- Elég! - bújt ki belőlem a szó, mely megtörte a jeges csendet. Leheletem szemmel láthatóan megmutatkozott a hideg levegőben, a szállingózó hópelyhek pedig fekete kesztyűmre hullottak mind egy szálig. Csontomig hatolt a hideg. Oroszország ezen részén fagyos minden tél, s magam már hozzászokhattam volna, hiszen majdnem minden télen idelátogatok. A főnök mindig ideküld. Nekem pedig engedelmeskednem kell, hiszen ő a parancsnok, aki minden szót a számba ad. De nem volt mindig így. Egykoron ő is olyan senki volt, mint én. Mellettem dolgozott, majd mikor a vezetőnk meghalt, felemelkedett a piszokból, kiragadták a mocsokból, pedig azt hiszem, én méltóbb lennék erre a feladatra. Azóta élvezi, ahogyan pénz hullik ölébe, élvezi, hogy nők lesik minden kívánságát, s szinte azt kap meg, kit csak megkíván. Felveti a pénz, a titkos és illegális ügyletek hevítik vérét, míg én nem kapok mást, csak parancsokat.
A nő rémülten nézett rám. A fegyver csöve koponyáját érintette, mögöttem azonban ott állt a jelenlegi társam. Nem hagyhattam félbe munkát. Pedig nem akartam embert ölni. Talán nem illek a maffiába, hiszen sosem volt gyomrom végignézni ezeket a pillanatokat. Nem akartam látni egy szenvedő alakot sem. Megtanultam hát, hogy hová lőjek ahhoz, hogy a legkevésbé okozzak fájdalmat, kínszenvedő pillanatokat. Egy lövés a koponya egy bizonyos részébe... majd többé örök sötétség. Ezáltal váltottam ki egykoron a vérfarkas átkomat. Én tudatlan! Pedig tudnom kellett volna, hogy apám szavai nem holmi blablák, és leánymesék. Nem, ő nem volt őrült. Olyan normális volt, mint én.
A fegyver eldördült, a nő teste elernyedt, majd a padlóra zuhant, pár másodpercen belül pedig a vére beterítette az alatta lévő, amúgy is vörös szőnyeget.
Felsóhajtottam. Mintha mit sem jelentene. Nekem nem ő a fő célpontom. Mást akartam jó ideje térdepelve látni magam előtt. Más hajába markolni, és kínozni meg azért, amiért életemet boldogtalanná tette. Amiért csak úgy kiszállt. De az isten szerelmére, innen nincs kiszállás! Ez egy olyan bagázs, ahonnan nem kerülhetsz ki. Vér nélkül semmiképpen.
- Végeztünk. Menjünk vissza a hotelba. Hamarosan indul a repülő Chicago-ba. - fordultam a férfi felé, ki mögöttem állva jegyzetelte szemével minden lépésemet. Tudtam, hogy az új vezér állította rám. Talán nem bízik bennem? Hát! Nagyon jól teszi!

***

Bőröndömbe dobáltam minden egyes inget, nadrágot. A fegyverem is odakerült. Magángépen utaztunk. Nem értettem, hogy miért. Hiszen sosem abból éltünk, hogy repülőgépeket térítettünk el. A főnöknek pedig lenne annyi pénze, hogy lefizesse az államot, s mi szabadon járhatnánk a fegyvereinkkel. Csak akkor ölünk, ha ténylegesen szükséges. És a mai nő esetében szükséges volt. Az árulók sorát erősítette. Tekintete itt időzik arcom előtt... minden áldozatom szemét megjegyeztem. Kísértenek éjszakánként.
Elővettem egy képet a bőrönd egy eldugott szegletéből, és szemügyre vettem a nőt, aki egyedül az én célpontom volt. Nem került fel a listára, hiszen... hogy is mondjam? Igen. Elsimítottam az ügyleteit.
- Constance, drágám. Sok időmbe tellett utánad takarítani. És még közel sem végeztünk. - gyűrtem össze a képet öklömmel, miközben fogaim összekoccantak.