Azt mondják, hogy az emberek változnak, ahogyan a világ is és persze a jóság örök. Ekkora szarságot is csak az idióták tudnak kitalálni. Az emberek nem változnak, ugyanolyan rothadó lelkek, mint egykoron voltak, csak megtanulták díszcsomagolásba öltöztetni magukat. Ahogyan arra is rájöttek, hogy ha kitalálnak mindenféle kütyüt, akkor még inkább elrejthetik ezt az egész dolgot a másik elől, hiszen már személyesen se kell találkozniuk. Ravasz egy népség volt mindig is a porhalékony halandó, de az anyatermészet eszén még mindig nem képes túljárni, igába hajtani őt. Legfeljebb ideig-óráig megtűri a természet az, hogy kedvük szerint tiporják szét azt, ami oly régóta áll, de csak azért, hogy utána nagyobb pusztítást végezhessen és élvezettel nézhessen azt, ahogyan a tehetetlen emberek fejet hajtanak és a vérük lesz a legédesebb tápanyag az anyaföldnek.
Én mindig is tiszteltem a természetet, hiszen boszorkány lévén onnét nyerjük az erőnket. A természet és mi egyek vagyunk, ha atzt pusztítják, akkor minket is pusztítanak. Elég csak az idióta boszorkányüldözésekre visszagondolni. Tény, hogy égettek el valódi boszorkányt is a máglyán, de ha igazán ügyes volt egy boszorka, akkor nem őt, hanem egy ártatlan jutatott oda. Persze, most jönne az, hogy hát nekünk nincs szívünk? Vagy legalábbis nekem? Van, s pontosan olyan sötét, mint a varjuk tollazata, vagy legalábbis imádom ezt híresztelni, az meg már más kérdés, hogy ez az igazság vagy nem. Sokak szerint a fejemmel is gond van, de inkább csak meglátom azt, amit az oly ártatlan és naivan hívő társaim nem. A jóság képlékeny, ahogyan nem is tart örökké. Mármint az érdekek mindig is előrébb lesznek, mint az önzetlenség, aki pedig ezt nem látja az vak és bolond. Ennyire roppant egyszerű a képlet.
Régóta éltem már, sok tanítványom volt, ahogyan sok életet is vettem el, s még hasonló dolgok. Akár balladákat is lehetne róluk írni, de mi értelme lenne? A kutyát se érdeklik ezek, a diákok is csak azért olvassák, mert muszáj, de persze ott se lehet tanítani mindent, mert a végén az „ártatlan” lelkünk romlásnak indul. Szerintem már születés után annak indul, de hát senki se kérdez engem. Talán jobb is, mert a végén belőle készülne a leves. Hallotta hírét, hogy itt lappang az a leányzó is, akit egykoron én hoztam vissza és adtam vissza erejét a bátyának a segítségével. Fiatalság bolondság, de hát pont jó helyen van. Ki hallott arról, hogy egy várost területekre osszunk és hagyjuk azt, hogy vámpírok vezessék a rendet? Hova lesz ez a világ. Itt az ideje annak, hogy a boszorkányok erőre kapjanak és végre megmutassák azoknak az elpuhult, seggüket meresztő egyedeknek, akik királyoknak gondolják magukat, hogy mekkora erő is lappang bennünk. Na meg azt, hogy nem vagyunk szolgák. Az ajtó könnyedén nyílt, mire mosolyogva fordultam meg halban. Régi ház volt, de annál pompásabb belül. Soha nem lennék képes egy mai hétköznapi házba költözni.
- Philippa, gyermekem! – szólaltam meg mosolyogva, s ha engedte, akkor a karjaimba zártam őt. – Mit keresel itt? – kérdeztem meg tőle ártatlanul, de közben nagyon is jól tudtam, hogy az én varázslatom vezette ide. – Gyere beljebb, esetleg kérsz valamit? – adtam a rendes és gondoskodó nő alakját, aki mindig is voltam előttük. Kevesen voltak, akik a gonosz és rothadó énemet láthatta…

Sötétség mindenkiben ott lappang, hiszen ha nem így lenne, akkor nem lenne az a kis ízé, amit előszeretettel hívnak az emberek lelkiismeretnek. Ez mind csak egy elnevezés, aminek próbálnak nagydolgot tulajdonítani, de annál kevésbé megy nekik. Elég csak egy aprócska szellő, sugallat, esetleg egy szírén dallam és ők máris letérnek az általuk hitt útról, vagy ott a sokat emlegetett csordaszellem. Ha tudja is, hogy nem jó, akkor se fog nemet mondani, ha a többiek elindulnak egy irányba, hiszen félnek a magánytól is. Micsoda ostobaság. A magány nem átok, hanem lehetőség, ahogyan minden egyes sötét pillanat is. Sok őrültség képes volt átfutni az elmémben, de mégis keveset mutattam meg belőle, hiszen nyíltlapokkal játszani őrültség lenne. Sokak szerint talán több fajta énem volt, vagy legalábbis több volt belőlem, de inkább csak jól játszottam azt, mintha egy másik személyiség venné át néha az elmémet. Igazán szórakoztató tudott lenni, ahogyan néha a hangok is a hangomban, vagy éppen a vér mámorító látványa, ahogyan vörössé festi a földet.
Philippa sokat változott, ismertem őt gyerekként, de a halállal a sötétség könnyedén kapott helyet a lelkében. Erős volt és remek tanítvány is. Könnyedén tanulta meg álcázni azt, amit valójában érez vagy gondol. Mondhatni elérte a mestere szintjét és néha még engem is képes volt átverni, még ha jelét nem is adtam neki. Így talán annyira nem csoda, hogy őt csalogattam elsőre elől a homályból. Nem a legszebb város, de megteszi, hiszen itt aztán lehet majd aratni, s fejeket metszeni, esetleg karóba húzni. Igazán remekül mutatnának annak a kúriának a bejáratánál és eme gondolatra mosoly kúszik arcomra. Mi lenne, ha még vámpír is lennék? Talán jobb nem megtudni…
Biztos voltam abban, hogy érezte azt, hogy más erő is közrejátszott abban, hogy a lábai idevezessék, de persze ez még annyira erőszakos varázslat nem volt. Inkább csak felerősítettem benne azt az érzést, hogy látogasson meg és ne hónapok múlva. Idejében el kell kezdeni a tervet és reménykedek abban, hogy nem fog csalódást okozni, hiszen gyűlölök csalódni és a világ se szereti érezni azt, hogy akkor mire is vagyok képes…
- Ahogy gondolod, angyalkám. – mosolyodtam el könnyedén, majd én felkaptam a nem sokkal korábban lerakott vörösboros poharamat és újra megízleltem a benne lappangó mámorító italt. Fel kell dobni valamivel a napot is, ha már ennyire unalmas egy hely. Mindig ugyanaz történik mindenhol. Itt lenne az ideje egy kicsit nagyobb háborúnak már. – Milyen könnyedén füllentesz még mindig. Ez igazán remek, s csak nem hiányoztam volna, hogy még érdeklődtél is után? – pillantottam rá mosolyogva, miközben az ujjaim szórakozottan játszottak a poháron. Ha akarom, akkor nem tudja meg, hogy itt vagyok, de most nem akartam elrejteni. Most össze akartam gyűjteni a báránykáimat, hogy végre megremegjen a föld.
- Kell a változatosság, s amúgy is már kezdett unalmas lenni az a sok hajó ittas kapitánya. Tán zavar, hogy itt látsz? – foglaltam könnyedén helyet a halban az egyik kanapén. Mosolyogva mutattam a szabad helyek felé. – Jól hallottam, hogy találkoztál a bátyáddal? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen sok mindenről tudok, de mindennek eljön a maga ideje…