≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪ Az 1600-as évek vége, Japán. Egy mára már porrá lett, névtelen teaház, ahol először találkoztunk. Te voltál a titokzatos vendég, akitől eleinte tartottam, valami azt súgta, tartsam a távolságot tőled. Mégis, a kötelességem volt szórakoztatni téged. Egy év telt el így, szinte már törzsvendégnek számítottál a teaházban, és mindig engem kértél, és én sosem értettem, miért. De belém szerettél, és azt akartad, hogy örökre melletted maradjak. Sötét nyári éjszaka volt az utolsó este, mikor még halandó emberként láthattam a Holdat; akkor változtattál át, és láncoltál magadhoz örökre. Igaz, akkor nem tudhattad, miféle kínszenvedés lesz az első néhány évtized; hisz egy olyan emberbe szerettél bele, aki már csak a vér szagától rosszul lesz és elhányja magát. De nem adtad fel, végig mellettem maradtál, és megtanítottál mindenre, amit egy vámpírnak tudnia kell az életben maradáshoz. És segítettél, hogy a fóbiámat is legyűrjem, hogy ne akarjak elájulni minden egyes táplálkozás alkalmával. És azt hitted, ez elég is lesz ahhoz, hogy örökké magad mellett tarts. Igen, az évtizedek alatt tényleg beléd szerettem. És épp ezért volt olyan nehéz eltűnnöm mellőled. De egyszerűen nem bírtam már, azt hittem beleőrülök ha még tovább néznem kellett volna a véres lakomáid, azt a kegyetlenséget, ami a kedves mosolyod és a megnyerő modorod álarca mögött rejtőzik. Hisz én tudom igazán, milyen is vagy.
Lassan már 250 éve, hogy utoljára láttuk egymást. Eddig sikeresen el tudtalak kerülni, el tudtam bújni, hogy ne találj meg. De mondd csak, keresel még? Hülye kérdés, ebben egészen biztos vagyok, hisz te sosem adod fel, nem hagyod menekülni azt, ami a tied. és már magam sem tudom, meddig leszek képes távol tartani magam tőled. Hisz egy részem még mindig veled akar lenni, ölelni akar és soha el nem ereszteni. De egy másik, erősebb részem még mindig irtózik az egész lényedtől.
Mondd csak, mihez kezdesz, ha rám találsz?