-Magam is így gondolom. – értettem egyet elismerően bólintva. Talán az első dolog, amit értékelni tudok, mióta betette ide a lábát. Nincsen könnyű helyzetben, az itt léte, és annak az oka már két olyan dolog, amit értékelni sem kívánok. – Ez nem hobbi, Dr. Mariott. Sokkal több erőfeszítést, odafigyelést, deduktív képességet igényel, mint … egy sima hobbi. Ez a munkám, csupán a bürokrácia miatt nem vagyok nyomozó. – többek között. Ott van az is, hogy nem kedvelem a társaságot, főleg az olyan társaságot, ami csak hátráltat. Kevés olyan nyomozóval dolgoztam együtt, aki érdemben is hozzátudott tenni egy ügyhöz, és nem azon babérokat aratta le, amik általam váltak elérhetővé. -Ez Amerika, Mariott. Az illegális bevándorlókat nehezebb elkerülni, mint találni. – a fiút nem rejtegetem, el tud magától is rejtőzni, aluliskolázott létére igencsak vág az esze. Remek megfigyelő, gyakran veszem hasznát ezen képességének. Megkéri ugyan az árát, de időnként drasztikusabb módszerekhez vagyok kénytelen nyúlni. Remélhetőleg az újdonsült lakótársamnak nem lesz késztetetése, hogy a rendőrséget tárcsázza, azzal nemcsak a fiút, de magát Mrs. Portillo-t is kellemetlen helyzetbe hozná. Azt pedig nem szeretném, hallottam már szitkozódni az anyanyelvén, szeretném elkerülni a következő ilyen esetet. -Még sehonnan. Ez csak egy feltevés, az alapja pedig egy igencsak érdekes sztereotípia. – hogy is hívják az angolokat? Halvérűek? A sztereotípiáknak mindig van alapja, ugyanakkor ezek inkább történelmi múltra tekintenek vissza, ami a jelen korunkban már igencsak idejétmúlt. Ennek ellenére az angolok mind a mai napig szeretik az ”úri” látszatot kelteni. -Mert nem ez a szobám. – válaszolom homlokráncolva, mintha csak a világ legegyértelműbb dolgára mutattam volna rá. Bár, nem így van? – Figyel egyáltalán rám? – én itt lakom, vele ellentétben nem öt perce költöztem be, van szobám, és mivel egy üresen álló szoba is volt, a méheket oda telepítettem. Talán kissé bonyolultan magyaráztam volna? Érdekes. Nem szoktam hozzá, hogy másokkal kell társalognom, talán egyszerűbben kéne fogalmaznom. – Úgy érzem ezt kissé túlreagálja. A méhek nemes állatok. Szereti a mézet? – felteszem ő is tisztában van azzal, hogy azt is a méheknek köszönhetjük. Többek között a teához is felhasználják, amit ő – feltételezhetően – is szeret. A méhek rendkívül szorgos és odaadó állatok, az embereknek bőven lenne mit tanulniuk tőlük. Az ittléte lényegében egy tanulmányi kirándulás lenne. – Sértegetni szeretne? – a szavak, amivel illetett, ezt hivatottak alátámasztani. Ez esetben nem tényeket kéne mondania. Nem kedvelem az embereket, sokszor csak szellőztetik az agyukat azzal, hogy kinyitják a szájukat. – Nem vagyok antiszocális, Mariott. Képes vagyok az emberi kapcsolatteremtésre, csupán feleslegesnek tartom azt. – a szó fogalmának talán megfelelek, de ez csalóka. Nagyszerű elme vagyok, az emberi kapcsolatok és egyéb szociális tevékenységeket is képes vagyok ellátni, hiszen az átlagember is képes rá. Én pedig nem vagyok átlagos. Ugyanakkor feleslegesnek tartom, hogy ezekre az átlagos emberekre fecséreljem az időmet. -Csak egy matracom van, és sajnálom, de nem vágyom rá, hogy megosszam önnel. – mondtam, ahogy kimentem utána, majd a szobám ajtaja előtt megálltam, ahogy bepillantottam. Egy kis szoba volt az egész, nem voltak bútorok, minden holmi a földön volt szétdobálva, a szoba közepén pedig ott volt az említett matrac. – A sztereotípia, mint kiderült, csak sztereotípia. – igenis tud alkalmatlankodni. Ráadásul teljesen feleslegesen. – Ha ennyire válogatós … akad még egy lehetőség. Jöjjön! – intettem a fejemmel, és a nappali végében lévő szekrényhez léptem. Kitárva az ajtaját pedig megragadta a benne lévő matracot és rántottam egyet, hogy ledőljön. – Nem ártana kicserélnie a huzatot. Még szerencse, hogy ilyen alacsony, szinte elfér bárhol. – nem, mintha az ágyat törpének tervezték volna, egy átlagos méretű ember is könnyedén elfér rajta, így felteszem ő is. A huzatcserét meglépném a helyébe, amennyiben nem szeretne egy csúnya betegséget elkapni, de ezen kívül … megteszi.
- Remek hallgatóság. - jegyzem meg felhúzva közben az ajkaim, majd bólogatok alig észrevehetően. Ez is egyfajta igény. A jó hallgatóság. Ha vissza akarnám vezetni, utalhatna arra, hogy nem kapott elég figyelmet, de ezt inkább mélyen elásom magamban és tartogatom a jövőre nézve. Kíváncsivá tesz, hogy milyen kapcsolatokat képes felépíteni maga körül, ilyen munkával a háttérben és ilyen egyedi jellemvonásokkal. A kijelentésére elismerően bólintok. - Érdekes hobbi. - jegyzem meg, közben félig elpillantva róla. Belegondolva, hogy halottakkal foglalkozik és még nyomózásokban is részt vesz... Keresem jeleit annak, hogy azon kívül, hogy néha alkalmi drogokhoz nyúl, miért van rám szükség, de egyelőre nem biztos, hogy tisztában vagyok vele. A férfi nem tűnik veszélyesnek, sem abnormálisnak. Kiváltságos helyzetbe kerültem, méghozzá értetlenül. A megjegyzésére somolyogva pillantok rá, majd eltátott szájjal, végül inkább csak némán felegyenesedve a helyemről a konyhát térképezem fel. - Ó! - amint meglelem a szükséges filtert, már fel is rakom a vizet. Ácsorgok a pult mentén, onnan pillantgatok hátra rá. A párbeszédünket persze a tevékenységtől függetlenül nem szakítom meg. Meglep a kijelentése, bár helytálló, azért meglep. - Úgy van. - jegyzem meg, majd elfordulok, hogy a víz felszínén keletkező forrás következményeit fürkészhessem. Vannak dolgok, múltbéli sebek, amikről nem beszélünk ismerősöknek sem, még barátoknak sem. Én azon kevés személyek közé tartozom, aki egyáltalán nem beszél az érzéseiről, sem a múltjáról. Így az elismerésen túl többel nem ajándékozhatom meg, bár abból, amivel eddig találkoztam belőle, lerí, hogy nincs is szükség rá. - Ó! Jó. - felelem, enyhén rugózva a sarkaimon, közben mosollyal az arcomon hallgatom. Egy ideig. Lekopik a mosoly, amikor a bevándorlást illeti. Nem mintha a rendőrségért nyúlnék rögtön, de azért magam is tisztában vagyok vele, hogy semmi jó sem származik abból, ha valakit rejtegetni kell. Bólogatok lelkesen, felfogom, amiért kér tőlem. De a tea elkészítésébe temetkezem, így több szóval nem illetem a szomszédainkat. Jó szomszédok, igen... - Miből gondolja, hogy nem tudnék illetlenül viselkedni? - vállam fölött, lopva pillantok rá, arcomon millió kérdőjellel. Valóban nem értem, hogy honnan gondolja, hogy beleláthat a vesémbe. Nem készül még el az italunk, de úgy gondolja ő is, meg én is, hogy ideje meglesnem a szobámat. Úgy is lesz. Neki indulok. Még mennyire, hogy neki! De, amivel szembe találom magam, az kizökkent a valóságból. Komolyan?! - Na ne mondja. Akkor miért nem maga lakik a méheivel?! - csápolok felé jobbommal, közben értetlenül révedve a férfira. Nem fér a fejembe, hogyan akarhat millió rezgő fullánkkal összezárni! Mit vétettem?! És még azt mondja, hogy kijövök a méhekkel! - Az lehet, hogy nem halálos a csípésük, de fájdalmas. Micsoda?! Hogy... mi? Maga nem normális! - csóválom meg a fejem hitetlenül bámulva a férfit. A legjobb az lesz talán, ha meghúzom magam a szomszéd szökevény mellett. Annál kevesebb, kisebb bajom úgy sem lehet. Vagy a csatornában. Vagy a tetőn. Mindegy is, nem igaz?! Közlöm, hogy akkor a nappaliban verek tanyát magamnak. Bármi, ami itt történhet, kevésbé veszélyes. A szám ismét eltátom, mikor tovább folytatja. Nyilvánvaló. Arra akar rávenni, hogy adjam fel. Na, de majd most! - Hogy mi a gondom?! Ezt komolyan kérdezi? Nézze, elhiszem, hogy maga egy embergyűlölő. Elfogadom, hogy a szüleire neheztel. Sőt, azt is, hogy antiszociális. De miért teszi ezt pont velem? Nem is ismer engem. - csóválom meg a fejem keserűen felnevetve, majd belekapaszkodom a bőröndömbe és neki lendülök újra a folyosónak - Ha maga szerint olyan jó a csendes szobatárs, akkor remélem nem bánja, ha majd én azzá válok Önnek! - a vállam fölött szólok hátra, hevesen kutatva az ő szobája után. Forr a fejem, de kevésbé fog forrni, mint neki. Ebben biztos vagyok és ez mosolyra késztet. Én? Meg a méhei? Kizárt!
-Önnek az emberek a munkája, érthető, ha így vélekedik. Az én munkámban az emberek már halottak, nem kell velük beszélnem. – ezért pedig roppantmód hálás vagyok. Nem teljesen azért, mert meghaltak, de lássuk be, emiatt van munkám, amiért ugyan pénzt nem kapok, de remekül elütöm az időt vele. A gyilkosok szívességet tesznek nekem, én pedig a rendőrségnek azáltal, hogy a nyomukra vezetem őket. Mindenki nyer ezzel a folyamattal. – Tanácsadóként segítek a rendőrségnek. Nem fizetnek érte, de remek elfoglaltság. – időnként persze nincs érdekes gyilkossági ügy, olyankor kénytelen vagyok elvállalni kevésbé érdekes ügyeket, amiért általában megfizetnek. A legutóbb is erre volt példa. Szinte könyörgök esténként azért, hogy végre lecsapjon egy sorozatgyilkos és végre azt csinálhassam, amit igazán szeretek. – Legyen tea. Hiszen angol, maguk azt isszák egyfolytában. – rengeteg sztereotípia él az egyes népekről, az angolok nem kivételek ez alól. Dr. Mariott-ról pedig lerí, hogy angol. Kimért, a végletekig udvarias, Angliában nagy divatja van annak, ahogy most ő is hordja a haját. A zakója jó minőségű, akár itt is vehette volna, de látszik rajta, hogy legalább egy éves már, valószínűleg Angliából hozta, az angolok imádják ezt a szűkített fazont. A legárulkodóbb azonban a neve. Milton Mariott. Lehetne valami ennél is angolosabb? Aligha. – Bizonyára valami trauma érte gyermekkorában, amiért ezt választotta hivatásaként. – húztam el a szám. A legtöbb ember így választ munkát, hivatást. Valami személyes dolog motiválja őket, nem lepne meg, ha ő maga is ezt a tábort erősítené. Ugyanakkor legalább nem fogja magát elhányni, ha mégis magammal viszem egy-egy bűnesethez. Egy orvos elkélhet, de a tetthelyet nem illik összehányni. -A szomszédban. – bólintottam. Angol. Ahogy elkezdte keresni a tekintetével Mrs. Portillo-t… az angolok és az ő idegesítően udvarias természetük. Az őrületbe tud kergetni. – Az unokája illegális bevándorló, időnként meglátogatja. Ne tegyen illetlen megjegyzéseket. – figyelmeztettem. Mrs. Portillo roppantmód lobbanékony, kiváltképpen, ha a családjáról van szó. – Bár talán nem is tudna. – elvégre angol. Tudnak azok önszántukból ellenségesek lenni? Akárhogy is, magam is időnként hasznát veszem Mrs. Portillo unokájának. Egy kisebb helyi bandának a tagja, időnként kisegítjük egymást. Vagy megzsarolom, attól függ mennyire sürgős az ügy. A kanapémra vetem magam és felkapom a tegnapi újságot, aminek még nem értem a végére. Az egyik ügyemről írnak benne. A rendőrség nem beszél rólam név szerint, csak tanácsadóként hivatkoznak rám, ami teljes mértékben megfelel. Már csak az kéne, hogy újságírók kopogtassanak az ajtómon. Felkapom a fejem, mikor visszasiet a nappaliba és értetlenül ráncolom a szemöldökömet, ahogy a szobájáról beszél. – Azok különleges méhek. Én magam tenyésztettem őket Egy új faj. Sokkal régebb óta vannak itt, mint Ön. Az az ő szobájuk is. – talán úgy fél éve vannak a birtokomban. Eleinte csak egy kisebb kaptár volt, de rohamos szaporodásnak kezdtek. – Egyébként, a csípésük nem halálos. Nincs mitől tartania, hacsak ki nem engedi őket. – vontam meg a vállam. Azt pedig felteszem nem fogja megtenni. Ily módon nem értem, mi a gondja. – Ha letakarja őket éjszaka, csendben vannak. Nekik is aludniuk kell. Remek hallgatóság, ki fog velük jönni, Dr. Mariott. – eszem ágában sincsen átköltöztetni a méheimet. Egyrészt, a szüleim magánakciójának ez a következménye, másrészt kétezer méhet nem lehet csak úgy átvinni máshova. – A nappaliban szoktam dolgozni. Itt rekonstruálom az eseteket és végzek számításokat egy-egy esettel kapcsolatban. Nem garantálom a fizikai épségét, amennyiben itt kívánna aludni. Egy új faj kétezer példánya várja a szobájában. Mi gondja vele? – őszintén nem értem. A zsenialitásomat mutatja az is, hogy egy teljesen új fajt hoztam létre. Ujjongania kéne. A nevüket még nem találtam ki, de… hajlok rá, hogy magamról nevezzem el őket.
Elképesztően higgadt, nyugodt, hideg és markáns vagyok, ha a munkámról van szó. Ez a pár szó fedezhetné az önéletrajzomat is. Ennek ellenére képlékenyen viselem a betegeim állapotát, ha javulást nem mutatnak föl. Ez persze a jelenlegi szituációra nem húzható, hiszen a férfi alig került bele ismeretségi körömbe. Nem alkothatok róla véleményt, mindössze téziseket építhetek föl, lehetséges végkimenetelnek álcázva őket. - Nem hinném, hogy ez jó dolog. Az ember társas lény, hiába titkolná, vagy hazudná le, ez előbb utóbb kiforrná magát, még az olyan egyedi személyiségeknél is, mint amilyen Ön. - ejtek vállat finoman. Persze, érthető a nézete. Számos tulajdonságot magam sem viselek el, nem tartok komolyabb kapcsolatot, de még csak barátaim sem igazán vannak, a hosszú évekre visszanyúló betegeimen kívül, de nekem nincsen gondom azzal, hogy alkalmazkodjak másokhoz. A hivatásom miatt, erre kell fókuszálnom leginkább. Belesimulni az elvárásokba és a háttérből finoman formálni az elmét, a lelket, a szívet, a testet. Lehet vázat hazudni mindennek, belemagyarázni, amiben hinni akarunk, a végterméke ennek mindig ugyanaz. A felismerés. - A szülei nem informáltak arról, hogy dolgozik... - meglepetten nyílnak el ajkaim, miközben a férfi keskeny arcára révedve próbálom feleleveníteni, a párbeszédem velük. De nem tulajdonítottak birtokomba erről információt, úgy tudtam abból él, hogy él. Hogy ők pénzelik. Merőben megváltozik a helyzetünk, ha a mindennapjait távol tölti tőlem. Még mennyire! - Pocsék kávét csinálok, nagyon hígat. De megajándékozom vele, ha kívánja. - szélesedik mosolyom, igyekszem a legbarátságosabb helyzetbe terelni őt és vele magam is. Hiába hárít egyfolytában, hagynom kell, hogy ülepedjen benne a dolog. A kérdésére felfutnak szemöldökeim. Nedvesítek ajkaimon, majd leejtve fejem, mélyen bólintok a válaszadás előtt. - Többet, mint kívánnék. És nem. Többféle beteggel volt dolgom, a mentális problémák alighanem mindegyikével. - fűzöm össze ujjaim, miközben megtartom a szemkontaktust, ha ő nem lép ki belőle. Épp emiatt, ezen tényezők miatt, képes vagyok megbirkózni azzal, ha valaki más, ha valakinek nehezebb, ha valakinek gyengébb... Ezért vagyok! - Magával lakik? - félrehúzom szám, körbepillantok, még fészkelődni is kezdek. Elég illetlennek érezném magam, ha más is lakna itt és nem mutatkoztam volna be előtte. Kutató tekintetem jeleit keresi egy finomabb személy lenyomatának a lakásnak ezen pontján, de azon kívül, hogy üvölt a rend, más nem árulja el, hogy valós személyről beszélünk. Félreértés ne essék, hiszek neki, hinnem kell neki, de gyakori mellékhatás a függőknél a képzelt barátok megléte. - Ahogy gondolja. - bólintok, elfogadom a döntését, miszerint nem kíván velem közvetlenebbül megismerkedni. Ha jobban belegondolok, meg is lepne, hogy ilyen hamar befogad a világába. Nem lenne jellemző. Most, hogy ezt tisztáztuk, úgy érzem, ideje kipakolnom és hagynom időt az ülepedésre mindkettőnknek. Megindulok a folyosó felé, bőröndömet húzva magammal. Kérdésem után, tarkómon érzem égető tekintetét, amitől kissé megrázkódom. - Köszönöm! - vállam fölött ejtem e szót, majd megindulok. A kilincsre fonom ujjaim, majd az ismeretlen hangforrásra már összeszaladó szemöldökkel nyitok be a szobába. Rosszallásom jogos, ami benn fogad ledermeszt. Lábaimba szökik a vér, nyelnem kell. Rögtön kihátrálok a folyosó túl oldali falának csapódva. - Ugye nem gondolja ezt komolyan?! - hangom éllel hasít a távolságba közöttünk, arcon meglepettből mérgessé torzul, ahogy leejtve táskáim visszasietek hozzá, hogy elé lépjek - Nem fogok méhek között élni, szóval kérem, legyen olyan kedves is csináljon helyet nekem valahol, vagy máskülönben kénytelen leszek a nappaliját kisajátítani. - szemeim szikrákat szórhatnának, amiért képes ilyen kegyetlenségre, csak azért, mert valaki segíteni óhajt neki, de ettől persze még arcom nyugodt marad. A belső lelkivilágom feldúlásához egy picit többre lesz szüksége, mégis elkedvtelenít ez a fajta elzárkózása.
Valahogy soha nem találtam meg a közös hangot másokkal. Eltérő véleménnyel vagyok ennek a miértjéről. Mások szerint azért, mert túlzottan is… lekezelő vagyok, akármit is jelentsen ez. Nem lekezelő vagyok, okosabb. Ezt pedig mások nehezen viselik el, főként, ha szembesítik őket vele. Ez az ő gondjuk, nem az enyém, birkózzanak meg a felismeréssel saját maguk. -Én. Néma. – vonom meg a vállam. A némaság pedig jó, habár kétségtelen, hogy saját magammal parázs beszélgetések lefolytatására lehetnék képes. Így azonban be kell érnem alkalmi ismerősök és munkatársnak csúfolt személyekkel való igencsak száraz és …. unalmas csevejjel. Rossz lehet nekik, hogy nem olyanok, mint én. – Ugye tudja, hogy mi a munkám? – nem teljes mértékben munka ez, hiszen a rendőrség nem fizet a segítségemért. Időnként elvállok olyan ügyeket, ahol fizetnek, de… ez ritka, leginkább akkor fordul elő, ha nincs egyetlen érdekesnek ígérkező eset sem. Nem tudom, hogy mennyit tudnak erről a szüleim, de amennyiben nem tájékoztatták, könnyen meglepetés érheti őt. – A csodálóim csinálnak nekem kávét. Ön csinál nekem kávét? – pillantottam rá kíváncsian. Utálom magamnak megcsinálni a kávét. Ha már itt tartunk, az alvásnak sem látom sok értelmét. Hat-hét óra, ezalatt az agy teljes mértékben kipihenni magát, többet aludni … pazarlás. Értékes időt vesztünk vele az életünkből. -Hány halottat látott már? Mindig szenvedélybetegekkel foglalkozott? – tapasztalataim szerint ritka, hogy valaki az elejétől fogva függőkkel akarjon foglalkozni. A függők nagy általánosságban kibírhatatlan, idegesítő emberek, én magam sem szeretem a társaságukat, így hát, bár el kéne, nem járok az úgynevezett terápiás csoportgyűlésekre. Újabb pazarlás lenne, miért hallgassam mások úgynevezett nehézségeit és sikereit? – Mrs. Portillo biztos értékelni fogja majd. – érdekes egy asszony, sokat húzza a száját a rendetlenség miatt. Az a munkája, hogy rendet tegyen. Örülnie kéne annak, hogy nincs rend, ez azt jelenti, hogy van munkája és megdolgozik a pénzéért. Mégis, folyton megszól, pedig én csak neki szolgáltatok munkát. -Nem kell, hogy közvetlen legyen. Ön azért van itt, hogy ne lőjjem be magam, ez … lényegében ellehetetleníti a közvetlen beszélgetésre tett próbálkozásait. – ismerem a szenvedélybetegeket, hiszen én is az voltam. Drogos. A segítség annak van, aki akarja, nem annak, akinek szüksége van rá. Ez egy saját döntés. Beszélni pedig senki nem szeret róla. – A folyosó végén a jobb oldali ajtó. – bökök a fejemmel a szoba felé. Rég nem használta senki, úgyhogy kissé… kisajátítottam, mondhatni. Nem vendégszobának használtam. Volt egy hobbim nem is olyan rég, méhészkedni kezdtem. Mostanra meguntam. De nem találtam még senkit, aki elvitte volna azt a közel… két ezer méhet, amelyeket kitenyésztettem. Most azok vannak a szobájában, természetesen mesterségesen kialakított méhkasokban. Kissé hangosak tudnak lenni.
Rettentően élvezem, hogy a férfi képes ennyire rezzenéstelen arccal a szemembe mondani, hogy borsódzik a háta tőlem, pedig még csak alig tizenakárhány' perc az ismeretségünk mérője. A szülei felkészítettek, hogy szembe fogom találni magam a hárító technikáival, mégis minden porcikám serceg tőle. Gerincem mentén futkos a hideg. Ruhám alatt libabőrösre pettyezi szöveteim a szórakozottság - arcomról ez mégsem olvasható le. - Ki szereti? - ugrik fel szemöldökeim vonala, állam hátra csúszik, megdöbbenek kijelentésén. Talán gyermekként még eljátszadoztam azon részemmel, mostanra már nem is foglalkozom vele. Kivételes esetekben pillantom meg, egyébként nem képezi figyelmem tárgyát, szinte soha sem, így kijelenteni, hogy szeretjük - nem igaz, nem valós. - Természetesen nem. Nem szándékozom megfosztani semmiféle szabadságtól... csupán csak előfordulhat, hogy háttéremberként megmutatkozom majd, mindenhol. - egyre halkabban adom válaszom tudtára, hiszen a világért sem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy hagyom, had menjen, amerre lát, hiszen épp az a célunk, hogy megfigyelve legyen - kiismerve, ha úgy tetszik. Arcom grimaszoló, le kell pillantanom ölembe, hogy ne érezzem kényelmetlenül magam, ugyanis így hangosan kimondva, miért is vagyok itt, már érthető, hogy felkavarja őt. Szórakozottságom tova illan, csupán doktori oldalamon múlik minden további. Így hát igyekszem megkapaszkodni, s határozottan helytállni. - Akkor tetszeni fog magának a jelenlétem, kérem, higgyen ebben. Tekintsen újabb csodálójának, ha ez megkönnyíti. - intek jobbommal felé, határozottan kiegyenesítve gerincem vonalát, elhitetve vele, hogy szándékomban sem áll valójában belepiszkálni a dolgaiba. És ez így is van. Megfigyelem csendesen, majd dokumentálok, időnként kérdezek - de ritkán, mértékkel. - Na látja! Keresse a hasznosat, keverje a kellemessel... - biccentek fejemmel, majd elmosolyodom. Pillantása árulkodó, tényleg rideg személyiség. Valójában nem ártott volna egy órát eltöltenem vele, mielőtt rábólintottam a munkára. Ki tudja, miféle ember. Az sem kizárt, hogy képes és meggyilkol álmomban, ha nagyon kísérletezhetnékje támad, de úgy tudom, hogy a hajlamokat lelehet következtetni, így rögvest megengedem magamnak, hogy alaposabban megnézem vonásait, lakásának berendezéseit, bútorjait, mindent, mit láthatok. - Nem állt szándékomban, csak magam után. - mosolyom szélesedik, majd lesütöm szemeim. Jó kis vagyon fölött ücsöröghet, ha e század ezen szakaszán futja neki saját takarítóra, no nem mintha, ha a félrerakott összegemből én ne tehetném meg, mégsem. Büszkeség, méltóság, nem engedélyezik nekem. Mintha magától értetődne, bólogatok lelkesen. Vontatottan felegyenesedem magam is, hogy bőröndjeimmel kezeimben megkereshessem a szobát, mit használhatok majd, amikor feleletemre válasza érkezik, tompítva távozási vágyam. - Mégis mit javasol? Ha máskülönben nem óhajt társalogni velem, hogyan lehetne közvetlen a párbeszédünk?! - jobb szemöldököm felugrik, enyhén csücsörítek, ujjaim morzsolgatom a bőrön fogója fölött. Képlékeny pillantással mosolyodom el, mikor újabb kérdésére válaszom fogalmazódik fejemben. - Süllyesztőbe mennek. - derűsebb pillantással jutalmazom, majd lépek egyet, illetőleg még egyet, majd még kettőt, hogy a szűk folyosóra érve utamnak induljak, ha már ő nem kívánja maga megmutatni jövendőbeli fészkemet. - A szülei biztosítottak afelől, hogy van vendégszoba... - vállam fölött motyogom hátra, közben haladva előre, nyakam nyújtóztatva egy-egy nyitott ajtó előtt, keresve helyem.
Én hiszek azon közhelyben, ami kimondja: többet ésszel, mint erővel. Nem vetem meg a fizikai agressziót sem, amennyiben elkerülhetetlen, de jobb szeretem, ha a dolgok alakulása nem vesz ilyen irányt. Erősebb talán van nálam, sőt, biztosan van. Okosabb azonban aligha. Csekély az esélye, hogy őszinte legyek. Itt nem arról van szó, hogy ki meddig tudja a pí értékét. Az agy ennél összetettebb. -Ezért szeretjük annyira az árnyékunkat. – értettem vele egyet. Őszinte leszek. Örülnék, ha meg sem szólalna. Nem csak ő, de a legtöbb ember. Tapasztalatom szerint, általában csak levegőztetik az agyukat azzal, hogy kinyitják, értelmeset csak igazán ritkán nyögnek ki. – Tehát nem híve annak, hogy a beteget rövid pórázon kell tartani? – külön hangsúlyozom a beteg szót, utalva arra, hogy egyáltalán nem tekintek magamra így. Függő voltam, jártam elvonón, azóta pedig tiszta vagyok. Éppen ezért nem értem, hogy a szüleimnek mégis hogyan jutott eszébe, hogy felbérelnek egy orvost. Ráadásul lakótársnak, ahogy az eddig kiderült. -Tetszik, ha csodálnak az emberek. De mindezt úgy teszik, hogy zavar. – persze a legtöbb ember soha nem ismerné el, hogy jól csinálok valamit, ők inkább… gúnyolódnak. Ez is egy módja annak, hogy kifejezzék magukat. Ellenkezőjét mondják annak, amit éreznek, de a jelek alapján rá lehet jönni, hogy valójában mit gondolnak. De ez még mindig jobb, mint az az eshetőség, hogy folyton kérdeznek és ezzel elvonják a figyelmemet. Több dologra is képes vagyok fókuszálni egyidőben, de jobb szeretek csak arra, ami fontos. – Nem kizárt. Az orvosi ismereteinek még hasznát is vehetem. – nekem is vannak ugyan ismereteim az orvoslásban , de nyilvánvalóan nem olyan mélyrehatók, mint neki. Ő ezt tanulta, én átolvastam néhány könyvet. Habár úgy tartom ezzel már is többet tudok, mint azok, akik beültek néhány egyetemi órára, nem ámítom magam azzal, hogy tévedhetetlen vagyok. Ritkán, de tévedek. Érdekes mód még akkor is igazam van, olykor-olykor. – De ne takarítson! Az Mrs. Portillo munkája. – nem fizetek neki ugyan sokat, de biztos vagyok abban, hogy így is többet kap, mint amit zsebre tenne másoknál. -A konyhában nem. – ráztam meg a fejem. A konyhát nagyon ritkán használom, általában rendelni szoktam. Kísérletekre tartom inkább csak fent ezt a helységet. A hűtőben talán még mindig ott van a fej, amit a hullaházból hoztam el, kivételesen engedéllyel. – Inkább felesleges. Ismerem az irányított beszélgetést, nem sokat tudna meg rólam. – tanácsadóként részt vettem jó pár kihallgatáson, az ott halottakat pedig szivacsként szívtam magamban, utána jártam a témának, ami lényegében már-már tudomány. – Mi van azokkal a kérdésekre, amikre nem akarok válaszolni? – elvégre, az is benne van a minden kérdésben. Márpedig biztosra veheti, hogy nem szeretnék minden kérdésére válaszolni. Sőt, egyre sem.
Különös közönyösség árad belőle irányomba, amivel kénytelen vagyok összebarátkozni. Nem szokásom feladni, holmi' gyerekes makacsság miatt, ezért most sem szándékozom elmenni, csak azért, mert ő hárítani kívánja a jelenlétem. Nyilván, ha fizikailag bántalmazna, akkor nem gondolkodnék egy pillanatra sem, de az enyhe makrancosságával még megbirkózom! - Többnyire. - mosolyom szélesedik a gondolatra, hogy bosszantó vagyok! Sosem jellemeztek még e-képpen, ezért ínyemre van, hogy újabb címke kerül a homlokomra. Kissé talán sértő, hogy ez az első dolog, ami eszébe juthat rólam, de ennek ellenére elfogadom. Mindenkinek lehet véleménye, az más kérdés, hogy nem érdekel, minek lát elsőre. - Először is,.. tessék? - értetlenül pillantok föl a férfira, grimaszba húzva barázdáim - Nem fogom leütni. Ha hozzá nyúl, akkor már a szervezetében lesz az anyag, azzal, hogy fejbe kólintom, talán csak többet ártok odabenn, mint használok. - féloldalra húzom a szám, majd nedvesítek ajkaimon, mielőtt folytatnám - Másodszor. Nem akarok az árnyéka lenni, ... az néma. - vonok vállat egykedvűn, enyhén utalva rá, hogy esélye sincs annak, hogy csendben töltsem a közelgő napjaim, mint egy megnémult komornyik'! A méltóságom rámenne. És hogy ismerhetném meg az alanyt, ha nem is próbálok kapcsolatot létrehozni vele?! Szemöldökeim összefutnak a szavai hallatán, majd elmosolyodom. - Zavarba hozza, ha figyelem magát? - karjaim összefűzve próbálom kipuhatolni arcjátékából a választ, ha nem felel, az is egy válasz - Dr. Mariott, de hívjon nyugodtan Miltonnak! - ajánlom fel kedvesen, ami tőlem telik. Elvégre hanyadik században élünk, hogy magázódjunk?! - Ne mondja... - hangom kissé talán csipkelődő, ennek ellenére szám sarkában egy minden-tudó mosoly kóborol. Le kell sütnöm pillantásom, hogy ne érjen vád a magabiztosságom miatt. - Tanulmányt ír, más páciensekkel foglalkozik, esetleg besegít a nyomozásokban. Miért? Talán szüksége lenne valamire, Mr. Atwood? - kérdőn vonom fel szemöldökeim, egyértelműen csak tapogatózom a sötétben. A lehető legnehezebb személyiségjegyekkel van megáldva, úgyhogy vállon veregethetem magam, amiért elvállaltam a munkát! - Nem szeret ülni? - futnak össze szemöldökeim, majd rendezem arcizmaim. Biztosan idegesítő lehet, hogy ennyit kérdezek, de ahogy ő, úgy én is kíváncsi vagyok, ezért nem különösebben érdekel, ha sértem vele! - Aktív párbeszédet köztünk, ahol minden kérdésemre válaszol... - jobbommal intek felé, majd ajkaim morzsolgatva figyelem a fickót. - Vagy talán az is zavarba'ejtő? - mocskos dolog tőlem, hogy kihasználom egy elszólását, de valamiért élvezem, hogy játszhatjuk ezt a játékot.
Soha nem kedveltem igazán az embereket. Ennek több oka is volt. Egyrészt, ostoba az összes. Felesleges időpocsékolás rájuk áldoznom az időmet. Azonban rajtuk keresztül csinálhatom azt, amit igazán szeretek, így sajnos muszáj velük beszélnem, de ezt igyekszem a minimális szinten tartani. Éppen ezért lep meg az, hogy ez a férfi szemlátomást itt akar lenni. Márpedig az emberek nem akarnak itt lenni, erről gondoskodni szoktam. -De maga biztos könnyen bosszant fel másokat. – húztam el a számat, mikor mosolyt rajzolt az arcára. Akár le is radírozhatja. A legkevésbé sincsen ínyemre az, hogy a szüleim koloncot küldenek a nyakamra, aki ráadásul egy orvos. Akinek a feladata, hogy figyelje, belövöm e éppen magam. – Ismerem a szüleimet. Úgy mondhatták, hogy „Legyen az árnyéka, és, ha heroinhoz nyúlna, ne féljen olyan erősen fejbe vágni, ahogy csak tudja.” – a szüleim nem rossz emberek ugyan, de soha nem értettek meg engem. Azelőtt sem, hogy függő lettem volna. Azonban utána még idegesítőbbekké váltak. Nem hagytak személyes teret, folyton átkutatták a szobámat, majd rehabra küldtek. Reméltem, hogy mostanra megnyugodtak, de ezek szerint mégsem. Különben nem állított volna be ide egy orvos azzal, hogy immár ő az új lakótársam, és bébiszitterem is egyben. – A megfigyelni és a ne érezze magát zavarba kifejezések nem kompatibilisek, Mr. Mariott. Dr. Mariott. Mariott. – soroltam el a hirtelen eszembe jutó megnevezéseit. – Tulajdonképpen már azzal zavar, hogy itt van. – nem személyeskedésnek szánom. Az emberek gyakran barátságtalannak és modortalannak írnak le. Amit ők szándékosnak hisznek, az valójában…olyan, mint egy reflex. – De talán hasznossá tudja tenni magát. Mit csinál egy volt függőkkel foglalkozó lakótárs-orvos? – nem tudom, hogy mi a munkája pontos megnevezése, de nem is különösebben érdekel. Akármit is csinál a szabadidejében, mikor éppen nem engem figyel, akár… ki is takaríthatna. Azt nem szokásom. Habár… nem. Akkor oda lenne Mrs. Portillo munkája. Mégsem vagyok szörnyeteg. -Inkább állnék. – ráztam meg a fejemet. Megálltam, hogy ne szóljak közbe, de mikor az ajánlatát hallom, felszökik a szemöldököm. – Heti negyvenöt perc. – ismétlem meg a szavait. – Mit takar ez a negyvenöt perc? – tartok tőle, hogy valamiféle terápiát, ahol beszélni kell és érzelmeket kimutatni. Egyiket se szeretem.
- Persze! - bólintok rá, orrom pimaszul felhúzva egy pillanatra. Olyan szokásom ez, mit már tudatalattim intéz helyettem. Nem kifejezetten kedvelem, de hozzám ragadt. Körbe is járatom, mialatt beleszimatolok a levegőbe. Kényem-kedve szerint rögvest behajítanám az egyelőre rejtett bőröndjeim, de a fene essen belé, ha pszichopata még rám támad, aztán megnézhetem magamnak... Felkészültem rá, hogy nehezére esik beinvitálni, de az, hogy faképnél hagy a szoba közepén, az enyhén szólva is modortalan! A szülők nem túloztak, mikor azt mondták, hogy a férfihoz hasonló esettel még biztosan nem volt dolgom. Látszatra nem mondanám meg, hogy használ-e éppenséggel szereket, de annyi bizonyos, hogy valami teljesen másik dimenzióban lakhat koponyájában. Mintha minden mozdulata elárulná, hogy gondolataival milyen távolra esik tőlem. Folyamatosan rugózik odabenn, én pedig ezt ki is használom. Amíg eltávolodik, megragadva holmim játszom el a honfoglalót! - Mi mást tehetnék? Bár kegyes szülei előleget adtak arra az esetre, ha sarkon fordulnék, de milyen doktor lennék, ha rögtön feladnám? Szorgos komornyikként vonulok be a konyhába, levetve magam az egyik ülőalkalmatosságra. Döbbenten, kérdőn nézek föl, mikor a szemközti szék támlájára támaszkodva beszélni kezd. - Hallgatom. - nyögöm erőtlenül, türelemmel szívva magamba, minden kiejtett szavát. Bólogatok lelkesen, amíg egyetértek a nyilvánvaló kijelentésével, de amint az orvosi fűszert belecsempészi nyakatekert gondolatmenetébe, csóválni kezdem a fejem. - Nem, nem, nem. Az, hogy orvos vagyok másodlagos. A hidegvérem miatt választottak engem. Nehezebb felbosszantani, mint másokat. - arcomra festek egy mindentudó mosolyt, ami inkább nekem szól, mint a férfinak. Bizonyára nem fogja bevenni, de azért nem rossz alibi tőlem, aki sosem szokott füllenteni! - Hogy tartsam nyitva mindkét szemem... - vonok vállat kelletlenül, majd egy mély sóhajt követően nedvesítek szárazra száradt ajkaimon - Nézze, nem fogok a nyakán csüngni. Megfigyelem addig, ameddig szükséges. Emiatt ne érezze zavarba magát... - az utolsó mondat óvatosan bicsaklik ki belőlem, a sötétbe tapogatózom. Tartok tőle, hogy olyan ponton érinthetem szavaimmal, mire érzékeny. Bár nyilván egy idegen jelenlétére mindenki az lenne. Ezért is kell meggyőznöm róla, hogy köddé tudok válni. Mint egy nindzsa - csak kevésbé kecsesen! - Mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy leül? - nyújtom jobbom, tenyérrel felfelé a szemközti székre mutatva, miközben szemöldökeim felfutnak mosolyra görbülő ajkaim fölött - Kérem. - türelemmel várok, bízva benne, hogy érdemesnek tart rá, hogy legalább egy percet nekem szenteljen ezen a napon. Ezen a csodás napon, mit az elkövetkező hónapok alatt szidhatok! - Ha attól jobban érzi magát, kössünk egyességet. Én nem kérek semmiféle bizonyítékot rá, hogy tiszta, ezért cserébe csupán annyit kérek, hogy heti egyszer szánjon rám negyvenöt percet. Nem többet. Mit mond? - rakom egyik bokám, a másik combomra, s onnan figyelem a férfit, türelemmel. Noha legbelül felzabálja nyugalmam az izgatottság!
-Otthon vagyok. – vontam meg a vállam. Otthon pedig mindenki úgy van, ahogy akar, nemde? Még szerencse, hogy van ennyi ruha rajtam, néha, a nagy melegekben jobb szeretem, ha még ennél is kevesebb ruha van rajtam. Kevés látogatóm van, az ügyfelek később jönnek, az esetleges női vendégek pedig… nos, későn jönnek, de korán mennek. A válasz hallva összevont szemöldökkel állok előtte, de nem őt figyelem, csak nézek ki a fejemből, miközben ezernyi gondolatot dolgozok fel. Ezek szerint mégis a szüleim keze lesz benne. Végül is, logikus. Mindig is túlzottan aggódtak értem, mióta kiderült, hogy volt egy kis… nehézségem bizonyos drogokkal. Azonban azt hittem, hogy az elvonó elég volt nekik, és megnyugodtak, hogy nem fogok visszatérni károm szokásaimhoz. Úgy tűnik mégsem így történt. Nem értem, hogy miért törődnek ezzel ennyit. Mikor gyerek voltam, fele ennyit nem törődtek velem. Eltudnám viselni, ha ez most is így volna. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy társaságot… vettek nekem, tulajdonképpen. Egy orvost. Lemerném fogadni, hogy a munkaköre a hozzám hasonló függőkhöz kapcsolódik. Mintha… valami bébiszitter lenne. Éppen felrakom főni a kávémat, mikor megpillantom, hogy hiába az ajtócsapódás, még mindig itt van. – Tisztázzuk. – dőltem neki a vele szemben lévő szék támlájának. – A szüleim bérelték fel, hogy jöjjön ide, mint… lakótárs. Azt mondta orvos, felteszem ez nem véletlen egybeesés. Csakhogy tudja, tiszta vagyok, mióta kijöttem az elvonóról. – habár ezt a szüleim is tudják, úgy tűnik mégsem bíztak meg bennem eléggé, hogy ne tegyenek valamit az ügy érdekében. – Milyen instrukciókkal látták még önt el? – pillantottam rá kíváncsian. Tekintve, hogy a legtöbb ügyet a szórakozás miatt vállalom el, nincsen fix keresettem. Egy-egy vagyonosabb ügyfél kifizet, de az ilyen ritka, a rendőrségnek pedig szívességet teszek. – Ha már mindenféleképpen itt lesz, akkor szeretném tudni, hogy mire számítsak. Vizelet minta, vérkép? Esetleg átnézi a lakást, hogy nem rejtegetek-e heroint? – nem találna, mint mondtam, tiszta vagyok. Még csak inni sem iszok, habár alkohol van itthon, de azokat az ügyfeleim hozzák. A szegényebb rétegből valók folyton alkohollal hálálják meg a munkámat, én pedig ezeket odaadom a következőnek, ajándékként.
Amint ajtót nyit nekem a kijelölt figura, végig futtatom rajta tekintetem. Ez leginkább annak köszönhető, hogy szokatlan számomra, hogy valaki ilyenkor is még köntösbe bújva mászkáljon. Hiába, aki hozzám hasonló nevelésben részesült, annak nem volt fenékig tejfel élete. A megjegyzését meghallva azonnal megrázom magam. - Ez esetben öltözhetne fentebb, mint lentebb... - habogok, mielőtt válla fölött bepillantanék a nyakam nyújtogatva az otthonába. - Remek. - fűzöm bele feleletébe, mialatt alaposabban felmérem vonásait. Jóval magasabb nálam, ami azt illeti. És nyúlánkabb is. Nem mintha erőben ne lehetnék ettől függetlenül erősebb nála, ha úgy alakulna, hogy elvonási tünetei közben úgy dönt, agresszívan hámoz le magáról. Látszik rajta, hogy a háta közepére sem kíván, de mit ad isten, felkészültem a reakciójára. Amíg ő azon gondolkodhat, hogy mihez kezdjen velem, én kihasználom a reakcióidejét és beljebb araszolok a leendő otthonunkba. Felmérem, s igyekszem megjegyezni elsőre, mit hol találok, ha szükségem lenne valamire. Közlöm vele tárgyilagosan, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt. Elvégre mióta a dörömbölésemmel felriasztottam álmából, bizonyos, hogy ez foglalkoztatja. Nyújtom a kezem, de a tekintetén kívül mással nem jutalmazza. - Attól tartok nem. - magamra húzom legőszintébb mosolyom, majd kifakul, amint a teknősbékáról beszél. Leejtem tekintetem és magamba szívom a levegőt, mielőtt állam szegve nedvesítenék torkomon, s a cserepesre száradt számon. - Nem állítottam, hogy maga keresett. - pipiskedek föl lábujjhegyre, majd vissza, miközben leengedem állam. Türelemmel követem végig reakcióját. Nincs kedvem sürgetni, arról nem is beszélve, hogy bizonyos, hogy én is így reagálnék. Újra szavalni kezd, ahogy az várható, és persze, hogy a hárítással kezdi. Elnevetem magam puhán, majd az ablaka után kutatok tekintetemmel. Végül lepillantok a kettőnk közti űrt bámulva, de nem adok ki hangot. Végig fülelek. Amint aztán arra kér udvariasan, hogy távozzak az ajtó felé meredek. Ő meg elindul valamerre. Ennyi idő pedig pont elég, hogy meginduljak a bejárati ajtó felé, s kidugva törzsem felkapjam az eldugott bőröndöm, amit ezután bevonszolok magammal. Hangosan csapom be az ajtót, magam mögött, hogy a távozó alak hallhassa, vagy azt higgye, eltűntem. Ledobom az arra alkalmas helyre a hordozót, majd megindulok az irányba, amerre a férfi tartott. Amint a küszöbre érek, látom, hogy a konyhában ténykedik, így elhaladva mellette a következő ülőalkalmatosságra dobom le magam, s fújom ki a benn rekedt izgalmas. - Tágas. Az én szobám merre van? - pillantok fel a férfira, arcomra elégedett mosolyt varázsolva - Csakhogy elrendezhessem a dolgaim, tudja. - teszem még hozzá, mielőtt elfordítanám a tekintetem róla, s alaposabban körbe járnák szemeim a helységet, ahová belógtam.
Kíváncsian várom, hogy mondjon valamit, de mikor látom, hogy a tekintete egyre lejjebb és lejjebb kalandozik rajtam, a tekintetem inkább értetlenné válik. – Ezt lehetne kissé kevésbé feltűnően is. – morogtam, ahogy összehúztam a hálóruhámat. Nem ítélek el senkit sem a szexuális irányultsága miatt, azonban ez nem volt túlzottan tapintatos dolog tőle. -Felkeltett. – bólintottam a szavaira. A bocsánatkérését pedig fogadom, de még nem döntöttem el, hogy elfogadjam-e. Ez csak attól függ, hogy mik a következő szavai. Ha kiderül, hogy egy túlbuzgó postás, aki csak az egyenruháját hagyta otthon…nos, nem leszek túlzottan jó kedvemben, mikor rácsapom az ajtót. – Elnézést, de…. – kezdenék bele az ellenkezésbe, ahogy belép a lakásomba a beleegyezésem nélkül, de nem folytatom a mondatot, mert meghallom, hogy ő közben mit mond. A tekintetem nem olyan, mint szokott lenni. Nem lekezelő. Döbbent, értetlen és… kissé sértett. A kezét nézem, de nem rázom meg. – Ez… valami félreértés lesz. – ráztam meg a fejemet. – Nem keresek lakótársat. Ha társaságra vágynék, vennék egy teknőst. – sokkal jobb társaság, mint az emberek. Nem vágnak a szavadba, nem kell hallgasd a sok ostobaságot, ami kijön a szájukon és… lehet belőlük levest főzni. Legalábbis, vannak olyan elvetemült emberek, akik leves gyanánt fogyasztják egykori házi kedvencüket. – Sajnálom, Mr. Mariott, de rossz helyre jött. Az én szüleim aligha keresték fel magát. Semmi szükségem lakótársra, jól megvagyok egymagam is. – mindent úgy csinálok, ahogy a megállapodásunkban meg lett beszélve. Bizonyos időközönként vizelet, vagy vérmintát adok le, hogy lássák, nem szoktam vissza. Tekintve, hogy nem beszéltem velük az elmúlt időben, nehezen tudom elképzelni, hogy lakótársat keressenek nekem. – Az ajtót már ismeri, biztos kitalál magától is. Köszönöm a felajánlkozást, de semmi szükségem társaságra. – biccentettem irányába, majd hátat fordítottam és a konyhába mentem. Muszáj innom egy kávét. Nemcsak felkeltett, de még felesleges fejfájást is okozott. Még, hogy lakótárs… nem is ismerem. Nem tudom ez az ötlet miként fogant meg a szüleim fejében.
Utólagos magyarázatot már hiába keresnék rá, hogy miért is mocskolom a betont ennek a háznak az ajtaja előtt. Köztudottan azoktól az emberektől szökni kell, akikkel saját szüleik sem bírnak. Nem pedig beléjük futni. Mindez a tudás hiába pihen zsebemben - sárgára színeződött ujjal nyomom csengőjét már kerek két perce. Állkapcsom körül a bőr felpuffad, majd újra elernyed. Rugózom a lábaimon. Szemöldökeim össze szaladnak, majd szét szélednek. Orrom felhúzom, majd leengedem. Hüvelykujjaim mutatóujjaim peremén szaladgálnak, majd újra megemelve jobbom tovább nyomom az átkozott csengőt. Amint léptek puha tompasága üti meg fülem, reflexszerűen rántom el a kezem. Kissé emelve magasságomon, a nyakam tornáztatva próbálok kukucskálni az aprócska lukon, mi jóval a szemmagasságom fölött leledzik. Nem kell mágusnak lennem hozzá, hogy kitaláljam, éppen azon kukucskál ki a fickó. Az őrülettel párhuzamos hősiességgel állom a pillantását pusztán azért, hogy ne veszítsem el teljesen becsületem és méltóságom. Mindazt, amit a mellkasomban már eltemettem megannyiszor úton idefelé. Türelmetlen dac öleli fel a sóhajt, amit kipréselek magamból, mielőtt elfordulnék az ajtótól. Mire azonban pillantásom körbe járja a teret, a hangja felcseng s szembe találom magam vele. Arcom akár egy emberi kaleidoszkóp, hihetetlen sebességgel vált át döbbentről zavartra, majd újra döbbentre (a tekintetem itt lejjebb siklik az indokoltnál bejárva ruházatának minden meggyűrt hullámját) és még zavartabbra. - Igen, igen... öhm, elnézést, ha felkeltettem. - pillantok végig rajta udvariasan bocsánatot kérve, amiért bejelentkezés nélkül állítok be hozzá, de a szülei azt mondták, hogy ha előre szólok, sosem nyit nekem ajtót. Nos, bár ellenszenves, de legalább az első falon túl vagyok! (Értem itt az ajtót.) - Oké. Látom szeret ultimátumot adni a váratlan helyzetek alakulása közben. - bólogatok, mint aki közben mentálisan feljegyzést készít róla - Ami azt illeti,.. - finoman arrébb tessékelem, hogy óvatosan bepréseljem magam a bejáraton nem törődve az ellenkezésével - Nincs szükség rá, hogy elvállaljon. Mostantól a lakótársaként tekinthet rám, a nevem Dr. Milton Mariott. - immáron bentről fordulok felé, és onnan nyújtom a kezem - Örvendek. És elnézését kérem. A szülei pontosíthattak volna azon, hogy a szombat reggel Önnél mit jelent. De holtáig tanul az ember... - mosolyom szélesedik, miközben folyamatosan fürkészem a fickót. A körvonala körül a ház minden láthatóvá váló zegét-zugát igyekszem felfedezni. Közben megacélozva a vázam és felkészülve a lehető legrosszabb reakcióra, amivel jutalmazhat.
Mint, akit hideg vízzel öntöttek le, ültem fel az ágyamban. Helyesbítve, a földön lévő matracon. Kényelmes és könnyen áthelyezhető bárhová, sokkal praktikusabb, mint egy franciaágy. A franciaágy egyébként is többszemélyes, és bár vannak éjszakák, amiket nem egymagam töltök el, botor dolog lenne emiatt költségekbe vernem magam. Megrázom a fejemet, hogy magamhoz térjek – és titokban azért is, hogy kiderüljön, csak képzelődöm -, de még mindig csengetnek. Nem véletlen tettem ki az ajtóra azt a táblát, hogy „belépés saját felelősségre”. Talán a „csengetés saját felelősségre” találóbb lett volna. Néhány pillanatra abbamarad a csengetés, azonban pár pillanat múlva újra folytatódik. Tehát az illető nem megy el. Nagyon fontos lehet, ha szombat kora reggel képes idejönni és az őrületbe kergetni a csengővel. Nem maradt más választásom, feltápászkodtam, magamra kaptam a hálóruhámat, és az ajtóhoz battyogtam. A kém-lyukon kinéztem és értetlenül húztam vissza a fejemet. A férfit nem ismertem. Pedig igazán jó az arcmemóriám (is), de ez az arc nem rémlik. Talán egy új kliens. Habár, nem indít túl jól. Remélhetőleg valami érdekes ügyet hozott, különben meg kell keresnem a díszkardot, amit egy londoni ügyemnél kaptam ajándékba, és azzal kell elkergetnem. Bevallom, roppantmód szórakoztatna a dolog. -Jól van, nyitom, szakadjon le a csengőről! – mordultam fel, ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam az ajtót. – Mondanám, hogy jó reggelt, de a legkevésbé sem jó. – szombat van, a rendőrségnél is szóltam, hogy csak akkor keressenek fél tíz előtt, ha valami roppantmód érdekesre bukkantak, egyébként pedig próbálják meg végezni a dolgukat nélkülem. – Remélem, valami különleges ügyről van szó, máskülönben nehezen tudom megbocsátani, hogy így rám tört. Mondja gyorsan és eldöntöm, elvállalom-e! – normális esetben, ha időben jön, beinvitáltam volna, esetleg megkínálom itallal, keksszel, bár attól függ Mrs. Portillo bevásárolt-e. Ha nem, kénytelen leszek elbeszélgetni vele arról, hogy mit is a munkája. Azt hinné az ember, hogy egy latin embernek a vérében van ez.
Utáltam a könnyeket. Tisztában vagyok azzal, hogy miért szükségesek és miféle érzelmek váltják azt ki az emberből, de megérteni már nem tudtam, és nem is akartam. Én mindent olyannak láttam, amilyen. Logikusnak és tényszerűnek. A személyesség nem old meg semmit, csak … könnyeket okoz. Általában nem vállalok el olyan ügyet, ami nem érdekel, hacsak nem vagyok pénzszűkében. Néhányan a macskájukért is egy autó árát képesek kínálni. A rendőrségtől megyek visszafelé a lakásomba, ami egyben az irodámként is funkcionál. Feleslegesnek tartom, hogy béreljek egy irodát, minden ott van a lakásomban, ami kell. A sajátos, otthonos környezet amúgy is nagyban segíti a deduktív képességeimet. Nincsenek zavaró tényezők, mindent megszoktam már ott. A rend éber őreinél érdeklődtem néhány akta iránt, amit természetesen nem akartak kiadni, de miután segítettem nekik, már ők is engedékenyebbé váltak. Elnézve az átlagos rendőr fájóan gyenge következtető képességét, én megreformálnám az oktatást. Szörnyen rossz lehet, hogy nem látják az összefüggéseket a világban. Ostobának lenni rossz. A lakásba lépve, egyből a fogasokra tévedt a pillantásom. Csak az én kabátjaim voltak ott. Tehát Ms Portillo mára végzett. Ő volt a bejárónőm és az asszisztensem egy személyben. Kedves, idősebb hölgy, bár néha roppantmód idegesítő tudott lenni, mindig akkor talált meg a felesleges dolgaival, mikor nem értem rá. Megpillantva Ms Morrow-t először nem igazán értem, hogy miről beszél, habár arcomra nem ül ki a tanácstalanságom, mert a fogasról egyből eszembe jut: bizonyára Ms. Portillo volt olyan kedves, hogy előkészítette a teát. – Igen, a tea… nincs mit. – nekem eszembe se jutott volna, hogy teával kínáljam. Ezért fizetem Ms. Portillo-t, ő sokkalta inkább járatos ezen a téren. Akármilyen felesleges dolog is ez, a társadalom elvárja, így úgy döntöttem felveszek egy embert, aki a felesleges dolgokra van. Helyet foglalok az asztal mögött, majd mielőtt bármit is mondanék, az asztalon uralkodó rendetlenség közepén lévő sakktábla felé nyúlok. Nem találtam olyan partnert, aki labdára rúghatna ellenem, így kénytelen vagyok magammal játszani. – Nos, Ms. Morrow, a rendőrség szerint a férje él. – csúsztattam az aktákat felé, amit a rendőrségtől szereztem meg nem olyan régen. – Ők letudták annyival, hogy nem akarja, hogy megtalálják. Én azonban úgy gondolom, hogy ennél kicsit… szövevényesebb a dolog. Meséljen róla! – az apró dolgok néha rettentően sokat tudnak számítani. Mindenki alábecsüli őket, pedig ezekben az apróságokban rejlik a lényeg.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 24, 2016 6:49 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
•• to Mr. Atwood••
Nem az első alkalommal ültem ebben az irodában és ahogy a dolgok állnak nem is az utolsó eset a mai. Mint mindig most is idegesen tördelem az ujjaimat. Az egyiken ott a karika gyűrű. Hat évvel ezelőtt házasodtam össze a férfival aki a világot jelenti nekem és akinek fél évvel ezelőtt nyoma veszett és hiába vagyok boszorkány, hiába vannak képességeim és mégsem vagyok képes megtalálni őt. Ezért fordultam egy magán detektívhez. Mégsincs eredémy. Nem tudom ki és mit tett Negannel de abban biztos vagyok, hogy nem csak a régészeti leletek miatt veszett nyoma. Hat hónap könnyei és idegessége miatt tördelem ma is az ujjaimat, mint minden alkalommal amikor ide jövök. A teán már jót mosolyogok mikor besétálok az ajtón. Aspen még nincs bent de a tea már ott van előkészítve. Levendula és kamilla, hogy megnyugtassa az idegeim. Senki nem szeret idegroncsokkal dolgozni együtt. Kicsit reszket a kezem, ahogy a csécszéért nyúlok, hogy kortyoljak belőle. Higgadtabban és józanabbul ülök ma itt, mint az első alkalommal. Már nem szorongatok ezer meg egy dokumentumot, fényképet és igazolást arról, hogy nem őrültem meg, a repjegyekről, a felvételekről. Most már tudom, hogy jó kezekben van a férjem de ettől még őrületbe kerget a gondolat, hogy nem tudom hol van. Szeretem azt a férfit teljes szívemből. Meghallom a lépteit és azonnal a helyére teszem a csészét, felemelkedem és az ajtó felé fordulok. Elmosolyodom amikor meglátom. - Mr. Atwood. Köszönöm a teát. - foglalok helyet újra és ismét görcsbe rándul a gyomrom ahogy azon gondolkodom ma milyen híreket kapok. Megtalálta? Megtalálták a testét? Életben van még vagy sem? Hazatér valaha? Megtaláljuk egymást? Annyi kérdés gyülekezik bennem és nem kapok rájuk választ hónapok óta. Csoda, hogy még mindig nem estem össze zokogva. Legalábbis itt nem.
Kezdőlap
• 
• 
