- Hátsó szándék? Mégis milyen hátsó szándéka lehetett volna velem? – Felháborodott hangnemet ütöttem meg, ami nem Curtis-nek szólt, hanem ennek az egész… agymenésnek. Ha valaminek nem jövök rá rögtön az értelmére, feszült, majd dühös leszek és az nekem sem jó, nemhogy azoknak, akik a közelemben vannak. Curtis kibírja a kirohanásaimat, most magam miatt aggódtam: nem akartam ismét felidegesíteni magam a múltamnak azon a részén, amin nagyon nehezen lendültem túl és amiről azt hittem, végre békén fog hagyni és nem akarja meghatározni az életemet. Úgy tűnik, soha nem fogok szabadulni a Mikaelson-októl és a ténytől, hogy az én véremből váltak azzá, akikké lettem. Lehet, hogy nem is akarok túllépni ezen… először magamban kellene tisztáznom a dolgokat, mert kezdtem azt hinni, hogy nem kell ide varázslat ahhoz, hogy tagadásban éljek.
- Tudod, honnan volt hozzá elég mágiája? Onnan, hogy a gyerekeit akarta védeni vagy büntetni vagy a frász se tudja, mit csinálni velük… és Esther Mikaelson, amellett, hogy neki volt a legbetegebb elméje azok közül, akiket ismerek, felettébb elszánt nő volt. Mindig megszerezte, amit akart és úgy játszott a lapokkal, hogy neki jó legyen… azon sem csodálkoznék, hogy azért kreálta meg a vámpírokat, hogy a kölykeit örökkévalóságig tartó szenvedésre ítélje. – Lehuppantam a székre. Tény,a főboszorkánynak voltak gyilkos és büntető hajlamai, de hazudtam: a vámpírok létrehozása száz százalékig biztos, hogy a kicsinyei védelmére irányult és egy törődő anyai szív bármit megtett volna a gyerekeiért, legyen szó a világtörténelem legnehezebb varázslatának létrehozásáról vagy annak felvállalásáról, hogy kilép a porontya életéből annak jóléte érdekében. Együtt tudtam érezni a nővel: már amikor nem voltam rá olyan dühös, mint most. Ha előtte állna, én lennék az, aki tenne azért, hogy a pokolra jusson.
- Szóval ennyi? Gondolkozhatok azon, hogy mire nézve volt következménye a hókuszpókuszának és várhatom, mikor törődök bele? Nagyszerű! – Hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet és a halántékomhoz nyúltam. Emberként már agyvérzést kaptam volna, próbáltam rendezni a légzésemet, de amikor Curtis egy elharapott félmondat után elhallgatott, kipattantak a szemeim. Egyetlen tizedmásodperc leforgása alatt kapott el ugyanaz az érzés, ami az emlékeim felidézésekor, árnyak jelentek meg előttem, a kezem ösztönösen lendült a levegőbe és megakadt valamiben. Az ujjaim összeszorultak és fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, míg kissé kitisztult előttem a világ és megláttam, hogy Curtis nyakát szorongatom. – Nehogy most kezd el felvenni azt a szokást, hogy kérés nélkül elhallgatsz. – A hangom karcos volt, szinte ziháltam, hatalmas erőfeszítésembe telt engedni a szorításon. Kezdek megőrülni? Curtis volt az egyetlen esélyem. Ki máshoz fordulhattam volna? Nem volt boszorkány rajta kívül, akiben megbíztam volna, arról beszélve, hogy mással biztosan nem osztottam volna meg a problémáimat… mindegy, hogyan, milyen módon, de tudtam, hogy ő mellettem fog állni. Nem azért viseltük el egymást, hogy ne így legyen. – Mi jutott eszedbe? Nem kell aggódnod, nagylány vagyok már… elbírok egy kis kockázattal. – Apró lépést tettem hátra, megköszörülve a torkomat.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- Én inkább azt mondanám, hogy hátsó szándéka volt a megmentéseddel - vontam egyet a vállamon, de inkább csak ötleteltem, semmint komoly elmélkedésbe kezdtem volna. Egy ideig nem szóltam semmit, inkább hallgattam, hogy mégis hogyan vélekedik arról a nőről, aki ezek szerint agymosást végzett rajta. Én nem tituláltam volna kedves és védelmező anya-típusnak, de nem az én véleményem számított. Tatia pedig nem lehetett egy naív kislány ebben a helyzetben, nem hihette azt, hogy Esther csak úgy szimpátiából, vagy szeretetből megmentette az életét. Még a saját bűnbánatos lelkéért sem tette volna meg, és ezt bátran ki is jelentettem volna, ha... ha én lennék porondon. De most minden gúnyos szó, minden sértés a torkomban akadt, vagy éppen csak gyűlt, hogy a megfelelő időben robbanjon a felszínre.
Már meg sem lepődtem, mikor tovább folytatta az agytornát. Esze ágában sem volt életében először hallgatni rám, és leülni vagy szusszanni egyet-kettőt. Nem, ő most mindenre választ akart, de ahogy végiggondoltam a feltett kérdést, ideje korán rájöttem, hogy egyetlen olyan választ sem kaphat tőlem, aminek örülhetne. Lényegében betudhattuk úgy, hogy... az egész múltja, és az, amiben hitt, megjátszott komédia, és hazugságokon nyugszik az alapja. Ekkora arculcsapást még az ellenségeimnek sem kívántam volna, nem még... Tatiának. Még ha a jelenlegi helyzetben nem is úgy álltam mellette, mint az a férfi, aki szeretné. Most nem arra volt szüksége, sőt. - Tatia, amit Esther tett, még számára is nehéz varázslat volt. Egyszerűen hiába töröm a fejem, nem tudok rájönni, hogyan volt hozzá elegendő mágiája, annak ellenére, hogy a legerősebbek közé tartozott - mondtam, szinte hányva a szavakat. Nem csomagoltam őket szép köntösbe, a lényegre, a valódi tartalomra volt szükség, nem hitegetésre. - Lehettek következményei... múltra és jövőre nézve is. Mi most a jövőjét szenvedjük. De nem lennék derűlátó azt illetően, hogy az azelőtti emlékeidbe nem piszkált-e bele akaratán kívül. Erre már csak... ő tudná a választ. Hacsak... - gondolkodtam el egy pillanatra, majd megráztam a fejemet. Az túl kockázatos lett volna.

Úgy éreztem magam, mint akinek átszúrtak a fején egy vascsövet. Értelmes, normális gondolatokat nem igazán véltem felfedezni magamban, leginkább arra koncentráltam, hogy a bennem feltörő és kavarogni kezdő érzéseket valahogy rendezzem és ne engedjem őket kiülni az arcomra. Tekintve, hogy egy szedált őrült különb állapotban lehetett, mint én jelen pillanatban, eléggé nehéz dolgom volt. Mióta az eszemet tudom próbáltam elkerülni a helyzeteket, amelyekben átverhettek vagy megvezethettek, erre most a kellős közepébe csöppentem egynek: kis túlzással, az eddig igaznak hitt világom készült a feje tetejére állni.
- Esther kedvelt engem. Talán nem akart együtt élni azzal a tudattal, hogy az általa létrehozott szörny ölt meg. De ki tudja, lehet, hogy mégsem volt értem odáig annyira, hogy a világ elé kürtölje a megmentésem. - Annak tekintetében, hogy a fene se tudja, milyen emlékeket és érzéseket táplált az agyamba, már semmiben sem voltam biztos. Ki tudja, igazából mi történhetett, mi lehetett a motivációja, hogyan zajlottak a-tól z-ig az események. Mi volt igaz, mi volt hazugság? Ugyan az előbb felrémlett előttem néhány eltemetett emlékkép, mégis, mintha egy csapásra amnéziássá váltam volna.
- Esther halott és senki sincs olyan erős, hogy ténylegesen feloldja a varázslatát. Nincs semmi, amit tehetnénk, ugye? - Az egyik fülemen be, a másikon pedig kiment, hogy Curtis pihenésre intett, egyáltalán nem volt kedvem leülni és úgy tenni, mint akivel nem járatták a bolondját ezer éven keresztül. Elijah a minap azt mondta, ő is csak nemrég szerzett tudomást arról, mi történt igazából. Az egész slepp agymosáson ment keresztül? De miért? Mi értelme volt?
- Lehetséges, hogy az agybuherálása másra is kihatott? Az átváltozásom előtti emlékeimre? Akkor is, hogyha ez nem feltétlenül volt benne a tervben? - Ezért utáltam a boszorkányokat és a hókuszpókuszaikat. Mi van, ha nem jól emlékszem arra az időkre, amikor megérkeztem az Újvilágba? És ha a varázslat annak az időnek az emlékeire is kihatott, amit még Bulgáriában töltöttem? Ha az, a magamat eddig felmentő indokom, hogy nem volt megfelelő a házasságom, mégsem annyira helytálló, mint eddig hittem? Ha csak azért hagytam el a lányomat és a férjemet, mert egy gyenge akaratú liba voltam?

[You must be registered and logged in to see this link.]

Nem tartozott nekem elszámolással, ahogyan az én terveim között sem szerepelt az, hogy minden egyes nap végén jelentést tegyek neki arról, mit csináltam aznap, vagy éppen mit rendeltem ebédre a Grillben. Elég vicces gondolat volt. De mindegy, nem erről szólt most a történet. Talán máshogyan kezeltem volna ezt a kezdeményezést, ha tudom, hogy valami felzaklatta. Elvégre valahonnan előjött az, hogy tudni akarta a valódi történetét... egy történetet, amit még ő sem ismert. A saját sztoriját. Ez már több, mint durva. És még ennyi évszázad elteltével is képes vagyok meglepődni egyes boszorkányok agyafúrtságán és hatalmas erején. Ezer évig élt tévedésben, voltak hamis emlékei... ehhez több erő kellett, mint amennyi nekem valaha is megadatott. Jóval több. Erről csak álmodozni mertem. És annyit biztosra tudtam, hogy nem szándékozom egyhamar kihúzni a gyufát Esther Mikaelsonnál. Csak... az okokat nem értettem. Talán volt valami apró részlet, amely megbújt a szénakazal legalján, olyan apróság, amit egyszerű hétköznapi aggyal nem lehetett észrevenni... de mióta van nekem hétköznapi agyam? Annyi bajom volt világ életemben, hogy nem voltam képes női aggyal gondolkodni.
Úgy éreztem, nekem sem ártana egy kényelmes kis szék, miután meghallottam az első mondatokat, de elég röhejes lenne, ha én szorulnék ülőhelyre, és nem ő. Inkább talpon maradtam, közben emésztve minden információt, amit megosztott velem. Próbáltam összerakni a képet, az apró darabokat azzal a történettel, amit az előbb Tatianak köszönhetően láttam. Vele együtt éreztem. Erre pedig sem most, sem a jövőben nem vágytam. Bár ki vágyna ilyesmire? Tulajdonképpen ő se vágyott rá, elég mazochistának kellene lennie ahhoz, hogy szeresse kínozni magát az ilyesmivel. - Valószínűleg nagy mázlival - jegyeztem meg mellékesen, mintha tényleg az lenne. De ha nem lett volna az a kis szerencse, valószínűleg nem állna itt előttem, és mi több, az elmúlt évezredet sem a kontinensek bejárásával töltötte volna el.
Megráztam a fejem. - Nem, nem mesélted - válaszoltam a kérdésére. A múltkori találkozásom Oliverrel sok mindenre választ adott, de nem mindenre. Az mondjuk eléggé egyértelmű volt, hogy Oliver rögeszméje a hasonmások kapcsán Tatiával kezdődött. Szerelemnek nem nagyon nevezném azt a tébolyt, amit érzett, már ha képes egyáltalán ilyesmire az a félbolond. - Miért mentettek meg? Miért mentett meg Esther? És miért mentett meg... Oliver utána? - kérdeztem úgy, mint akinek tényleg sejtése sincs az egészről, de halvány tippjeim azért voltak a dologra. És az nem valami butuska szerelmi indíttatás volt.
Felsóhajtottam, lehunytam a szemeimet, majd megdörzsöltem a halántékomat. Engem is gyötörni kezdett valami fejfájás. - Talán jobb lenne, ha most nem emlékeznél többet, hanem inkább pihennél - vetettem fel ötletként, de nem láttam sok esélyét, hogy hallgat rám. Pedig mindaz, amit most látnia kellett... alapjaiban változtatta meg az életét. Megviselte. Felesleges erőlködnie azon, hogy egyszerre mindent megemésszen.

Elment a kedvem attól, hogy itt legyek. Meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy a saját múltam ekkora hatással lesz rám… arra fel voltam készülve, hogyha erős varázslat által voltak leláncolva az emlékeim, akkor valószínűleg érdekes lesz látni, mi történt velem igazából, ám a fél perccel ezelőtt történtek messze túlmutattak az elképzeléseimen. Pokolian fájt, fizikailag és mentálisan, az pedig még rosszabb volt, hogy nem tudtam eldönteni, melyik fájdalom az erősebb: a szívem ketté óhajtott szakadni, miközben a torkomban dobogott, a mellkasom szorított, miközben arra koncentráltam, mit is láttam igazából. Eddig volt némi remény arra, hogy egy ócska átverés áldozata lettem és csupán meg akartak vezetni azzal a dumával, hogy szinte semmi sem igaz abból, amit eddig kitöltötte az agyamat, viszont mostanra minden értelmet nyert. Az igazi történések a mai napig előlem is el voltak zárva, megerősítést nyertek Elijah szavai, miszerint ő ölt meg, ugyanakkor számos kérdés vetődött fel bennem. Egyedül akartam végiggondolni ezeket a kérdéseket, de Curtis nem engedett, a székbe nyomott és én, mint egy erőtlen baba hagytam, hogy elállja az utamat. Miért várja el tőlem, hogy beszélni kezdjek, amikor jelenleg azt sem tudtam, hol vagyok? Sőt, ismerhetne már annyira, hogy rájöjjön, ilyenkor a legjobb, ha békén hagy.
- Megölt. Megharapott. – A nyakamhoz nyúltam, szinte éreztem a nyilalló fájdalmat, amelyet régen is átélhettem. Az évszázadokkal ezelőtt begyógyult seb helye hasogatott, mintha emlékeztetni akart volna valamire. – Ők csak akkoriban változtak át… fogalmam sincs, hogy élhettem túl. – Beletúrtam a hajamba, egyre fogékonyabb voltam arra, hogy elkezdjek kutatni az előbb már felvillant képek után és mélyebb elemzésbe kezdjek velük. Lehunytam a szemeimet, koncentráltam. Elijah egyszerűen kivégzett, meg sem próbált meggyógyítani. Semmi másra nem emlékeztem, csak a sötétségre és a tompa zúgásra a fejemben, mikor megpillantottam magam előtt Esthert. A múltbéli énem szenvedett, erőtlen volt, mindene fájt és azt hitte, hogy meghalt… újabb ismerős arcot láttam, a nevének említésére megjelent előttem Oliver alakja. Nem akartam kiszakadni az álomnak tűnő képzelgésből, egyszerűen csak bólintottam Curtis kérdésére.
- Oliver a gondomat viselte. Vigyázott rám… megmentett. – Hangfoszlányok kúsztak a fülembe, régi énem túlzottan kába volt ahhoz, hogy mindenre figyeljen, így én tettem helyette: miután a Mikaelson-ok anyja elérte, hogy visszasétáljak a halál széléről, Oliver gondjaira bízott. – Esther meggyógyított, de nem akarta, hogy a többiek tudomást szerezzenek róla. – Nyeltem egyet, kezdtem megnyugodni. Mintha éreztem volna, hogy nincs mitől félnem, minden rendben lesz… ez felettébb vicces volt annak a fényében, hogy a „minden rendben” nem teljesen fedte le a vámpírlétemet. – Megitatott a vérével… innentől már ugyanaz a nóta. – Kinyitottam a szemeimet és elkaptam Curtis tekintetét, ami olyan volt, mintha az enyémet tükrözte volna vissza. Zavarodott és kérdésekkel teli. – Te nem tudtad... nem meséltem neked arról, hogy változtam át? Vagyis, amit eddig hittem. - Javítottam ki saját magam.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Soha nem voltam a szavak embere. Inkább cselekedtem, semmint hogy beszéljek, és ezt akinek kellett, az tudta is rólam. Bár elég kevesen maradtak azok közül, akik elmondhatták magukról, hogy ismernek. Sőt, jobbára senki. Mindig tudtam meglepetést okozni másoknak, főleg azért, mert friss kapcsolatokkal vérteztem fel magam. Nem mintha szükségem lett volna mások védelmére, tökéletesen feltaláltam magam.
Kivéve most. Ez a helyzet alapjaiban véve más, mint amit megszoktam. Tatia még soha nem kért ekkora szívességet, én pedig... még soha nem láttam ilyen módon szenvedni azt, akit szeretek. Nem tagadtam, az érzelmes oldalamat jó pár éve eltemettem már. Nem volt szükségem rá, és az, hogy ez a nő felébresztette a régóta alvó oroszlánt, minden szarságával együtt, hol édes volt, hol... keserű. A legrosszabb, mikor én magam sem tudtam eldönteni, éppen melyiket gondolom. Érzem. Nem véletlenül takartam el magam, változtam meg, döntöttem úgy, hogy nem kellenek érzelmek.
Nagyot nyeltem, és továbbra is őt néztem, közben próbálva felfogni, hogy mi is történt. Láttam, amit láttam. Éreztem, amit éreztem. De ez közel sem lehetett ahhoz a kavalkádhoz, amely most benne tombolt. A véremet egyszerűen a nadrágomba töröltem, ezúttal nem foglalkoztam a formaságokkal. - Legalább most ne játszd az agyad - mondtam, mikor láttam, hogy megpróbál felállni, de nem igazán jött össze neki. Naná, hogy nem. Engem is letaglózott, amit láttam, és csináltam, nem még őt, aki pár perc erejéig ismét sebezhető embernek érezhette magát.
Lehajoltam elé, karjaimat a szék két karjára tettem, hogy még véletlenül se tudjon felállni. Az arcom nem rezdült, komolyan méregettem minden arcvonását, mikor végre felfedeztem azt, amit kerestem. Éreztem, hogyan lágyul meg a saját arcom is, és egyik kezemmel az arcához közelítettem, hogy aztán gyengéden végigsimítsak a bőrén. - Már vége. Sajnálom, azt hittem, csak látni fogod, nem ismét... átélni - nyeltem újabbat, a szavaim pedig őszintén csengtek. Most nem akarok hazudni neki, még ha én magam is kimerültem, de neki nagyobb szüksége volt valami támaszra, mint nekem. Még ha nem is vallotta volna be soha. - Nem értem az egészet. Ő ölt meg... - utaltam Elijah-ra, majd megráztam a fejem. - Meghaltál. Hogyan élted túl? Tényleg Oliver a teremtőd? - Túl sok kérdést tettem fel, nem kellett volna rögtön ilyen vehemenciával belevetnem magam ebbe a témába. Főleg hogy amúgy semmi közöm nincs hozzá.

Olyan volt, mintha tűt szurkáltak volna az agyamba, régen éreztem ilyen fájdalmat és nem hittem volna, hogy ez a varázslat ennyire kellemetlen lehet. Bár mit vártam? A tudatalattim alá varázslattal elrejtett emlékeimet kellett előhozni, amiket a természetfeletti világ egyik legerősebb boszorkány rakott oda, ahová. Esther Mikaelson brutális volt, ha arra volt szükség és mivel valószínűleg szerette volna megóvni a kis csemetéi lelkivilágát és valamilyen oknál fogva engem is belerángatott ebbe a lelki fertőbe. Jelenleg átkoztam a napot, amikor megismertem azt a nyavalyás családot és belekeveredtem az életükbe. A fejem majd’ szétszakadt, emlékképek jelentek meg előttem, olyanok, amelyekre eddig is tökéletesen emlékeztem, de mivel az alapját képezték az egész történetnek, újra kellett látnom őket.
Láttam néhány villanást, amikor boldog voltam. Aztán mintha egy sötét felhő borult volna a képekre, hirtelen borongósabbak, szomorúbbak, kegyetlenebbek lettek. A szívem éppen olyan hevesen vert, mint amikor élőben láttam Klaus-t és Elijah-t, amint eltakarítják a kis útról a holttesteket… félelmet éreztem, ahogy Elijah alakja közeledett felém és hiába tudtam, hogy ez csak emlék, újra átélni rosszabb volt, mint először, tekintve, hogy fogalmam sem volt, először milyen volt. Minden bizonnyal pontosan ilyen, a mágiának nem volt elég az, hogy lássam a képeket, éreznem is kellett, amit akkor. Összerezzentem, a végítéletre vártam, futni kezdtem és a testem a mostani valóságban is összerándult. És megérkezett a hidegzuhany is. A nyakamba éles, hasító, szúró fájdalom hasított, ismét sikítás hagyta el a torkomat. Úgy fájt, mintha most történt volna és csak akkor kezdett elmúlni, amikor minden elsötétedett előttem. Már semmit sem láttam, az életemnek vége volt. A szemeim nehezek voltak, a tüdőm égett, mintha mérföldeket futottam volna és alig hallottam Curtis hangját. A tekintetéből kikövetkeztettem, hogy a hogylétem felől érdeklődött, ám hosszú másodpercek teltek el, mire szólásra nyitottam a számat. Talán percek.
- Ennyi volt? – Kérdeztem nagyot nyelve, halkan, suttogva. Megköszörültem a torkomat, hogy némi méltóságot erőltessek magamra, de a szívem mintha meghasadt volna. Láttam, éreztem, újra átéltem a saját halálomat éppen úgy, ahogy az igazából megtörtént. – Pedig mintha azt mondtad volna, hogy nem lesz egyszerű. – Felálltam a székről, de ugyanezzel a lendülettel vissza is ültem, úgy megszédültem. Mély lélegzetvételt kellett vennem, hogy ismét kitisztuljon a látásom, de kissé forgott velem a szoba. - Mintha ismét meghaltam volna. – Leheltem Curtis-re nézve, őszinte megrökönyödéssel.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Igen, merész volt az elképzelés. Tatia és a buzdító beszédek. Habár soha nem volt szükségem nagy biztatásra ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, amit akarok. Most sem volt bennem félelem, inkább bizonytalanság, amely abból született, hogy évszázadok óta élt így, ebben a hitben. Oka volt annak, hogy egyszer sem derengett fel egyetlen emlékképe sem. Mégpedig azért nem, mert aki megkötötte ezt a varázslatot, olyan erővel bírt, amiről sokan csak álmodhatunk. Ugyan bennem is megvolt már pár évtized tapasztalat, de ettől függetlenül ugyanúgy tarthattam egy Esther Mikaelson féle varázslattól, mint bárki más. Van olyan mágia, amihez soha nem nőhettünk fel eléggé, és ez egy ilyen típusú varázslat. Nem véletlenül hívják ősi boszorkánynak, még ha nem is ő volt az első, aki értett a varázsláshoz. És lám, kin kellett gyakorolnia? Hát pont Tatián. Nem tudtam, hogy lehet-e ez az egész nagyobb szívás. Vagy egyáltalán mi olyan fog eszébe jutni, ami segíthet abban, hogy előre haladjon a történetében. Ez inkább olyan... egyet előre, aztán kettőt hátra. És a városnak most nincs szüksége egy Tatia Petrova-hadjáratra. Úgy őszintén szólva, nekem sincs.
Tényleg fájt. Már fizikailag is éreztem a varázslat hatását, ahogyan a füleimmel hallhattam, hogy ő is szenved. Marja a kín, a fájdalom. Egyelőre még ezek túlnyomó többségét érezhette, de egyelőre gondolni se akartam arra, mi lesz, ha kitisztul a feje, és ismét maga előtt látja majd a valóságot. A múltja... először szépnek tűnt. Vagy talán ő maga tette gyönyörűvé, nem tudom. De ami utána következett... tényleg tartottam attól, hogy látnom kell majd, amit ő lát. És az, hogy szinte a saját bensőmben kellett éreznem a fájdalmát, azt, ahogyan a varázslat hatására mintha a migrén egyik legerősebb fajtája támadta volna meg az agyamat, nem segített abban, hogy koncentrálni tudjak. Erős volt a burok, ami védte azt a bizonyos emléket. Csak éreztem, hogy következnie kellene... hogy eljött az a bizonyos pillanat, amikor kiderült, hogy Tatia tényleg nem úgy és akkor halt meg, ahogyan gondolta. De nem bírtam tovább.
Leengedtem a kezemet, elengedtem a markoló kezét, és az orrom alá nyúltam. A vérem megcsillant az ujjaimon, mire nagy levegőt vettem. Tudtam, amit tudtam. Láttam, amit láttam. És pontosan tudtam, hogy ő is látta. És mi több, újra átélte. - Nem így kellett volna történnie - bukott ki belőlem halkan, nagy levegőt véve. A fejemben egy történet élt, méghozzá az, hogy Oliver változtatta vámpírrá, és élt vele ezer évig. Igaz, itt csak a tényleges halálát láttam... de talán votlak még olyan titok, amelyekre nem voltam méltó. - Jól vagy? - kérdeztem aztán. Általában nem vagyok nagy együttérző, és mi több, láttam rajta, hogy nincs jól. Ez enyhe kifejezés volt.

Amilyen eltökélt voltam, olyannyira kezdtem most kétségbe esni, de próbáltam nem mutatni ezt Curtis felé. Még csak az hiányozna, hogy megérezze rajtam a félelem szagát. Nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy ilyen érzés kerítsem hatalmába, ám most arról volt szó, amit eddig megrendíthetetlennek hittem: a múltamról. Ha az alapok megváltoznak, borul az egész létezésem, mint valami rossz dominósor? Ezer évet éltem már le, nem kellene történnie semminek a miatt, mert eddig más emlékekkel éltem. Ha az igaziakat Esther elfedte, akkor oka volt rá, ami valószínűleg az volt, hogy a valódi történések sokkal rosszabbak, mint a belém tápláltak. Elijah elmondta: nem az áldozatba haltam bele, hanem ő ölt meg, de mivel Esther adta a szájába ezeket a szavakat, biztosra kellett mennem. Egyáltalán volt valami, amit még biztosra vehettem? Kezdtem olyan lenni, mint egy hisztis kislány, aki azt sem tudja, hogy mit akar.
- Te is elég erős vagy, ahhoz biztosan, hogy legalább kis mértékben labdába rúgj Esther Mikaelson mellett. Nem én leszek az, aki buzdító beszédekkel fog traktálni, de elhiszem, hogy képes vagy előásni, ami kell nekem. Legyen az a motivációd, hogy talán olyanokat is láthatsz, amiről nem sok mindenki tud vagy amit nem mondanék el soha, semmilyen körülmények között. – Rákacsintottam. Bíztam abban, hogy nem fog mellékvágányra tévedni és a kis titkaim után nyomozgatni, bár semmi nem volt az elmémben, amit elrejtettem volna vagy titkolnivaló lett volna. Vállaltam az összes cselekedetemet, a bűneimet, néhanapján még a gyengeségeimet is.
- Csak tedd, amit tenned kell és ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz a világommal. Túl fogom élni. – Zsémbesebb voltam az átlagosnál, ezt ő is és én is ráírhattuk a bennem tomboló feszültség számlájára. Még soha nem csaptak be annyira, hogy egy boszorkányt kérjek meg az emlékeim közötti kutatásra, de úgy tűnik, egyszer mindennek eljön az ideje… nem mintha nem éltem volna le nyugodtan a következő évszázadokat, amik előttem álltak anélkül, hogy ilyesfajta beavatkozáson vettem volna részt.
Mély levegőt vettem, amikor az arcomra tette a kezeit és kántálni kezdett. Lehunytam a szemeimet és próbáltam nem az ő halandzsázására, hanem a saját agyamra koncentrálni, azokra a képekre, amik bennem éltek abból az időszakból, amikor még emberként éltem Mystic Falls-ban. Láttam magam előtt a megérkezésem napját, az első konfliktusomat a Mikaelson-ok apjával és az első találkozásomat Niklaus-szal, a vízesést, amihez kimentem, amikor rosszul éreztem magam, a rituálé előtti napok egyikét, mikor Esther közölte, hogy várandós vagyok, Elijah látogatását, Oliver tanácsait hallottam a fülemben. Abban a pillanatban, amikor a rituálé napja jelent meg előttem felkiáltottam a belém hasító fájdalomtól. Régen éreztem ennyire szúró, égető, borzalmas kínt, mintha ezernyi apró tűt szúrtak volna a fejembe és meg is forgatták volna bennem. Aztán újabb halovány kép villant fel: láttam Klaus-t és Elijah, miközben tetemeket húztak le az ösvényről, szinte éreztem mennyire féltem. A szívem hevesebben kezdett verni, amikor a látomásomban futni kezdtem. Menekültem. És legszívesebben a jelenben is ezt tettem volna, Curtis kezeit markoltam fájdalmában és hallottam, hogy ő is felordított.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Egy ideig néztem utána, majd követtem. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy éppen nem akadt más dolgom, mert egy emlékezet-visszahozós igézet jelenleg bizonyára második helyet élvezett volna. Hacsak nem tudta, hogy érte megbontom az amúgy tartott sorrendet. Már most valószínűsítettem, hogy néha igenis hasznot fogunk húzni ebből az egészből, ami kettőnk között szövődött. Neki nem volt ellenére, ha egy boszorkány asszisztált, én viszont egyelőre azért küzdöttem, hogy ne akarjam megölni. A hajlam megvolt bennem, hogy véget vessek egy vámpír életének, és eddig aligha volt példa kivételre. Már arra sem emlékszem, mikor döntöttem el, hogy őt nem sorolom majd a prédáim közé.
Utána léptem a helyiségbe, majd miután alaposan körülnéztem, rögtön megkerestem a tekintetét. - Bonyolult. A te időd pedig drága, nem? - kérdeztem felsóhajtva. Távol állt tőlem, hogy árvaházat nyissak. Ashley képességei lenyűgöztek, hát... nem engedhettem, hogy távol kerüljön. Még hasznom lehet belőle. És hülye lettem volna lemondani róla. - Mondjuk úgy, néhány boszorkánynak akad olyan képessége is, ami a malmomra hajtja a vizet - vontam aztán a vállamon, ezzel le is zárva a témát. Nem emiatt jöttünk ide, és ha annyira érdekelte volna, előbb rákérdez arra, hogy mi a tényleges újság. Szóval... talán jobb, ha a lényegre térünk.
Ledobtam magamról a kabátomat, majd kihúztam az egyik széket, de időközben észrevettem, hogy a leülést ő már megoldotta. Gondolatolvasó. - Nem tudom, mennyi ideig fog működni. Ha tényleg az Ősi boszorkány tette ezt veled, esélyes, hogy erős a varázslata - gyűrtem fel a pulóverem ujjait, majd a háta mögé léptem, és a vállaira tettem a kezeimet. - Talán minden, amiben hittél, megváltozik - mondtam, bár nem hagytam neki ezek után időt arra, hogy meggondolja magát. A kezeim eltűntek a válláról, arcára siklottak, majd lehunyt szemekkel kezdtem mormolni. Régóta nem volt szerencsém ilyen varázslatot végrehajtani, és tartottam attól, hogy minden momentum, amit ő él át, az rám is hatással lesz. Nem akartam látni Tatia Petrova emlékeit arról, hogyan változott át, és hogyan tört meg benne valami. Látni egy fiatal lányt, aki szöges ellentéte annak a dominának, akit megismertem, ijesztő gondolat volt. Már éreztem a torkomban, hogy fáj, a fejembe mintha villám állt volna, és ez egyre inkább megerősítette azt a hitet bennem, hogy erős kötelék védte a valós emlékeit. De nem álltam le, folytattam, egészen addig, míg az első emlékképek meg nem jelentek.

Szó nélkül léptem el Curtis elől az előtérben, csupán a fejemmel biccentettem, hogy kövessen. Nekem itt nem volt lakásom, évekkel ezelőtt ahogy betettem ebbe a porfészekbe a lábam kinéztem magamnak az egyik legnagyobb villát a lehető legcsendesebb környezetben. Még a végén elkaptam volna valamit a lakosoktól… meg hát mi vagyok én, hogy hatvan négyzetméteren szűkölködjek? Ennél többhöz vagyok hozzászokva, volt, amiben nem adtam alább egy bizonyos színvonalnál. Sznob vagyok, nem tagadom.
A konferenciaterem éppen megfelelt a varázslat végrehajtásához. Eleve nem értettem, hogy Mystic Falls-ban milyen fajta konferenciát tarthattak, ami miatt a hotel tervezői úgy érezték, hogy muszáj megépíteniük ezt a szobát, de ha másra nem, az én mostani célomra tökéletesen megfelelt. Tudtam, hogy Curtis akkor is belemegy abba, hogy segítsen nekem, ha éppen a lábát szakítanák lefelé. Ez volt az egyik jó oldala annak, hogy… kapcsolatban voltunk? Valami hasonló, teljesen mindegy, minek neveztük. Kötődtünk egymáshoz, együtt voltunk és ugyan talán a kútba nem ugrottunk volna a másikért, de ha szüksége lett volna valamire tőlem, én is segítettem volna neki. Nem akartam és nem is terveztem őt elveszíteni.
- Az előbb jól hallottam, hogy boszorkányszálló lett a lakásodból? Árvaházat nyitottál vagy mi? – Kérdeztem összevont szemöldökkel. Leginkább arról akartam elvonni a figyelmemet, hogy mi történhet a varázslat során. Vajon mi fog beugrani? Biztosan át akarom élni azt a verzióját az életemnek, ami igazából megtörtént, de ezer éven keresztül el volt bennem temetve? Nem hittem volna, hogy valaha ilyen dolgokon fogok gondolkozni… a Mikaelson-ok tényleg megnehezítették az életemet. Amikor azt hinném, hogy nem, mindig rátesznek egy lapáttal.
- Bármilyen árat kitalálhatsz, csak csináljuk. Gyorsan túl akarok lenni rajta, mielőtt meggondolom magam… - Aprót sóhajtottam, kihúztam az egyik széket és leültem rá. – Próbálj meg minél többet előkotorni, bármi is legyen az. Mindent tudni szeretnék arról, ami ezer évvel ezelőtt történt. Elegem van már a ferdítésekből, a teljes igazság kell, semmi más. – Nyeltem egyet. Elhessegettem a gondolatot, miszerint ha eddig jók voltak nekem azok az emlékek, amiket a fejembe ültettek, ezután már nem teljesen mindegy, mi történt? Nem. Az igazságra volt szükségem.

[You must be registered and logged in to see this link.]