≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪ Az egyetem utolsó évét taposom, egy laza, bulis, kissé bohókás és olykor túlzottan kíváncsi lány vagyok, aki szereti élvezni az életet, de komolyan is tudja venni, hogyha kell. Nincs sok barátom, de aki igen, ahhoz nagyon tudok ragaszkodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ismerkednék szívesen. Csak sokan nem fogadják jól a másságomat. Egyébként is szeretek kilógni a tömegből, színes, figyelemfelhívó ruhákat viselni és nem félek megtenni olykor mások által őrültnek titulált dolgokat is. De nemcsak erről van szó. Azt sem sokan fogadták el, hogy én bizony a lányokat és csak a lányokat szeretem. Már kiskamasz korom óta tudom. Szerencsére az apukám, aki tízéves korom óta egyedül nevel, mivel az anyukám egy balesetben meghalt, mindig támogatott, de sokan ferde szemmel néztek és néznek rám emiatt.
Nem vagyok azonban az a depresszív alkat. Lételemem a pörgés és ismerkedni, barátkozni sem félek. Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások. Ha belépek egy terembe, biztos, hogy észre fogsz venni. És az nem a tejföl szőke hajam, a kecses testalkatom, vagy az olykor elég élénk sminkem miatt lesz. Hanem mert nem hagyom, hogy figyelmen kívül hagyj. Ha megtetszik valaki, felé is gond nélkül nyitok, amíg nem ütközöm teljes ellenállásba. Jelenleg szingli vagyok ugyan, de bízom benne, hogy ez nem marad már sokáig így. Nem állítom, hogy mindig mindenhol életem szerelmét keresném, nyitott vagyok a kalandokra is. Sosem lehet tudni, miből mi sül ki. Ki tudja, talán éppen az egyik közelgő egyetemi bulin, rendezvényen vagy akár csak egy unalmasnak ígérkező előadáson futok össze valakivel. Vagy mondjuk a metrón, a közértben vagy bárhol másutt. Valakivel, aki megmozgat bennem valamit. Hiszen a sors útjai kifürkészhetetlenek. Annyi minden van ezen a világon, amit nem értünk és mégis csodálatos. Sosem lehet tudni, hol mi várhat ránk. Én legalábbis határozottan így gondolom.