Amióta az eszemet tudom, riporter akartam lenni. A nyári szünetek többségét is nyomozással töltöttem. Megszállottan vezetettem a kis naplómat, amiben olyan részletek lapultak, mint, hogy a szomszéd mikor megy ki a reggeli lapért, milyen bögréből issza a kávét, hogy a boltban melyik kisgyerek próbált elcsenni egy-egy cukrot, mikor érkezik a szállítmány, hogy melyik tanárom látogatja titokban a másikat.
Ez a szokásom leplezte le anyámat is. Alig lehettem tizenkettő amikor feljegyeztem azt a pár sort, hogy mikor és kivel találkozott amikor apámnak azt mondta, hogy dolgozni megy. Aztán mikor apám elvette a naplómat és rájött az egészre, a házasságuk tönkrement. Nővérem sokáig gyűlölt ezért, anyámról nem is beszélve. Bátyám akkor már nem lakott velünk. Tíz évvel idősebb, mint én és mindig számíthattam rá. A mai napig. A nővéremmel is megjavult a viszonyom. Anyám azóta sem beszél velem.
Aztán jött a középiskola, ahol az iskolaújság élére kerültem; nem is kellett nekem több. Imádtam minden pillanatát. Mindig is írói véna csörgedezett az ereimben, így nem volt számomra ismeretlen terep arról írni, mi és hogyan zajlik a középsuliban. Aztán mikor az egyik futball meccsen betoltak a kamerák elé, hogy adjam le életem első jelentését, tudtam, én nekem ez az élet kell, ezt akarom csinálni és ahogy életem során semmitől sem lehetett eltántorítani amit igazán akartam, úgy ettől sem.
Apám a diplomaosztón könnyekben tört ki. Sugárzott arcáról a boldogság. A mai napig állítja, hogy nincs még egy olyan gyereke aki annyira makacs, eltökélt és magabiztos lenne, mint én. Nincs még egy, aki ugyan olyan szenvedéllyel és hévvel temetkezik bele a munkájába, ahogyan én teszem. A modorom megnyerő, az eszem vág mint a borotva és kellően talpraesett vagyok. Szerinte a jég hátán is megélnék. Egyet kell értsek vele.
Már órák óta bámulom a monitort. A cikkek amiket kinyomtattam az asztalomon hevernek. Nem hagy nyugodni a gondolat és tudom, hogy már megint túl jár a kismutató az éjszakán és azt is, hogy Leo megint halálra fogja aggódni magát miattam. Már így is megkaptam a magamét, este tízkor amikor dühtől tajtékozódva hívott. Nem kellett volna lemondanom a mai vacsorát de meg kell érintenie, hogy ez az ügy, miért nem hagy nyugodni. A rendőrök lezárták de én tudom, hogy több van mögötte, hogy nem egy szekta tagjai voltak a gyilkosok. A rendőrségi adatbázist nem volt nehéz feltörnöm; kellően jártas vagyok a hacker életben, hiszen oknyomozó riporterként az én felelősségem, hogy az igazság a felszínre kerüljön. Ehhez pedig olykor mocskosabb módszerekhez kell nyúlni. A halottak nevei mind egy ügyhöz kapcsolódnak. Ez nem lehet véletlen. S a sorok között ott lapul egy újabb név is. Egy ex nyomozó neve, aki az egyik halottat annak idején lesittelte. Dante De Bianchi. Nem nehéz megtudnom hol laksz. Összepakolom a holmim, lekapcsolom a gépeket, egy papír doksiba dobom az összes fotót és már indulok is haza, mielőtt a vőlegényem még kizárna éjszakára. Holnap viszont az első dolgom lesz, megkeresni.

Apámmal nőttem fel. A nővérem anyámmal költözött el Chicagóból.