≫Születési idő, hely ≪ 1989.10.03., Mystic Falls
≫Első átváltozás ≪ -
≫Család ≪ A kórházba kerülésem előtt mondhatni, tipikus amerikai család voltunk. A szüleim, Duke és Danielle élték a megszokott, középszerű életüket, apám ügyvédként, anyám varrónőként, amíg a bátyám, Dylan meg nem született, majd rá két évre én is megérkeztem a családba - kedves bátyám nagy elkeseredésére, mert inkább szeretett volna hugit, de így alakult.
Amiről még nem tudok az az, hogy a kómába esésem után, miután az orvosok szinte biztosan állították, hogy sosem fogok felébredni többé, a bátyám nem bírta feldolgozni a tényt, hogy részben miatta történt az egész, így alig egy héttel később öngyilkos lett - felakasztotta magát, amikor egyedül volt otthon. Hogy mindkét fiát ilyen rövid időn belül "veszítette el", anyám is összeomlott, innentől pedig rövid úton a házasságuk is tönkre ment. Miután kiderült, hogy apám más nőnél keresi a boldogságot, elváltak, s míg apámat azóta sem látták újra a városban, anyám szinte állandóan pszichiátriai kezelésekre jár.
- Mitek van?
- 20 éves férfi, zúzódások és törési sérülések, szúrt seb, nagy vérveszteség. Út közben leállt a szíve, sikeresen újraélesztettük. Valószínűleg belső vérzése van.
-Innen átvesszük, vigyék a négyes traumába!
- Három egység 0-negatívat és egy epit!
- Már kapott kettőt. A pulzus továbbra is alacsony, nem lélegzik.
- Tudtok róla valamit? Iratok? Értesítette már valaki a hozzátartozókat?
- Bandaháborúba keveredett, de úgy tűnik, csak rosszkor volt rossz helyen.
- Miből gondolod? Jobb, ha értesítjük a rendőröket, lehet, hogy végre sikerült elcsípni az egyik tagot abból a bandából, amit már olyan régóta üldöznek.
- Ha túléli egyáltalán...„Suzie Whitemore hozzám jössz feleségül?”
Így utólag belegondolva talán annyira nem meglepő, hogy nemet mondott, még ha akkor elég nehezen is tettem túl magam rajta. Százszorszépből font gyűrű, az ovi hátsó udvarán a mászóka mögött, az öreg gesztenyefa alatt. Nem épp a legromantikusabb helyszín, de a egyszer bepánikoltam! Ő meg csak nevetett, hogy az, hogy elballagok, még nem a világ vége. Az általános iskola úgy is csak pár utcányira van innen, ráadásul attól még ugyanúgy szomszédok maradunk. Ettől függetlenül azért el kellett telnie néhány napnak, mire ténylegesen túltettem magam a tényen, hogy nem hat évesen fogok eljegyezni valakit.
Azok után, hogy az óvodai éveim végén így füstbe ment a gondosan kitervelt szándékom, talán nem meglepő, hogy sem az általános iskolában, sem pedig a középsuliban nem nagyon próbálkoztam újra a dologgal, ellenben a barátságunk Suzie-val végig kitartott, sőt... sokszor csak az volt az egyetlen pozitívum a sulis évek szürke hétköznapjai közepette. Nem mint ha valami gond lett volna velük, sőt, igazából egészen átlagos volt leszámítva azt, hogy valami cefet rossz tanuló voltam. Mondhatnám, hogy nem tehettem róla, de amilyen jó voltam a készségtárgyakban, vagy sikerült megtalálni a közös hangot az emberekkel, a száraz magolnivalókkal legalább annyira gyűlt meg a bajom, de hát nem lehet mindenki éltanuló, nem igaz?
A szüleim eleinte elég nehezen vették a dolgot, de miután úgy tűnt, Dylan elég eszes volt ahhoz, hogy idővel apa nyomdokaiba lépjen, mint ügyvéd, talán könnyebben fogadták az utat. És akkor mennyire örültem, hogy a bátyám kitaposta nekem ezt az ösvényt! De csak mert még nem tudtam azt, amire hamarosan fény derült...
- Suzie, ne szórakozz már, minek parázol annyira? Csak egy brownie-t kell készítened háztartástan órára, nem valami atomrakétát megépítened egy egy nap alatt valami tudományos kiállításra. – cukkoltam szórakozottan, amikor előadta a problémáját.
- Jó, te könnyen beszélsz. Ez a nyamvadt recept mindig kifog rajtam. – kötötte az ebet a karóhoz, mire csak sóhajtva megcsóváltam a fejem, és a kezem nyújtottam felé – Ha hozzá sem kezdesz, sajnos a süti nem fogja megsütni magát. Annyira bonyolult meg nem lehet... Na hol az a recept? – adtam be a derekam végül, majd a konyha felé indultam, kezemben a cetlivel, hogy bebizonyítsam kedves barátnémnak, megint csak a bolhából csinál elefántot. Igaz, korábban sosem csináltam ilyesmit, de anyát már volt szerencsém látni nem egyszer, ahogy a konyhában alkot. Amúgy is csak a recept leírását kell követni, ennyi az egész, nem igaz?
Nos... olyan jól sikerült, hogy nem csak, hogy az iskolában bezsebelhetett a leányzó egy potya ötöst, de elhatároztuk, hogy a későbbiekben még megismételjük a közös kotyvasztást, s miután egyre több ilyen délutánon voltunk túl, két dolog egyre nyilvánvalóbbá vált számomra – az első, hogy tartsák akármennyire is női munkának, valójában szeretek sütni-főzni, a második pedig, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a későbbiekben is!
Így esett, hogy miután a középsulitól egyszer s mindenkorra megszabadultam, egy főzőiskolában folytattam a tanulmányaimat, hamarosan pedig az egyik tanárom, a város egyik előkelő éttermének séfje is felfigyelt rám, én pedig szép lassan nekiláttam a karrierem építésének.
Igen ám, csak amikor végre kezdett egyenesbe jönni az életem, megtaláltam a magam útját, és azt hittem, minden tökéletes, egyik este olyan titokra bukkantam otthon, ami örökre megváltoztatta az életemet. Épp a bátyám szobájában keresgéltem, a gaz már megint lenyúlta a pulcsimat, a kedvencemet, pont azt, amit még pár éve Suzie-tól kaptam karácsonyra, ám mivel nem volt otthon, hogy visszaköveteljem, magam mentem, hogy a – minden túlzás nélkül – disznóólként kinéző szobájában a ruhadarab nyomára bukkanjak. Miután már vagy fél órája túrtam a szekrényébe begórt ruhákat, meg a földön, az ágy végén halomban álló szennyeseket, végre sikerült megtalálni a pulcsimat, amikor viszont kirántottam a kupac aljáról, egy apró zacskó landolt a lendülettől a lábaim előtt. Először le sem esett, hogy mi is a zacskóban lapuló fehér por, csak amikor kibontva óvatosan beleszagoltam – igen, én hülye – esett le, hogy valójában nem porcukrot, hanem kokaint rejt az átlátszó műanyag.
- Dec, mégis mi a fenét művelsz? – hallottam meg Dylan hangját a hátam mögül, én pedig ijedtemben kis híján elejtettem a kábítószeres zacskót. Még épp idejében sikerült elkapnom, hogy ne szóródjon szét a szőnyegen, ám fel sem kellett tennem a kérdést, hogy micsoda... a bátyám arcára kiülő kifejezés beszédesebb volt minden másnál.
- Az meg hogy került hozzád? Takarodj a szobámból. – lépett oda hozzám, és tépte ki a kezemből azzal a lendülettel, de nem, eszem ágában sem volt eleget tenni a kérésének. Pláne, miután megéreztem, milyen félelemmel teli idegesség árad belőle. Bár nem tudtam pontosan megmagyarázni a dolgot, de mostanában egyre gyakrabban érzékeltem, hogy néha képes vagyok mások érzéseit megérezni, vagy jó érzéssel kitalálni azt, mire is gondolnak. Igaz, irányítani nem tudtam, legalábbis arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mi válthatja ki ezt az egészet, de nem ez az első ilyen eset. Ezt azonban majd máskor megfejtem, most fontosabb gondjaink is akadnak...
- Dylan, mi ez az egész? Ezt te sem gondolhatod komolyan. – halkítottam le a hangom, és akármennyire is volt nagy a kísértés, hogy kiakadjak, sajnos nem lehetett. A szüleink itthon voltak.
- Anyáéknak egy szót se, és... tudod mit, Dec? Felejtsd el, hogy bármit is láttál. – vágta vissza dühösen, de még csak különleges képesség se kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a félelmét akarja palástolni ezzel. Testvérek vagyunk, ismerem már annyira...
- Tényleg tartozol nekik? És mégis, hogy akarod visszafizetni az adósságod? Tudod, hogy ezek sosem adnak haladékot. – magam sem voltam biztos benne, csak egy pillanatnyi megérzés sugallta, hogy így van, amit aztán ismét a Dylan arcára kiülő arckifejezés bizonyított, hogy igaz.
- Dec, figyelj, elintézem, oké? Csak tarts magad távol ettől az egésztől, és... húzz a fenébe. – közölte a bátyám burkoltan, hogy mára ennyi volt, azzal hiába ellenkeztem volna, már tessékelt is ki a szobából, én pedig, valami különös indíttatásból apám felé indultam. A megérzésem azt sugallta, hogy az ő számlájáról akarja a bátyám leemelni a pénzt... lévén anyánk varrónőként közel sem keresett annyit, mint ő ügyvédként, és egy nagyobb tartozást lehetetlenség lett volna ilyen rövid idő alatt összehozni.
Mint kiderült, apánk nem volt itthon. „Tárgyalás miatt van távol”, mondta anyám, amikor rákérdeztem, én pedig nem erőltettem a témát... csak napokkal később, amikor hazaértem, voltam a fültanúja hazaérve, amint a szüleim fojtott hangon diskurálnak valamiről, ám hiába kérdeztem rá, betoppanva a nappaliba, nem kötötték az orromra, hogy mi a probléma. Csak később, amikor apám munkába menet elvitt a suliba, éreztem meg, hogy a számlájáról eltűnt pénz a probléma forrása. Mondhatnám, hogy teljesen megfeledkeztem a bátyám mocskos üzleteiről az elmúlt napokban, de hazudnék... képtelen voltam kiverni a fejemből, és még csak Suzie-nak sem beszélhettem róla. Nem akartam belesodorni ebbe az egészben, elég, hogy én belecsöppentem, azt viszont ő is érezte, hogy valami nem okés. Mégis mit mondhatnék? Majd valamelyik este átugrok hozzá, főzőcskézni egyet, úgy is régen beszélgettünk.
Aznap este is hozzá készülődtem, amikor apám odajött hozzám, hogy valami fontos dologról beszéljen velem. Nem tudtam, hogy mégis, mi lehetne ennyire fontos? Talán rájött, hogy a bátyám mibe keveredett, vagy azt hiszi, én voltam, aki a pénzt meglovasította? Láttam rajta, hogy nehezen találja a szavakat, ahogy azt sem nagyon tudja, mégis hogyan kezdjen bele, ebből pedig csak arra tudtam következtetni, hogy valami kínos, vagy nem éppen vidám téma vár ránk... Azt azonban, hogy ez mi is lett volna, azonban már nem tudtam meg. Csörgött a telefonja, munka, sürgős... mint mindig, életünkben már megannyiszor, ezúttal azonban nem bántam különösebben, hogy „megszabadultam” tőle. Én is késésben voltam, így csak felmarkoltam azt a szál virágot, amit Suzie-nak szántam bocsánatkérésként, amiért mostanában olyan furán viselkedtem, és már siettem is.
Sajnos nem bizonyultam elég gyorsnak, legalábbis ahhoz, hogy a buszt elérjem, így maradt a gyaloglás, ráadásul a város egyik nem épp legszívmelengetőbb részén át. Korábban sem tartottam magam különösebben félősnek, most sem aggodalmaskodtam azon, hogy merre kell mennem, csak akkor fogott el némi félsz, amikor feltűnt, hogy követnek. A picsába...
Sietősebbre vettem a lépteimet, megkísérelve, hogy lehagyjam azt a két férfit, de miután bekanyarodtam a következő sikátorba, kiderült, hogy hiba volt – bekerítettek, mielőtt pedig még bármilyen megoldás eszembe juthatott volna, hogyan találjak kiutat ebből az egészből, már ott is termett mellettem az első. A lendülő öklét sikeresen megállítottam a levegőben, ekkor egy éles, forró fájdalom ért hátulról, majd mielőtt még elmúlhatott volna a szédülés, egy harmadik már ki is rúgta alólam a lábamat, hogy a földre kerülve üssenek, rúgjanak, ahogy nem sajnálják, még néhány késszúrással téve teljesen alkalmatlan ellenféllé. Nem tartott sokáig az egész, talán pár percig, de egyet a maga alá temető fájdalom függönyén át is biztosan tudtam – a bátyám nem fizette meg a tartozását, és ezért rajtam álltak bosszút. Az utolsó dolog pedig, amit a földön fekve, a saját véremben úszva láttam, mielőtt maga alá gyűrt volna a sötétség, az orrom előtt heverő, agyontaposott szál virág, amivel ma útnak indultam.