegyek, ha már úgyis az „én órámat ütik”.
- Csak nem aggódsz értem? – ajkaim mosolyra húzódtak volna, ha tényleg meghatódtam volna ettől. Tény, hogy valami mélyen legbelül megmozdult, de még mindig inkább voltam a pokol ura, mintsem angyal, hogy jelét is mutassam annak az apró érzésnek. - Olyannak ismersz, akit félteni kellene? Hiszen egykoron se tudtak elpusztítani. – szinte morogtam a szavakat, ahogyan a múltamra és Atyámra gondoltam, majd letettem a poharat a mellettem lévő asztalra. – Talán inkább aludnod kellene, nem? – tettem fel ismét kimértem a kérdést, miközben lassan megfordultam, így a halovány fényben láthatta azt, ahogyan a vércseppek kirajzolódnak rajtam.

Furcsa volt megszokni, hogy az életem alig egy nap alatt fenekestől felfordult, és talán a sulin kívül semmi sem volt, ami a megszokott kerékvágásban ment volna tovább – nem csoda, hogy úsz kapaszkodtam a tanulásba, min valami mentőövbe, mint ha ez jelentené az egyetlen biztos, régi, megszokott dolgot az életemben.
Túlzás lenne azt állítani, hogy túltettem volna magam anya halálán, de ha azt nézzük, hogy már nem tört rám a sírás, akárhányszor eszembe jutott... már az is haladás, nem?  Legalábbis nem mindig pityeredtem el... Esténként azért még így is szokszor sírtam tele a párnámat, amikor egyedül voltam otthon – ami pedig egészen gyakran megesett, tekintve, hogy apa mivel is kereste meg a betevőt...
Apa... még mindig furcsa így gondolnom rá, vagy akár Luciferként, a főgonoszként, a gonosz két lábon járó megtestesüléseként mert... ilyen kegyetlen viccet nem űzhet az élet. Tényleg... ő lenne az apám? Nem csoda, ha még mindig inkább gondoltam rá Mr. Mercuryként, mint a másik kettőként, vagy hogy apának sem igazán sikerült szólítanom eddig... Sajnos amíg nem is éreztem igazán annak, addig a nyelvemre sem igazán akart jönni, ez pedig elég suta kis párbeszédeket eredményezett néhanapján.
A mai este sem volt különb, mint a többi... Mr. Mercury dolgozik, mint szinte mindig, én meg miért is várjak rá, ha sokszor úgy is csak hajnalok hajnalán esik haza? Pláne, hogy másnap iskolába is kell mennem, és egyébként sem bírtam jól az éjszakázást, szerintem mindketten jobban jártunk, hogy nem törtem magam ilyesmikkel. Amúgy sem hiszem, hogy értékelt volna ilyesmi figyelmességet részemről, hogy ébren várom, amikor valamikor az éjszaka közepén hazaesik.
Most sem vezérelt semmi ilyesmi, amikor felébredtem. Még csak nem is a zajra, egyszerűen csak megszomjaztam, és mivel lefekvés előtt elfelejtettem odakészíteni magamnak az éjjeliszekrényemre egy pohár vizet, belebújtam a mamuszomba, és a konyha felé vettem az irányt. Voltam annyira kómás, hogy ne tűnjön fel az sem, hogy más már lámpát kapcsolt, csak amikor a konyha felé félúton meghallom az ismerős hangot, akkor dermedek meg egy szempillantás alatt, mint akit settenkedésen kaptak. Pedig esküszöm, semmi rossz szándék nem vezérelt!
- Én csak megszomjaztam. – vallottam be gondolkozás nélkül, hisz nincs semmi titkolni való benne, nem buliba szöktem ki, vagy valami felnőttes-meztelenkedős filmet néztem titokban az éjszaka közepén, amíg ő nem volt itthon, hogy szégyenkeznem kéne miatta, vagy esetleg az apai fegyelmezésétől tartanom.
- Hány óra van? – kérdeztem vissza óvatosan, miközben a tekintetem a faliórát kereste, ekkor azonban megcsapott a vér jellegzetes, semmivel össze nem keverhető szaga, és egy szempillantás alatt fagytam le, ahogy eszembe jutott anya... a támadás, a lakásunk padlószőnyegébe ivódott vér...
- Mi történt? Ugye... nem sérültél meg? – ennyit a vízről, most csak aggódó tekintettel pásztáztam apám hátát, mert igaz, így nem sok minden látszódott rajta, de... reméltem, hogy nincs komoly baja. De ha nem ő sérült meg, akkor meg kinek a vére érződik rajta?

Talán sokak számára ez egy szokványos hétfői nap lenne. A sok sírással, hogy ismét munka, ismét elindul a futószalag, amelyen unalmasabbnál unalmasabb idióták állnak, de valahogy ma semmi se úgy alakult, ahogyan kellett volna. Igyekeztem én jó apa is lenni, de az már más kérdés volt, hogy a drága Faith miként is látja ezt, vagy éppen mennyire nevet rajtam.  Arcának a vonásai könnyedén köszöntek vissza Doreah arcáról, mosolyáról és a szemei is olyanok voltak, mint az övé, mintha csak kísérteni akarna. Talán örülnöm kellene azért, hogy ő érte legalább nem kell aggódnom, mert nem annyira romlott, mint a mai fiatalság és nem kell majd köszöntenem a pokolban, ha egyszer visszatérek. Hahh, egyelőre eszem ágában se volt visszatérni. Tökéletes volt a felszínen járni és szórakoztatóak is voltak az emberek, amikor rájöttek, hogy mit is rejt ez a sármoskülső. Az igazi valóm már nem volt annyira csábító.  
De egy valamit sose szerettem, ha megpróbálnak átverni vagy éppen meglopni, mint ahogyan ma este is valami vadbarom megpróbálta. Emiatt pedig maradhattam tovább bent, amikor Mazi megjelent az illetővel. A beszélgetés egészen nagy erényem lett, de az már más kérdés, hogy a drága kis démonkámnak annyira nem. Igaz, a kezemet vér borította a nem éppen kedves vendégeskedés miatt, de a végső nótát végül a balkezem tette meg, mielőtt kettőt pisloghattam volna, vagy éppen félreállhattam volna, így a vér könnyedén terített.
- Mazikeen, ez tényleg muszáj volt? – vontam fel csöppet se kedvesen a szemöldökömet és láthatta azt, hogy éppen milyen szikrák játszanak az íriszeimben. Még csak most kezdődött volna a móka, hogy még kiknek a nevét ismeri, vagy éppen a valódi arcom megmutatása, de ő elvetette a kockát. Nem túlzottan hatott meg az, amit mondott, a kezemet könnyedén emeltem fel.
- Ne felejtsd el, hogy kinek köszönhetően lehetsz itt! Még nem cserélődtek fel a szerepek! Takarítsd fel ezt reggelre, majd holnap megbeszéljünk! – hangomból érezhette, hogy nem kérek felesleges szavakat, ahogyan ellenállást se tűrök el. Az lesz, amit mondtam, miközben bosszúsan pillantottam végig a ruhámon. Remek, egy öltönnyel, inggel kevesebb. A nyakkendő pont nem érdekelt volna, azt se volt szokásom igazán hordani.


Nagyon reméltem, hogy a kisasszony már aludni fog. Halkan sétáltam beljebb a lakásomban, még ha nem is volt számomra fontos az, hogy figyeljek mások igényeire, de nála valahogy másképpen volt. Sokszor magától jött, máskor meg inkább azt kívánta, hogy inkább maradtam volna ott, ahol voltam. Igazán ironikus, mert kezet foghatna bátyámmal és atyámmal is. Az utcai fények könnyedén világították meg az alakomat, ahogyan az ablak előtt álltam whiskyvel a kezemben. A nyakkendőt könnyedén hánytam le a dohányzóasztalra. Eleve utáltam, másrészt véresen úgyis hasznavehetetlen. Figyeltem a pokol egyik melegágyát, vagyis a várost, amikor arcizmaim megfeszültek.
- Aludnod kellene már, nem? – nem pillantottam rá, nem fordultam meg. Nem láthatta a ruhámon, arcomon megcsillanó vércseppeket. Ekkor még nem. Nem értettem, hogy mit keres ébren, hiszen már legalább éjfél is elmúlt. Holnap iskola és egyébként se túlzottan várt még meg, amikor későn értem haza. Nagyon nem tetszett ez, rohadtul nem. Ha valaki hozzáért, akkor Mazi lesz mások édes angyala, mert a poklot én fogom elhozni és siránkozhatnak a jobb kezem után, mert az ő kegyességét sose fogják megkapni.