Marcel már a jelenlétével képes volt felnyomni kétszázasra a vérnyomásomat. Uralkodóként, a város jogos vezetőjeként tekintette magára és azt hitte, hogy bárkivel bármit megtehet. A képletben mindössze az hibádzott, hogy a tenyérbe mászó vámpír nem volt más, mint egy mások hátán felkapaszkodott senki, aki valamilyen csapás következtében mindig jókor volt jó helyen és így elintézhette azokat, akik veszélyt jelenthetnének a kis birodalmára. A Mikaelson-okat is utáltam, de a Marcel iránt érzett ellenszenvem azon is túltett, amit az ősi vámpírok iránt éreztem. Legszívesebben megfojtottam volna egy pohár vízben, de annyi eszem mindig volt, hogy az utolsó utáni pillanatban meggondoljam magam és ne ugorjak neki. Egy átlagos hétköznapon a közelharcból aligha kerülnék ki győztesként. - Ó, kicsi Marcel rosszkedvű? Kérsz egy ölelést? – Gunyorosan lebiggyesztettem az ajkaimat. Elképzelésem sem volt, mit kereshet itt, szokásomtól eltérően teljesen őszinte voltam vele, amikor azt mondtam, semmit sem csináltunk. Az elmúlt pár nap viszonylagos nyugalomban telt, az emberei nem piszkálódtak, az enyémek sem húzták fel magukat, senki sem sértette meg a területi egyezményt. Hiányzott is a mozgolódás, lehet, meg kellene köszönnöm a vámpírnak, hogy kirángatott az estém unalmasságából. Na jó, attól még fényévekre álltam, hogy bármi szépet mondjak a rám bámulónak. - Mi vagyok én, postás? – A szavaimmal ellentétben örültem annak, hogy engem talált meg a húgom helyett. Hannah próbálkozott és semmi rosszat nem mondhattam róla, minden egyes rá bízott feladatot teljesített, sőt, az önálló törekvései és ötletei sem voltak hamvába holtak, de a Marcel-el való találkozásra még nem volt felkészülve. Legalábbis ha rajtam múlik, a lehető legkésőbbre fog kitolódni az, hogy ők ketten egyáltalán két kilométeres körzeten belül tartózkodjanak. A soha egy megfelelő időpont lenne. - Az emberedről… - Mély levegőt vettem és megcsóváltam a fejemet, úgy téve, mintha fogalmam sem lenne, kiről van szó. Nem igazán zavartattam magam, törökülésbe helyezkedtem a székemen, így ért a színlelt felvilágosodás. – Tudom már! Az identitászavaros göndörkéről van szó, ugye? – Az egyetlen magyarázat arra, hogy egy vérfarkas Marcel szolgálatába áll, az, hogy a szerencsétlen vámpírnak képzeli magát. Tényleg nincs vele mire menni, ha azonnal jelentette Marcel-nek Hannah puhatolózását. Vagy Marcel figyelteti az embereit, ami nem éppen a bizalom jele. Az utóbbi irányába kellene puhatolóznom. – A húgom felnőtt nő, nem parancsolhatok neki. Azt csinál, amit akar… zárjam be a szobájába, hogy ne találkozhasson azzal, akivel kedve tartja? – Kérdeztem költőien. Nem mintha nem tettem volna meg, ha annak éreztem volna szükségét. Mondjuk, ha nagy veszélyben lett volna. – Talán félsz, hogy ők ketten jutottak valamire? Mostanában mintha kezdene megrendülni az állítólagos hatalmad. – A lehető legszebben pislogtam rá. Mindketten tudjuk, hogy mióta a Mikaelson-ok megjelentek, Marcel pozíciója közel sem olyan erős, mint régebben.
Valami nem hagyott nyugodni. Egy érzés, ami a gyomrom emésztette. Minden erőmet abba fektettem, hogy összefogjak a Mikaelsonokkal a siker érdekében. A lázadás szele már megérintette mindannyiunk arcát, a farkasok a mocsárban még békében éltek, de egy csoport a városunk szélén minden erejével arra törekedett, hogy megtörje az évtizedek óta érvényes alkut. A város a miénk, vámpíroké. Ők itt megtűrt vendégek, ám ennek ellenére sem törvényszerű, hogy be kell lépniük a köreinkbe. Valójában igazán egyszerű szabálynak tűnt, mégsem tartották be, a meglepetés ereje viszont annál nagyobb volt, mikor betartottuk az ígéretünket, és megnyúztunk a bátor egyedeiket. Ahogyan őket, úgy minket sem kellett félteni, ezért is tartottam őket ostobának. De a civilizáció valamely lépcsőfokára elfelejtettek előrelépni, ez magyarázhatta az agyuk elmaradottságát. - Óh, Miss Charpentier. - A nővel ellentétben elbűvölő mosolyt varázsoltam arcomra, mikor a terasz első lépcsőjéhez értem, és felnéztem rá. Még mindig magas, vékony, gyönyörű, de a vérfarkasok orrfacsarú bűzét még az a drága pacsuli sem volt képes elnyomni, amit magára locsolt. Szándékosan irritáltam a tenyérbe mászó képemmel, elvégre teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy milyen érzéseket produkáltam a jelenlétemmel. Faye Charpentier nem egy könnyű eset, szöges ellentéte a családja többi tagjának, főleg a szüleinek. Bár egész este beszélgethetnénk arról, hogy mégis hogyan születhetett két gyáva farkasnak ilyen rátermett palántája. Könnyebb lenne az életem, ha nem létezne. De eltűntetni sem tűnt egyszerű feladatnak, mindig beletört valaki bicskája. Általában az én legjobb embereimé. - Kivételesen nem azért jöttem, hogy lefaragjak a hajadból egy-két szálat, pedig olyan kedvemben vagyok. - sóhajtottam fel ökölbe szorult kézzel, de a mosolyomat ennek ellenére sem szándékoztam eltűntetni. - A probléma fő forrása ezúttal nem is te vagy. Bár családban marad... de örülnék, ha átadnál egy üzenetet a húgodnak. Nyilván jobban örülsz te is, amíg neked mondom, mert félek, ő nem úszná meg annyira ép bőrrel. - mondtam ártatlan pillantással, majd megmerevedtek az arcizmaim. - Szálljon le az emberemről. - Lucas évek óta az én köreimbe tartozott, még ha néha szét is tudtam volna verni a beképzelt pofáját. A húgának pedig nyilvánvalóan nem véletlenül jutott eszébe Lucasnál próbálkozni, valaki elhinthetett valamit, amire felkapta a kicsi fejét. - Van még mit tanulnia, te nyilván jobban csinálnád a puhatolózást egy ilyen... véresem komoly ügyben. - vigyorodtam el aztán.
Régen volt időm arra, hogy egyszerűen csak kiüljek a kertbe és nem csináljak semmit. Mindig volt valami. Vagy egy konfliktust kellett elsimítanom vagy azzal kellett foglalkozni, hogy mi történik a belvárosban, esetleg azzal, hogy áll a szomszéd falkákkal való együttműködés. Viszont a verandám a nyugalom szigete volt, ahol senki és semmi nem zavarhatott meg. Pontosan tudta ezt Hannah, aki mindig megvárta, hogy átlépjem a küszöböt, ha valamit mégis akkor akart mondani, amikor kint ültem vagy a farkasaim, akik tiszteletben tartották, hogy ennyi szünetet kérek magamnak. Lehunyhattam a szemem és megpróbálhattam kitörölni mindent a fejemből. Általában persze sikertelenül, sőt, ilyenkor még jobban kattogott az agyam, mint akkor, amikor csináltam valamit. És természetesen ezekben a percekben a legnagyobb az esélye annak, hogy beüssön a ménkő. Még a könyvben is, amit olvastam. Bűzt éreztem. Orrfacsarót, szúrót, keserűt, olyat, amit csak egyetlen faj hordozhatott magával. Vámpír. Rögtön felkaptam a fejem, a hátam kiegyenesedett, elvált a székem támlájától. Kezdett sötétedni és némi szellő támadt, ami még erősebbé tette a szagot. Megforgattam a szemeimet, amikor megláttam a közeledő alakot. Úgy lépkedett, mintha ez is az ő területe lett volna, mintha joga lett volna arra, hogy egyáltalán itt legyen. Míg nekem elméletileg azért nem volt szabad belépnem az általa uralt területre, mert ő egyszerűen megtiltotta, addig neki elvből nem lenne szabad itt lennie. A birtokom magánterület volt, de valószínűleg pontosan tudta, hogy mivel a házba nem jöhet be, csak az udvaron kaphat el. Legalább tudnám, mit akarhat. - Marcel! – Szólítottam meg az árnyat, amint a lábát a lépcsőre tette. A mosoly leghalványabb szándéka sem játszott az ajkamon, sőt, inkább egy sóhajt engedtem meg magamnak. Összecsaptam a könyvemet és a férfi felé fordultam. – Micsoda kellemetlen meglepetés. Megtudhatnám, hogy mégis mi hozott ide? – Kérdeztem rá rögtön. Nem volt kedvem a társaságához, sem most, sem máskor, ezt tökéletesen láthatta rajtam. – Ha jól emlékszem, most nem csináltunk semmit, ami miatt felidegesíthetted volna magad vagy indokolt lenne, hogy ide gyere. Vagy megint a nyakunkba szeretnél varrni valamit? – Hangom negédes volt, végigmértem a férfit. Nem láttam rajta támadó szándékot, de távol álltam én attól, hogy olvassak egy vámpír fejében.
Most, hogy látom őt ilyen...Gyengének, most jöttem rá arra, hogy Hannah tényleg nagyon fontos számomra és nagyon rossz, hogy anno tönkre tettem a barátságunkat, mert tényleg bízott bennem, én voltam az a személy akiben határtalanul megbízott én pedig csúnyán hátba szúrtam, tőlem kapta a legnagyobb pofonokat. Habár azt mondja, hogy emiatt semmi képen se szálljak be a harcukba, de én máshogy vélekedek erről, igenis tartozom neki annyival, hogy segítek nekik. A vadászok nincsenek felkészülve egy vámpírra így hát lépéselőnyben leszünk, és túlerőben is. Jó pár vérfarkasnál vagyok erősebb, csak arra kell vigyáznom, hogy ha tudomást szereznek a vadászok rólam, akkor kerüljem a golyókat, mert biztos, hogy azután farkas méregbe mártott golyókat is fognak alkalmazni, nem csak farkasölőt. A vérfarkasok mérge pedig halálos rám, és ha például Marcel tudomást szerez arról, hogy elárultam őt, akkor kizárt dolog, hogy segítene szerezni nekem Klaus véréből ami az ellenszer lenne, sőt, saját kézzel tépné ki a szívemet. - Hidd el, küzdök is rendesen a lelkiismeret-furdalással. - mondom miközben erőltetetten és halkan felnevetek. Mióta vissza kapcsoltam az érzéseimet azóta küzdök éjszakánként a lidérces álmokkal, a lelkiismeret furdalással, hiszen közel 300 év alatt temérdek embert öltem meg s kínoztam meg, ezeknek a súlya pedig egyszerre szakadt rám. Szavaira először csak bólintok. - Rendben, és igen, szeretnék nektek segíteni. A számomat tudod, hívj mindenképp, rendben? - nézek komolyan a szemeibe, majd felállok a kanapé mellől. - És vigyázz magadra! - mondom elköszönés képen, majd egy suhanás segítségével el is tűnök a helyszínről.
Mindig is szükségesnek éreztem leszögezni másoknak, hogy nekem nem tartoznak semmivel. Chloe-nak és nekem megvolt a magunk története. Nem ért szép véget, és ha ma este nem jött volna el, továbbra is haraggal gondolnék rá, pedig tőlem nem megszokott, ha bárkire is dühös vagyok. Bennem nem fért össze a békére vágyás és a düh. Ő mégis kihozta belőlem a legrosszabbat, ha erről volt szó, és az egészhez annyi kellett, hogy játszadozzon az érzéseimmel. Mert... nem kell ahhoz se szerelem, se románc, hogy fájjon valami. Elég, ha becsap az, akit a barátodnak gondoltál. - Nem, nem muszáj. Egyet kell eldöntened. Hogy részt akarsz-e venni benne. Azért ne, mert... úgy érzed, van mit jóvá tenned. Talán van, de azt nem bocsátanám meg magamnak, ha valakivel miattam történne valami - nyeltem újabbat. Kezdtem azt hinni, hogy az egésznek sosem lesz vége. Csak többen leszünk azok között, akiknek valami sérelme van. És így nem iktatható ki a háború. El fog jönni. Túl közel van hozzánk. És éreztem a zsigereimben, hogy valaki nem fogja olyan könnyen megúszni. Talán én leszek... de azt tudtam már most, hogy ha kell, az életemet is adnám azért, hogy Faye végre sikert könyveljen el. Halvány, keserű mosoly ült ki az arcomra. Nekem sosem adatott meg, hogy kikapcsoljak, éppen ezért nem tudtam belegondolni, milyen is volt az élete az utóbbi időszakban. - Kikapcsolva talán jó. De ha visszatérnek az érzéseid, minden egyszerre szakad rád. És ez egy olyan embernek, akinek van lelkiismerete, nem könnyű - mondtam csendesen. Nem szerettem elmélkedni, de úgy tűnt, már a fáradtság hozza ki belőlem. Egy időbe bele fog telni, amíg begyógyulnak a sebeim, de talán Faye nem fog róla tudomást szerezni. - Most el kell menned. De ha tényleg biztos vagy a dolgodban... ne menj messzire. Vámpír vagy, téged nem bántanak. Amíg rá nem jönnek, hogy nem azon az oldalon állsz - néztem a szemeibe őszintén. Talán remek jelentéseket tudna hozni azokróél a területekről, ahová mi a lábunkat se tehetjük be. Kivéve egy-két farkast, de Lucast se mindig az eszéért szeretjük, még ha ő ezt bátorságnak is könyveli el.
Tudom, hogy nagyon veszélyes az amire most akarok vállalkozni, hogy beszállok ebbe a háborúba. Ha jobban belegondolunk akkor ebben a háborúban nem is nagyon lesznek majd győztesek. Nem lehet tudni, hogy mennyi ártatlan ember fog meghalni, ahogy azt sem tudjuk, hogy mennyi vérfarkas fogja az életét veszíteni. Arról nem is beszélve, hogy ha Marcel megtudja azt, hogy az én kezem is benne van ebben az egészben, akkor egy percig sem fog gondolkodni azon, hogy életben hagyjon engem, vagy a többi vámpír közé fog küldeni akik megszegték a szabályt, akik kiszáradnak és úgy várják a megmentő halált, vagy egyből kitépi a szívemet. Ha már választani kéne akkor inkább választanám az azonnali halált, minthogy kiszáradjak. Szó szerint érzed ahogy a sejtjeid próbálják elszívni a tested különböző részeiből a vizet, a torkod a csiszoló papírhoz fog hasonlítani olyan száraz lesz, s másra sem fogsz jobban vágyni, mint a vérre. A vérre, mert csak az menthet meg téged a kínzó és lassú fájdalomtól. Szerencsére nekem sosem kellett ezen keresztül mennem, személyes tapasztalatból nem tudom, hogy milyen érzés kiszáradni, csak volt egy közeli ismerősöm aki végül valahogy - nem tudom pontosan hogyan, mert nem kérdeztem, egyrészt nem érdekelt, másrészről pedig nem nagyon akart beszélni róla - kiszabadult. Természetesen először nem tudott uralkodni a vérszomján, csak ivott és ivott. - Tudom, hogy mit kockáztatok ezzel, Hannah. Muszáj jóvá tennem a sok rossz dolgot amit elkövettem, itt az ideje, hogy végül helyesen cselekedjek. - mondom őszintén és nézem ahogy próbál felülni. Szívem szerint adnék neki a véremből, de tudom, hogy nem igazán segítene rajta addig amíg a farkasölő méreg a szervezetében van. Sosem tudtam, hogy milyen érzés az amikor az embernek van egy olyan személy az életében akiben megbízhat, akire bármikor támaszkodhat. Hannah nekem ilyen. Csúnyán megbántottam, hátba szúrtam és még meg is forgattam benne a kést, de képes volt nekem megbocsájtani, még egyszer nem lehetek olyan hülye, hogy tönkre teszem ezt a barátságot. Ahhoz túl fontossá vált számomra már. - Anno azt hittem, hogy ha kikapcsolom az érzéseimet akkor túl leszek mindenen, minden rossz dolgon, hogy jobban leszek, de ez nem így van... Egy időre eltudtam felejteni, hogy mit miért tettem, de most... Most pokoli az az érzés, hogy miket követtem el. Nincs az a pénz, hogy ezt újra elkövessem.
Nem voltam biztos abban, hogy... készen állok belevonni ebbe az egészbe. Az életébe kerülhet, ha szembefordul azzal, aki általában minden vámpír ura ebben a városban. Marcellel nem volt jó tréfálkozni, és már mindannyian hallottuk, milyen kegyetlen büntetéssel sújtja azokat, akik... szóval vámpírként elárulják őt. Valószínűleg meg kellett volna könnyebbülnöm amiatt, hogy vérfarkasként nem kerülhetek a kertbe, amit fogdaként használt, tele éhező vámpírokkal. Halványan elmosolyodtam. - Tényleg biztos vagy ebben? Kockára tennél mindent, azt, hogy... a nyakadban fognak lihegni? - kérdeztem, majd kicsit felemelkedtem, nem mintha nem lett volna eléggé fájdalmas ez a procedúra. Éreztem a verejtékem ízét a számban, a sérülés pedig... úgy tűnt, hogy túl sok farkasfű került a szervezetembe, és nem kezdtem el rögtön gyógyulni. - Üldözni fognak, ha rájönnek - tettem még hozzá. Csak magamban jegyeztem meg, hogy mennyire féltem ettől az egésztől... őt magát, nem engem. Azt hiszem, ilyen a megbocsátás, nem tudtam rá haragudni, pedig mikor ma megláttam, szívem szerint felnyársaltam volna. Lassan visszadőltem a kényelmes díszpárnára, bár momentán nem az érdekelt, hogy mennyire komfortos a ház. Éreztem az igazságot, az őszinteséget a mondatokban... abban, hogy tényleg azt jelenti neki az emberség visszanyerése, mint amit állít róla. - Soha többé ne kapcsold ki. Nincs olyan, ami miatt megérné a könnyebbik utat választani - tettem hozzá halkan. Már csak azért is, mert ha tényleg beszáll... nem oldhat meg semmit azzal, hogy kikapcsol.
Látszik Hannah-nan, hogy még nincs rendben, sok energiát elvett tőle a farkasölős lövedék, és szerintem ma már nem is lesz neki túl sok ereje bármihez is, ma muszáj lesz pihennie, ha rendbe akar jönni, nagyon sok méreg került a szervezetébe ami hihetetlenül gyorsan kezdett el terjedni a szervezetében. Tudom, hogy min megy most keresztül, azon a napon amikor Belle elérte, hogy vissza kapcsoljam az érzéseimet, tele nyomta a szervezetemet verbénával és úgy vitt el a kórház egyik olyan szegletébe ahova nagyon ritkán vagy egyáltalán nem járnak emberek. Órákon keresztül feküdtem kiütve annyi vasfű volt a szervezetemben, teljesen le voltam gyengülve és eléggé rossz hangulatba is kerültem, Belle-nek tényleg csak az volt a szerencséje, hogy teljesen le voltam gyengülve és nem törtem ki nyomban a nyakát. A kikapcsolt részem rögtön ezt tette volna, és egy okos ember Belle helyében régen magamra hagyott volna és a saját bőrét mentette volna, de ő nem ezt tette. Nem hagyott magamra, nem adta fel a reményt, és vissza hozta az emberségemet. Megváltoztatott engem. - Szükségetek van egy segítségre. Bennem megbízhattok. - nézek a lány szemeibe és csak reménykedni tudok abban, hogy elhiszi azt amit mondok neki. Tényleg nem vezérel semmi hátsó szándék. - Az ellenségeitek nem számítanak arra, hogy bevesztek a "csapatba" egy vámpírt. Farkasölős golyókkal támadnak, azok pedig nekem nem ártanak. Nem úgy, mint nektek. - kezdek el érvelni amellett, hogy miért is lenne jó az, ha a testvére és ő is megengednék nekem azt, hogy segítsek nekik. Nem azért, mert hős akarok lenni, mert az rohadtul nem érdekel, hanem azért, mert még csak most kaptam vissza a barátnőmet és nem akarom elveszíteni. Gyorsabb vagyok, mint ők, ezért megtudom őket védeni, Hannah-t legalábbis, bár ahogy ismerem őt Faye-re is figyelni kell, mert fontosabb neki a testvére testi épsége, mint a sajátja. Kérdésén kicsit meglepődök. Lenézek a földre és veszek egy mély levegőt. - Nem akartam senkinek sem ártani... Így vissza gondolva nem. Nem voltam önmagam és az érzés amit érzek azóta mióta vissza kapcsoltam az érzéseimet... Felemészt. - nézek ismét a lányra. Igen, megbántam. Megbántam mindent amit több, mint 300 év alatt elkövettem.
Igaznak tűntek a szavak. Ha nem lennének érzései, és esetleg csak egy újabb bravúros előadás részese lennék, már akkor itthagyott volna, mikor megjelentek azok az... nem is tudom, kik voltak ők. Számomra idegenek, és nagyjából ennyi volt a biztos. Na és az, hogy nem én voltam a valódi célpont, de nem is bántam, hogy ez így sikerült. Valamivel ki kellett vennem a részemet, és ha más nem, ez tényleg érzékeltette velem, hogy háború van. Nincs békesség, míg az egyik fél fel nem adja, és be nem hódol. De miért lennének a farkasok azok, akik kikiáltják a vámpírok hatalmát, vagy elfogadják azt? Bár beszélhettünk volna arról is, hogy egy vámpír sem lenne hajlandó soha kikiáltani egy vérfarkas fensőbbrendűségét... ez így volt belénk programozva, ilyenek voltak azok a bizonyos gének. Nem mintha nem rendelkeztem volna vámpír barátokkal. Erre élő példa volt Chloe. Még ha ez az egész "élő példa" dolog meglehetősen morbid is, hiszen technikailag halott. - Nem én hozom a szabályokat, én csak... olyan résztvevője vagyok ennek, mint te is lennél - nyeltem nagyot. Eleve nem tűnt jó ötletnek a nővérem szava nélkül dönteni, hiszen ha itt létezett az a bizonyos parancsnok, akkor az értelemszerűen Faye volt, és nem én. Habár már túl voltam azon, hogy megijedjek a saját árnyékomtól, de a testvérem mindig is talpraesettebb volt. Én a kedves, barátságos lány voltam a szomszédból, míg ő már gyerekként is tudta, hogy mit akart. - Mindent megbántál, amit tettél? Mások... kapcsán is? - kérdeztem végül, a szemeibe nézve. Tudom, hogy gyilkolt. MÍg nem voltak érzései, nyilván ez volt a legkedveltebb tevékenysége.
A kezemről letöröltem a vért, majd felnéztem Hannah-ra amikor felemlegeti a szavaimat miszerint megváltoztam. Megváltoztam az tény, de attól még megmaradt az a tulajdonságom, hogy néha-néha játszadozok másokkal, csak annyi a különbség, hogy nem ölöm meg, nem mészárlok le falvakat, nem gyilkolom meg a gyermekek szüleit vagy éppen fordítva. Ennyi a változás, de én magamat még mindig nem tartom jó embernek, habár ezt sosem vallanám be a kanapén lévő lánynak. Hiányzik egy barát az életemből, egy olyan személy akiben megbízok határtalanul, akinek bármit elmondhatok, mert meghallgat és nem érezteti azt, hogy a terhére vagyok. Nos, Hannah nekem ilyen volt. Vagyis ezt mutattam neki, azt akartam, hogy megbízzon bennem ő pedig bízott is, ezért tudtam neki akkora fájdalmat okozni, mint amekkorát okoztam. nem vagyok rá egyeltalán büszke, ha tehetném akkor nem megtörténtté tenném a múltam ezen részét, de ehhez sajnos még én sem értek, így pedig nem tudok mást tenni csak együtt élni vele és minden erőmmel azon lenni, hogy a jövőm ne legyen olyan pokoli, mint amilyen a múltam. - Ha nem így lenne, akkor nem mentettelek volna meg. - mondom keserédes hangon, miközben azon gondolkodok, hogy vajon fog-e tudni bízni bennem valaha? Vajon fog-e tudni úgy gondolni egyszer rám, hogy a múltunk ne jusson eszébe, vajon... Vajon lehetek-e neki olyan jó barát, mint amilyennek ő anno hitt engem? - Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy itt hagytalak, még egyszer nem fogom megtenni. - mondom komolyan miközben a szemeibe nézek, s a tekintetemből látszik, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Jóvá akarom tenni azt amit elkövettem ellene. - Megtudom védeni magamat, engedd, hogy segítsek nektek.
Valószínűleg valami óriási szerencsének köszönhetem, hogy nem Faye-t találták itthon. Először életemben örültem annak, hogy én voltam itthon, és nem a nővérem. Ritkán hagyta el a környéket, hiszen ez volt az otthona, és azt hiszem, a farkasoknál kevesebb lény kényesebb a szülőföldjére. Nekünk megvolt a magunk területe, az, ahol szerettük az időt eltölteni. És az ösztön is azt diktálta, hogy védjük meg azt, ami a miénk. Bennünk élt az örökölt szeretet, a hevesség, a furcsa parázs, amely nem volt hasonlítható máshoz. De azt tudtam, hogy az életemet is feláldoztam volna azért, hogy a családomnak, de leginkább Faye-nek ne essen baja. Másom már aligha maradt rajta kívül. És rá szükség volt a városban. Az én jelenlétem hanyagolható volt évekig, de ő már kiépített itt valamit. Csak ő tudta egyben tartani. Halkan felnyögtem, miután a figyelmeztetés után kiszedte belőlem a farkasfűvel átitatott golyókat, majd nekifogott a sérülés tisztításának. A golyó eltávolításával már valószínű volt, hogy hamar elkezdek gyógyulni, de kimondatlanul is hálás voltam Chloe-nak, hogy most itt van velem. Egyedül nem tudtam volna ellátni saját magamat, pedig sok mindenre képes voltam, de ez túlhágott a képességeimen. - Azt mondtad, megváltoztál. Hogy már képes vagy érezni... és ha ez tényleg így van, már jobb vagy, mint azok, akik uralmuk alá vonták a várost - suttogtam lassan, hátradőlve a kanapén. Valamiért fáradságot éreztem a végtagjaimban, mintha a véremmel együtt egy csomó energia is kiszivárgott volna belőlem, de próbáltam tartani magam. Nem számítottam ilyen befejezésre, habár már Chloe felbukkanása sem volt bekalkulálva. A meglepetések estéje. De talán jobb, ha erről az egészről csak akkor szólok Faye-nek, mikor hazaér... nem tudom, egyáltalán hogyan fogadná, hogy beengedtem egy vámpírt a birtokra. - Én már nem tudom, hogy mit akarunk elérni. Mindig a béke mellett álltam, de ha elszabadulnak az indulatok, sosem lesz béke, nem lesz fegyverszünet. Nem tudom, létezik-e győzelem anélkül, hogy egy csomóan meghalnának - vallottam be csendesen, és éreztem, hogy elszorul a torkom. Rengeteg barátom volt a városban. És ha a farkasok és vámpírok között kirobban a háború, emberi életeket is követelni fognak majd... nem is beszélve a fajok tagjairól. - Ha biztonságban akarsz lenni, ne maradj a városban.
Letérdelek a kanapé mellé, majd leszedem a felsőjét onnan, ahol a seb található, így könnyebben hozzá tudok férni. Minden csupa vér, ami kicsit megnehezíti a dolgomat, hiszen évszázadokon keresztül éltem úgy, hogy akkor ittam amikor csak akartam, amikor kedvem támadt hozzá, a szokás pedig nagy úr. Az arcom pár pillanatra elváltozik, majd veszek egy mély levegőt és úrrá leszek a szomjamon, így pedig vissza tudok térni ahhoz, hogy segítsek Hannahn. Minél hamarabb ki kell szedni belőle a golyót, mondjuk a méreg már így is elkezdte átjárni a testét és marni belülről... Sápadt lett és látszik, hogy szenved, szinte a szívem szakad meg azért, hogy a régi legjobb barátnőmet így kell látnom. Felajánlanám azt, hogy adok neki a véremből, de pontosan jól tudom, hogy nem fogadná el, ráerőltetni pedig nem szeretnék semmit sem. - Ez lehet kicsit fájni fog... - mondom halkan, majd kiszedem belőle a golyót, és ellátom a sebét. Gyorsabban gyógyul, mint egy normál ember sebe, de mivel a szervezete eléggé le van gyengülve a sok farkasfűtől, ezért nem igazán szeretnék kockáztatni, még csak az kellene, hogy elfertőződjön. Figyelmesen hallgatom a szavait, majd halványan, erőltetetten elmosolyodok. - Tudod, nem én vagyok a megfelelő személy, akinek erről a témáról kéne bármit is mondania... - nézek végül a szemeibe. Én vagyok az utolsó személy, akinek erről véleményt kéne alkotnia, tekintve, hogy én sem a legjobb vámpírok közé tartozok. Tartoztam. Fogalmam sincs. - Mit terveztetek el? Mit akartok csinálni? - úgy érzem, hogy muszáj tudnom, hogy mire készülnek, meg akarom őt védeni. Fontos számomra.
- Igen... igen, tudom - bólintottam, mikor szóvá tette, hogy ez nagyjából olyan, mint mikor őket kínozzák verbénával. - Én pontosan ezért nem szoktam ilyesmivel... támadni másokat. Túl empatikus vagyok hozzá - nyeltem újabbat. A vér egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé, habár most akaratomon kívül kellett újra és újra éreznem a számban a saját vérem ízét. Nem értettem, mit szeretnek rajta a vámpírok, habár én csak abban bíztam, hogy... csak véletlenül az ajkamba haraptam a nagy meglepődöttségtől. Nem készültem fel arra, hogy belém eresztenek pár farkasfüvet tartalmazó golyót. Marta minden sejtemet, belsőszervemet és érfalamat, de pontosan ez lehetett a szándékuk. Fájdalmat akartak okozni... de kezdők lehetnek még, ha ezt ennyire benézték. Külsőleg is eléggé nagy különbség van köztem és közötte, nem még ha pár percet beszélgettek volna velünk. Akkor már tényleg szembetűnik a monumentális különbség. Megráztam a fejem, miközben próbáltam magamról leszedni a felsőmet. Már átütött rajta a vér, a látványától is émelyegtem. - Faye és én... nem tudom - ráztam meg a fejem. - Nem támogatjuk a vámpírok uralmát a városban. Azt akarjuk, hogy tűnjenek el innen - nyeltem újabbat, és Chloe szemébe néztem. - Nem utálom a vérszívókat... csak nem értem, miért jó nekik elnyomni mindenki mást - suttogtam rekedten. - Faye nagy ellenségük lehet, már régóta megvan a stratégiája, én pedig mindenben támogatom őt. Nincs rendjén, ami történik - hunytam le aztán a szememet. Úgy éreztem, pihennem kell... addig sem érzem a maró érzést a testem minden szegletében.
Régen sokszor voltam itt, ebben a házban, így szerencsére Hannah-nak most már nem kellett ide behívnia, hanem egyből betudtam jönni, a lábammal pedig belöktem magunk mögött az ajtót. Őszintén aggódom Hannah-ért, aki az egyetlen barátom volt anno, ő legalábbis annak tartott engem, én pedig... Csak játékszernek tekintettem őt, semmi többnek, ezt pedig mostanra nagyon megbántam. Amikor ide jöttem, fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fog viszonyulni hozzám, csak abban tudtam reménykedni, hogy nem fog egyől a torkomnak ugrani és normális módon megtudjuk beszélni azt amit tettem. Hát... Ha úgy vesszük, akkor sikerült is, csak mondjuk a beszélgetésünk végkifejletét nem úgy képzeltem el, hogy csomó farkasméreggel a szervezetében végzi. Hirtelen vissza térek a jelenbe, és a szekrények közt kutakodok, hogy megtaláljam az elsősegély ládát. A porcelán szekrényből kiveszem, majd egy suhanással ott termek Hannah mellett. Letérdekel a kanapé mellé és kinyitom a dobozkát. - Eltudom képzelni, hogy milyen rossz lehet... - mondom és a hangomban fellelhető az őszinte együttérzés, sajnálom őt. Nem akartam, hogy ez történjen. Látom rajta, hogy nagyon szenved, sápadt. - Vámpíroknál kb. ugyan így hat a verbéna. - mondom majd előpakolok a dobozból pár dolgot, hogy a golyókat kitudjam belőle szedni. - Mibe keveredtetek bele? Mi történt, miután össze vesztünk? Miért akarták volna bántani a testvéredet? - teszem fel neki a kérdéseket, és egy pillanatra el is feledkezek arról, hogy ki kéne szednem belőle a golyókat. Muszáj tudnom, hogy mibe keveredtek bele, miért akarják bántani őket. Segítenem kell nekik.
Nem volt szokásom képzelődni, de abban biztos voltam, hogy vér ízét éreztem a számban. Az egész annyira gyorsan történt, az egyik pillanatban még Chloe szavait hallgattam, és garantálni akartam arról, hogy nem lesz következménye annak, amit velem eljátszott... túl kegyes voltam ahhoz, hogy bárminemű bosszún törjem a fejem, ráadásul még elfoglalt is, ami még inkább közrejátszott abban, hogy ne az ellenségeim számának növelésével próbáljak új életet kezdeni ebben a városban. Itt születtem, a szüleim itt neveltek fel, a nővéremmel itt játszadoztunk... és mennyi de mennyi ideig tűnt úgy, hogy soha semmi bajunk nem eshet majd... gyermeki naivitás volt, ami gyorsan elillant. Először Faye lett vérfarkas, majd én. De a farkassá válás az utolsó cselekedetem volt ebben a városban, nem voltam hajlandó itt maradni azokkal az emlékekkel, amelyek úgy gyötörtek, mintha egy bokor rózsába ültem volna, és a tüskék állandóan sértegetnék a bőrömet. Új életet akartam kezdeni, de nem sikerült. Tudtam, szinte a zsigereimben éreztem, hogy Faye-nek szüksége van rám... vissza kell jönnöm. És vissza is tértem, csak hogy valamelyest a hasznára lehessek. Bízva abban, hogy megtanulom azt az alázatosságot, bizakodást és reménykedést, amellyel ő maga is élt, persze a racionalitás mellett. Nem láttam még olyan jó vezetőt, mint Faye... és pontosan ezért lehetett jó célpontja is másoknak. - A szekrényben. Ott - böktem a porcelános szekrény irányába. Fel sem fogtam még, hogy a kanapéra kerültem, és a méreg úgy marta a belső részemiemt, mintha legalább folyékony tisztítószert ittam volna. - Nem tudom, mikor tisztul ki... a méreg. A farkasfű kegyetlenül mar... - leheltem csendesen, miközben próbáltam leszedni magamról a ruhát, csak hogy ennyivel legkönnyítsem a dolgát. De ez is felért egy próbatétellel, a kezeimet alig tudtam felemelni. - Azt hiszem, hogy... a nővérem volt a célpont, de ő most nincs... nincs itt - nyeltem nagyot. Beszélnem kellett, úgy éreztem, hogy nem maradhatok csendben, és bíztam abban, hogy ő is beszélni fog. Beszéljen bármiről, akár arról, hogy milyen csontot dobált a kutyájának kislányként, csak legyen hová koncentrálnom.
A múltamból nem tudnék mondani olyan embert, akit felkerestem volna azzal a szándékkal, hogy bocsánatot kérjek tőle. A legtöbbjük vagy meghalt az évszázadok alatt, vagy szimplán csak nem érdekelt az adott személy. Gregory és Hannah az a két ember, akivel találkoztam az "új életemben". Greg-el teljesen véletlenül futottam össze egy bárban. Hmm, szép éjszakát köszönhetek neki, semmi több, semelyikünk nem akart többet a másiktól, és ez így volt rendjén. Nem volt megsértődés amikor másnap elköszöntünk egymástól, aztán pedig nem is kerestük fel a másikat. Annak viszont őszintén örülök, hogy össze futottam vele, nincs vele konkrétan semmi bajom, jó fej, el lehet vele beszélgetni. Hannah pedig... Az egyetlen olyan személy volt az életemben aki teljes mértékben, határtalanul megbízott bennem, én viszont kihasználtam őt csak is az unaloműzésem céljából. Nagyon bánom, hogy megbántottam őt, őszintén sajnálom, és úgy érzem, hogy itt az ideje annak, hogy helyre hozzam azt, amit anno sikeresen elrontottam. Tudomást sem veszek a megjegyzéséről, amit nekem szánt. Nem fogom őt itt hagyni, amikor szemmel láthatóan segítségre szorul. Nekem pedig úgy sem tudnak olyan könnyen ártani, nem mellesleg pedig jóvá akarom tenni azt a hatalmas fájdalmat amit okoztam neki. Felállok a földről, körbe nézek, majd mikor nem látok és nem hallok idegent - vagy csak boszorkány és valahogy jól tudja leplezni magát - vissza megyek Hannah-hoz és felsegítem a földről, majd bemegyek vele a házba. Körbe nézek, majd bevezetem a nappaliba és leültetem a kanapéra. - Hol van a doboz? - kérdezem a szemeibe nézve. Csak remélni tudom, hogy sikerül válaszolnia, eléggé kábának és sápadtnak néz ki. A méreg gondolom egyre jobban bejárja a testét, egyre jobban terjed szét.
Nem ment el... nem értettem, miért maradt itt, pedig mikor a zápor elcsendesült, és már nem ordított a levegőben egy golyó sem, lett volna lehetősége a vámpíri képességét kihasználva két másopderc alatt köddé válni. De nem tette, itt maradt. Én csak a levegőt tudtam gyorsabban venni, miután a sérülésemet tapintottam ki, és éreztem, hogyan áramlik szét a sebbe jutott farkasfű hatása. Mart és kínzott, égette a húst, amely közé beférkőzött az alattomos méreg, én pedig összeszorítottam a szemem, beleharaptam alsó ajkamba, úgy próbálván küzdeni a fájdalom ellen; esélytelenül. Mikor észbe kaptam, már nem ott voltunk, ahol az előbb. Egy fa árnyéka borult ránk, és éreztem magamon a karjait, ahogyan áthúzott magával ide. - Menj el, a fenébe is... nincs... most szükség mártírkodásra - bukott ki belőlem, valószínűleg a fájdalomnak köszönhetően. Nem akartam, hogy önző legyek, azt sem, hogy ő kötelességének érezze, hogy velem maradjon. Nekem ő már nem tartozott semmivel, elfogadtam az indokát, hogy miért tette azt pár éve, amit... és nem akartam ezzel többet foglalkozni, mert tudtam, hogy nem érné meg. A szemébe néztem. Továbbra sem mozdult... és ez egyszerre dühített fel, miközben a másik felem tudta, hogy igazat mondott. Végre képes voltam elhinni neki, hogy nem egy újabb önző játék miatt tért vissza a közelembe, hanem színtiszta megbánás váltotta ki belőle ezt a gesztust... - Be... be kell mennünk. Odabenn van egy kis doboz... a mérget nem tudjuk eltüntetni, de a golyót... azt igen - csuklott el a hangom. Sosem lőttek még meg. Főleg nem méreggel. Bíztam abban, hogy Faye nem most fog betorpanni. Bár féltem attól, hogy ezek nem az én ellenségeim voltak. És ha belegondoltam abba, hogy a valódi célpont a nővérem volt, valamennyire örültem, hogy... útjukban voltam.
Megszámolni nem tudnám, hogy hány embernek okoztam fájdalmat, hogy mennyiszer vertem át ártatlan embereket, akik nem tehettek semmiről, semmi bűnük nem volt, szimplán csak az utamba keveredtek ezzel pedig a játékszereim lettek. Most viszont minden szót komolyan gondolok, tényleg megbántam amit Hannah-val tettem. Halványan elmosolyodok amikor mondja, hogy elhiszi, hogy megbántam. Tekintetemben felvillan a remény sugara. Remény arra, hogy talán még nincs késő, talán még helyre lehet hozni azt, amit én anno nagyon elszúrtam. Ő az, akiben határtalanul megbízok, még most is, hiszen nem okozott nekem sosem csalódást, csak én bántottam meg őt, pedig ő bízott bennem, ami nagy szó volt, mert nem engedett egyhamar közel magához senkit. Engem viszont a bizalmába fogadott, és én ezt eljátszottam... Gondolataimból egy cserép törése ébresztett fel, aztán a másik pillanatban egy golyó repült Hannah felé, ami a hasába fúródott. - Hannah! - mondom kétségbeesetten és egy pillanat alatt már le is húzott engem a földre. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de nem fogom engedni, hogy a lánynak baja essen. - Jól vagyok, miattam ne aggódj. - mondom és a tekintetemet a sebére szegezem. Az egyik vastag fa tövébe húzom magammal, és megnézem a sebét. Farkasfűbe vannak mártva a golyók... Miért nem lepődök meg ezen? - Nekem ezek a golyók nem tudnak ártani, nem hagylak magadra, segítek csak mondd, hogy mit csináljak? - nézek a szemeibe, és a tekintetemben lehet látni azt, hogy őszintén aggódok érte.
Csak néztem őt. A szemeit. Azt, ahogyan beszélt, és a szavai mögött újbéli tartalmat kutattam. Bíztam abban, hogy a képességem ezúttal sem hagy cserben, és esetlegesen felfedezek benne valamit... valamit, ami majd arra int, hogy vigyázzak vele, mert nem eshetek bele ismét ugyanabba a hibába. Már kivetett egyszer egy hálót, amelybe én előszeretettel táncoltam bele, ezzel lényegében hozzájárulva ahhoz, hogy összetörje a szívemet. Ez persze nem olyan összetörés volt, mint ahogyan egy szerelmes összetöri a kedvese szívét. A barátság számomra sokkal többet jelentett, mint egy férfi és nő között létrejövő szerelmi kapcsolat. Mikor legutóbb szerelmes voltam, a férfi vére a kezeimre került. Kis tinédszer voltam még, a fiú pedig azt hitte, hogy a szerelem annyira elvakít majd, hogy nem tudom, mit kell tennem, ha letámad. De túl heves lett a szituáció, annyira eldurvult... azt sem tudom, pontosan mivel vetettem véget az életének, de abban biztos lehettem, hogy ezzel aktiváltam az átkomat. Azt, amely egy életre megbélyegzett mások előtt, és hogy mikor egy Chloe-hoz hasonló végigsétált az orrom előtt, valami facsaró érzés kelt életre a gyomromban. Legalábbis állítólag ezt kellett volna éreznem egy vámpír társaságában, de ő soha nem gyakorolt rám efféle undorodó érzést. Ellenkezőleg, jobban bíztam benne, mint saját falkatársaimban kellett volna. Ennek az oka az lehetett, hogy sok ideig nem akartam beismerni még saját magamnak sem, hogy már nem egy hétköznapi ember vagyok, hanem egy lény, aki teliholdkor a sötét égre kiált, és a többi társához csapódik. Én sosem voltam ilyen. - Jó - nyeltem nagyot. - Elhiszem neked, hogy megbántad. De ne kérj többet bocsánatot - hunytam egy másodpercre a szememet, míg nagy levegőt vettem, majd közelebb indultam felé, ám ahogy tettem előre pár lépést, zaj csapta meg a fülemet. Nem tudtam, honnét jött, egy cserép valahol leesett a földre, a törés ricsaja a fülemig ért, és egy másodperc erejégi teljesen megsüketített. Talán ezért sem hallottam, mikor egy golyó utat tört felém, és a hasamba fúródva fejtette ki hatását. Farkasfű volt a töltelékben, amely úgy áradt szét bennem, mintha megparancsolták volna neki. Nagyot nyeltem és mikor felfogtam, hogy további golyók szállnak felénk egyelőre ismeretlen lényektől, beleragadtam Chloe karjába, és lerántottam magammal a földre, míg másik kezemmel a saját sebemet szorítottam, és közben már felgyorsult a légzésem. - Te... te jól vagy? - kérdeztem, de nem láttam rajta sebet. Ellene mondjuk nem lenne sok esélye a farkasfűnek. De nem akart csend lenni, újabb zápor következett, és csak abban bíztam, hogy Faye nem jön ki a házból. - Menekülj el. Menj - néztem Chloe szemébe. Ha itt marad, veszélybe kerül az élete. Legyenek a támadók bárkik. Nekem pedig valahogy be kell jutnom, hogy a sebemet... ellássam. De nem tudtam, hogy mi tart még ébren, hirtelen tört rám valami nehéz fáradtság.
Tényleg őszintén sajnálom azt amit Hannahval műveltem. A kikapcsolt éveim alatt nem túl sok barátságra tettem szert, ha jól emlékszem akkor pár száz év alatt szimplán csak két barátom volt. Ebből egyet én magam változtattam vámpírrá, a másik pedig itt áll előttem. Nem vagyok büszke az elmúlt pár évre, ha tehetném vissza fordítanám. Ha anno láttam volna előre, hogy mi fog történni, hogy milyen szörnyűséges dolgokat fogok elkövetni akkor inkább ki sem kapcsoltam volna. Egyszerűen csak magamba voltam roskadva, egyedül voltam és ez az elmúlt 300 évben sem változott meg... Mindig is egyedül voltam, sosem volt senkim, mert mindenkit csak kihasználtam és ellöktem magamtól. Egyik lány sem érdemelte meg azt, hogy átverjem, hogy fájdalmat okozzak bármelyiknek is. Belle-t kárhozatra ítéltem azzal, hogy vámpírrá változtattam, egy szörnyeteggé, Hannah pedig megbízott bennem én pedig csúnyán átvertem őt, kihasználtam őt. Nincs olyan nap amikor nem furdalna a lelkiismeret. Szinte minden éjszaka lidérces álmaim vannak, gyötörnek a rémálmok, nem bírom kialudni magamat, mert a lelkiszemeim előtt folyamatosan látom a sok szörnyűséges dolgot amiket elkövettem az életem során. Csalódottan felsóhajtok mikor látom, hogy elindul a ház bejárata felé. Reménykedtem abban, hogy kaphatok egy új esélyt, szó szerint nem voltam önmagam, viszont azt pontosan jól tudom, hogy Hannah jó barát, meg kell őt becsülni én viszont ezt nem tettem meg. Mikor megtorpan és felém fordul akkor megcsillan bennem egy kis remény, hogy még nincsen minden veszve. Talán képes adni nekem egy új esélyt és egy idő után talán megint a bizalmába tud fogadni. Kicsit bólintok a kérdésére. - Van egy lány, én magam változtattam vámpírrá. Ő neki sikerült elérnie azt, hogy vissza kapcsoljak. Azóta is furdal a lelkiismeret, nagyon rosszul érzem magam azok miatt amiket elkövettem. - mondom halkan. - Nagyon sajnálom Hannah, nem voltam önmagam, ahogyan te is mondtad. - mondom ránézve, hangomban lehet érezni az őszinteséget.
Nem tudom, hogy ki volt az első a történelem során, akit olyan árulás ért, mint engem... talán nem túl ifjonc elfoglaltság az, hogy csapjuk be azokat, akiket barátunként szeretünk, legalábbis annak a látszatát próbáljuk kelteni, hogy barátok vagyunk. Én megtettem azt, amire azt hittem, hogy nem vagyok képes. Barátságomba fogadtam Chloe-t és azt gondoltam, hogy ez örökké fog tartni. Elvégre okkal mondják azt, hogy van valami, ami örökebb, mint a szerelem. Nem is egy. A család és a barátság. Tudni kell jól választani. A családot nem mi választjuk, de a barátot, akihez tartozni akarunk, azt igen. Faye-t mondjuk soha nem jutott volna eszembe letagadni. Az egyetlen olyan volt az életemben, aki nemcsak testvérem, de barátom is volt, én mégis cserben hagytam pár éve, mikor szinte szó nélkül tűntem el a városból. Annyira féltem, miután megölktem azt az osztálytársat... emlékezni sem emlékeztem azokra a bizonyos részletekre, de talán ez már ilyen pszichés oka volt az egésznek. Visszatérve Chloe-ra... most ismét itt állt előttem, és azt magyarázta, amit nem tudtam elhinni neki. Egyszerűen már... nem. Elég sokáig éltem naív életet, még a mai napig éreztem a hatását, és ennek legnagyobb képviselője pont előttem állt. - Persze. A vámpírság legnagyobb előnye az, hogy ki tudnak kapcsolni. ÉS minő meglepetés, én pont akkor estem az utadba, mikor nem voltál... önmagad? - kérdeztem, bár nem voltam bizros abban, hogy ez a legjobb szó. Valamiért kételkedtem abban, hogy idejött. Hogy... egyáltalán ő az. Hogy itt áll. Mindenben találtam kétségbevonhatót, bár ez már a saját ostobaságom jele, nem pedig az ő hibája. Hacsak nem azért jött, hogy összezavarjon. Képes lettem volna arra, hogy hátat fordítsak neki, és besétáljak, kezemben azokkal a levelekkel, amikért valójában kijöttem, ám ekkor jutottak el hozzám az utolsó szavak, és emiatt torpantam meg, fordulva vissza felé. Nagyot kellett nyelnem, de ez sem akadályozott meg abban, hogy rögtön kérdezzek. - Most már ismét érzel? - Láthatta rajtam, hogy az őszinte válasz érdekel, nem pedig körítés. - Miért? Miért kapcsoltál vissza?
Úgy reagált ahogy számítottam rá. Elég csúnyán váltunk el egymástól még anno, nem foglalkoztam akkoriban senkivel és semmivel, ezalól természetesen ő sem volt kivétel. Igaz, mostanra már bánom az egészet, bánom azt, hogy kihasználtam, azt hogy átvertem, bánom, hogy akár még csak egyszer is megbántottam őt. De tényleg, nem sok olyan ember volt az életemben akit a barátomnak mondhattam, sőt, egy volt csak, Belle, őt átváltoztattam vámpírrá szimpla unaloműzés céljából, amit szintúgy megbántam, ahogy sok minden mást is, de természetesen a múltamon nem tudok változtatni, történt ami megtörtént, meg kell tanulnom együtt élni vele. Bellenek sikerült elérnie azt, hogy vissza kapcsoljak, ez egy részről jó, mert nem ártok több embernek, nem okozok több fájdalmat, de itt van a rossz oldala, mégpedig az, hogy szinte lehetetlen elviselni a mérhetetlen bűntudatot. Már nem olyan rossz, nehéz, mint pár nappal ezelőtt, de még most is eléggé megvisel. Fogalmam sincs, hogy ezen egyszer túl fogok tudni-e lépni. Erőltetetten elmosolyodok szavain. Mit is várhattam volna? Természetes, hogy tudni akarja, hogy miért kerestem fel pont őt, hogy miért pont itt vagyok, hiszen ekkora véletlen nem létezik a világon, illetve tényleg szándékosan vagyok itt. Először nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki, mármint tudni tudom, csak nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg érthetően és úgy, hogy ne tűnjek önzőnek. Ide jövök az egyetlen emberhez aki az elmúlt időszakban valaha is a barátom volt. Önzőség volna? Nem... Igen... Talán. - Tudom, hogy bíztál bennem én pedig vissza éltem vele, elhitettem veled azt, amit nem kellett volna. Nem kellett volna eljátszanom a bizalmadat. Eléggé rossz időszakomban találtalak akkoriban meg. Nem voltak érzéseim, kihasználtam mindenkit, de mostanra ez megváltozott. Nem azért jöttem ide, hogy napestig magyarázkodjak. - pár lépést közelebb megyek hozzá, de megtartom a tisztes távolságot, nem akarom, hogy veszélyben érezze magát. - Tényleg sajnálom azt amit tettem, de... Vissza gondolva te voltál az egyetlen ember aki bízott bennem, aki a barátom volt. Most már te sem vagy nekem... Iszonyatos belegondolni, hogy senkim sincs, hogy magamra maradtam... - mondom halkan, s szememben észre vehető a megbánás, és a szomorúság is.
Azt sem tudom, mit kellett volna tennem. Tekintve, hogy ismét itt állt előttem, életnagyságban... mintha azt várta volna, hogy rögtön a nyakába ugrok azok után, ahogyan egykoron végetért a kapcsolatunk... barátságunk. Már ha mondható a kettőnk közötti dologra az, hogy barátság. Már magam sem tudom, hogy mi volt az, vagy részéről minek is tekintette, tekintvén hogy csak egy érzelmileg kikapcsolt vámpír volt, aki szórakozásra vágyott, és erre jobbat nem talált, csupán engem. Engem, aki éppen szökött a saját élete elől, a saját bánata elől, és azelől, amivé vált... vérfarkas voltam már akkor is, küzdöttem a saját belső démonjaimmal, csak hogy képes legyek megállni a telihold idején is, hogy ne öljek meg senkit és semmit. De rá kellett jönnöm, hogy a farkast, akivé válok, nem én uralom, hanem az ösztönök. Fogalmam sincs, hány emberrel végeztem telihold alatt, talán ez az egy áldása van az egésznek... nem emlékszem arra, mi is történt, míg farkasként időztem az erdőben és hegyekben. De már visszatértem ide, a természetes helyemre, a szülőföldemre, ha lehet ezt így nevezni. És rögtön jött velem az egyik démonom is. Hiszen minek kellene őőt tekintenem? Képtelen vagyok rá barátként nézni. - Ne add nekem az ártatlant, Chloe - jegyeztem meg nagyot nyelve, majd elfordítottam a tekintetem. Próbáltam türtőztetni magam, még annyira sem akartam elragadtatni magam, hogy elpárásodjanak a szemeim, és ennek köszönhetően esetlegesen könnyfátyol kezdje uralni a tekintetem. Nem érdemelte meg. - Nem elég nagy ez a világ kettőnknek, hogy ne kelljen többé találkoznunk? Miért vagy pont itt? - kérdeztem tőle rezzenéstelen arccal, habár éreztem, hogy a fogaim összekoccannak. Holnap telihold. Feszültebb vagyok, mint azt kellene.
Megszámolni sem tudnám, hogy mennyi rossz dolgot tettem azalatt az idő alatt, amíg az érzéseim ki voltak kapcsolva. Ártatlan embereket öltem meg néha csak szimpla unalom űzés céljából, embereket változtattam át olyan szörnyeteggé, mint amilyen én magam is vagyok, vámpírrá. Egyiknek sem segítettem megküzdeni a démonjaival, a vérszomj utáni sóvárgással, magukra hagytam őket, nem foglalkoztam velük. Vagy kerestek menedéket, vagy elégtek a napon, fogalmam sincs, hogy mi lett velük, sosem kerestem fel őket újra. Nem láttam semmi értelmét, hiszen ők csak a játékszereim voltak azért, hogy egy kis ideig ne unatkozzak. Kegyetlen voltam, és most, hogy immáron újra érzésekkel élem a mindennapjaimat, alig bírom elviselni a bűntudatot, a fájdalmat amit érzek, szinte felemészt belülről. Volt egy lány, Hannah-nak hívták, a legjobb barátnőm lett abban az időszakban. Mármint ő azt hitte, hogy fontos számomra, pedig nem jelentett semmit sem számomra, csak egy báb volt a játékomban, kihasználtam őt is, mint ahogy oly sok embert. Viszont így, hogy vissza gondolok, kedvelem őt, kedves volt velem, aranyos, tényleg bízott bennem, arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá, hátha szóba áll velem, hátha megbocsát nekem, hátha talán lehet köztünk egy olyan barátság, mint amilyen akkor volt, csak itt, most, az én irányomból is lenne a barátság, most nem használnám ki. Meg kell neki sok mindent magyaráznom, pont ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá meglátogatni. Elmosolyodok, mikor észre vesz és közelebb sétálok hozzá. - Szia, Hannah. Régen láttuk egymást, és nem éppen fényesen váltunk el, nemde? - kérdezem tőle halványan mosolyogva. Próbálom sugallni felé azt, hogy immáron más vagyok, mint anno, kikapcsolt érzésekkel.
Kezdőlap
|| 
