Talán már gyermekkoromban megmutatkozott az, hogy ha nagyon akarok valamit, akkor azt el is érem mindenáron. Az akaratom vitt előre mindig is, amihez kellő makacsság társul, amiből képes voltam előnyt kovácsolni. Ehhez társult a megrendíthetetlen hitem, amit talán Alaska-tól örököltem, talán mindig is bennem volt csak az ő hatására tört elő igazán. Erről fogalmam sincs, de az biztos, hogy meghatározza azt, aki most vagyok. Hallom Calder szavait, mégsem vagyok képes befogadni azokat. Szeretem őt, jobban mint a vérszerinti apámat valaha is szerettem és ami Alaskat illeti, mindig is a nővérem volt. Ők jelentik számomra a családot. Mikor már elég idős lettem Alaska sokat mesélt nekem az ő és Calder kapcsolatáról, hogy miért fogadtak magukhoz anno. Tudom, hogy nem lehet gyermekük, de ez sosem akadályozta meg őket abban, hogy velem úgy bánjanak, mintha az lennék. Megrázom a fejem egyszerűen, képtelen vagyok elhinni azt, hogy ennek így kellett lennie. Azok akik ennyire szeretik egymást nem ölhetik meg egymást, hiszen az ő szerelmük olyan varázslatos. Felemeli a fejét, de nem erre a reakcióra számítottam, azt hittem legalább elérek nála valamit a szavaimmal, de süket fülekre talált. A kérdése szíven üt, olyan mintha a tőrét forgatná meg bennem. El akarom felejteni azt az időszakot, amit nélkülük töltöttem, a mindennapos veréseket, csak a jóra és szépre akarok emlékezni. - Nem felejtettem el! Ahogy azt sem, hogy az átváltozásom után én magam végeztem a vérszerinti apámmal. Ő sosem volt a családom, veletek ellentétben, akik megmutatták nekem azt, hogy milyen, ha szeretnek. Ne tegyél úgy mintha ez meg sem történt volna - vágom oda hozzá morogva. Fogalmam sincs tudta-e, hogy én végeztem azzal az idiótával, de most szembesítettem a tényekkel. A következő szavaival még jobban felbosszantott. Tényleg nincs neki szíve? Ezt nem gondolnám, sőt! Tudom, hogy van neki, tapasztaltam első kézből. - Fejezd ezt be! Igen is van helye ott valakinek! Alaskanak is volt, ahogy nekem is van most is. Ha beismered, ha nem tudom, hogy így van. Vajon mégis miért mentettél meg akkor? - vágom oda nagyon mérgesen, hangomat éppen annyira felemelve, ahogy ő is teszi. De itt nem állok meg, egyből fel is pattanok ülőhelyemből, keresztbe fonom magam előtt a kezeimet, majd lehúnyom a szemeimet és mélyet lélegzek. Ahogy beszélni kezd rá emelem pillantásom, mire egy üres szempár néz velem szembe, mintha semmi sem számítana, mintha minden megszűnt volna létezni számára. Alaska távozásával együtt az ő élete is megszűnt létezni, legalábbis most biztosan ezt gondolja. Tudom, hogy a szíve sosem fog begyógyulni igazán, nem fogja elfelejteni Alaskat, de tovább élhet. A "tanítására" inkább egyetlen szót sem szólok, túlságosan tisztában vagyok vele, hogy mennyire igaza van. Nem indulunk sehová? Kissé megrökönyödök, látom, amint a kezei ökölbe szorulnak, üres tekintetét az asztalon heverő gyűrűre futtatja. Ahogy a további mondatai még inkább kiborítanak, szemeim elkerekednek majd mérgesen rá meredek. - De, igen is megyünk! - hiába zárta le a témát én akkor is folytatom. Közelebb lépek hozzá, de csak a gyűrűt veszem el, hogy ne meredjen már rá annyira. - Egy csökönyös vénember vagy! - kiabálom neki, majd felemelem a kezeimet. Mielőtt bármit is tehetne a kezem mozgására a tőr kicsúszik a tokjából egyenesen az ujjaim közé száguldozik. - Nem érdekel mi a véleményed, akkor is oda megyünk. Alaska megérdemli, el kell szórnunk a hamvait! Halkan mormolok pár varázsszót, mire Calder feje a kanapén landol, ő pedig az igazak álmát alussza.
Sokban hasonlított hozzá. Talán naivitásnak nevezhetném, ahogy elhiszi, hogy rajtunk kívül álló erők, a sors irányít... Vicces gondolat, ahogy az Isten vagy Istenek létezése lehetne. Túl sok ideje éltem, túl sok mindent láttam, de nem eleget? A világ ahonnan jöttem és ahol most vagyok, az évezredek múlásával nem megváltozott, inkább kifordult magából. Elhagyott mindent, ami valamikor tiszta volt. Mindenkit hajtott valami, nevezzük sötétségnek, célnak, akárminek. Az a valami volt az, amit ő sorsnak hívott? Én öltem meg, nem ő nem a sors, és nem Alaska sorsa. Ha a sors valóban létezett mi a fenéért hagyta, hogy ez történjen? -Ha hitt a sorsban... Tudta, hogy mi lesz a vége. Megmondták a legelején. Az életünk... egyszerűen sorszerűen megy majd a halálunkig, amit egymásnak hála fogunk elszenvedni.-fogalmam sincs erről mennyit tudott vagy sejtett, hogy Alaska megosztott-e ezt vele. Ahogy a gyermektelenségünk okát is... Kérdések, amiket talán nem most a legjobb feltenni. Felemelem a fejem, de ami előbukik belőlem, nem egészen az a reakció, amit hallani akarhat. Nem gondolkodom, nem foglalkozom a fájdalommal, az üresség édes és csak ez tart életben. A megérdemelt sorsom. Amit kiharcoltam magamnak, mert nem voltam sosem annyira emberi, mint ami megérdemeltek volna a körülöttem és velem élők. Se ő, se Alaska nem érdemelte meg ezt a sorsot. -Én lennék? Valóban? Neked van családod, hát elfelejtetted?-teszek fel keresztkérdés. el akarta felejteni. De el nem temethette a múltja azon részét. Nem volt egyedül sosem. És most is volt valaki mellette, vele, s nem velem kellett volna lennie. Azt hiszem ez az önmarcangolás első lépcsőfoka, amire magamtól léptem rá, könnyen és laposan átgondolva a megtenni kívánt lépést.-Nem, nem értettem meg. És nem is fogom. Nem érted te sem, igaz? Ahogy Alaska sem értette. Itt, nincs semmi. Nincs senkinek hely. Mert nem lehet senkinek helye.-ütöm meg mellkasom, hangom felemelve, de még messze nem üvöltve, ahogy szeretnék. Üvölteni, püfölni, toporzékolni, akár egy gyerek. Kiadni a dühöm, amit egyedül nem tudok megtenni, hisz az erőm, ami bennem kering, bár pusztításra, rombolásra és hataloméhségre teremtetett, nem csak az enyém. Függök vele másoktól és jelenleg ez az egy még jobban bosszant, mint eddigi életemben bármikor. Mert magam ellen tudnám fordítani. Így viszont a derekamon lógó késem hívogató szava az egyetlen, ami megszabadíthat a földi pokoltól. -Két dolgot megtanulhatnál már.-nézek rá üres tekintettel.-Nekünk mit sem számít az idő, az örökké relatív számunkra. A szerelem pedig nem múlik el és ha elhiszed, hogy mégis elmúlhat, az űr, amit a lelkedbe éget, sosem fog elmúlni. Az a hiány örökké fog tartani.-szavaim épp olyan érzelemmentesek, mint tekintetem. Üresnek mégsem nevezhetné szavaim.-Nem indulunk sehová.-zárom le a témát magyarázat nélkül, kezeim ökölbe szorulnak, minden különösebb ok nélkül, üres tekintetem az asztalon heverő gyűrűre vándorol.-Búcsúzz el tőle. Én vele maradok. Ez a helyes.-jó pár napja hívogató az övemen lévő, csillogó penge érintése. Talán ideje lenne végleg elhagynom a földet és feladni. A létezés értelmetlen, nincs, ami lelkem béklyóban tarthatná, és nem eresztené a sötétség karmai közé.
Hallom a hangját, de mégsem fogom fel ésszel az értelmét. Fejemben cseng az utolsó mondata, amiről tudjuk, hogy meglehet cáfolni, hiszen ha nem lehetne tenni a halál ellen, akkor most nem ülnénk itt egymás mellett. De ezt a részletkérdést most inkább nem is firtatom, hiszen tudjuk, hogy felesleges lenne, egyikünk se tudja már megtenni. Egy kupac homok. Tényleg csak ennyi maradt volna Alaska-ból? Valószínűnek tartom, hogy Calder tette ezt vele, jobbnak látta ha nem szenved tovább ebben a földi pokolban, amire a lelke kárhoztatva lett az átka által. Vissza lehetett volna hozni őt, de akkor minden ugyanonnan kezdődött volna, egy zavarodott lánnyal találkoztunk volna, akinek az emlékeiben halványan dereng az arcunk körvonala. Kínszenvedés lett volna. - Akkor elszórjuk otthon a hamvait, meg kell adnunk neki ezt - válaszolok ellenekzést nem tűrően. Bármennyire is nehéz ez a helyzet és egy részem összeomlott mégis tudom mit kell tennünk. Alaska megérdemli, hogy békében nyugodhasson otthon, ahol született. Tudom, hogy magát hibáztatja azért, ami velük történt, pedig a sorssal nem vívhat szélmalom harcot, látom az arcán mennyire megviselte az egész. Fogalmam sincs én mit tennék egy ilyen helyzetben, ha tudom, hogy nekem kell végeznem a szerelmemmel úgy, hogy közben tovább kell élnem. Az egyenlő a pokollal, ahol nincs más csak sötétség. - Hiszek benne és fogok is, ezt Alaska-tól tanultam - vállat vonok, majd elejtek egy halovány mosolyt. A sorsban hiszek és abban is, hogy minden okkal történik ezen a világon, hiszen ha ebben nem hinnék, akkor a természet erejét sem tudnám használni. Különböző igék, varázslatok állnak segítségemre, amikkel befolyásolni tudom a környezetemet, viszont szükségem van valami hitre. Különben az a szerelem, amit érzek, az sem létezne. Rám emeli tekintetét, melyben egy tátongó űr nyugszik. Hallom kérdéseit, melyekre képtelen vagyok válaszolni, csak bólintok egyet. Sejtem, hiszen az átváltozásom után én is számtalanszor feltettem azt a kérdést, hogy miért... Kezemet megfogja és az ölembe helyezi ezzel eltolva magától, mint olyan sokszor az első haláluk előtt. Sóhajtok egyet mielőtt megszólalnék. - Vannak dolgok, amik sosem változnak - kezdek bele megrázva a fejem, egy felest felhajtok és folytatom a mondandóm - De ebben a helyzetben nem zárhatsz ki az életedből. Nem, többet nem fogom hagyni, hogy ezt tedd. Te vagy az utolsó családtagom. Nem teheted ezt velem! - emelem fel a hangom vele szemben, majd az állánál fogva mgam felé fordítom az arcát - Megértetted? - kérdezem eréjesebben a kelleténél, mégis szememből csak az aggódást tudja kiolvasni. A harag egyetlen csepp szikrája sincs benne, nem tudok dühös lenni rá, ahhoz túlságosan fontos számomra. Megjegyzésén csak szomorúan felnevetek, két ilyen ember, akik ennyire hasonlítanak egymásra mégis hogy tudják egymást megvetni? Ez rejtély számomra. - Nem érdekel mi a véleménye az egészről. Amúgy is utamra engedett örökre - az utolsó szót csak suttogom. Csalódott vagyok? Talán... De valamiért hiszem, hogy úgyis újra egymásra találunk, hiszen mindig ez történik. De most nem ez a legfontosabb. - Mikor indulunk? - váltok gyorsan témát.
Az ital fogy, az idő telik. Bár nem nézek rá, pontosan tudom mit csinál. Hogy becsukja a szemét, és kizárja a külvilágot. Remélhettem volna, hogy erről egyszer leszokik, de a mellékelt ábra alapján egyenes válasz rá, hogy nem így történt. Még mindig benne élt az a pici lány, akit megmentettem tulajdon családjától, életétől és szenvedésétől. Mégis egy másikba dobtam ezzel párhuzamosan. Megérte ez? Volt ennek értelme? Mert ahogy rá nézek csak azt látom benne mi, mit tettem ellene, hogy tettem tönkre azt az ártatlanságot, ami ő maga volt. -Nem lehetetlen. Egyszer mindenkinek és mindennek vége. Ez ellen még te sem tehetsz semmit.-persze voltak kivételek, voltak lehetőségek, amiket nem akartam mérlegelni és ahhoz elég késő volt már, hogy megtegyem. Végül is, én hoztam meg az utolsó döntést. Alaska nem kért semmit. Csak elment. Furcsa a gyász, az üresség, amit hagyott. Még napok múltán is. Ennyire egyszerűen lenne vége tényleg? Minden nap épp úgy zajlik tovább, mint annak előtte? Semmi változás? Az élet kegyetlen, a halál békés. Amit magunk mögött hagyunk, az talán a jövőnek csak egy emlék lesz, valaki, akit nem ismerhettek, de tudják, hogy létezett. Mégis ez tűnik a legönzőbb és a leginkább értelmetlennek. Minek élünk, ha ennyi a vége? Akárhogy is életük le, ami megadatott? A gondolataim csapongóak, tekintetem üres, ahogy a mellkasom is. Mintha nem éreznék semmit. Ismerős érzés, most mégis idegennek hat. -Egy kupac homok, ennyi maradt belőle.-és én tettem ezt vele. A kihűlt test felé görnyedve rágyújtottam egy cigarettára, lenéztem a nőre, akit szerettem és csendes magányomban a kezemben égő gyufát testére ejtettem. Nem akartam, hogy a lelke tovább szenvedjen, de meg sem próbáltam visszahozni. Erre vagy rájön Angel magától vagy újra engem fog okolni mindenért, ami részben jogos is lenne. -De ha nem az én hibám, ki más? A sorsé? Ne nevettess, hogy még ezek után is képes vagy a sorsban hinni.-pedig lassan én is válthattam eddigi nézőpontomon. Hisz annyi éve, évszázada már szembesítettek a sorsommal. Alaska lehetett az egyetlen nő, aki míg élt, az enyém volt. De a halála az én kezemen fog száradni. Hát, így vagy úgy, a sorsnak rohadt igaza lett. A vére az én kezemhez tapadt, a szó szoros és képletes értelmében is. Még most is éreztem a forró, vöröslő, vas szagú vért, ahogy tenyerem ragacsos lesz tőle. Érintésére felemelem üres tekintetem. Ha valaha azt mondták volna, íg fog látni, minden bizonnyal én nevettem volna a leghangosabban. A hiány addig nem fájt, míg nem a valóság pofonjaként szembesített az igazsággal. -Miért ő? Miért nem én? Tudod hányszor kérdeztem ezt már meg magamtól? Neki volt joga az élethez és lett volna joga újra élni.-fogom meg kezét, elhúzva arcomról, elengedem kezét és az ölébe helyezem. Ha valamiben jó voltam mindig is, mások elutasításában, amiben viszont most kételkedtem, hogy szó nélkül fogja ezt hagyni. Mégis a szemében látok némi boldogságot csillogni. Valamit, amiről nem tudnám egészen bizonyosan megmondani, hogy mi az. A hiány mellett valami fény. A boldogsága jele, ami most oly messze van, elrejtve valahol a szíve mélyén, hogy aki most találkozna vele, valószínűleg fel sem fedezné annak meglétét. -Nem kellett volna ide jönnöd. Mellette maradhattál volna. Biztos jó szemmel nézte, hogy a szeretődhöz rohangálsz.-mordulok fel, mintha csak mesélne szeme, és hangsúlyom elárul, a bennem élő borús, zavart lélek az igazi sötétség felé tud fordulni újra, abban látja a kiutat.
Kérdések milliója csapong bennem, elmém minduntalan kattog, mintha nem tudnám összerakni a szavakat mondatokká. Ha sikerül is megfogalmaznom fejben a mondatokat, az ajkaimat képtelen vagyok rendesen formálni. Ijesztő, hogy képtelen vagyok megtenni ilyen egyszerű dolgokat. Jobbnak látom, ha csak kiszedem a szilánkokat Calder tenyeréből, a húsába mélyedtek, de ezt csak utólag vettem észre. - Sajnálom. Suttogom, de csak magamban, hiszen képtelen vagyok megszólalni. A kitöltött italra nemleges választ ad. Nem akarok vele vitatkozni, inkább csak lehúzom a töményemet. Látom, hogy az arcán tükröződik az üresség, tudom, hogy belül is ugyanezt érzi és nem csak az italra mondd nemet, hanem minden másra. Ennek ellenére lehúzza a folyadékot, mire kissé megnyugszom, örülök neki, hogy legalább a funkcionális dolgokat megteszi mint például a folyadékbevitel. Egyetlen szó nélkül újra töltöm a poharakat, de egyenlőre még nem húzom le. Még a szemem sarkából látom, ahogy a gyűrűt bámulja, aztán minden elsötétül. Összeszorítom a szemeimet, úgy gondoltam akkoriban, hogy ha nem látom a körülöttem lévő világot, akkor nem is fog annyira fájni odabenn. De ez egy hazugság, amiben eltemettem az összes fájdalmamat, nem akartam tudomást venni róla, míg mások is láttak. Nem akartam gyengének tűnni, ahogy most sem. Caldernek szüksége van rám, arra, hogy erős legyek, míg ő teljesen elgyengült. Kérdésemre válaszol, mire kipattannak a szemeim, de nem emelem fel a fejem. Nem akarom elhinni, ez lehetetlen. Nem! Hogyan ölhette volna meg azaz illető, aki mindennél jobban szerette? Dühös vagyok, de nem rá, hanem valami láthatatlan dologra. - Nem, ezt nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Ez lehetetlen - suttogom alig hallhatóan, nem is neki inkább önmagamnak. Kell valami, amibe kapaszkodhatok, egy apró kis hazugság, ami fenntart a víz felszínén. - Eltemetjük - válaszolom, majd hozzáteszem - Szerzek a kedvenc virágából és ráültetem a sírjára - magyarázom szipogva. Tudom, hogy sosem kérné, hogy menjek vele, de ott leszek mellette. Nem fogom engedni neki, hogy ezt egyedül tegye meg. Alaska olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna, ő is a családom része... volt. Haza akarok menni vele, vissza kell vinnünk őt, hogy otthon lehessen. Elhúzódik tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, látom az arcán az összes érzelmét, amiket eddig elrejtett előlem. Régen találkoztam ezzel az álarcok nélküli összetört férfival, aki egykoron megmentett. Mérhetetlen fájdalmat látok rajta, tudom, hogy nem lehet csillapítani az érzésein. - Nem a te hibád. A sorssal nem vívhatunk csatát - az utolsó mondatot, inkább csak magamnak mondom. Még mindig a szemébe nézek, kezemet felemelem és végig simítok az arcán, kedvesen és gondoskodóan.
A máskor csillogó szemű kislány arcát még csak fel sem fedezem benne. A lelkem mélyén a bűntudat irdatlan nehéznek tűnik, mintha nem engedne lélegezni. Amikor az apám meghalt, felszabadultam. Éreztem, hogy béke ölel körül. Most csak az ürességet éreztem. Nem voltam soha jó férj, jó társ, és az utóbbi időben bár valamelyest visszataláltam a közös útra, a tudat, hogy nem voltam képes eléggé és elégszer bocsánatot kérni tőle, az eddig elfelejtett lelkiismeretemre olyan keményen hat, mint még semmi. Csalódást okoztam, újra és újra, neki, Angel-nek. De magamnak is? Hisz én akartam egyedül folytatni, és ha valakit hibáztathatok a történtek miatt, leginkább saját magam lehettem az a valaki. Keresem a szavakat, ahogy megáll előttem, egy tőmondatnál több mégsem jön elő belőlem. Az sem az, amit hallani akar, vagy amit éppenséggel mondanom kellene. A vívódást rajta is látom. Valahol a részvét nyilvánítás és a felesleges bocsánatkérések közepette egyikünk sem tudja mit is akar vagy sokkal inkább mit kellene kimondania. Egykor én tanítottam, rám nézett fel, Alaska pedig egyszerre volt anyja helyett anyja és testvére egyben. Ha valami egy másodpercre megnyugvással tölthetett el, hogy boldog volt. A kivel, már nem számított. A történtek fejében pláne nem. Csak reméltem, hogy a tanultak elég okot adnak rá, hogy mindig nyitott szemmel járjon és figyeljen magára. Beljebb lép, tekintetem bár arcán pihen, vonásait fürkészve, ujjaim a pohárra záródnak, szorosan, szinte lilára változnak, ahogy az izmok pattanásig feszülnek bennük. A pohár vastag üvege viszont gyenge, a lesújtó nyomás alatt először csak megroppan, majd darabokra törik, a szilánkok a földre zuhannak, egy részük viszont tenyerem húsában marad, vérem lassan csordul ki ujjaim között, le az asztal lapjára. A fájdalom elenyésző. Fel sem fogom, meg sem érzem. A dühöm, a véremben pezsgő, kiszámíthatatlan adrenalin olyan erővel cikázik végig ereimben, hogy fel sem fogom igazán mi történt, hogy a vérem milyen hatással lehet rá. Arcát fürkészem, majd a tenyerem bámulom. Sosem hagytam volna, hogy így lásson, most mégsem tudok uralkodni magamon. Ellép mellettem, egy dobozzal tér vissza. Leül mellém, tenyerem ölébe veszi, lassan kinyitva ökölbe szoruló ujjaim. Arca meg se rezdül, a szilánkokat hanyagul, hang és szavak, töprengés nélkül rántja ki húsomból, majd fertőtlenítőt önt a sebre és beköti. A vére meggyógyítana… De nem fogadnám el. Szükségem volt erre a fájdalomra. -Nem, nincs.-ezzel tökéletesen kifejezem, nincs szükségem tulajdon képen és egyszerűen, semmire. És azt is kifejezi, amit arcom üressége is. Mintha nem lennék képes érezni. Mégis felemelem a poharat, húzóra lenyomva tartalmát. Valahol várok rá, hogy a fejembe szálljon, de nem történik semmi. Az asztalon lévő gyűrűre nézek, ahogy Angel vállamra hajtja fejét. -Miattam. Megint. Én öltem meg.-válaszolok kérdésére. Ha a hallgatás vagy a ki nem mondott szavak jelenthették mindezt, vagy a leplezett igazságot, amit nem vágott volna a szememhez, megelőztem. -Az elején, a legelején kellett volna belátnom, hogy hiába üldözzük a sorsot és hiszünk benne makacsul, az a része is be fog teljesülni, amiről valamiért senki sem beszélt.-nézek mereven bekötözött kezemre, majd az asztalon heverő gyűrűre. -El kellene temetnem. Ott, ahol született, ahol az otthona van.-állapítom meg, nem mintha kérdezte volna. Egykor ő velünk élt, a kietlen, másoknak zord, hideg északi tájakon. Talán velem is tartana, ha kérném. Talán nem. Nem érdemlem meg a társaságát és a segítségét ebben. -Sajnálom Angel.-mormogom, elhúzódva tőle, szemébe nézve. Ha eddig nem látott soha arcomon semmit, most hirtelen minden gondolatom, érzésem kiül rá. És még csak nem is próbálkozom elrejteni azokat. A végtelen fájdalmat rég nem ismertem be, még magamnak sem. Itt volt az ideje a váltásnak…
Teljesen letaglózott a hír, amit Calder közölt velem üzenet formájában. Ahogy az is, hogy halad a korral és képes ilyenekre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ölt meg bennem valamit. Azóta nem sokat beszéltem, képtelen vagyok megszólalni. Talán fél nap telhetett el, mióta elindultam Chad nyaralójából. Nem érdekel megengedte-e vagy sem, hogy ott hagyjam. Ez az eset nem tűr halasztást. Az egy dolog, hogy ő életem szerelme, de a családom éppen annyira fontos számomra. Főleg Alaska, mióta újra találkoztunk és megbocsájtott nekem. Segíteni akartam neki, hogy kiderüljön ki átkozta meg, hiszen abban biztosak voltunk, hogy egy elég erős boszorkány lehetett a tettes. Talán ő a tettes most is? Gondolataim egyre kattognak, képtelen vagyok összeszedni magamat. Az utam Mystic Falls-ba vezet, Calder ott vár rám. A hotelszobám előtt állva meredek a kilincsre, hatalmas sóhajt követően kitárom a félig nyitott ajtót. Látom, ahogy a kanapén ül, tekintete üresen mered a pohárra, amiben egy adag tömény lehetett, hiszen legutóbb elől hagytam. Szívem elszorul, ahogy látom törött alakját, eddig csak elveszett volt, de most hogy élete szerelme, a társa, a jobbik fele halott. Ő maga is belehalt. Pár lépést teszek felé, nem akarom megzavarni, így csendben maradok, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék igazán. Sajnálom? Nem, ennek nincs értelme, a sajnálat sehová sem vezet. Részvétem? Nem! Hiszen én is elvesztettem egy számomra fontos ember, Alaska mindig olyan volt számomra, mintha a nővérem lett volna. Most csak a gyűrűje hever az asztalon. Érzem nevelőm határtalan dühét, kezei beleremegnek, kiélesedett hallásomnak köszönhetően a csikorgó fogait is hallom. Rám emeli pillantását, szemében még több fájdalmat vélek felfedezni, mint egy fekete lyuk, ami sosem hagy el, egy őrült örvény, ami egyre jobban húz lefelé a sötét mélybe. - Nem, te szívesen látott vendég vagy bármelyik otthonomban - megrázom a fejem, miközben alig hallhatóan ejtem ki a szavakat,, még keresem a hangomat. A pohár helyett már csak a szilánkokat szorongatja, valahol örülök neki, hogy utazás előtt kiengedtem a bennem élő szörnyeteget, így nem zavar a vér ínycsiklandó illata. Próbál kedves lenni és keresni valami fájdalommentes témát, de sosem volt a legjobb benne. Halvány, szomorkás mosolyra húzódik az ajkam széle, először csak bólintok. Nekem is éppen olyan nehéz megszólalni mint neki. - Igen, azt hiszem az is vagyok - válaszolok, ledobom a földre a táskámat. Egy kis szekrényhez sétálok, kihúzom a fiókot és kiveszek belőle egy dobozkát. A dohányzóasztalra helyezem közben leülök Calder mellé a kanapéra. Töltök magamnak egy pohár töményet felhajtom, aztán nyitom csak ki a fehér elsősegélydobozt. Adhatnék neki a véremből is, sokkal gyorsabban meggyógyulna, de ebben az állapotában kiszámíthatatlan, nem akarok semmit kockára tenni. Egyetlen szó nélkül magam felé húzom a sérült kezét, óvatosan szétnyitom ujjait és kiveszem belőle a szilánkokat. Hanyagul a tálcára dobom a csillogó darabkákat. Ezt követően megtisztítom a szilánkok ejtette sebet, majd bekötözöm. Bármennyire lassan akarom csinálni, túlságosan gyorsan végzek vele, így nincs mivel elfoglalnom magamat. Töltök egy újabb kör italt mindkettőnknek, remélve, hogy ezt a poharat már nem töri össze. - Erre szükségünk lesz - mondom felé tolva a poharat. Egyenlőre csendben ülök, hagyom hadd alkossa meg elméjében a mondatokat, amiket ki kell majd mondania. Tudnom kell mi történt pontosan, ezzel mindketten tisztában vagyunk. De egyenlőre könnyebb hallgatni. Szemem kezd elhomályosulni a rá telepedő könnyfátyol miatt, így inkább nevelőm vállára hajtom a fejem, úgy hogy ne lássa az arcomat. - Mégis hogy történhetett ez? - teszem fel a kérdést, inkább magamnak mint neki. Egyáltalán nem siettetem, természetemmel ellentétben türelmes vagyok. Mindent a maga idejében, sehova se sietek, tudom, hogy Chad megvár engem bármennyi időbe is teljen. A gyászban Calder mellett kell maradnom, nem fogom magára hagyni, ahhoz túlságosan féltem, nehogy valamit csináljon magával. Őt nem veszíthetem el!
Sejtelmem sem volt róla, ezek a modern kütyük milyen sebességgel képesek az információt szállítani, de Angel-nek küldött üzenetem egyértelmű volt. Tudnia kellett, amivel szembesülnöm kellett nekem is, amit beismerni, mint életem hibája, olyan gyorsan sikerült, mint amilyen gyorsan a halálom bekövetkezett. A hotelszoba üres. A bejutás nem nehéz és valahol kétlem, hogy mostanában betette volna ide a lábát. A bútorok valószínűleg az általános takarításnak hála nem több centis portól fakók. Felérem a területet, a vámpír és a boszorkány jelenléte is egyértelmű, érzem. De a nyomok talán hetekkel, hónapokkal megelőztek. Nem kerestem fel eddig. Próbáltam nem belefolyni a zavaros, ismeretlen kapcsolatba, amit azzal a vámpírral ápolt. Már nem az az ártatlan kislány volt, én nem az apja, a nevelője voltam, és pláne nem az a férfi, akit először megismert. A kanapén ücsörgök, üres tekintetem mereven a kezemben lévő pohárra és annak tartalmára szegezve. Az asztalon Alaska gyűrűje hever előttem. A dühöm háborítatlan, folyton remegő kezem és csikorgó fogaim mellett nyüzsgő gondolataim sem hagynak békét nekem. -Remélem nem bánod, hogy bejöttem.-nézek a lány felsejlő alakjára. Ellenben velem, az ő hallása tökéletes, nekem az sem tűnt fel, hogy belépett az ajtón. Fogalmam sincs, mióta áll felettem. Az sem tűnt fel, hogy ujjaim között a kristálypohár szilánkjai csillognak már csak, nyoma sincs az elébb még csillogó pohárnak, a benne lévő töménnyel egyetemben.-Boldognak tűnsz.-sosem voltam valami jó témakezdeményező, ezt most is láthatja. Olyan nehezemre esik megszólalni, mintha most tanulnám a szavakat. Erről nem csöpögő vérem vagy a tenyerembe nyilalló fájdalom tehet. Az a valami, ami inkább bennem tört el nem is olyan rég.
Ez a helyzet elég lehetetlen, mégis valamiért úgy ézrem még jól jöhetek ki belőle, hiszen itt van mellettem Calder. Ő az egyetlen személy, akiben feltétel nélkül tudok bízni, Chad elárult, lelkembe taposott, amit sosem fogok megbocsájtani neki, bármennyire is fáj szeretnem. Calder az ölelésemet viszonozza, tőle eltérő gyengédséggel, ami számomra éppen kapóra jön, hatalmas mosolyra húzdóik ajkam, miközben ő egy apró csókot lehel homolomra. Jól esik az érintése, akár egy szülőé, nyugalom telepedett rám neki köszönhetően. Elengedi a derekam, mozdulni készül, de mindez késő, hiszen Chad kihasználva a vámpírgyorsaságát előtte is termett, ujjaival erősen szorítva vállát, másik kezével Calder szívéhez nyúlva. Minden a pillanat tört része alatt történt, így mozdulni sem tudtam, akár egy ijedt nyúl összerezzentem és teljesen lefagytam. Nem tudtam mitévő lehetnék, kit támadjak meg. A férfit, akit mindennél jobban szeretek vagy a nevelőmet, akit még csak most kaptam vissza. Patthelyzet. Chad egy nem létező szerelmi háromszögről beszél, ami mesterem fülét is megüti. Szólásra nyitnám a számat, de Calder megelőz, verbénás késével hasba szúrja Chadet, aki a támadástól a földön köt ki és morogni kezd. Mesterem kérdése végre elér a tudatomig, tekintetünk találkozik miközben realizálom a körülöttem lévő káoszt, Chad gyilkos tekintete a szívemig hatol. Míg a kés visszatér gazdájához, aprót bólintok jelzve, hogy mindent megoldok a mga idejében. Egy lépést teszek Calder felé, sebére helyezem a tenyerem, lehunyom a szemem és gyorsan elmormolom a megfelelő igét, aminek segítségével begyógyíthatom a sebét. Éppen végeztem a művelettel, amikor meghallom Chad sziszegését, pillantásom rá vezetem, minden mozdulatát figyelem, ahogy felkel. Mielőtt bármit is tisztázhatnék ő dönt helyettem, még így is megvető a pillantása, annak ellenére, hogy porig alázott. - Chad, te ezt nem érthe... - kezdenék bele a mondandómba, de félbe szakít. Szavai hallatán gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, fejemet felemelem akár egy királynő ezzel jelzve számára, hogy igen, ez egy büntetés volt. Dúl bennem a harag, csalódottság és a gyűlölt-szerelem. Megkartam büntetni, azt akartam szenvedjen, de most látva ez belül cseppet sem tesz boldoggá. Kívülről játszom a jégkirálynőt, a sértett közönyös, gyilkos nőt, míg belül kiabál egy elkeseredett, zavarodott kislány. Esküvői csokor, mi? Látom, amint össze húzza magán a kabátot, majd elindul az ajtó felé. A testem összerándul és teszek egy lépést felé, mikor visszafordul, így megtorpanok. Állatiasan hörög, elküldve minket a pokolba, mégis tudom, hogy most zúzta porrá méltósága utolsó maradékát is. Mögötte az ajtó nagyot csattan, míg én ott maradtam zavarodottan, ijedten és elveszve. Szükségem van pár másodpercre, míg össze szedem gondolataimat és a druida felé fordulok. - Annyira sajnálom Calder! Én ezt nem így akartam... semmit sem hitettem el ezzel az arrogáns döggel, csak annyit mondtam neki, hogy fontos vagy számomra. Eszem ágában sem volt azt mondani neki, hogy közöttünk érzelmes kapcsolat van, hiszen láttam közted és Alaska közötti határtalan szerelmet. Ez az ö agyszüleménye volt. - mondom egy szusszra, majd sóhajtok - Az igaz, hogy azt akartam szenvedjen és most túl játszottam, tudatlanságát kihasználva számomra elönyös helyzetet teremtettem. Sajnálom, nem akartam, hogy bajod essen miattam - megdörzsölöm homlokom, hátha az segít a gondolkodásban. Pár lépést teszek előre majd hátra, alsó ajkamba harapok kínomban. - Bármennyi bünt követett el, bántott és megbecstelenített, én akkor is szeretem öt. El fogom veszíteni... utána kell mennem igaz? - nézek Calderre elkeseredetten, szemeim majdnem könnyben úsznak - Majd felhívlak és mindent elmondok, de most ezt el kell intéznem - igazán meg sem várom a válaszát, vámpírgyorsaságomat kihasználva elé suhanok. - Kívánj sok szerencsét! - megölelem jó szorosan, majd azzal a lendülettel feltépem az ajtót és Chad után rohanok. A vesztembe haladok, de nem érdekel az iránta érzett szerelemem többet ér az életemnél.
megjegyzés: bocsánat, a késésért köszönöm a játékot // [You must be registered and logged in to see this link.] //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 25, 2017 5:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
A szerelmi háromszög általában csak a legnyálasabb filmeken vagy könvekben fordul elő. Na jó, néha az életben is, bár eddig nem igazán voltam részese ilyennek. Nem azért, mert az élet még sosem keverte így a kártyákat, hanem azért, mert általában a felesleges harmadik kereket gyorsan megszabadítottam a szívétől, vagy feltéptem a torkát, hogy a vérében fürödjek. Igaz, általában a nő is követte őt egy észveszejtő éjszaka után, addig viszont - minden téren - de kiélhettem a szórakozási hajlamaimat, bár nyilván a gyilkos őrjöngést más emberek másképpen neveznék. Bárhogy is, meglehetősen új számomra ez a helyzet, és bármily morbid is, de azt érzem, hogy ezek ketten legyőztek engem. A kísértetboszorkány úgy lép be ide, és billegeti magát kidüllesztett mellkassal, mint kakas a szemétdombján, Angel meg olvad a puszta látványától is. Legszívesebben két ujjam lenyomva a torkomon öklendeznék tőlük, de valahogy nincs gusztusom ehhez. Ráadásul kár lenne a vacsora miatt, amit - egy szépséges r*banc képében - leküldtem a torkomon. Egész pontosan, a vérét, mert csak vámpír vagyok, de nem kannibál. Nos, van egy mondás, miszerint a győztes csapaton és a bevált módszereken ne változass. Ha az elmúlt kilencszáz évben bevált, ahogy az ilyen helyzeteket intéztem, akkor jelenleg sem leszek semminek elrontója. Igazából kár, hogy nem mehetek vissza az időben. Az eddig általam kitépett szíveket formalinba kéne helyeznem, és egy gusztusos kis tárlatot berendeznem belőlük a lakásomban. És ennek a féregnek a szíve trónolna a főhelyen. Na mindegy, soha nem késő elkezdeni. Mondjuk akkor úgy, ez a mai lesz a nyitódarab a gyűjteményemben. Tekintetem megkeresi Angelt, hogy lássam vajon mit szól ahhoz, mikor szívszerelme holtan roskad majd a lábai elé, de odáig már nem jutok el, hogy felmutassam Calder vérző szervét a levegőben. Hihetetlen, még mindig hihetetlen, hogy milyen gyorsan képes vagyok elfeledkezni róla, hogy ezek ketten nem egyszerű emberek... Mire feleszmélnék, éles, nyilalló fájdalmat érzek a gyomrom táján, aztán a lábam fura módon úgy tűnik el alólam, mintha kirántanák a szőnyeget a talpam alól. A fölre zuhanok, jókorát nyekkenve, és a szúró fájdalom okozója hamarosan a látószögembe kerül egy jókora késpenge képében. Ráadásul ahogy érzem, némileg meg is van spékelve... - Mi a p*csa.... - hörgöm a földről fektemben felfelé, mozdulni nagyon nehezen tudok, de a tekintetemmel majdnem keresztülszúrom mindkettőjüket. Legutóbb, mikor kínoknak voltam kitéve, Angel aggódva hajolt fölém - már ha épp nem ő volt, aki a problémáimat okozta büntetés címszóval - most meg áll egy helyben, mint akinek leragasztották a lábát. Pluszban olyan olvatag pillantást vet Calderre, hogy ettől a tekintettől úgy érzem, nemcsak gyomron szúrtak, hanem jó alaposan lábközön is rúgtak - persze csak jelképesen. - Minden világos... - sziszegem, nagy keservesen feltápászkodva. A verbéna, ami a kés pengéjét borította, nem volt olyan jelentős mennyiség, hogy hosszú időre kiüssön, bár az erőmet némileg lecsökkentette. Bár ha nem így lenne, azt hiszem, akkor sem tennék már semmit. Minek? Ebben a helyzetben felesleges. Itt minden, de minden világos, mint a nap. Ezúttal én vagyok az a bizonyos felesleges harmadik. - Szóval őt választod - nézek Angelre fagyos megvetéssel. Pedig jelenleg valami úgy ég a testem közepén - ahol a lelkemnek kéne lennie - mintha a verbénás kés ott hatolt volna belém. Fájó, gyötrő, kellemetlen érzés. Csak épp nem tudom a nevét. - Tehát ez volt a célod. Megöltelek, megbecstelenítettelek, és most ez volt érte a büntetés. Hogy bizokodjak, hogy reménykejek, és hogy jó alaposan pofára ejts. Gratulálok, sikerült - húzódik fanyar mosolyra a képem. - Gratulálok - nézek Calderre olyan gyűlölettel, amire csak képes vagyok. - Majd adjátok meg a címeteket. Küldök esküvői csokrot - rántom össze magamon dühödten a kabátot, aztán az ajtóig sétálok, és ott még egyszer sarkon fordulok. - Menjetek a pokolba. Mind a ketten - hörgöm, elveszítve méltóságom legutolsó maradékát is, aztán feltépem az ajtót, és kirohanok. Úgy futok el a hotelból, mint akit üldöznek, de a fájdalom elől, amit most érzek, tudom, hogy lehetetlenség menekülni. Velem marad... sokáig. Talán hosszú századokon át, és a feloldására nem lesz elég sem a gyönyör, sem a vér, sem a gyilkolás.
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
Nem kellett sem varázslónak, sem jövőbe látónak, sem gondolatolvasónak lennem. Pontosan tudtam, hogy előbb vagy utóbb megismerkedem azzal, aki volt oly drága, és megkeserítette Angel életét. Nem, mintha én a földre szállt angyal szerepében díszelegtem volna előtte, de azt hiszem, hogy az idő kezdett egy, s mást helyrehozni. Idő... nevetséges, hogy még mindig hiszek ebben a maszlagban. A szobába lépve hűvös helyett, szinte fagyos levegő fogad. Nem, mintha szívélyes fogadtatásban bíztam volna, virágszirmokban meg pezsgőben, és tűzijátékban. A farkasszem, vagyis inkább dühben fortyogó vámpír szem, ami egyenesen rám szegeződik, sokat sejtet a tulajdonos céljairól, mégis képes vagyok ezen felülemelkedni azon pillanatig, míg Angel karja körém nem kulcsolódik. Gyengéden, ami tőlem már-már távol álló fogalom, viszonozom a közeledését, és csókot lehelek puha homlokára. Érzem rajta a félelmet. Ajkamon halovány mosolynak mondható rezzenés fut át, és már épp válaszolnék, mikor Angel cseppet sem szép szavakkal fejti ki a véleményét a másik férfinak. Ha jól rémlik, valami Chad, vagy kicsoda az illető. Összeszaladó szemöldökkel engedem el a lány derekát, de mindezen mozdulat kevés, mikor a vállam könnyedén simul a férfi ujjai köré, és érzem, amit már előre tudtam. A pezsgő elmarad, helyette viszont elhiszi ez a vérszopó, hogy ő a helyzet ura, és én csak egy préda vagyok. A szívem köré szoruló marok érzése nem egyedi, éreztem már ilyet, fájdalomküszöböm az éveknek hála elég magasra szökött, így arcom csupán megremeg a hirtelen ért sokktól, amit kiváltott belőlem. -Háromszög? Látom, fogalmad sincs róla, hogy ő ki. Ahogy arról se, hogy én ki vagyok.-sziszegem fogaim között, és lehunyva szemem a maradék energiám, azt a keveset, ami sajátom, egyszerűen hasába szúrom az övemben lévő kést és egy erőteljes mozdulattal rúgom bokán, hogy keze eleresszen, és másikkal megszabadítsam a szívem a szorongató érzéstől. A késem mindig nálam van, évszázadok óta, a verbéna, amibe mártottam, eddig igen hatásosnak bizonyult, mikor szorult helyzetbe kerültem, és határozottan úgy éreztem, hogy ez a jelenlegi egy ilyen helyzettel ért fel. -Te mégis mit hitettél el ezzel a szerencsétlennel?-nézek a lányra, pár mély levegőt véve, előre roskadva, ahogy a gyógyulást várva magamtól, próbálok a két lábamon, állva maradni.-Örülök a viszontlátásnak Aingel, de megtennéd, hogy tisztáznád a helyzetet, mielőtt megpróbál megölni, vagy mielőtt nem állok jót magamért.-nézek a késre, ami könnyedén pattan vissza ujjaim közé, és próbálok levegőhöz jutni, ugyan a fehér ingem szép lassan vörösben pompázik véremnek köszönhetően. Nagyban megkönnyítette volna a helyzetem, ha valaki meggyógyít, de ezen fogadtatás eléggé biztossá tette azt az érzést, hogy gyógyulásra egyenlőre ne számítsak, és Angel-ben mérhetetlen módon csalódtam, amiért kicsinyesen elhitette a férfival, hogy fontos vagyok neki, de a gyengéd szálak nem egy apa-lánya, sőt nem is egy baráti viszonyt jelentenek. Bár Alaska és én jelenleg távol voltunk attól az állapottól, amibe egykor éltünk, és őszintén nem láttam, hogy ez változna, de ettől a hazugságtól fogalmam sincs, hogy ő mit várt. Ő tudta, hogy egy druida egyedül gyenge, legalábbis nem olyan erős távolról sem, mint csoportban. Az pedig, hogy a célkeresztet ismét hátamra ragasztotta, sok mindent elmondott arról, mi nem változott ennyi évszázad alatt sem. Rettegett az erőtől, ami benne lakozott és félt használni, ellenben mást épp úgy használt fel, mint ahogy én tettem volna. Hiába, én volnék az elrontott nevelő, aki képtelen volt kordában tartani a saját makacsságát, és nem ráerőltetni azt másra.
Ahogy a falhoz préselem Angelt, látom a tekintetén, hogy egyrészt lemondóan veszi tudomásul, hogy az ágyban fogunk kikötni, és vagy ezért, vagy az erőviszonyok miatt, de nem látok rajta hatalmas ellenkezést a tervem iránt. Talán azért nem, mert fogalma sincs róla, hogy legszívesebben most azt tenném vele, amit tettem annak idején a temetőben... Másrészt viszont láthatóan izgatja a helyzet, a puszta tény, hogy ekkora hatással van rám. Mit is mondtam az előbb az erőviszonyokról? Nos, úgy hiszem, ilyen téren két malomba őrlünk, mert mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a mi kezünkben van a póráz, és a másikunk ugrál úgy, ahogy épp fütyülünk. Bárhogy is, az elméletem megvalósításáig, és odáig, hogy eme kérdésre választ kapjak, már nem jutok el, mert az ajtó nyílik, és megjelenik az, akinek a puszta jelenlétét is a világ másik végére kívánom, ott is lehetőleg a föld alá. Nem tudok semmit erről a férfiről, nem tudom miféle, jó ember-e vagy sem, érdemeket vagy gaztetteket mondhat-e magáénak, de gyűlölöm őt, az első másodperctől kezdve. Pedig az ellenem elkövetett bűne mindössze az, hogy megkapja Angeltől, amire én a jelek szerint hiába áhítozom. Ahogy hallom a becézéseket, és érzem a köztük lévő vibrálást a levegőben, ölni tudnék, végigtombolni a várost, és vérfolyammá változtatni a világot, vagy épp lerángatni istent a mennyből, és rátaposni a tényért, hogy hagyta, hogy valaki más legyen győztes abban a harcban, amiben én eredendően csak vesztes lehetek. Hogy levezessem a bennem felgyűlt indulatot, kiszolgálom magam az Angel által előbb felkínált itallal, bár ahogy őt ismerem, szívesebben venné, ha whisky helyett verbéna lenne a pohárban, sőt azt is kinézem belőle, hogy önként, és vidám dudorászással ő maga töltené meg az üveget számomra. Ha a vámpírok tudnának hányni, akkor meg már öklendeznék a mézesmázos szavait hallgatva, amiket Caldernek címez, míg az említett ott áll a szoba közepén, megfeszülő állkapoccsal és izmokkal, és tisztán látni a tekintetéből, hogy miféle gondolatokkal van irántam. Egészen pontosan úgy méreget, mintha egy új, különösen gusztustalan bogárfajtát fedezett volna fel. Miközben igyekszem a véleményemet szópárbaj formájában a boszorkány-kísértet tudomására hozni, magamhoz rántom Angelt, magasról téve az ellenkezésére. Már csak attól a ténytől, hogy érzem hajának illatát, bőre selymességét az enyémhez simulni elvesztem a fejem. Az érzékeim életre kelnek, azon kapom magam, hogy át akarom ölelni, meg akarom csókolni, és nem engedni el magam mellől, ha szükség hozza, hát Calderral is megküzdeni, hogy visszajöhessen velem New Yorkba. Bármi is az az érzés, ami ilyen különös viselkedésre, vagy tettekre sarkall, néhány pillanatig érzem a győzelem mámorát. Látom, milyen tekintet vet rám Angel, és a lelkem mélyén lakó lény diadalittasan üvölti el magát. Épp azon dolgozik az agyam, hogy a legsértőbb jelzők keretében vegyek búcsút Caldertől, és kívül legyek a küszöbön - Angellel magam mellett - amikor is dédelgetett álmaim úgy pukkannak szét, mint a buborék. Mert bármit láttam is előbb a világ legédesebb, és legbajkeverőbb boszorkányának szemében, az most kihúny, mintha az a fény sosem létezett volna. Szembe fordul velem, és megdöbbenek. Ahogy ebben a pillanatban tekintetét az enyémbe fúrja, nem látok sem odaadást, sem boldog csillogást. Úgy tekint rám, mint azon az éjszakán, mikor rájött, hogy ki is vagyok valójában, és mit tettem vele annak idején. Szinte tapintom a felém áramló megvetését, és kőkemény gyűlöletét, és még mielőtt megszólalna, valami a lelkembe hasít, olyan fájón, és élesen, mint egy kés. "Csak azért nem kellett volna idáig elutaznod, inkább menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél. Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törödést, söt szeretetet sem! Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg!" Hallom a szavait, de néhány pillanatig fel sem fogom őket. Ez alkalommal nem a sértett büszkeség beszél belőle, vagy a dac, hanem a félreérthetetlen gyűlölet. Döbbenten hátrálok egy lépést, és tudom, nem kell tükörbe néznem hozzá, hogy tudjam, elsápadok. Szavai sebet tépnek rajtam, mintha újra apám ostorát érezném suhanni a levegőben, hogy lesújtson rám. Csak ezek a szavak épp nem a testemen hagynak nyomot, hanem a nem létező lelkemen tépnek mélyen tátongó sebet. Dermedten állok, a súlyos szavak megsemmisítenek. Szeretnék visszavágni, de képtelen vagyok rá, csak nézek Angelre hitetlenkedve. Nincsenek szavaim, sem tetteim, amikkel képes lennék ellensúlyozni azt az iszonyatot, ami elárad bennem. Ez nem fájdalom, ez nem megbántottság, amit érzek. Ez nem más, mint a totális megsemmisülés. Aztán ebből a nihilből egyetlen érzés emelkedik ki, az amit már Angel oly jól ismerhet részemről: a harag. Úgy kapaszkodom ebbe, mint fuldokló a kötélbe, mert végre, valaki helyretette világom alapjait, amit az elmúlt egy hónapban egy nő ingatott meg. Igen, igaza van, minden szavában ott van a megmásíthatatlan valóság. Ez vagyok, egy rém, egy szörny, aki egyenesen az éjszakai lidércnyomásból kelt életre. Ha ezt várja tőlem, akkor nem okozok csalódást. Egy mozdulat... csupán ennyi. Elkapom Calder vállát, sarkon fordulok, miközben magam elé penderítem őt, hogy immár így álljunk szemben Angellel. Elől Calder, én a háta mögött, és miközben egyik kezemmel lefogom, másik kezemmel a szíve környékét markolom meg. Neki legalább van... érzem tenyerem alatt a kemény dobbanásokat, és válla felett a dühtől eltorzult arccal meredek Angelre. - Van egy jobb ötletem, szívem - sziszegek gúnyosan. - Mit szólnál, ha egy életre megoldanánk ennek a háromszögnek a problémáit? A szerelmedet visszaküldöm a pokolba, ahonnan idejött. Ígérem, a szívét megtarthatod emlék gyanánt - vigyorgok gúnyosan. - Oh, ne nézz így rám édesem - teszem hozzá kaján csúfondárossággal. - Egy szív nélküli szörnyetegtől, aki nem érdemel könyörületet vagy szeretet, mégis mit várnál? - teszem fel a bónuszkérdést, arcomon szinte megszállott vigyorral, miközben a lelkem legmélyén - ott, ahol senki nem láthatja - életemben talán először keserű könnyeket ejtek. Valamit akartam tőle...valamit akartam Angeltől. Akartam, hogy mást érezzen irántam, mint megvetést, és gyűlöletet, és sosem hittem volna, hogy ennyire tud fájni a felismerés, hogy nem kaphatom meg.
Kérdésemre nem válaszol, hanem hideg felvont szemöldökkel kérdez vissza a megszólítás miatt. Tipikus Chad, amire egy szemforgatással válaszolok csak, nincs kedvem veszekedni vele, hiszen minden együttlétünk azzal kezdődött vagy fejeződött be vagy kettő az egyben. Kajánul érdeklődik, de erre sem vagyok hajlandó válaszolni, nincs értelme. Mindketten tudjuk, ha az ágyban kötünk ki, akkor olyan szavak hagyják el ajkaimat, amit nem gondolok komolyan. Látom rajta, ahogy meghökken, miközben én fuldoklok a nevetéstől. Ezt követően nem hagyom szóhoz jutni, mézédes hangon csivitelek Calderről, amivel tudom, hogy egy jókora kést forgatok a nemlétező szívében. A bosszú édes, főleg ilyen tálalás keretén belül, diadalittas mosoly terül szét az arcomon, ahogy látom vérben forgó szemeit, mérhetetlen gyilkolási vágyban ég. Mélyen legbelül reménykedtem, hogy ezt fogom kiváltani belőle, szívem heves zakatolásba kezdett, egyetlen pillanat alatt izgatottá váltam. Most már biztosra tudom, hogy fontos vagyok számára és nem csak testileg, hiszen egy légyottra bármelyik kurva elegendő lenne. Gondolataimba merültem egy pillanatra, így nem is számítottam a reakciójára, már csak azon kaptam magam, hogy testével a falhoz présel, két kezemet a fejem mellé nyomja, miközben az arcomba morog, akár az a kutya, akitől megmentett egy hónappal ezelőtt. Elfelejtettem volna? Ugyan már, ezt ő sem gondolhatja komolyan! Ruhámra téved a tekintete, tudom mi a következő naprendi pont, ismerem ezt a nézést és azzal is tisztában vagyok, hogy vehetek új ruhákat magamnak. De erre nem kerül sor, a kilincs lenyomódik és kitárul az ajtó. Még mielőtt megszólalna tudom ki lett a megmentőm újfent. Érdes baritonján ejti ki a legkedvesebb becézést, Chad mögül rá meredek, miközben ő Chadet nézi. - Calder... - ejtem ki alig hallhatóan a nevét - ...eljöttél - rebegem csillogó szemekkel, majd elér a tudatomig a mondandója. Szívem hevesen ver, tudom, hogy megérzi ha kellemetlenül érzem magam, hiszen kiskorom óta vigyázott rám, azt hiszem kialakult közöttünk egyfajta kapocs. Nem rezdül az arca, de tisztában vagyok vele, hogy az állkapcsa megfeszült, ami frusztráltságának a jele. Egyik szemöldöke megrándul, miközben halkan kuncogok mondandóján, miszerint Chad modorán van mit javítani. - Tudod, hogy sosem bánom a te társaságod és igen, ebben egyetértek veled - vigyorgok akár a vadalma. De belém fagy a szó, ahogy meghallom Chad reakcióját és gúnyos mosolyát, engem elengedve Calder felé fordul teljes testtel. Féltékenységét hallva nő a büszkeségem és egyre erősebbé válik a gondolat, hogy ő is érez valamit irántam. Csípős megjegyzése hallatán kinyitnám a számat, hogy vissza szóljak, de nincs rá időm, mert folytatja a kis monológját, ahogy szokta. Egy pillanatra kétségbe esek és Calderre pillantok könyörgően, hogy ne buktasson le a vámpír előtt, hogy mi közöttünk soha, semmi nem történt. Közben Chad magához ránt a megszokott becézése kíséretében, miközben szemmel már tucatszor megölte drága mesterem. Úgy tesz, mintha itt sem lennék, sőt a véleményem sem érdekli igazán. Felmegy bennem a pumpa, de még mielőtt hangot adtam volna nem tetszésemnek el is feledteti velem. Városokon és heteken át kerestem őt. Szerelmesen nézek fel rá, de el is múlik a varázs, megint fenyegetőzik és szíveket akar tépkedni. Szemeimet forgatom, apró mosoly bujkál a szám sarkában, mivel minden szava ellenére menthetetlenül oda vagyok érte. Míg kiszolgálja magát az előbb kitöltött itallal, addig kihasználom az alkalmat és elhúzódok tőle. - Nem Brannagh! Semmit se fogsz tölem hallani, ahhoz ott van az egyik kurvád a sokból. Miért nem hívtad fel valamelyiket, hogy sikítsa a nevedet? - teszem fel a gúnyos kérdést. Felhúzom az italt, majd az asztalra vágom a poharat, hogy az majd' összetörik. - Csak azért nem kellett volna idáig elutaznod, inkább menj vissza a pokolba, ahonnan jöttél. Igazad volt, nem érdemelsz könyörületet, sem törödést, söt szeretetet sem! Egy romlott féreg vagy, maga a megtestesült szörnyeteg! - köpöm a szavakat felé, majd elindulok az ajtó felé - Amúgy is, mint láthatod nélküled is remekül elvoltam - szorosan Calder mellé állok és rá nézek kérlelően, hogy le ne buktasson. Remélem minden egyes tettemet megérti és nem fog érte elítélni, mindkettejükre szükségem van. De Chad az utolsó találkozásunk alkalmával vérig sértett, egészen addig nem vagyok hajlandó elmondani neki az igazságot, míg bocsánatot nem kér. - Azt hittem el sem jössz, hiányoztál! - megölelem a druidát, majd egy apró puszit adok az arcára. Újra Chadre meredek, gyűlölni akarom teljes szívemből, de ahogy elveszek tekintetében tudom ez képtelenség. Igaza volt Caldernek, képtelen lennék bántani, mert gyengévé tett, engedte, hogy bele szeressek. - Most utoljára mondom el, nem vagyok a kurvád, mint azt, ahogy gondoltad - szemeim szikrákat szórnak felé. Kívülről azt mutatom, amit az agyam diktál, de belül a szívem most hullik újra apró darabjaira és az egyetlen mentsváram a mellettem álló férfi, csak benne bízok feltétel nélkül.
Angel önkéntelen reakcióját - és a szemeiben egy pillanatra megcsillanó félelmet - látva elönt a káröröm, vagy legalábbis valami kéjes megelégedettség. Imádok ilyen hatással lenni a nőkre... még azokra is, akik a jelek szerint vannak annyira fontosak számomra, hogy városról városra szaglásszak utánuk. Aztán a következő pillanatban - mintha ő maga is rájött volna, hogy ezzel az én pozíciómat erősíti - a másodpercnyi ijedtség máris kihuny a tekintetében, hogy átadja a helyét az utálatnak, és megvetésnek. Ó igen, ezt már ismerem jól... így nézett rám akkor is, mikor az észvesztő d*gásunk után rájött, kivel is fekszik egy ágyban, és hogy az ismeretségünk hosszabb időre datálható, mint egy mámoros éjszaka. Más talán most némileg letörne, ha így nézne rá egy nő, bennem viszont újfent felébreszti a vadászösztönt. Megkaptam már őt, minden létező módon, ahogy csak egy nőt lehet - legalábbis testileg - jelen helyzetben viszont úgy látom, kezdhetem elölről a megpuhítását. Én pedig mindig örömmel fogadok mindenféle kihívást. - Oh, szóval újra Brannagh vagyok? - vonom fel hűvösen a szemöldökömet. - A te szádból a Chadet jobban szeretem. Vagy azt arra az időszakra tartogatod, amikor épp rajtad fekszem? - érdeklődöm kajánul, aztán érezhetően meghökkenek, mert fogalmam sincs, miért tör ki velőt rázó hahotában. Szinte kétrét görnyed a nevetéstől, ez pedig egyrészt elképeszt, mert nem értem a szituációt, másrészt bosszant, mert nem szoktam megtorlás nélkül hagyni, ha valahol én vagyok a gúnyolódás tárgya. Megszólalni azonban nincs alkalmam, Angel megteszi helyettem is. Kimondja azt a nevet, amitől a "gyilkolási vágy" feliratú kapcsolót azonnal ON állásba kattintom magamban. Főképpen azért, mert olyan lelkendezve áradozik arról a féregről, mintha megnyerte volna a lottó főnyereményét, és érek a gyanúval, hogy alig várta, hogy ezt az információt bármikor is az orrom alá dörgölhesse. Abban a pillanatban pedig, ahogy elképzelem őt egy másik férfi karjaiban, kontrollálatlanul támad fel bennem a sértett önérzet, és az a régi Chad, akitől nyüszítve menekült a föld alá mindenki. - Micsoda? - sziszegem dühösen, szinte vérben forgó szemekkel, aztán odapattanok Angelhez, testemmel a falhoz préselem, és két kezét feje mellett a falhoz szorítva morgok az arcába, mint egy nagyon rosszkedvű, nagyon dühös kutya. - Úgy tűnik nem kellett sok idő, hogy elfelejts, szívem - csikorog a hangom. - Pedig mintha jó lett volna velem neked, legalábbis emlékeim szerint. De ha esetleg elfelejtetted volna, szívesen emlékeztetlek - téved a tekintetem ruhája felé, és épp azon gondolkodom, hogy szaggassam le róla a göncöket anélkül, hogy a boszierejével szétszedné az agyamat - ahogy már párszor megtette - amikor is kinyílik hátam mögött az ajtó, és besétál valaki, akit be sem kell mutatni, anélkül is tudom a másodperc tört része alatt, hogy immár kivel állok szemben. - Nocsak, a kísértetkirály - vigyorgok rá gúnyosan, és Angelt elengedve teljes testtel az érkező felé fordulok. - Mondhatnám, hogy örvendek a találkozásnak, de nem akarok hazudni. Nem tudom, miféle átok vagy csoda hozott téged vissza az élők világába, de reménykedem benne, hogy nem tart sokáig. Addig meg becézgesd csak kedvedre a te... hogy is mondtad? Angyalkádat - jegyzem meg meglehetősen csípősen. - Csupán hagy világítsak rá a tényre, miszerint az én fülembe ennél kedvesebb dolgokat suttogott, miközben éppen... - vonogatom a szemöldökömet. - És még fogok is hallani tőle ilyen szépeket. Ugye, szívem? - rántom Angelt magamhoz, és villogó szemekkel meredek Calderre. - Nyilván nem várod el, hogy itt hagyjam Angelt veled. Egyrészt, mert nem véletlenül kerestem őt városokon és heteken át, másrészt meg már megtapasztalta, milyen egy igazi férfi. Ha ez esetleg összetöri a szívedet cimbora, szívesen megszabadítalak ettől a szervedtől - fordulok aztán meg, és önkényesen élve az előbb felkínált itallal, kiszolgálom magam egy fél pohárnyi whiskyvel.
When we take action to avenge the ones we love personal justice collides with social and divine justice. We become judge, jury, and God.
A pillanatok időzítésében jó voltam. Egyszer csak felbukkanni, majd eltűnni, akár az éjszakai vándor a sikátor sötétjében. Senki sem találhatott rám, bárhogy is keresett. Így talán Angel sem lepődik meg azon, hogy megjelenek nála. A városban nem tudtam, hogy állandó vagy ideiglenes lakosztálya van, ennek kiderítésére pedig külön nem térnék ki. A jó helyen, jókor és jó emberektől való kérdezgetésben igen nagy tapasztalataim vannak. Napokig nem vitt rá a lélek, hogy felkeressem őt, vagy Alaskát. Miért? Leginkább valami belső gát tartott a régi énem és a borús jövőmbe szemlélő alak között, és egyik sem vonzott annyira, hogy a vékony cérnaszálon előre vagy hátra mozduljak. Végül mégis kihátráltam a döntésből, és csak cselekedtem, úgy, ahogy mindig. Figyelmesen haladok el a szobaajtók előtt, alig hallható léptekkel, egyre figyelve a szobaszámokat, míg a megfelelőhöz elérve egy pillanatra megállok, és szinte érzem, ahogy véremben megpezsdül valami. Nincs egyedül, ezt a kiszűrődő zajokból is hallom. A rejtőzködés képessége most is a maga tökéletes alkalmazásával lesz úrrá rajtam, nem mozdulok, még annyira sem, mint eddig, levegőt pedig eszembe sem jut venni. A szívverésem érzem, ahogy lelassul, és várok. Várom a megfelelő pillanatot. Amikor valamilyen belső indíttatás arra vesz rá, hogy megmozduljak, lenyomom a kilincset, és ahogy kitárul előttem az ajtó, végigmérem a férfit, aki köztem és Angel alakja között áll. Régen is éreztem, ha a lány valamiért bajban, de legalábbis frusztrálva és kellemetlenül érzi magát egy helyzetben, ez most sincs máshogy. -Remélem nem bánod Angyalom, ha megzavarom a felettébb kellemes társalgásotokat Mr. Brannagh-al...-nézek a férfira és még hozzáteszem, mintha nem volna nyilvánvaló, hogy ő az a rejtélyes férfi.-ha jól sejtem.-a hallottak alapján roppant felemelő társaság lehetett, arcom nem rezdül, ám ha Angel rám is néz, megfeszülő állkapcsom láttán a nyilvánvalót észreveheti. Nincs jó kedvem, hogy itt látom ezt a férfit, és pláne nincs ínyemre, hogy egy beszélgetésbe is kell kezdenem ennek hatására. Még akkor sem, ha voltaképpen én voltam a hívatlan vendég, akinek ebben a szerepben ezzel a ténnyel és érzéssel együtt kell tudnia élni. Csakhogy tipikusan nem vagyok az a típus, aki bármivel és bárkivel óhajt és akar azonosulni vagy alkalmazkodni. -Abban igazad volt, hogy a hölgyekhez való modorán lenne mit csiszolni.-rándul meg egyik szemöldököm, emlékezve arra a pár szóra, amit a beszélgetésükből volt szerencsém elcsípni.
Gondolataimból egy erőteljes hang szakított ki, ami az ajtó felől érkezett. Eltelt egy másodperc, mire tudatosult bennem, hogy valaki kopogott, ajkamon hatalmas vigyor terült szét. Ugrásszerűen siettem a hang irányába, lépteim zaja törte meg a kínzó csendet, míg kis szőrgolyóm sértődötten sajátította ki magának a kényelmes francia ágyamat. Reményekkel telve nyitom ki az ajtót, hiszen drága mesterem látogatását várom napok óta. Végre, itt van ő! De nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen az érzelemmentes, mégis oly kedves arc helyett egy másikkal találtam szembe magam. Kék és zöld szemeibe meredek, míg sajátomból határtalan meglepettség suárzik, ajkaim elnyílnak, hiszen nem őt vártam. Sőt! A hátam közepére sem kívántam, azok után, ahogy akkor éjszaka elbánt velem, szívembe taposott és lelkem ezer darabra törte egyetlen mondatával. Reakcióm láttán elneveti magát, majd ördögi vigyor és egy felvont szemöldök keretein belül érdeklődik hiánya felől. Önkéntelen hátrálok egy lépést, nem akarok a közelében lenni az agyammal tudom, míg testem minden porcikája utána áhítozik, szívem kibírhatatlan ütemet diktál, mióta újra elvesztem tekintetében. Az alkalmat kihasználva beljebb lép, majd tovább magyaráz, mintha egy ostoba újszülött lennék. Fogamat szívom, ajkaim egy vonallá préselődnek, míg ő bezárja maga mögött az ajtót, ketten maradtunk mint már olyan sokszor azelőtt. - Mit keresel itt Brannagh? És a legfontosabb kérdés, mit akarsz tölem? - szűröm ki a fogaim közül a kérdéseket, miközben szemeim szikrákat szórnak felé. Látom,a hogy felméri a szobát, először meglepődik, majd valamiféle elismerés csillan meg szemeiben. Legalább egy valamiben egyet tudunk érteni, ez a szoba éppen súrolja az elvárásainkat. Egy pillanatra elidőzik a lakótársamon, csodálom, hogy még nem jelent meg kettőnk között fújtatva az a kis szörnyeteg. Úgy tűnik a sértettsége erősebb, mint a védelmező ösztöne, amúgy sem számít mit tenne, hiszen semmi esélye sincs egy vámpírral szemben. Kérdése hallatán magasba szökik egyik szemöldököm, csattanó hang hallatán megrezzenek, látom az elégedettséget arcán, de ahogy az előbb én most ő fog csalódni. Mégis mit kellen átbeszélnünk? Ugyan már... nem akarok vele beszélni, ha csak nem bocsánatot kérni jött ide. Ez a gondolat suhan át elmémen, testem még mindig rázkódik, majd hangos kacajban török ki. Percekig maradok így, hátam ívben meghajlik, míg kezemmel a hasamat fogom, a röhögőgörcsöt követően letörlöm szemeimből kifolyó könnyeket. Kiegyenesedve diadalittasan mosolygok rá, miközben tekintetm az övé fúrom. - Te tényleg azt hiszed, hogy mellöled léptem le és, hogy elöled menekültem ide? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba vagy. De repesek az örömtöl, hogy itt vagy - hangomban mérhetetlen gúny és irónia van, ahogy az utolsó mondatot ejtem ki - Ha már annyira beszélgetni akarsz, akkor tudnod kell miért vagyok itt.... Egyetlen személy miatt várok, ebben a poros kisvárosban, megint találkozni akarok vele, azt mondta majd keres - nevetek keserédesen, szemeim reménytől csillognak - Calder él! - vigyorgok, akár kisgyermekként. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel kihúzom a gyufát Chadnél, de nem érdekel. Látni akarom, ahogy szét veti a düh, azt akarom, hogy tomboljon és legyen igazán féltékeny. Ha féltékeny, akkor ő is érez valamit irántam, akkor szeretnie kell és éppen annyira akarnia, ahogy én őt - teljes szívemből - örökké. - Szóval miröl akartál társalogni? Egy italt? - teszem fel a kérdéseket. Mielőtt bármit is válaszolhatna a vitrines szekrényhez megyek, egy ritka üveg bourbon és két pohár társaságában helyet foglalok a kanapén, kristályokba töltök 4 centnyi alkoholt mindkettőnk részére. Ezt követően nézek fel rá újra, rezzenéstelen arccal várok. Kezdődjék a játék!
Egy poros, szinte a térképen is alig szereplő kis város: ez Mystic Falls. Sosem jártam még erre, de hallottam a hírét. Itt van, itt él a forrása a természetfeletti világnak, és gyűjti össze az utcákon a vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, és más lények csoportjait. Különös, hogy itt mégsem dúl olyan háború, mint New Orleansban, ahonnan alig néhány hónap alatt inkább szedtem a sátorfámat, némileg békésebb környékre. Nem mintha ellenemre lenne a harc, vagy vérontás, egyszerűen csak nem volt kedvem eltűrni, hogy egy ősi vámpír család úgy tartsa, mások - főképp célzok itt önmagamra - fölé emelkedhetnek, csupán származásuk révén. Beautózom a városba, járok-kelek az utcákon. Itt egy főutca, amott egy bár, a harmadik helyen étterem... a szokásos amerikai kisváros, ahol mindenki ismeri a másikat, és ahol a hét legnagyobb eseménye az asszonyok vasárnapi főzőversenye. Képtelen lennék ilyen helyen élni, túl csendes ez a környék New York zajongása és zsúfoltsága után. Abban is erőteljesen kételkedem, hogy Angel túl sokáig létezne itt, nyilván afféle menekülés közbeni állomásnak használja ezt a koszfészket. Hogy ki elől menekül? Nyilván tőlem, de csupán részben. Kezdem úgy érezni, hogy valójában önmaga elől menekül, de ez esetben nincs segítség számára, hiszen a saját gondolataival és érzelmeivel folyamatosan össze van zárva. Én most egy ajánlattal érkeztem hozzá, és meglepő módon némileg idegesen, szorongva várom, mi lesz a válasza. Ugyanakkor düh is dolgozik bennem. Még soha, senki nem mert faképnél hagyni, nem épp kedves szavak vagy tettek közepette. Remélem nem is reméli, hogy ha valaha nyomára bukkanok, szó nélkül fogom hagyni a legutolsó manőverét. Noha a megbízottam a város határán elvesztette Angel nyomát, engem sem ejtettek a fejemre. Csupán egy halott zsaru, egy lopott jelvény, és egy fénykép a hölgyről, ennyi kellett hozzá, hogy minimális kérdezősködés után máris útba igazítsanak, és a hotel előtt megállva némileg gúnyosan mosolygom el magam. Következetesnek épp nem mondanám Angelt. Ha valaki rejtőzni akar, tegye azt a legnévtelenebb, legútszélibb hotelban, mint a város legnívósabb hoteljában. Néhány száz év ide vagy oda, de még mindig van mit tanulnia, és szívesen leszek a tanárja. Oh igen... szinte felpezsdül a vérem a gondolatra, mennyi mindent taníthatnék neki, és mit várhatnék el tőle viszonzás és fizetség gyanánt. Belépek a recepcióra, egy kedves, megnyerő mosoly elég a pult mögött ácsorgó lánynak, hogy máris levegyem a lábáról. Zavartan piszkálja a haját, elpirulva vet rám néha egy-egy pillantást, míg remegő kezekkel elém tolja a bejelentőkönyvet. Szinte már az első oldalon elém villan Angel kézírása. Nem kétséges, csakugyan itt van, még ha ez igencsak messze is esik a lapulástól. - Köszönöm, szépségem - kacsintok rá a fiatal lányra, aztán hátat fordítok, és alig egy perc múlva már a mintás szőnyeggel borított lépcsőket rójja a lábam. Első emelet, második... a főlépcső után a folyosó éles kanyart vesz balra, és szinte a másodperc tört része alatt tudom, hogy jó helyen járok, mert máris megcsap a jól ismert illat, amit halandó ember meg sem érez. Lépteim halkan surrannak a folyosó vastag, vörös szőnyegén, mígnem megállok a harmadik ajtó előtt. Itt érezhető legjobban Angel semmi mással össze nem hasonlítható illata, amitől sátáni vigyor tolul az arcomra, elképzelve, vajon milyen arcot vág, ha meglát majd, és rájön, hogy bármit is tett, előlem nem tud elrejtőzködni... Felemelem a kezem, bekopogok. Alig néhány másodperc, felhangzik bentről a léptek kopogása, és kinyílik az ajtó. Ettől legszívesebben mérgesen csóválnám a fejem, mert meglehetős gondatlanságra vall, hiszen bárki állhat a küszöbön. Talán olyan is, akit épp maga után szeretett volna hagyni. Konkrétan én. Ahogy az ajtó sarkig nyílik, meglátom a barna hajzuhatag lebbenését, majd a varázslatosan kék tekintete, alatta pedig az döbbenten elnyíló, tökéletes O-t formáló száj minden szónál beszédesebben elmondja, hogy nem, erre a meglepetésre aztán tényleg nem számított, és reakciója láttán hangosan elnevetem magam - azok után, hogy kilépett az életemből, most először. - Hello, szívem. Mondd, hogy hiányoztam - vigyorgok rá ördögien, és felvonom a szemöldökömet. Látom, ahogy hátrál egy lépést a meglepetéstől, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy belépjek a küszöbön. - Tudod, miért kedvelem a hotelszobákat? - kérdezem, mintha csak egy szimpla csevegés miatt jöttem volna el idáig. - Mivel nem te vagy a tulajdonos, ezért hát beléphetek invitálás nélkül is - teszem hozzá sokat sejtetően, és bezárom magam mögött az ajtót, kirekesztve ezzel a külvilágot. A másodperc tört része alatt felmérem a szobát. Meglehetősen elegáns, és megüti az általam is elvárható minimális nívót. Meglepő egy ilyen kis városban az efféle luxus. Túl sok személyes tárgyat nem látok szétpakolva, csak egy jókora macska dorombol jólesően a franciaágyon. - Tényleg úgy hitted szívem, hogy csak úgy hagyom, hogy lelépj mellőlem? - teszem fel aztán a bónuszkérdést, és egyik kezemmel belecsapok a másikba, mire láthatóan megrezzen, ami mély megelégedéssel tölt el. - Úgy hiszem, lenne mit átbeszélnünk, úgyhogy ejtsük szerét. Akkor is, ha nem akarod.
Azt szokták mondani, "Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén." Mégis én kristálytisztán emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna az a pár nap, ami a vég és a kezdet is volt számomra. Az első, még kislány koromban történt, mikor Ő megmentett azoktól a beteg emberektől, akik képesek voltak a családomnak hívni magukat, mikor jópénzért túladta volna rajtam. Ki tudja, mi lenne most velem, ha akkor nem talál rám. Otthont adott nekem, befogadott a népe, amiért hálás voltam, a legjobb akartam lenni. Mindent megtettem azért, hogy valamikor büszke legyen rám, de csalódtunk egymásban. A második az a végzetes nap, mikor ellenük fordultam és segítettem bezárni és élve eltemetni őket. Még mindig magam előtt látom a vádló tekintetét, mielőtt betemeti a drága anyaföld. Hibát követtem el akkor, amiért keserédes árat fizettem. Ha az nap nem vagyok a sírjuknál, tlán másképp alakult volna az életem. Nem talál rám Ő és nem tesz szörnyszülötté. Az volt a harmadik nap, mikor utolért a végzet, megölt az a szörny, ugyanakkor egy új élettel ajándékozott meg, aminek köszönhetően még mndig lélegzek, járok és használhatom az erőmet. Halhatatlanná tett, nem fog rajtam az idő, ahogy a felejtés pillangója sem. Igen, ez a pontos kifejezés arra az idézetre... Most sem értem igazán miért kellett így alakulnia, de esélyt kaptam rá, hogy kijavítsam azt a hibát. Mégis mikor megbűvöltem a jelem, nem gondoltam volna, hogy valaha sikerrel járok. Két hete tartózkodom ebben a poros kisvárosban, mit úgy hívnak Mystic Falls, idejövet tudtam mit akarok, foggal-körömmel tudtam volna érte küzdeni. De a célom út közben átalakult, a bosszú lángja, mi mardosta a szívem kialudt és átvette a helyét egy új érzelem és gondolat. Vissza akarom kapni a családom, szükségem van rájuk, hiszen ők neveltek fel, mintha csak a kislányuk lettem volna. Nyughatatlan elmémbe burkolózva sétálok egészen a vároi hotelban lévő lakosztályomig. Még ide érkezésem éjszakáján kivettem egy nagyobb szobát, ami éppen megfelelt magas igényeimnek. Az ajtó előtt állva elfordítom a kulcsot, a zár enged szorításában, hallom a kattanást, miközben a fejemben is hasonló hangja lehet a fogaskerekeknek. Becsukódva magam mögött, megkönnyebülten sóhajtok egyet, míg megszabadulok a felesleges cipőtől és kabáttól. Apró lábak koppanását hallom, motoszkálást, egyből megérzem a köezeledő jelenlétét. - Szia kicsim! Megjöttem! - veszem fel egyből a felém futó szörgolyót. Örömét kifejezve hozzám dörgölőzik, doromboló hang kíséretében, miközben leülök a kanapéra. Nem sokkal beköltözésem után tettem szert a lakótársamra, aki egyik éjjel beszökött a nyitott ablakon és azóta nem hajlandó magamra hagyni. Meglepő volt a közelsége, hiszen a legtöbb állat elmenekült előlem miután megérezte a másik oldalam. Az első éjszakánk alkalmával megmutattam neki sötétebb mivoltam, azt gondoltam fejvesztve elmenekül, de tévednem kellett. Felborzolta szőrét és fújtatni kezdett támadó állásba állva, mire elkapott a nevetés. Tetszett a stílusa, valahol magamra emlékeztetett ez a harcias cica, így megtartotta. Azóta kényleten vagyok vele osztozni a hatalmas francia ágyon, amit nem bánok. Simogatni kezdtem, mire mindkettőnkre érthetetlen nyugalom telepedett, újra elmerültem a gondolataimban. Nem terveztem ilyen hosszú ideig itt maradni, hiszen elértem, azt, amiért jöttem. Találkoztam Calderrel, rendeztük a nézeteltérésünket, sőt azt hiszem az Alaska-val való találkozásom se sikerült olyan rosszul. Mégis valami maradásra buzdít, talán az utolsó szavai voltak azok. Majd kereslek. Igen, minden bizonnyal, azért ülök itt már századszorra átgondolva mindent, mert tudom, hogy keresni fog. Tudja mennyire sokat jelent nekem, ő a családom, ahogy -bármennyire próbálom tagadni - Chad a szerelmem.
megjegyzés: remélem elmegy kezdőnek // [You must be registered and logged in to see this link.] //
Kezdőlap
köszönöm a játékot 
// 