Idegesen cirkáltam fel-alá a váróteremben, ahova beküldtek. Ha nem beton lett volna alattam, lehet hogy már vájatot jártam volna bele, így viszont csak kitartóan tartotta a hátát, és elviselte feszült lépteimet. Néha leültem, de percek múlva már újra a padlót koptattam. Az, hogy zaklatott voltam, nagyon kevéssé írta le a lelkiállapotomat.
Utáltam a kórházakat. A fertőtlenítő szagát. A zöld és fehér falakat. A gépek csipogását. A szüleimet juttatta eszembe. Mindketten itt haltak meg pár év különbséggel, és ez megpecsételte a hozzáállásomat az életmentésre szakosodott épülettel szemben. Ugyanis Ők nem élték túl. Anyámat egy bandaháborúban lőtték le, mikor még gyerek voltam. Bár mentővel beszállították, de műtét közben a szervezete feladta a harcot, és meghalt. Egyszerű, hétköznapi ember volt, de számomra a mindent jelentette, ahogy minden gyereknek a saját anyja. Kedves volt, türelmes, és mindig mosolygott. Rengeteg fényképet őrzök róla, de a hangjára… arra már nem emlékszem. Apám három évvel ezelőtt távozott. Gyomorrák. Az állandó idegeskedés, és anyám hiánya megtette a magáét.
-Vége a műtétnek.
A nővér hangja rántott vissza a valóságba.
-Hogy sikerült?
-A golyót eltávolítottuk, de az állapota válságos. A következő huszonnégy óra kritikus lesz.
-Melyik szobába vitték?
-Egyelőre az intenzíven fekszik, és oda nem mehet be.
Áttettem a székhelyemet az intenzív elé. Legalább a műtétet túlélte. Reménykedtem. Legalábbis akartam. Csakhogy a görcs bennem mit sem engedett. Tudtam, ha belehal a sérülésébe, az én életemnek is vége szakad. Nem a szó legrosszabb értelmében, de minden megváltozna. Egyenes derékkal ültem, és üveges szemekkel meredtem magam elé. Mikor a rendőri pályát választottam, már akkor tudtam, hogy kardélen táncolok, de eddig olyan jól ellavíroztam. A maffia után szimatolni viszont sosem volt egy életbiztosítás. Ökölbe szorult a kezem. Az egyik informátorom tájékoztatott, hogy fegyverátadás készül. Ezért is voltam a raktárak környékén, ahol a nyakamba kaptam ezt az idiótát. Nem volt lehetőségem tárgyalásra. Az életemért kellett küzdenem. Vagy ő, vagy én. Akkor magamat választottam, és golyót repítettem bele, mielőtt még ő lőtt volna le. Csak ártalmatlanítani akartam, és mi lett a vége… nem halhatott meg.
Nyugtalanul kezdtem forgatni a gyűrűt az ujjamon. Rossz szokásommá vált az évek alatt. Nyolc éve hordtam. Nyolc magányos, értetlenségbe öltözött év súlya nyomta a vállamat a farkassá válásom lehetősége, és a magányom mellett. Ez a gyűrű lett az áthatolhatatlan fal jelképe, amivel körbebástyáztam magam. Emlékeztem, mikor az ujjamra húzta. Boldognak tűnt, és én is az voltam. Gyereket terveztem vele, családot, jövőt, amit egyetlen éjszaka alatt zúzott porrá. Kutattam utána, de mintha teljesen felszívódott volna. A szerelem, ami pár héttel azelőtt még a boldogság köntösébe öltöztetett, lángoló, fájdalmas palásttá vált. Órákat sírtam lakásom behúzott függönyei mögött, és kismilliószor lefuttattam magamban a kapcsolatunkat, hogy hol ronthattam el, de nem találtam a választ. Egy hónap alatt tíz kilót fogytam. Apám tehetetlenül nézte a vergődésemet. Hiába mondta, hogy egy férfi miatt nem érdemes tönkretennem magam. Fekélyes, gennyes sebként lüktetett bennem a csalódottság és elhagyottság érzése, ami azóta mit sem enyhült. Három évbe telt, míg magamra találtam. Addig szinte csak zombiként léteztem. De kilábaltam belőle. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet senkinek nem fogom hagyni, hogy lépre csaljon. Elzártam a szívem. Ma már ha rá gondoltam, csak a mérhetetlen dühöt éreztem, és gyűlöletet. Bár azt mondják utóbbi édestestvére a szerelemnek, nem gondoltam, hogy még szeretem. Egyszerűen csak fel akartam képelni, leverni rajta az utóbbi nyolc év minden fájdalmát, és a fejéhez vágni a válási papírokat, amiket öt éve őriztem otthon a fiókomban.
Otthon… ahol most lennem kellett volna. Közel sem az volt a tervem, hogy a kórházban fogom egy bűnöző életét vigyázni és félteni, azért, hogy megmaradjon a kényelmes kis életem. Ha nem vettem volna fel a telefont, most a kádban ülhettem volna egy jó kis könyv, és egy pohár bor társaságában, mint általában. Hogy miért nem egy bárban? Bezárkóztam. Voltak udvarlóim, és próbáltam túllépni a múlton, de az árnyak még mindig kísértettek, és akár akartam, akár nem, mindenkit Hozzá hasonlítottam. Az én szellemférjemhez, akinek valóságosságát csak egy házassági papír, és egy gyűrű bizonyította, meg pár kopott fénykép, eldugva az egyik szekrény mélyén egy cipősdobozban.
Rettegtem. Rettegtem az élettől, ami várt rám a férfi halála után, bár ebből semmi nem látszott rajtam. Csak én tudtam milyen démonokkal küzdök, hiszen nem volt senki, akivel beszélhettem volna az érzéseimről, vagy a gondjaimról. Ugyan kinek mondtam volna el? Egyedül voltam… végtelenül egyedül a sok milliárd ember között.