Karácsony. Az egyetlen nap, mikor kedvesnek kell lennem a rokonaimmal. Ennyi jár nekik, gondolom, miután az év összes többi napján emlékeztetem őket minden hibájukra. Figyelmes vagyok csupán, mégis érzéketlen seggfejnek hívnak. Az érzéketlen talán még meg is állná a helyét, a seggfej azonban semmiképpen sem.
-Együtt a család! - anyám hangjában számomra érthetetlen örömet fedeztem fel, ahogy kiért a konyhából és mindenkinek a kezébe poharat adott, majd az apám által felbontott pezsgősüvegből kezdett egyenként tölteni. Kivéve nekem. - Oh, Aspen, neked külön vettem egy... ilyet! - egy legalább ezerwattos mosollyal mutatta fel a gyerekpezsgőt, mire a szobában lévőek halkan felnevettek. Volt, aki nem fogta vissza magát.
-Irigy vagyok rád, Aspen. Te egy egész üveggel ihatsz! - nevetett fel Barney. A többiek is értékelték a tréfát, mert vele együtt nevetek. Barney nem volt családtag, bár a szüleim annak hívták. Apám munkatársa volt, már az ősrobbanás óta ismerték egymást, és minden ünnep alkalmával összeültek. Mindig is csodáltam, hogy még nem költözött ide.
-Te is. Sőt, te fogsz is! - éppen csak elmosolyodtam, ahogy kimondtam ezt, a többiek azonban majdnem olyan hangosan nevettek fel, mint mikor Barney humorizált.
-Ezt pont te mondod nekem, aki... - nem tudta befejezni a mondatot, mert anyám a vállára tette a kezét, egyértelműen jelezve, hogy maradjon csendben. Enélkül is pontosan tudta mindenki, hogy mire gondolt. A harmincas éveim első felét elvonón töltöttem, akadtak drogproblémáim, azaz... úgynevezett problémáim. Én semmit nem vettem belőle észre, a családom azonban amint rájött, egyből elvonóra küldött és azóta is a nyakamra járnak folyton, takarításnak álcázva a razziát. Nem nehéz az ő fejükkel gondolkodni, tudom, hova rejtsem el, hogy ne találják meg soha.
-Hagyjátok már abba! Karácsony van, ennek most nincs itt a helye! Ennek már igen! - derült fel apám arca, mikor a pohara után nyúlt. Megfordult a fejemben, hogy szólok anyámnak, talán apámnak sem ártana gyerekpezsgőt töltenie, mert köztudottan imádott inni. Én soha nem ittam, mindig is kerültem az alkoholt, az egykori pszichiáterem szerint apám miatt van.
-Na és, hogy van a háta, Mrs. Atwood? - érdeklődött Thomas, miután kiszorultunk apám és Barney roppant kulturált társalgásából, ami két témát járt újra és újra körbe: alkohol és prostik. Barney imádta őket. Egyesek az ételért, italért fizetnek, mások, mint Barney, a nőkért. Thomas valamivel fiatalabb volt nálam, gyerekkorunkban mi jóban voltunk. Állítólag. Én ebből semmire nem emlékszem.
-Fáj, ennél már csak az fájt jobban, mikor Aspent szültem. - nevetett fel halkan anyám, és vele nevetett Thomas, illetve a szülei is.
-Ne aggódjon, lehetne rosszabb is! Múltkor a munkában, az egyik fickónak olyan háta volt,  mint a kérdőjel. Ön jutott róla eszembe, hogy mennyivel jobban bírja! - valamiféle bóknak szánhatta ezt, tekintve, hogy mennyire együgyű, azonban anyám és Thomas szülei arcára is csak a döbbenet ült ki, amit a férfi nem is tudott hirtelen hova tenni, úgyhogy úgy döntöttem a segítségére sietek:
-Thomas, egy hullaházban dolgozol. Ne erőltesd a humort, nem vagy vicces. - ráztam meg a fejemet, majd kortyolni készültem a poharamból, de visszatartott, hogy anyám úgy nézett rám, mint, akit gyilkosságon kapott. Ismertem ezt a nézést. - Sajnálom, hogy nem vagy vicces, Thomas. - pillantottam őszintén a férfira, majd vissza anyámra, aki csak nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét. Elnézést kértem, nem értem, hogy miért ilyen elégedetlen. Vagy nevezzem inkább telhetetlennek?
-Hallottuk, hogy Barney és a felesége elutazni készülnek. - váltott aztán gyorsan témát Amanda, Thomas anyja. Imádott beszélni, leginkább pletykálkodni.
-Igen, ő és Tara nagyon boldogak... - kezdett volna bele anyám a hazugság lavinába, aminek a célja Barney magánéletének a védelme lett volna, de nem éreztem helyesnek azt, amire készül, így félbeszakítottam őt:
-Egy pékkel csalja őt. Közülük csak egy valaki boldog. A pék. - most én is felnevettem, de megint csak rosszalló pillantást kaptam. Pedig szerintem egész humoros voltam. Mikor anyám heroint talált nálam, egy nappal később mindenki tudott róla, Barney volt egyike annak a tömegnek, akik mindig az orrom alá dörgölték ezt. Ha rólam tudtak, róla miért ne tudnának?
-Mit mondtál, te rohadt drogos? - pattant fel a székből Barney egyből, mikor elért a füléhez az, amit mondtam.
-Hogy boldoggá teszitek a péket. - vontam meg a vállamat, de én nem álltam fel, hanem a helyemen maradtam a fotelben.
-Idefigyeljél, te... - tett előre egy lépést, mire apám megragadta a kezét. - Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd! - dühöngött halkan, ahogy visszaült a helyére, és úgy méregetett, mint aki legszívesebben darabokra vágna.
-Ki a szerencsés, Amanda? - pillantottam végül némi tétovázás után a nőre, akinek az arcára értetlenség költözött a kérdésen nyomán. - Nagyon kicsípted magadat, a hajadat is máshogy hordod, a képek alapján az utóbbi időben híztál is nagyjából három kilót.
-Kettőt. - morogta a nő, és az ő arcán is felfedezni véltem azon vonásokat, amiket az előbb Barney arcán.
-Van az három is. - javítottam ki. - A sminked pedig sokkal szebb, mint lenni szokott. Az ajkaid és a melleid méretét kompenzálja, elvonja róla a figyelmet. Gondolom azért, mert találkozgatsz valakivel. Még nem találkoztál vele, mert akkor nem állna ilyen tökéletesen. - fejeztem be végül mosolyogva, és most már nem úgy nézett rám, mint Barney. Szó szerint leesett állal nézett engem, meg sem tudott szólalni. Először azt hittem lenyűgöztem.
-Ezt nem kellett volna, Aspen. - köszörülte meg a torkát David, az egykori férj. Biztos kellemetlenül érinti, hogy az exfelesége másokkal találkozgat. Ugyanakkor érthetetlen is. Ha zavarja, akkor miért vált el?
-Sajnálom. - mondtam ma már másodjára, mikor találkozott a tekintetem anyáméval. Szinte olvasni lehetett volna róla. - Nincs bajom a melleddel és a száddal sem Amanda. Tudod, a testtömeget pedig lehetetlenség megőrizni, folyton változik, ilyenkor az ünnepekkor teljesen érthető, hogy...
-Ennyi elég is lesz! - szakított félbe anyám, ahogy felállt a székből és mögém lépve a vállamra tette a kezét. - Talán felmehetnél megnézni, hogy mit csinálnak a gyerekek.
-Nem akarok. Dezodortól bűzlenek és nem tudnak két, nyelvtanilag helyes mondatot sem kinyögni. - ráztam meg a fejemet, azonban anyám szorítása erősebb lett, ez pedig egyértelmű figyelmeztetés volt. Végül, kelletlenül ugyan, de felálltam és elindultam felfelé a lépcsőn.
A gyerekek félrevezető, ugyanis már majdnem mind a ketten nagykorúak voltak. Barney unokája és a bátyám lánya voltak fent. A bátyám nem volt itt, éppen az utcán ásta ki a kocsiját a hóból. Apám szerint kimehettem volna neki segíteni, nekem viszont sok kedvem volt hozzá. Mármint, a bátyámhoz. A kapcsolatunk nem a legjobb, mindig is különcnek tartott.
-Jövök, úgyhogy tegyétek el a drogot! - kiáltottam fel, mielőtt az utolsó lépcsőfokot is megmásztam volna. - Vagy ne. - ezt már csak én hallottam. Az emeleten nem voltak szobák, az egész emelet egy hatalmas szoba volt. Felérve a lépcsőn megfordultam, és ekkor vettem észre a két fiatalt, akik abban a pillanatban egy fiatal voltak. Nem akarom részletezni. - Csak mert 48 óra van a dezodorodra írva, attól még nem kell ennyit várnod egy zuhannyal! - húztam el a számat, közelebb lépve hozzájuk. Úgy robbantak szét, mintha bármi baj lenne azzal, amit csinálnak. Én nem ítélkezem, ők ketten pedig a legkevésbé sem érdekeltek. Azon kívül, hogy Barney unokája bűzlött.
-Neked meg mi bajod van? Senki nem hívott, szóval kopjál le! - a lány csendben maradt, mivel rokonok vagyunk, vagy nem akart, vagy nem állt szándékban megjegyzést tenni rám. Ellentétben a fiúval, aki Barney révén sok mindent hallott rólam.
-Hidd el, nem miattad jöttem fel. Nem szándékozom öngyilkosságot elkövetni.
-Viccesnek hiszed magad?
-Igen. De most nem vicceltem. - csóváltam meg a fejemet. Mindent tudtam a humorról. Ő azonban még a saját testéről is alig tudott valamit.
-Akkor most mondanák neked valamit.
-Mondanék. - javítottam ki.
-Mi a franct pofázol?
-Francot.
-Mi van? - emelte fel a hangját, ahogy közelebb lépett. Bárcsak ne tette volna, kitudja hány szaglósejtem halt meg abban a pillanatban.
-Nem mondanák, hanem mondanék. És nem franct, hanem francot. Ha már az erős hím szerepében szeretnél tetszelegni az unokahúgom előtt, beszélj legalább helyesen.
-Hát te hülye vagy. - nevetett fel, elégé erőltetetten. - Húzz innen anyádba, rendben? - mosolygott rám, majd visszalépett a nyitott ablakhoz.
-Aspen, minden rendben? - anyám szólt fel a lépcső aljáról.
-Carl kiesett az ablakon! - kiáltottam le neki, majd löktem egy erőset a fiú mellkasán, mire kizuhant az ablakon és egy-két másodperc múlva egy hangos puffanással ért földet a hóban. Vagy hót a földön, ha mindenképp helyes akarok lenni.
-Micsoda? - Barney ordított és már hallottam is, ahogy rohan az udvar felé, nyomában a többiekkel.
-Találhatnál jobbat is, mint egy favágó fia, akinek az apját egy pékkel csalják. - pillantottam az unokahúgomra, aki döbbenten állt az ablakban, figyelve, ahogy összekaparják Carl-t.
-Te rohadék állat! Ezért kinyírlak! - esküdözött dühödten az ablak alatt Barney.
-Nem lett bénább, mint volt! - kiáltottam én is le mérgesen. - Tegyél neki egy szívességet és hagyd ott, amíg elolvad a hó! Soha nem késő megismerkedni a vízzel!