≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪Ayse Serenay Fortuna, én még ezen a néven ismertelek. És ismerlek a mai napig (alkotóra bízva, hogy megtartja-e vagy változtat). Legjobb barátnőm, a boszorkány, aki segített túlélni a szultán udvarában. Kapcsolatunk nem indult egyszerűen. Ki nem állhattalak, okoskodónak és fölényeskedőnek gondoltalak, tanáromként láttad, hogy kitartó vagyok és harcias. Te nem akartál megzabolázni, inkább józan észre, gondolkodásra sarkalltál, segítettél, s ezt nem egyszer meg is háláltam. Tudtad mi vagyok, a képességeim pedig nem elnyomni, hanem titkon fejleszteni akartad. Évtizedekig szolgáltál mellettem, ugyanazt az álcázási képességet bevetve, amit én is használtam általad szerzett tudásomnak hála. A napok, évek elteltét, ráncaink nem rejtettük véka alá, megöregedtünk, ám ez csak a látszat volt. Mikor eljött a napja, hogy távozzak az udvarból, mikor békeidőt hoztam a szultán háremének egészére, arcunk távol a palotától visszaszereztük, fiatalságunk, üde szépségünk ismét mienk volt. (et-ben részletesebben olvashatsz ezen időszakról) Ám arról nem számoltál be, hogy tudsz róla, gyermekeim hozzám és hozzád hasonló boszorkány képességekkel születtek. Sőt, ahogy erre rájöttél, eltervezett módon adtad elő nekem: figyelmeztettél ilyesmire, mégis jobbnak láttad, ha irányításod alá vonod a dolgokat. Elhitetted velem, hogy sikerült megállítanom erejük előtörését, s egyszerű emberként élhetnek, bár épp ezen a napon éjszaka elérted, hogy képességük örökké övék legyen és ezzel örök veszélyre kárhoztattad őket. Hisz mi távoztunk az élők sorából, ha úgy tetszik, ám gyermekeim élete képességeiknek hála tönkrement. Nem öregedtek, s ez feltűnt mindenkinek. A különválásunk évei alatt megmentetted őket, elfeledtetve velük, hogy ki vagyok, hogy te ki vagy. Magukra hagytad őket, engem pedig abba a reménybe ringattál, hogy mindenkim meghalt, hogy családom élete békés, boldog lefolyású volt.
A viszontlátás öröme közepedet döbbentem rá, a távolság szinte testvéri szeretetünk csak tovább erősítette. Már jó ideje ismét oldalamon tudlak, ismét támaszom vagy. Meglep, hogy mennyire megváltoztam, ahogy az is, hogy a palotában elsajátított szokások, a ott összeszedett tudásom mit sem fakult, sőt. Mindketten kifinomult nőként, a történelem lapjain nevünkkel, mégis az elől menekülve élünk a magunk boldogságában. Nem is sejtve, hogy a másik milyen titkokat is rejt még.

A karakter jellemének fejlődését, történetét sem szeretném megszabni. A név és a pb ötlet, ha megérkeztél pm-ben keress fel Remélem érthetően fogalmaztam gondolataim és elnyeri mihamarabb valaki tetszését