Mit látsz, ha rám nézel? Egy ijedt kis madarat, aki azt se érti, hogy milyen világba cseppent vagy éppen mi zajlik körülötte, vagy esetleg egy erős és határozott jellemet, akinek a közelébe se férkőzhetsz? Nos, ez talán éppen a szerencséden múlik, hiszen mind a kettő tudok lenni, ahogyan a legtöbb nő is. Néha előszeretettel játszadozom az emberekkel és a naivságukkal, de csakis akkor, ha azt megérdemlik az én szótáram szerint. Nem vagyok olyan, aki oktalanul venné el mások életét, vagy jutatná diliházban, de hidd el, hogy vannak még olyan személyek, akiket szívesen látnék a szellemvilágban örökre. Talán már túl sokat is éltek és túl sok életet tettek tönkre a hatalmuknak köszönhetően. Sose gondoltam azt, hogy azért, amiért két erőt birtoklok több hatalmam van, mint bárki másnak vagy azt tehetek meg, amit akarok, de tény, hogy néha nálam is ellep mindent a lilaköd és olyan jobb, ha menekülsz.
Ugyanakkor mosoly is gyakran ül az arcomon, s szívesen nyújtom a jobbomat azoknak, akik rászorulnak. Szeretek másokon segíteni, jobbá tenni a világot és megakadályozni, hogy egy hiéna markába sétáljanak, mert azt hiszik, hogy akkor jobb lesz az életük. Sok boszorkány nem szégyell túl nagy árat kérni egy-egy varázslatért, ahogyan az emberek pedig nem félnek túl nagy árat kérni szintén a dolgokért, mintha embertársaik élete nem számítana. Háború ez is, csak ez csendes háború és gyilkosság, nem más… S felfordul a gyomrom, ha látom azt, hogy mivé lett az emberiség és miként hordanak szemellenzőt.
Nem vagyok egyszerű eset, s a szavaim, arcom vonásai és a pillantásaim sok esetben teljesen másabbat sugallnak, mint esetleg az, amit hallasz. Légy óvatos, hiszen sose tudhatod azt, hogy mi jár éppen a fejemben, vagy mennyire igazak a szavaim. Nem e kor gyermeke vagyok, így sok mindent másképpen látok, emiatt talán furán pillantasz rám, vagy csak nem érted a szavaimat, de hidd el, hogy a legtöbb szó értelmet nyer, hiszen már régóta újra ember vagyok és a hosszú évtizedek menekülése talán végre véget ér.
Milyen vagyok? Milyen a külsőm? Mit viselek? Hmm, hosszú vöröslő hajam van, ami általában kiengedve hordok mostanában. Régebben sokszor felvolt tűzve, hiszen akkoriban nagy divat volt az és sokkal szebb frizurákat készítettek a hajakból, mint manapság szokás. Nem is értem, hogy a nők miként hagyhatták eme szokást elveszni hagyni…  Néha talán túl sok sminket viselek, míg máskor szinte semmit se. A ruházatom pedig egészen egyszerű, hiszen mindig a kornak megfelelő volt, még akkor is, ha nem éppen szívesen viseltem, vagy éppen viselek egy-egy ruhadarabot.

- Myra, gyere csak ide. Aludnod kellene, nem gondolod? – pillantottam el a kislányra, aki éppen az ölembe fészkelte magát. Ő mindig nehezebben aludt el, mint a többiek. A szülei a városba mentek és engem kértek meg, hogy vigyázzak rájuk, s én így is tettem, hiszen csak egy egyetemista lánynak látszódom még mindig, pedig már régen a földdel egyelővé kellett volna válnia a poraimnak, s a csontjaimnak… Talán egy névtelen sírban lennék, talán a király mellett, ki tudja…
- Nem tudok aludni, s ma még nem is meséltél. Ott tartottunk, hogy Arebella-tól elszakították a nővérét, vele pedig Angliába menekültek. – szólalt meg durcásan, majd a lehető legédesebb tekintettel pillantott rám, hogy folytassam a mesét.
- Rendben, de csak akkor, ha utána alszol. – mondtam neki szigorúan, de mosollyal az arcomon.
- Ígérem. – s azzal a lendülettel a takarót is ránk húzta, a feje pedig a mellkasomon pihent, miközben a plafonjára ragasztott csillagokat néztük.


Arabella egyre nagyobb lett, hiszen az évek rajta is meglátszottak, legalábbis ekkor még. A családja vagyona viszont egyre inkább kevesebb lett, így hamarosan neki is munkába kellett állnia, viszont ő még szerencsésebbnek volt mondható, hiszen a szépsége és az angol tudása igazán jól jött, így végül a királyi várban kapott munkát. A hercegnő egyik szolgálója volt. Nem volt mindig könnyű neki, de mégis szerette. Úgy érezte, hogy valaki lehet még belőle. Főleg azok után, amikor a királynő a legkedveltebb szolgálója lett, de ekkor még nem is sejtette azt, hogy nem csak az övé lesz. Ritkán mehetett haza, hiszen mindig készen kellett arra állnia, ha az úrnője hívatta őt. Így történt jó pár évszak változás közepette, hogy a király felfigyelt egy lobogó vöröslő hajra, s kissé alulöltözött személyre…

- Ő volt az, igaz? Bella volt az, mond, hogy igen. – tornázta fel magát ülésbe a kicsi Myra.
- Igen, ő volt az, de így nem tudom folytatni, ha mindig közbevágsz. – s egy apró puszit kapott a feje búbjára, mire ő csak visszafészkelte magát és megígérte, hogy többet nem fog közbevágni, mire én csak elnevettem magam, mert ismertem, hogy biztosan nem fogja tudni megállni…

A lány eleinte ellenállt a kísértésnek, hiszen hallotta hírét már a királynak és pontosan tudta, hogy mennyire nem fél attól, ha esetleg vér tapad a kezéhez. Ő volt a híres és neves VIII. Henrik, akiről később még tanulni is fogsz. Tényleg félt tőle eleinte és nem akart az úrnője ellen tenni, hiszen akkoriban a legtöbb királynak vagy éppen nemesnek bőven volt már így is ágyasa, de aztán végül valahogyan ő is a király ágyába keveredett. Eleinte emésztette őt a dolog, azt akarta, hogy vége legyen, de ahogyan a madarak csiripelése újra belengte a várost, úgy lett szerelmes életében először Belle. Az úrnője tudta, hogy a férje ágyasa lett a legkedveltebb szolgálójából, de még se mutatta ennek jelét, de arra még ő se számított, hogy ő lesz a legkedveltebb és a legtöbbet látogatott szolga. Érinthetetlen lett, a királynő elveszítette őt, s ha senki se látta, akkor a király az ő társaságát élvezte. Ő olyannak látta a királyt, mint még senki se. Ő látta a jóságot és a szeretet, a gyengédséget, hiszen sose bántotta Bella-t. A király inkább féltette, mintsem ártson neki, ami akkoriban ritka pillanat volt, hiszen a legkedveltebb szerető egy idő után már nem öregedett egy átoknak köszönhetően, amit a királynő édesanyja bocsátott rá, de még ezzel se sikerült elérnie azt, hogy fejét veszítse a vöröslő és ártatlan szépség.  A királynő fejét veszítette, hiszen az iránta érzet haragját Arabella se tudta csitítani a királynak. Napokig siratta azt a nőt, aki befogadta őt, otthont adott neki és akinek köszönhetően megtanulta a nemesek, s a királyok szokásait. A fény szép lassan pedig kihunyt. Arabella hasa egyre gömbölyűbb lett, amikor is tragikus veszteség érte.  1547. január 28-án életét vesztette VIII: Henrik, akinek a halálát Arabellára szerették volna kenni. A pompa, a színes ruhák, a bálok hangulata könnyedén röppent tova, hiszen a lány elmenekült és még azon a napon az erdőben adott életet gyermekének, de csak pár percig tarthatta kezében, hiszen utána farkassá változott. Nem tudott többé ember lenni, hiába próbáltam, valami megakadályozta benne, ahogyan az ereje se tudta megtörni az átkot, így ruhájába fektette gyermekét, s egy küszöbön hagyta messze, miközben a szívét tépte ki abban a pillanatban, hiszen mindenét elveszítette, ami egykoron fontos volt számára… Nem hiányzott neki a pompa, vagy éppen a finomabbnál finomabb mámort ígérő borok. Neki sokkal inkább a védelmező férfi karjai hiányoztak és a gyermekének a mosolya, vagy éppen sírása, szívének a ritmusa. De nem hallott már semmit se, menekülnie kellett, hiszen a fejét akarták, de vajon mások is farkasnak látták, vagy ők a valódi alakját látták?

- Kérlek, kérlek folytasd! Nem hagyhatjuk pont most itt abba. Mond, hogy újra ember volt és megtalálta a lányát! Kérleeeeeeeeeeeeek….. – kezdet tel rángatni apró kezeivel Myra, mire csak megráztam a fejemet és széttártam a karjaimat. Ő könnyedén bújt oda hozzám, én pedig folytattam a vöröslő tincsek takarásában a történetet, ami valóság volt, nem pedig mese, ahogyan az apró teremtés hitte a karjaim között, vagy talán ő is érezte a szíve legmélyén?

A gyermek egyre nagyobb lett, miközben Bella egyre inkább magába roskadt, hiszen az évtizedek teltek, de ő még mindig farkas volt. Nem tudott többé ember lenni. Nem tarthatta a kezében a gyermekét. Egyszer meglátogatta, amikor is már Astrid már családja volt, de ők megijedtek a farkastól és rálőttek, mire ijedten futott tovább farkasként, mint egy űzött vad. A bundája színe pedig az évek alatt fakóbb lett, ahogyan a remény egyre inkább kihalt a szívében. Vadászok akarták elkapni őt, de sose jártak sikerrel, de ennek ellenére sokszor megsérült lövéseknek köszönhetően, vagy éppen vadkutyáknak köszönhetően, miközben a kontinenst, vagy éppen más kontinenst fedezett fel, hiszen könnyedén bújt el a rakományok között, amikor senki se látta és ki is osont, de nem mindig észrevétlenül. Akkor viszont futnia kellett. 200 évig nem érte talpa a talajt, csak látta azt, ahogyan az emberiség fejlődik, egészen addig, amíg végül egy indián törzsnél nem lelt menedékre. A vezetőjük pontosan tudta, hogy ember lakozik a farkasban, így ő óvta és védte a védtelen gyermeket, aki segített nekik vadászatban. A javasasszony se tudta megtörni az átkot, de ő legalább újra képes volt reményt adni, hiszen érezte, hogy a varázslatban van egy buktató, hogy valakinek az életéhez kötötték az övét… Míg végül egy tavaszi napon, amikor a madarak újra csiripelni kezdtek akkor már nem bundára vetődött a reggeli fény, hanem egy emberi testre. Lassan nyújtózkodott, de nem mancsot látott, hanem a kezét. Sietve pillantott végig magán, hiszen nem akarta elhinni azt, amit lát, hogy újra ember, s ekkor a szívem is hatalmasat dobbant, hiszen élt… Életben volt az, akiért egykoron az életét is adta majdnem… A szíve megsúgta azt, amit mások nem tudhattak…

- Mond, moooondddd, hogy újra találkoztak és a szerelmük beteljesedett… - szólalt meg egy ásítás közepette Myra és jobban magára húzta a takarót.
- Nem mondhatom, de majd megtudod, hogy miért. – feleltem barátságosan, majd szorosan magamhoz öleltem őt.


Ugyanakkor azon a hajnalon egy rózsa is hevert mellette, mintha csak úgy a semmiből termett volna ott. De az nem öregedett, ahogyan a varázslatok se segítettek abban, hogy meglelje a szívének párját, a társát, mire újra kétségbeesett és összetört, hiszen azt tudta, hogy már miként beszélnek az emberek, vagy éppen milyen a világ. Eleinte nem volt könnyű dolga, de a szomszédos városba néha eljárt, figyelte azt, ami ott történik, próbálta megjegyezni a szavakat, majd estére újra hazatért. Így teltek el az évek, miközben az indiánok is segítettek nekik a saját nyelvükön és újra elsajátítani az alapvető dolgokat. Míg végül készen nem állt arra, hogy útra kéljen, de nem akart menni. Túl régóta élt már ott, túl sok évtizede és itt lelt társakra is, barátokra, de a szíve végül az északi szellővel tovább repítette őt onnét.
Akit keresett nem lelte, ahogyan a világ továbbra is fura volt számára, hiszen mindenhol másabb szokásokba botlott bele, ugyanakkor tanítója is akadt, aki segített az erejét újra megtanulni használni, újra volt farkas, ahogyan ember is. A szellő volt az ő társa, hiszen mindig máshova repítette, másabb nehézségeket gördített elé. Volt gyilkos, bérgyilkos, csapos, vagy éppen bártulajdonos, ugyanakkor volt úri hölgy is, vagy éppen inas. Néha a pompában és a csillárok ezrei alatt pompázott, míg máskor a legékesebb fény ragyogta be őt, vagyis a csillagok. Ő pedig kitartott, hiszen mindig tanult valami újat és úgy érezte, hogy egyszer végre megleli azt, amit a vándor szíve oly régóta keres, miközben a rózsát úgy őrizte, ahogyan talán egyedül a Szépség és szörnyetegben tették…
Hosszú utat bejárt, miközben a lelke volt bűnösök között táncoló, míg máskor angyalok irigyelhették volna meg, amikor is egyszer csak rábukkant szívének egyik darabkájára. A rózsa akkor kezdte el hullajtani el szirmait, minden hónapban egyet, miközben ő egyre közelebb került hozzájuk. Ma este hullott le az utolsó is, amikor is ő már nem csak szellőt halotta, hanem a szellő az ő nevét suttogta, hogy ideje mennie, hogy ideje tovább állnia, hiszen már várnak rá. A nővére hangját hallotta hosszú idő után, s érezte, hogy tovább nem maradhat, de megfogadta, hogy sose fogja engedni, hogy a szeretteit bárki is bántsa… Többé már nem…

- Jó éjt Myra, sose felejtsd el, hogy nem vagy egyedül. Én itt leszek neked mindig. – s azzal megérintettem a gyermek nyakában logó medált, - aki már az igazak álmát aludta-, mire az a mágiának köszönhetően világítani kezdett, majd a szobában végül újra sötétség honolt. Vigyázni fogok rád, hiszen te vagy a legkisebb közölünk, de a legerősebb is. Több lappang benned, mint hinnéd…

A következő pillanatban az ablak kivágódott és Arabella újra eltűnt a sötétségben, miközben a szellő és az általa suttogok szavak lettek a legjobb társai, míg végül el nem ér oda, ahova a szíve valójában tartozik, hiszen a rózsa is hamuvá foszlott még egyugyanazon estén. Vajon az eltévedt lelkek újra egymásra találhatnak?