Lehet, hogy szólnom kellett volna Mia-nak, hogy eljövök otthonról és az erdőbe megyek kicsit körül nézni, de nem volt otthon, emiatt meg nem akartam felhívni őt. Csak lesz ott is térerő, meg boszorkány részben, így nem hiszem, hogy annyira nehéz lenne számára megtalálnia, ha annyira aggódna értem, de ismer már, hogy eléggé talpra esett teremtés vagyok, ugyanakkor örökmozgó is. Amióta az eszemet tudom vagy éppen a lábaimat tudom használni, azóta szinte állandóan megyek, előtte meg kúsztam. Mindig is szerettem inkább sétálni menni, vagy túrázni menni, de annyira nem voltam otthonülős típus. Azt a véneknek találták ki és még annyira nem is vagyok vén. Bár ez teljesen nézőpont kérdése, hiszen közelebb vagyok már a 300 évhez, mint a 200-hoz, de ennek ellenére még mindig, ha 17 évesnek néznek. Nem többnek, az tuti. Na jó, nagyon maximum 18 évesnek, de az eléggé ritka. Örök gyerek vagyok, aki talán tényleg Sohaországban ragadt. Pedig szeretnék felnőni, de legalább még mindig egyszerű ember vagyok, s nem valami vérszívó, bár van egy olyan érzésem, hogy annyira egyszerű még se, hiszen az álmaim is mást súgnak, ahogyan a megérzéseim is. De most mindegy is ez. A nap szép lassan kezd el tűnni a fekete felhők mögött. ~Remek, már csak ez hiányzott.~ szólalok meg egy bosszankodó sóhaj keretében, miközben körbepillantok, végül pedig a térképet előhalászom, mert mintha írtak volna erre felé valami házat, vagy rosszul láttam volna? Sok időm nem volt gondolkodni, mert hamarosan hatalmas cseppekben kezdett rá az eső, majd az égi dallam is felcsendült, mire sietve indultam el a megérzéseim után. Egyszer—kétszer én is megbotlottam, aminek köszönhetően kissé sáros lettem, de elég hamar le is mosta rólam az eső, amikor megpillantottam egy vityillót, ami szerintem hamarosan össze is fog omlani, de nem érdekelt. Sietve léptem be, hiszen nem számítottam arra, hogy esetleg már valakik vannak itt, de alig, hogy beljebb léptem meg is láttam a vérszívót. – Ezt most komoly? Nem mehettél volna máshova vacsorázni? – kérdeztem meg kicsit bosszankodva, majd a karjai között szenvedőre pillantottam. – Nem lehetne esetleg élet…- de már befejezni nem tudtam, mert szemmel láthatóan meghalt, miközben a padló egyre inkább nyekeregni kezdett alattunk, majd mielőtt még hátra arcot csinálhattam volna, hangos reccsenés és sikoly töltötte be a teret, miközben egyre lejjebb zuhantunk, hiszen ő is jött velem, mert a padló szinte ketté nyílt. Végül pedig egy puffanás kíséretében földet is értünk. – Remek, roppant remek! – majd megdörzsöltem az arcomat és a csöppet se barátságosnak tűnő vámpírt kerestem meg a pillantásommal, miközben a legtöbb porcikám fájt a zuhanásnak köszönhetően. A felszín pedig alig volt látható… Ez egyre jobb, milyen mélyen lehetünk?
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe… De előtte még szükségem van arra, hogy kiengedjem a fáradt gőzt. Ezért is mentem egy bárba, ahol érezhetően hemzseg a természetfeletti. Egy boszorkány vérére szomjazom. Most sokkal inkább átvitt, mint szó szerinti értelemben. Hamar meg is találom a megfelelő áldozatot. Fiatal, részeg és meggondolatlan. Nem okoz különösebb nehézséget behálóznom az éjszaka folyamán. Még a közeli erdőbe és ott egy omladozó kis viskóba is önként és dalolva, arcán kéjsóvár mosollyal követ, mikor megfogom a kezét. Nem lehet oka panaszra, tényleg a mennyekig repítem, hogy aztán pokolra küldjem. Az élvezettől sikítozik, de csak azért, hogy aztán a következő pillanatban már a rémülettél gúvadjanak ki a szemei. De már késő. Szinte csak egy mozdulat és vége. Szerintem szép halála volt. Rosszabb napjaimon sokkal kegyetlenebb szoktam lenni. Épp elengedem a nő élettelen testét, mikor valaki belép az ajtón és egy bosszankodó, fiatal női hang harsan. Ránézek az igencsak fiatalkának látszó halandóra (bár nem is vagyok benne egészen biztos, hogy az, ami furcsa, mert nem érzek rajta ugyan mágiát, valami mégis motoszkál az aurájában). Épp szóra nyitnám a számat, hogy válaszoljak neki, ekkor azonban szó szerint megnyílik alattunk a föld és mindketten (illetve hárman, de a friss hulla már aligha számít) a föld alatt találjuk magunkat. Összehúzott szemmel pillantok fel és konstatálom magamban, hogy túlságosan mélyre kerültünk ahhoz, hogy kimászhassak ott, ahol beestünk. - Úgy tűnik, itt ragadtunk kettesben, Kislány. Arra pedig biztosan nem jutunk ki - jegyzem meg teljese nyugalommal először a lányra pillantva, majd tekintetemmel felfelé jelezve.
Nem volt nagy bajom az esőzéssel, de attól még a vihart nem kedveltem és nem állt szándékomban a fák között szlalomozni, hogy esetleg éppen melyik fog rám omlani, mert a villám pont oda csap. Amekkora mázlista vagyok tuti, hogy még engem is eltalálna a fák árnyékában. Előszeretettel vonzom a furábbnál furább helyzeteket, de ha tudom, hogy éppen egy vacsorázó, vagy lehet inkább uzsonnázó egyedbe botlok, akkor tuti, hogy inkább a villámot választom, mint a vámpír társaságát. Persze, én se panaszkodhatok, mivel túl régóta élek már, de akkor is elméletileg nekik igazán rothadó szaguk van, nekem legalább az nincs. Na, meg nem is ölök meg úgy akárkit. Ezt sose értettem, hogy miért kell valakit megölni és miért nem elegendő az, hogy esetleg csak nyámmognak belőle. Akkor ölje meg mókásabban, de ilyen egyszerűen. Mindegy, nem az én dolgom és nem is akarom sose megérteni, mert nincs kedvem vérszívóvá válni. Aha, ahhoz már túl sokat szívtam az eddig évtizedek alatt, hogy még egyszer szívjak. De mielőtt még túlzottan nagy beszélgetésbe keveredhetnénk, a deszkák megadják magukat. Már csak tényleg ez hiányzott. Összezárva vélhetően egy őrült vámpírral. Van még ennél rosszabb is? Biztosan lesz, érzem, hogy itt még nem lehet ennek vége. Ahhoz túl szép és kegyes lenne az élet, ami mint tudok nem túl jellemző az életet író személyekre. Ők szeretik összekuszálni a dolgokat. - Pedig azt hittem, hogy ti bármire képesek vagytok. – jegyzem meg csöppet se komolyan, de annál inkább bosszankodva, majd lassan felállok. – Amúgy meg nem vagyok kislány. – pillantok rá komolyan, majd pedig felfelé nézek, hiszen nem akarok itt ragadni, vele… Ez annyira szemétség az élettől. Miért kell állandóan vámpírokba botlanom? – S most ennek amúgy örülnöm kellene, hogy veled zárt össze a sors? Szerintem lenne nálad jobb parti is, nem gondolod? – a szemtelenségem nem ismer határokat, de hát ez van. Leporolom a ruhámat, majd újra megtalálom őt a pillantásommal. – Átadom az elsőbbséget, menj csak előre. – villantok egy ártatlan mosolyt. Inkább az ő fejét szedje majd valami csapda, mintsem az enyémet. Másrészt meg ki tudja, hogy mik laknak egy ilyen alagút rendszer mélyén. – Amúgy muszáj volt őt megölnöd? Te ebben élvezetet nyersz, ha valakit megölhetsz? Mármint van más módja is annak, hogy élvezd az életet. – tényleg meg kellene tanulnom lakatot tenni a számra, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Én pedig meg se próbálom magam visszafogni, inkább csak letörök egy darabot a beomlott és velünk zuhant fapadlózatból. Még jól jöhet, ha esetleg rosszat akarna tenni.
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Fallsban abszolút jó nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit egy a bárban, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Nincs is nehéz dolgom, az az ostoba, részeg fruska önként követ és minden pillanatnyi vágyamat kielégíti. Mind a szexre, mind a gyilkolásra vonatkozóan. Épp ledobom a hullát padlóra, mikor egy halandónak tűnő, legalábbis minden mágiát nélkülöző és biztosan nem alakváltó, valami miatt mégis gyanús lány jelenik meg. Válaszolnék a méltatlankodására szívesen, de mielőtt erre sort keríthetnék, a padló beomlik és mindketten egy elég mély kráter alján találjuk magunkat. Nem kell hozzá nagy lángelmének lennem, hogy belássam, felfelé esélytelen lenne próbálkozni a kijutással. El kell tehát indulni a föld alatt valami más alternatíva után nézni. - Nem sokat tudhatsz akkor rólunk - jegyzem meg szórakozottan a bosszankodó megjegyzésére. Valójában van ebben a lányban valami gyanús, ami azt súgja, még sokkal többet is tud, mint az indokolt lenne. Engem módfelett érdekelne, kicsoda, micsoda is ő, de erre ráérek még később. Különben is hülyén nézne ki elkezdenem kérdezősködni. Majd elválik. A megnevezés elleni tiltakozására csak sokatmondóan végigpillantok rajta. Úgy tűnik könnyen provokálható. Az ilyesmi pedig mindig vicces, legalábbis számomra. - Hogy örülsz-e neki vagy sem, az a te döntésed. A tényeken sokat nem változtat - lazán vállat rántok. Ezzel tényleg azt gondolja, hogy engem fel lehet dühíteni? Vagy sírva elvonulok a sarokba? Próbáltak ennél már ügyesebben is sértegetni, azt se vettem fel különösebben. Mások érzései egyébként is csak annyiban érdekelnek, amennyiben hasznot tudok húzni belőlük, nem tovább. Azon is inkább csak szórakozok magamban, hogy engem küld előre a járatban. Nincs kedvem vitatkozni vele, meg sok teteje úgysem lenne, így csak egy szórakozott mosollyal meg is indulok előre. - Nos, tudod, mindenkinek kell valami hobbi. Van, aki bélyeget gyűjt, más siklóernyőzik, én meg ezt. Érted, nem? - válaszolom a kérdésére, ami valamiért még mindig elszórakoztat. Talán azért, mert érzem rajta, hogy zavarja, rosszallja a dolgot. Pedig amúgy abszolút rátapintott a lényegre. Mert igen, én ezt módfelett élvezem. De most ebben az abszurd szituációban is találok valami szórakoztatót. Ahogy abban is, mikor a szemem sarkából látom, hogy mielőtt követne letör egy darab deszkát a padlóból. Pedig ha tényleg tudja mi vagyok, sejthetné, hogy azzal nekem nem sokat tud ártani. Bár egyébként per pillanat nem tervezem megölni. Leginkább azért, mert kíváncsi vagyok arra, mi is ő. Mert nem közönséges halandó, ebben biztos vagyok valami miatt. De akkor mégis mi lehet?
- Vagy talán ez csak látszat, hogy azt hidd, hogy mennyire naiv vagyok és rólatok álmodozom éjszakánként? – kérdezek vissza negédesen habozás nélkül. Mia nagynéni tuti, hogy hamarosan meg fog ölni, amiért ismét veszélybe keveredtem. Talán vonzom tényleg a vámpírokat, hiszen most itt van ő, akkor ott van a mosdós incidens és még lehet, hogy tudnám sorolni, ha nagyon törném a fejemet, de valahogy nem volt kedvem még több vérszívóra gondolni, amikor éppen valami járatban vagyok összezárva vele. S nem tűnik túl aranyosnak se, így jobb óvatosnak lenni. – Vigyázz még a végén a szemgolyód ki fog esni a helyéről. – ja, nem kell nekem se a szomszédba mennem az idegesítő beszólásokért, amik most se hagynak cserben, amikor szemmel láthatóan végig pillant, pedig ő se tűnik túl vénnek, de a kinézet sokszor csak egy remek álarc és nem több. Az a lényeg, ami a felszín alatt van, hiszen ott rejlik az igazság. Csak fújtatok egyet a válaszára és megforgatom a szemeimet. Remélem, hogy nem lesz ez túl hosszú út. De legalább nem akad fenn azon, hogy neki kell előre mennie. Így se mondom azt, hogy biztonságban vagyok, de legalább ha majd valahol van valami szakadék, vagy valami már elöregedett itt lent, akkor ő fog elsőnek zuhanni és nem én. Én legalább puhára érkezem, ha én is esem, vagy csak szimplán én fent maradok, míg ő zuhan. Jaa, ez utóbbi jobban tetszik. - S számodra tényleg az okoz élvezetet, hogy elveheted ártatlan lányok életét? Jó, annyira nem ártatlanok, de attól még aki kalandot keres, az nem biztos, hogy romlott és halált érdemel. Miért nem hagyod őket életben? Akkor legalább újra ehetnél belőlük, nem? – kérdeztem kíváncsiskodva, majd lassan haladtam mögötte. Figyeltem arra, hogy ne bukjam el mindenben, mert annyira a sötét nem tetszett. Én nem látok olyan jól, mint ő vélhetően. – Nincs esetleg valami, amivel világítani is lehetne? – töröm meg a csöndet, ezt a fadarabot nem szívesen gyújtanám meg, ha csak nem tud fáklyát varázsolni belőle, de mielőtt még túlzottan elmerülhetnénk ebben az egészben sikerül megbotlanom és tökéletesen neki esek. A kezébe pedig belekapaszkodok, ha már a hátát sikerült olyan remekül telibe kapnom, akkor ne essek el. – Sajnálom, nem direkt volt! – jegyzem meg mielőtt ő mondhatna bármit, majd sietve engedem el a kezét, mielőtt még bármit művelhetne a kezemmel, mert megmertem fogni. Ki tudja, hogy milyen fétisei vannak. Ennyi évszázad alatt azért az ember lát sok különcöt.
- Ha rólam álmodsz, akkor valami nagyon fura ízlésed lehet – nevetek fel szárazon megjegyzésére. Vicces, hogy provokálni akar. Csak tessék, próbálkozni lehet. Remekül szórakozom rajta. Ha nem így lenne és tényleg idegesítene, valószínűleg egy mozdulattal kitörném a nyakát. Bár azt hiszi, védve van tőle, valószínűleg egy másodpercembe kerülne csak. De egyelőre jobban szórakoztat élve. Egyelőre. Tényleg vicces. Különösen az, hogy én szemlátomást idegesítem őt, ő azonban csak próbálkozik ezt visszaadni nekem. Bár ez a szerencséje. Aki tényleg idegesít és nem hajt hasznot nekem, az általában nem él sokáig. Az egyetlen kivétel ez alól Gabriella volt csak. - Ne aggódj, lehet, hogy halott vagyok, de rothadásnak még nem indultam annyira – válaszolom szórakozottan. Próbálkozzon csak nyugodtan. Ennél azért ütősebb beszólás kellene ahhoz, hogy tényleg csak kicsit is feldühítsen. Bár az nem hiszem, hogy annyira jó lenne neki. De nyugodtan kísérletezhet vele, ha úgy tartja kedve, nem én fogom bánni utólag. Szívesen eltrécselnék ugyan vele még egy darabig, de úgy érzem, ideje elindulni. Nincs kedvem vitatkozni, megindulok előtte, miközben magamban azon is jól szórakozok, hogy egy deszkát tör le, hogy ha szükséges fegyverként használhassa. Ellenem. Még a gondolat is abszurd. Mégis mit gondol, mit tudna vele kezdeni? Karót farag belőle és a szívembe döfi, mint a legendák szerint vámpírok ellen hatásos trükköt? Persze, mint mondtam, próbálkozni mindig lehet. Az eredmény mondjuk már kétségesebb. - Kislány, én nem igazságosztó vagyok. Teszek arra, hogy ki mit érdemel. És ez nem is az étkezésről szól. De nem hiszem, hogy valaha is megértenéd – hangomban nincs ingerültség, hiszen nem vagyok az. Igazából tényleg szórakoztatnak ezek a kérdések. Ennél bővebb magyarázatra azonban aligha számíthat tőlem. Kivételesen őszinte, amit mondok, hiszen nincs okom hazudni, de nem látom értelmét jobban fejtegetni ezt, még ha időnk lenne is rá. Egy magafajta aligha fogná fel, érezné át az élvezetet, amit ez számomra okoz. Valójában minél ártatlanabb, minél romlatlanabb egy lány vagy nő, annál nagyobb élvezet megkínozni, teljesen megtörni és aztán elvenni az életét. Ha meg nem az, mert történetesen boszorkány, akkor meg azért. A világítás utáni sápítozását egyszerűen figyelmen kívül hagyom, csak mosolygok egyet magamban. Nekem semmi szükségem ilyesmire, én tökéletesen látom az utat ilyen gyér fény mellett is, ha gondja van vele, oldja meg maga. És érezhetően van is, nem sokkal azután, hogy kimondja, már érzem is, hogy a hátamnak esik és a kezemet kapja el, mintegy ösztönösen, hogy ne essen el. Érzem a hangján, hogy zavarba jön tőle és gyorsan el is kapja az enyémről a kezét, miközben vadul szabadkozik. - Ugyan, nem kel ezt szégyellni. Ha szeretnél valamit, nyugodtan megmondhatod, nem kell ilyen kis praktikákhoz folyamodnod. Itt nincs senki rajtunk kívül – sokatmondó pillantást vetek rá és még a szemem sarkából kicsit végig is pillantok rajta, de úgy, hogy azt ő is észrevegye. Természetesen tudom, hogy nincsenek ilyen jellegű gondolatai, de jól esik provokálni.
- Szerintem nem mondtam, hogy rólad, hanem a fajtádra céloztam. – javítottam ki őt, hiszen eléggé abszurd lenne az, ha róla álmodoztam volna, hiszen életemben nem láttam még korábban. Az pedig, hogy így volt az szerencse, vagy inkább nem, majd eldől, hiszen nem olyan régen pottyantunk be egy hülye járatba. Remélem, hogy hamar kijutunk innen, hiszen van jobb dolgom is, mint itt sétálgatni állandóan. - Kár, pedig akkor lehet hamarabb megtalálnának minket a bűznek köszönhetően. – pillantottam rá ártatlanul, de csöppet se szántam ártatlannak a megjegyzésemet. – Vagy legalább akkor elmehetnél zombinak is valamelyik filmben, hiszen úgyis lepotyognának a testrészeid. – s a szavaim mellé egy édes mosoly dukált, hiszen mindennek lehetne nevezni jelenleg, de annak nem, hogy túlzottan kedves vagy ártatlan lennék. Még meg se kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy ennyire „kedves” legyek vele, hiszen magától is jött ez a stílus és mielőtt még végig gondolhattam volna a dolgokat, azelőtt már ki is mondtam. Lehet, hogy néha nem ártana előbb elszámolnom négyig, de vagy ő öl meg, vagy sose jutunk ki ebből a rozoga járatból és itt halunk meg. Nem is tudom, hogy melyik lenne jobb halál. Azt hiszem, hogy egyik se. - Először is ne nevezz kislánynak! Ki tudja, lehet, hogy még nálad is idősebb vagyok, még ha nem is látszik. Bár rajtad se látszik meg a kor. – állapítottam meg a nyilvánvalót, hiszen így volt. Azt meg egyenesen utáltam, amikor valaki még mindig kislánynak szólított. Lehet, hogy 16-17 évesnek nézek ki, de nem annyi vagyok. S mint kiderült az anyám tehetett róla, vagyis az a nő, akit eddig a nagynénémnek hittem, de tévedtem. Nem is akarom látni Miát, hiszen miatta kellett ennyi évtizeden át alig idősödnöm. Igazán pocsék érzés. – Miért nem teszel egy próbát? Lehet, hogy megértőbb lennék és esetleg másképpen is gondolkoznék rólad, ha tudnám, hogy miért teszed, ha nem az evésről vagy az ölésről szól. Szerintem nem két perc alatt leszünk kint, legalább valamivel telik is az idő. – Nem mondom azt, hogy meg fogom változtatni a véleményemet, de sose lehet tudni. Lehet, hogy újat mond és emiatt kicsit másképpen fogom gondolni azt, amit tett vagy még tenni fog életében. Igazából nem akarom én se megváltani a világot, de attól még nagyon is érdekelt, hogy őt mi motiválja. Akkor talán jobban rájövök arra is, hogy ő milyen típus. Mennyire kellene óvatosabbnak lennem. Bár már rég megleckéztethetett volna, így vagy nem sikerült igazán felidegesítenem vagy még se olyan rossz alkat, mint amilyennek első pillanatban tűnt. Hamarosan pedig a közvetlen közelében kötök ki hála a sötétségnek. Persze, hogy szabadkozom, hiszen nem vagyok pasifaló, meg amúgy se szokásom ilyet csinálni. Ez csak véletlen baleset volt, de amikor meghallom a mondandóját, akkor csak megforgatom a szemeimet, majd a vállába bokszolok, pedig legszívesebben taslit adnék, de azt lehet még kevésbé fogadná jó néven, mint ez és én szeretném megtartani az életemet. – Miért hiszed azt, hogy rólad álmodozna bárki? Vagy azt, hogy akarok valamit tőled? Nem gondolod, hogy kicsit sokra tartod magad? Az is lehet, hogy egy nagy nulla vagy. – mondom csöppet se kedvesen, hiszen már a feltételezés is sértő és az a pillantás… Még ha jól is esik, akkor se mutatnám jelét, inkább csak kicsit meglököm, hogy menjem már tovább, mert sose érünk ki. Remélem legközelebb nem a karjában fogok kikötni, mert már csak az kellene…
Még mindig remekül szórakozom azon, ahogy sértegetni próbál ez a tűzről pattant, kis vörös démon, akivel egy sötét járatba kényszerített a véletlen. Szemtelenül fiatalnak látszik és bár érzetre csak egy egyszerű halandó, mégis valamiért valami többet sejtek benne. Megérzés, mondhatni és azok általában jók szoktak lenni, ezt elbizakodottság nélkül állíthatom. Mindenesetre nem érzem úgy, hogy különösebb veszélyt jelentene rám. Ha akarnám, bármelyik pillanatban meg is ölhetném, válogatott módokon. Talán ezért nem teszem. Meg mert szórakoztat a pimaszsága. - Mit gondolsz, meddig maradnál életben egyedül egy bűzölgő hulla mellett, Kislány? - kérdezek vissza szórakozottan a megjegyzésére. Vajon milyen élőhalott húzza fel ezen magát? Elég nebántsvirágnak kellene lennem hozzá. Én egyébként szeretek vámpír lenni. Határozottan. Sokkal jobb, mint halandónak. Bár megöltem az Anyámat azért, mert ebbe a létformába "kényszerített", de korán sem azért, mert maga a helyzet nem tetszett. A motivációja bosszantott fel. Hogy élő fegyverként használt Apám ellen. Ezt nem tudtam tolerálni. - Miért zavar ez téged ennyire, Kislány? Hölgytől ugyan nem illik ilyet kérdezni, de te úgysem tűnsz éppen úrilánynak, szóval ha már így felhoztad, hány éves is vagy? - nem csak ő tud provokálni, hanem én is. De vele ellentétben én eddig nagyobb sikereket értem el, ahogy látom. Nem tudom, kitér-e a válasz elől, de egy próbát megér. Úgyis érdekelne, miféle ő. Jó lenne a végére járni a sejtéseimnek, hogy valóban valami nem "oké" vele, ami a halandóságot illeti. Így talán ehhez is közelebb kerülök.
- Nem hiszem, hogy ez olyasmi volna, amit te képes lennél megérteni. Öltél már valaha embert? - érdekes, most mintha nem éreznék élcelődést a hangjában. Ennek ellenére sem tudom jobban kielégíteni a kíváncsiságát, mivel feltételezem, nemleges lesz a válasz. Akkor pedig csak olyan lenne ez, mintha olyan valakinek akarnám elmagyarázni, milyen ízű a tej, aki soha nem kóstolta. Képtelen lennék hitelesen átadni. Ezért nem is fárasztom magam inkább. Azon viszont ismét jól elszórakozom, ahogyan arra reagál, mikor megbotlik és nekem esik. Természetesen még fokozom is a zavarát és örülök neki, hogy sikerül. - Nos, lehet. De ezt nem tudhatod, amíg nem próbálod ki - továbbra is látványosan gusztálgatom őt, sokat mondó pillantásokkal. Bár nagyon fiatalnak néz ki, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem indítja be a fantáziámat a kis vöröske. Bár az előbb ettem, azért tudnék vele is mit kezdeni. Ahogy sértegetni próbál, néha egyre durvábban, pedig csak még fokozza ezt az érzést. Nem is lenne nehéz dolgom, ha akarnék tőle valamit, akár könnyűszerrel el is vehetném. De úgy döntök, játszadozom még egy kicsit. Majd elválik, mi lesz belőle. Csak felnevetek, ahogy láthatóan idegesen meglök, hogy folytassuk az utunkat, amit ugyanannyira nem veszek fel, mint az előző vállba bokszolást sem és nyugodtan indulok meg, továbbra is előtte haladva.
Még mindig remek kérdés, hogy ennyire nem féltettem-e az életemet, vagy inkább másról volt-e szó. Ki tudja, de tetszett az, hogy kóstolgathatom őt, még ha esetleg azt is gondolja, hogy gyengék a beszólásaim. Egy idő után eléggé idegesítőnek tud hatni ez is. Nem egyszer tettem már meg, ahogyan utána karóba is sétált valami. Sokan azt hiszik, hogy a fakaró nem hat a vámpírokra. A simákra igen, ez pedig nem tűnt ősinek, hogy más eszköz kelljen hozzá. Ők se sérthetetlennek, ennyi idő alatt megtanultam. - Attól függ, hogy meddig akarok életben maradni. Tényleg azt hiszed, hogy mindent ti irányítotok? – kérdeztem meg negédes hangon, hiszen roppantmód nem gondoltam így. Imádom, hogy ennyire mindig önteltek, de arról elfeledkeznek, hogy vannak olyanok, akik tudnak a létezésükről és a verbéna fogyasztása például egészen jól, így igazából még szívesen meg is kóstoltatnám vele a csuklómat és utána mosolyogva figyelném azt, ahogyan füstölög a szája. Meg is lehetne kérdezni, hogy csak nem forró vagy csípős volt… Biztosan nagyon díjazná. - Jobban örülnék egy úrilánynak? Ha szeretnéd válthatok stílust és akkor majd a nyafogásommal fogok az idegeidre menni, vagy azzal, hogy nem jó a testtartásod, a fejet feljebb kellene emelnie, egy gálás úriember nem így viselkedik, ahogyan te. Maga nem tanult jó modort? – adtam elő egy úri hölgyet, ha már annyira hiányzik neki, de még a hanglejtésem, a viselkedésem is az volt. Láttam már életem során sok olyan nőt, ahogyan dámákat is. – Mégis mennyi lennék? 17 éves, vagyis hamarosan 18. – füllentettem könnyedén,
hiszen valójában 256 éves vagyok, de nem is én lettem volna, ha nem szórakozok tovább. Úgyis, ha érez valamit, vagy sejt valamit, akkor szerintem nem fog a feleletem mellett könnyedén elsétálni. - Embert nem, de hasonszőrűt, mint te igen. Szóval gyerünk, mesélj Hannibal! – pillantottam rá barátságosan, miközben a hangom kicsit gúnyosan szólt. Főleg, amikor Hannibálnak neveztem. Láttam sok halált, ahogyan gyilkosságot is. Így annyira ártatlan se lennék, mint amire gondolhat, de hát ártatlanok szerintem könnyedén odavesznek, legalábbis szerintem. Meg amúgy is tetű lassan öregedtem, így sok beleszólásom nem volt, de balesetek mindig történnek, ahogyan az önvédelem jogos gyilkosság. Főleg, ha családon kívül senki se tud róla. - Tudod, vannak olyanok, akiket ki se kell próbálni, hiszen az egójuk elárulja őket, mert azzal próbálják leplezni azt, hogy kicsi… - s mellé még látványosan az ujjaimmal is mutatom, ahogyan szokás. – vagy éppen arra, hogy nem tudnak igazán teljesíteni… - teszem még hozzá mindig határozottan, majd egy-két vöröslő tincset a hátam mögé simítok és úgy figyelem őt, hogy utána meglökjem, mert ideje lenne tovább sétálni. - Örülök, hogy te legalább jól szórakozol. – amikor nevet, hát azt se tudom szó nélkül hagyni, amikor pedig újra valami törmelék kerül a lábaim alá, akkor csak kicsit megrúgom, hogy eltaláljam őt. – Egyáltalán tudod, hogy merre kell menni? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen nem lenne rossz ezt se tudni. Főleg most, hogy egy elágazáshoz érkeztünk… Ennek komolyan sose lesz vége, mintha egy soha véget nem érő labirintusba keveredtem volna Mr. eldobom az agyammal, mert annyira tökéletesnek hiszi magát.
Bár vámpírként nyilvánvaló, hogy például egy halandó nem igazán tud hathatósan ártani nekem, természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok mindenható. Egy ősi vámpírral vagy egy erősebb boszorkánnyal például sosem packáznék. Nem vagyok ostoba és annyira elbizakodott sem, mint amit sugallok magamról. Egyszer szálltam csak szembe egy nálam jóval erősebb és tapasztaltabb warlockkal és nem is sokba került, hogy ott hagyjam a fogamat. De akkor nem volt más választásom. Talán a düh, az egész addigi életem megaláztatásai segítettek abban, hogy végül végezni tudtam az Apámmal. Hiszen ez előttem annyi, jóval tapasztaltabb, erősebb vámpírnak sem sikerült. Másra nem tudom fogni. De a lényeg, hogy én még itt vagyok, ő pedig nem. Ez pedig igen nagy különbség, ami egyértelműen engem igazol. Továbbá a vérfarkasokat is igyekszem kerülni, amennyire lehet. A magamfajtának nem épp egészséges harcba bocsátkozni velük. Persze ha keveréklényekről van szó és fiatalok, akkor nem mondom, hogy mindenképp kitérek előle. Aki boszorkány, akár csak felerészben is, annak pusztulnia kell a szememben, ez ilyen egyszerű. És az ilyesmi, gondoljon ez a kis csitri bármit, végképp nem a táplálkozásról szól számomra. - Nem, dehogyis. Az egyébként is elég kimerítő lenne - vetem oda szórakozottan, de ezt a megjegyzését sem veszem fel különösebben. Mi értelme is lenne? Ha kicsit idegesítene, lehet, már besokallnék idővel, de engem kifejezetten szórakoztat az ellenszenve. Van benne valami izgató is. De egyelőre nem áll szándékomban erőszakoskodni vele. Amíg verbálisan ennyire szórakoztat és fenntartja közben a kíváncsiságomat is, biztosan nem. - Játszhatod így is, de ez nem jár azzal, hogy én úriember legyek, ugye tudod? - nevetek fel röviden. Érdekelne, mit forgathat a kicsi fejében, mire is akar kilyukadni ezekkel a próbálkozásokkal. Vajon miért is lenne az jó neki, ha feldühít. Lehet, hogy belemegyek a játékba. Csakúgy a próba kedvéért. Ha haragot lát rajtam, ha nekitámadok, boldogabb lesz? Végül is léteznek furcsa fétisek, ki tudja. Korát firtató kérdésemre ártatlan választ ad. Tizenhét. Ránézésre hihető és akár kamaszos dacnak is hihetném, hogy tiltakozik a megszólításom ellen, de valami azt súgja, hogy nem mond igazat. Nem tudom, miért. Ennek ellenére úgy teszek, mint aki elhiszi a választ. Felé fordulok és érdeklődve mérem végig, majd teszek felé néhány lépést. Ha elhátrál, nem fékezem meg, de ha nem, egészen közel állok csak meg hozzá és onnan nézek az arcába. - És mondd csak, voltál már férfival? - hangomat direkt mélyítem, mintha a hirtelen feltörő vágytól lenne rekedtes. Ha ő játszadozik, én is megtehetem, nem igaz? - Nocsak. Akkor játsszunk kérdezz-feleleket, mit szólsz? Erről mesélhetnél egy kicsit. Érdekelne, hogy egy tizenhét éves kislány hogyan és miért is számol le egy "magamfajtával". Utána én is válaszolok a te kérdésedre - szemöldököm érdeklődve vonom fel válaszára. Már biztos, hogy hazudik. Vagy a vámpírgyilkolással, vagy a korával. De valamelyikkel biztos. Ez kezd egyre érdekesebb lenni. - A korodhoz képest úgy tűnik, igencsak tájékozott vagy a témában, Kislány. Vagy ezt valami tinimagazinban olvastad? - ismét csak felnevetek. Talán egy kamaszfiút zavarba lehetne hozni ilyen kijelentésekkel, de engem aligha. Sőt, kifejezetten viccesnek találom a próbálkozásait még mindig. Ahogy haladunk tovább az alagútrendszerben és egy elágazáshoz érünk, a felháborodott kérdésére ismét csak nevetni tudok. - Mégis mit gondolsz, honnan tudnám? Mint te is oly bölcsen rámutattál, "nem mi irányítunk mindent". Lehet, hogy meglep, de az a helyzet, hogy én sem ismerek egy olyan helyet, ahol még sosem jártam korábban - Még mindig vicces a "királykisasszony" viselkedése. Egyrészt tudom, hogy örülne, ha eltűnnék, másrészt viszont nem hiszem, hogy szívesen róná itt az alagutat egyedül. És ez a rám utaltsága tényleg módfelett szórakoztat. Ha nem lenne ilyen kis tűzről pattant talán már nem is élne, mert meguntam volna. Így viszont valahol még fel is dobja a hangulatomat, hogy idekényszerültem vele.
Csak sóhajtottam egyet és megforgatom a szemeimet. Semmi se jó neki? Pedig készséggel hoznám neki az úrilányt. Láttam, hogy miként viselkedtek egykoron azon nők. Én sose voltam olyan, meg abból kiindulva, hogy sokkal lassabban öregszem, mint az átlag. Nem is értem, hogy vajon milyen átokkal sújtottak, viszont már az is haladás, hogy végre úgy nézek ki, mint egy átlagos tinédzser és nem úgy, mint egy kisgyerek. – Kimerítő? Mert mióta is élsz pontosan? Nem volt szerencséd hasonló hölgyekről lebeszélni a fehérneműt? – ártatlanul, de ugyanakkor kicsit talán kihívóan is csendültek a szavai. Tényleg érdekelt, hogy ő mióta élhet. Lehet, hogy vámpír, de ezek után már annyira nem voltam biztos abban, hogy idősebb nálam. Lehet kinézetre egy kicsit, de amúgy nem. Hmm, ez érdekes fordulat lehet. Csak nem tapasztalatlanabb, mint én az élettel kapcsolatban? Egyszer talán megtudom. - Egy percig se gondoltam azt, hogy képes lennél úriember lenni. Tévednék, ha azt mondanám, hogy olyannak tűnsz, mint aki elveszi, amit akar? – billentettem oldalra kicsit a fejemet és baromira nem érdekelt az, hogy mennyire is tetszik neki az, amit mondok. Bár eddig is jól szórakozott, akkor nem hiszem, hogy ez most akarna megváltozni. Nem akartam harcolni vele, de a vámpírok és a férfiak mindig is kiszámíthatatlanok, elég csak a múltra gondolni, hogy mennyi fejtörést és fejfájást okoztak a történelem során. Meg persze egoisták is és róla se gondoltam mást. Amikor közelebb lépett, akkor nem hátráltam. Nem féltem tőle, inkább csak kíváncsian pillantottam fel rá. - Nem is tudtam, hogy ezt mostanság kérdezni és nem kideríteni szokták. – feleltem kissé csípősen és nem hatott meg a mélyebb hang se, ahogyan a közelsége se. Sőt, inkább kicsit incselkedően a mellkasára tévedtek az ujjaim és szórakozottan figyeltem őt.
Ohh, én is tudok játszadozni és nem hiszem, hogy itt bármi is komoly lett volna ilyen téren. Én legalábbis csak játszadoztam, de hogy nála mi a helyzet, azt ki tudja. - Nem értem, hogy ebben mi a meglepő. Manapság korán kezdik kiképezni a vadászokat, vagy ezt nem is tudtad? – a hangom olyan ártatlanul csendült, mintha egy földre szállt angyal lettem volna. Eszem ágában se volt jelenleg beavatni abba, hogy több, mint 2 évszázada élek már. Akkor jönne a többi kérdés, amikre én roppantmód nem vágyok. Ha rajtam múlott volna, akkor tuti nem élek ennyi ideig, vagy legalábbis nem egyszerű halandóként, de vámpírrá meg sose akarnék válni és talán Mia meg is kínozná és ölné azt, aki azzá tesz. - Már mindenhonnan ez folyik. Nem olvasol könyveket, vagy nézel filmeket? Így miként tartasz mégis lépést a moderntechnikával? – szívtam tovább a vérét. Nem fogom azt mondani, hogy ez a világ olyan hű de csodálatos, mert a régi korok se voltak azok. Vannak olyan dolgok, amik most jobbak, mások meg régebben voltak jobbak. - Gondoltam a remek érzékeid megsúgják, hogy merre is kell menni, de persze, te nem egy cuki kutyus vagy. – villantottam egy édes mosolyt, majd kíváncsian pillantottam körbe. – Menjünk jobbra. – arra felé olyan volt, mintha lettek volna frissebb nyomok. Talán az a kivezető út, vagy valaki inkább itt ragadt és itt érte a vég. Igazán biztató jövőkép, de már nagyon vágyom arra, hogy frisslevegőt kapjak és megszabaduljak tőle. Ez csak nem akkora bűn.
Gimme just a minute, man, I'm higher than a kite And I can't come down, but I know I'll be all right
Ha rosszabb hangulatomban lennék, lehet, hogy nem tolerálnám eddig a kis vörös lány beszólogatásait, így azonban meg kell hagyni, szórakoztat. Bár nem tudom, mi a célja vele. De talán pont ezért is. Felkelti a kíváncsiságomat. Úgy az egész lány. Valahogy nem olyan, mint a korabeliek általában. Habár kamaszos dacnak is tekinthetném, hogy módszeresen igyekszik felnyomni az agyamat, még ha az sikertelen is. Mégis, valahogy más. Nem tudnám megmondani miért, de valami olyan érzésem van, hogy nem teljesen az, aminek mutatja magát. Még ha nem is érzek rajta semmit, ami arra utalna, hogy boszorkány, vámpír vagy farkas lenne. Érdekes. Felettébb. - Mit tippelsz? Mennyinek látszom, Miss Okoska? - kérdésére szórakozottan visszakérdezek. Ha már ő is valószínűleg hazudott a koráról (bár fogalmam sincs, miért gondolom ezt, csak megérzés), én miért is adjak egyenes választ? Egyébként sem szokásom. Az ősi vámpírok úgyis érzik, hogy gyengébb, fiatalabb vagyok, mint ők, aki pedig nem, annak miért állna érdekemben felfedni, hogy vámpírléptékkel nem vagyok épp aggnak mondható a magam százhatvan évével? Nem sok értelme lenne. Csak magam alatt vágnám a fát. Pláne így, hogy valami úgy érzem, nem stimmel ezzel a lánnyal. - Nem gondolod, hogy kicsit hamar ítélkezel? Miért feltételezel rólam rögtön csupa rosszat? Én is voltam ám ember valamikor! - hangomba némi megjátszott sértettség vegyül, csakúgy a móka kedvéért. Tény, hogy nem vagyok egy jó tündér és ezzel én is tisztában vagyok, de nemcsak a vöröske szeret játszadozni, hanem én is. Játék az is részemről, mikor falhoz szorítom, mintha nem bírnék a vágyaimmal. Ahogy reagál, az is csak azt erősíti meg bennem, hogy nem egy közönséges tinédzser lány. Az olyanok, legyenek bármilyen tökösek (persze csak a szó átvitt értelmében szigorúan), nem tudnák ezt ilyen szemrebbenés nélkül állni. Túl sok fiatal lánnyal volt már dolgom ahhoz, hogy ezt ne vegyem észre. - Szóval azt szeretnéd, ha kideríteném inkább? - továbbra is közel maradok hozzá és onnan, mélyen a szemébe nézve ejtem ki a szavaim. Közben megragadom egy kicsit és végighúzom a kezemet az oldalán, de intimebb területet nem érintek és hamar el is engedem, épp csak addig akadályozom meg az eltávolodásban (már ha próbálkozna egyáltalán az ellenállással), míg végigsimítom a felsőteste vonalát, aztán ellépek tőle, hogy folytassuk az utunkat, mintha mi sem történt volna. - Hát persze. Szóval egy elkötelezett vámpírvadásszal van dolgom személyedben? - nevetek szórakozottan egyet a megjegyzésén, ahogy megyünk tovább. Ezzel engem ugyan fel nem piszkál. Hiheti, hogy alábecsülöm, de nem tennék ilyet, ennél több eszem van. A saját érdekében jobb, ha ő sem teszi azonban ezt velem. Még én is okozhatok meglepetéseket. De nem most. Kétlem, hogy vadász lenne. Valószínűleg akkor már nem élnék, vagy legalábbis már megpróbált volna az életemre törni. Végül is ennél jobb lehetősége egy vadásznak a támadásra nem is lehetne. Összezárva egy alagútban, amit nem ismerek. Felesleges lenne húzni az időt. Ez persze nem jelenti azt, hogy alábecsülném, sőt, mert biztos, hogy titkol valamit. Mégis blöff szaga van annak, amit beszél. Valami más lesz itt a csavar a dologban. Mindenesetre én éberen figyelek, még ha nem is látszik annyira. - Micsoda szerencse, hogy összehozott a sors egy ilyen tájékozott hölggyel, mint kegyed. Ha már úgyis itt vagyunk összezárva, nem tartasz felvilágosítást egy maradi, öreg vámpírnak? - csak szórakozom továbbra is természetesen. Meggyőződésem, hogy ő is még mindig csak hergelni akar. Akkor meg minek is vegyem komolyan? Az elágazásánál tett megjegyzésére egy nevetésnél több választ nem is látok értelmesnek adni. Ez vajon sértés akart lenni? Gondolom. Mindegy, vicces ez a lány. Határozottan. - Ahogy a Mademoiselle óhajtja - megjátszottan meghajolok felé egy kicsit, majd menetirányba fordulok és megindulok jobbra. Nekem aztán édes mindegy. Ugyanakkora eséllyel lehet ez a jó út, mint a másik. Innentől azt nem mondhatja, hogy direkt én vezetem rossz irányba, hogy csapdába csaljam, vagy ilyesmi. Ha zsákutcába kerülnénk, vagy valami csapdába vagy még rosszabba, saját magán kívül mást ugyan nem hibáztathat ez a tűzről pattant kis vöröske.
- Mennyinek látszol, vagy mennyinek tippellek? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül, hiszen az már eléggé nyilvánvaló volt, hogy a látszat és a tényleges kora között lehet különbség lévén, hogy vámpír. Lássuk csak, nem tűnik túl idősnek se, de túl fiatalnak se, viszont ez az egész még mindig csak tippelés lesz, hiszen fogalmam sincs a ténylegesről. Nem vagyok se vámpír, se boszorkány, hogy bármit is pontosabbra tudjak venni, így érthető, hogy kicsit haboztam és nem egyből böktem ki a dolgot. Ha nem volt elég gyors, akkor valószínűleg még a válasza előtt sikerült megszólalnom, ha nem, akkor csak után, miután pontosította a dolgot. – Külsőre 26-28 évesnek tippelnélek, de ha a valódi korodról van szó, akkor 150 körül? – nem állítottam biztosra, még ha eddig szinte mindig magabiztos is volt a hangom. Ez csak megérzés volt, de azt már magam sem tudom, hogy miért pont ennyire tippeltem. Mondjuk azt, hogy női megérzés és évszázadok tapasztalatának köszönhetően mondtam ezt a számot. Maximum nagyon mellé lőttem most, de mindenki hibázhat. - Hmm, ennyire szíven üt, hogy mit is gondolok rólad? – kérdeztem tőle egy hamiskás mosoly keretében és láthatta azt, hogy mennyire jól szórakozom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a lelkére venné a dolgot. – És ahogy mondtad, egyszer az voltál, de most már nem vagy az és láttam azt, ahogyan megöltél valakit, így nehéz lenne szentnek kikiáltani téged, nem gondolod? – kérdeztem vissza kissé szórakozottan, majd vöröslő tincseimbe túrtam, hiszen a járatban volt egy kisebb levegőmozgás hála a beszakadt plafonnak, ahol mi is beszakadtunk, vagy inkább talajnak. Attól függ, hogy honnan is nézzük. Amikor a falhoz szorít, akkor kíváncsian pillantok fel rá, a félelmeimet pedig könnyedén nyomom el, hiszen találkoztam már ijesztőbb alakokkal is, meg nem most jöttem le én se a falvédőről.
Állom a pillantását, nem fordítom el a fejét, amikor pedig meghallom a kérdését, akkor a kezem könnyedén siklik a nadrágjához, hogy annál fogva húzzam őt közelebb. Úgy tartják, hogy aki túlzottan játszik a tűzzel, az megégeti magát és talán én se leszek ez alól kivétel, de ha már „játék” volt részemről, akkor is jól akartam csinálni. - Talán, de az se kizárt, hogy nem is vagy annyira tökös, mint hittem volna. – mondtam kissé megjátszott szomorúsággal a hangomban, majd mellé még egy grimaszt is kapott. Minden pasinak meg van a saját kis egója, így nem csoda, hogy pontosan ebbe az egóba akartam beletaposni, ami vagy sikerül vagy nem. Amikor pedig megérzem az érintését az oldalán, akkor egyszerre fut végig valami jeges és borzongató érzés a testemen, ugyanakkor valami fura oknál fogva kicsit meg is bizserget az érintése ez még inkább ijesztő, mint amennyire eleve jegesnek éreztem azt, amit tett. Amikor pedig eltávolodik, akkor pár pillanatot várok, mielőtt követni kezdeném, hogy minél hamarabb kijussak ebből a zugból és a közeléből. - Miért nem nézed ki belőlem? A magam fajta az csak plázákban lóghat, vagy a tükör előtt? – kérdeztem meg kissé sértettem, mert ismertem a mai fiatalokat, de én nem voltam semmilyen értelemben se mainak nevezhető. Az se kizárt, hogy több mindent éltem már meg, mint ő maga. Bár az eléggé vicces lenne, de ha a tippem jó volt a korát illetően, vagy majdnem jó, akkor viszont így van, de ezt nem fogom az orrára se kötni. Meg amúgy is szerintem látszik a külsőmön is, hogy nem vagyok a tükör előtt órákig tökölő egyed. - Felvilágosítás órát? Hol maradtál le a kőkorban? Manapság szemléltetni jobban szeretik a dolgokat. – és mellé egy angyali mosolyt is kap. Lesheti azt, hogy bármiről is meséljek neki, hiszen nem őrültem meg annyira, hogy még inkább a kedvében járjak és szórakozzon még inkább azon, amit mondok vagy teszek. - Ennyi? Ennyire könnyedén beadod a derekad azzal kapcsolatban, hogy merre menjünk? Mi van akkor, ha az egész csapda ellened és a társaim pontosan ott várnak rád, ahonnan nem szökhetsz meg? – torpantam meg egy-két lépés után, hiszen így rájöttem arra, hogy már az én felelősségem lesz az, ha eltévedünk. Mennyire önzetlen és cseles volt, de nem jött be neki. Annyira forrón nem esik a kását. – Inkább dönts te és legyen a te hibád, ha eltévedünk. – fontam össze a karomat és pontosan most úgy néztem ki, mint egy makacs és durcás nőszemély.
- Kíváncsi lennék, hogy ezt mire is alapozod - jegyzem meg szórakozottan, miután végighallgatom, amit a koromról tippel. Valójában elég közel jár az igazsághoz, végtére is csak egy évtizedet téved, de mivel ő is bizonytalanságban hagyott, én sem szándékozom pontos választ adni neki. Miért is lenne szükséges? Jobb nekem így. Hátha ezen is felhúzza magát még jobban. Az legalább vicces. Nekem legalábbis mindenképp. - Ennyire hihetetlen, hogy én is csak egy érző lény vagyok? - tovább komédiázom, hangomban megjátszott sértettséggel. Nyilván nem hat meg, hogy minek gondol, de azért szórakoztat a helyzet. - Szentnek? Én sosem állítottam, hogy az lennék. Senki sem az - válaszolom szórakozottan. Milyen lesarkított megállapítás. Tényleg vicces ez a lány. Ha nem így lenne, valószínűleg már nem is élne. Így azonban, hogy nem ostoba és kellően érdekes egyelőre, nem merül fel bennem, hogy elvegyem az életét, még ha meg is tehetném. Mondjuk, hogy szerencséje van. Már csak azért is, mert az imént kiéltem a gyilkolási vágyaimat. Egy időre legalábbis mindenképp. Az is csak játék a részemről, ahogy a falhoz szorítom, noha meg kell valljam, kicsit meglep a reakciója. Úgy tűnik, elég nagyra van magával valaki. Biztos, hogy titkolhat valamit. Egy egyszerű tinédzser lány, legyen bármilyen vakmerő, nem viselkedne így. Valami arra készteti, hogy azt feltételezze, hogy nincs félnivalója tőlem. Amit mond, az nem ingerel fel, tudom, hogy csak provokál, az viszont, hogy mintha még ő is cicázni próbálna, egy kicsit már igen. Érzékelem, hogy megborzong egy kicsit, ahogy végigsimítok az oldalán. Ez viszont már tetszik. Eltávolodok egy picit, mielőtt azonban végleg ezt tenném, egy hirtelen ötlettől vezérelve ismét odaszorítom a falhoz, ezúttal azonban vámpírlétem egyik nagy előnyét, az átlagos halandók számára gyakorlatilag követhetetlen sebességet és a náluk nagyobb fizikai erőmet vetem latba, aminek hála, ha tényleg csak egy halandó, nem fog tudni ellenállni, mivel túl gyors vagyok ahhoz, hogy követni tudjon. Most valamivel nagyobb erőt fejtek ki, határozottabban nyomom oda a falhoz, az egyik lábamat a combjai közé nyomva, miközben az egyik kezemmel a csuklóit a feje fölött a falhoz nyomom, a szabad kezemmel kicsit rámarkolok az egyik mellére és egy hevesebb csókot nyomok a nyakára. Lényegében csak egy pillanat műve az egész, majd el is engedem és most folytatom az utat úgy, mintha mi sem történt volna. Fel vagyok rá készülve, hogy felpaprikázom vele, hogy megpróbál nekem esni esetleg, de ha kell, szerintem le tudom fegyverezni (már amennyiben nincs valami rejtett képessége, amiről nem tudok). Arra ügyeltem, hogy fizikai sérülést ne okozzak neki, nem ez volt vele a célom kivételesen. Elsősorban csak rá akarok ijeszteni egy kicsit, illetve ha nagyon védené magát, hogy esetlegesen kiugrasszam a nyulat a bokorból, ha van valami nem egészen emberi képessége. Egyébként is jobb, ha visszafogom magam, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a feszes, fiatal női test érintése. Szóval ő is jobban teszi, ha nem ingerel tovább, nehogy elveszítsem a fejem. Mert az neki biztos, hogy nem lenne olyan jó. Kivéve persze, ha nem pont ezt szeretné. Bár akkor már valószínűleg nem lennék ennyire finom, mint most. Már így is rendesebb vagyok vele, mint általában lennék. Tényleg jól szórakozom azon, mennyire hozza a hisztis kislányt. Lehet persze, hogy csak szerep, de attól még vicces. Ha komoly, akkor meg még inkább. Csak látványosan nevetek rajta, de nem is adok választ a felvetéseire. Teljesen felesleges. Mikor az elágazásnál azonban ráhagynám a választást, már tényleg hangosan felnevetek a reakcióin. - És te egy érett, okos nő vagy, igaz? - hangomon érezhető az irónia. Vicces, mennyire nem akarja vállalni a felelősséget és ezzel mond egyik mondatával a másiknak ellent. Így tegyen jót az ember! Nem mintha annyira jót akarnék tenni mondjuk. - Jobbra megyünk, méghozzá azért, mert te azt mondtad. Ezt a felelősséget már nem úszod meg - mondom szórakozottan és el is indulok arra. Bízom benne, ezzel csak felpaprikázom még jobban. Tényleg vicces, ahogy dühöng. Fogalmam sincs, merre vezetnek a járatok, így nekem egyik olyan, mint a másik. Hogy egy durcás kislány engem akar-e okolni, vagy sem, végül is igazából mindegy. Ahogy az is, hogy rögtön elindul-e utánam. Valószínűleg úgysem akar egyedül maradni és követni fog. Nincs is értelme hátrafordulnom azért, hogy erről megbizonyosodjak.
- Ha azt mondanám, hogy női megérzés, akkor elfogadnád válasznak? – kérdeztem vissza minden szívbaj nélkül, mintha tényleg kicsit csak az idegein szeretnék táncolni. A pasik eleve utálják ezt a dolgot, hát még egy vámpírnak mennyire lehet ehhez kedve. Bár tényleg csak tipp volt az eddig látottak alapján, hiszen bébivámpír se lehet, mert akkor már rég megtámadott volna. - Még a végén megsajnállak, ja, nem. – feleltem a lehető leginkább lehengerlő mosolyommal az arcomon. – Tudod, ha látják azt, ahogyan megölsz valakit, akkor szerintem nem csoda, hogy az emberekből az együttérzés és a hasonló dolgok elpárolognak irányodba. – tettem még hozzá kicsit negédesen, hiszen ha akarnám se tudnám elképzelni azt, hogy van neki szíve. Nem mintha túlzottan érdekelne ez a dolog, de akkor is. Ennyire azért nem lehengerlő jelenség, hogy elvegye az eszemet. - Miért gondolod, hogy senki se az? – pillantottam rá kérdőn, mert nagyon is érdekelt, hogy miért nem hisz abban, hogy igen is léteznek igazán ártatlanok. Én láttam már, nem is egyet. Másrészt meg én se vagyok az, de ezt hangosan sose mondanám ki, legalábbis nem előtte. Nem őrültem még meg teljesen. Még akkor se, ha a tetteim jelenleg eléggé mást sugallnak. Pontosan tudom, hogy nem kellene játszanom a tűzzel, de valahogy még se érdekel. Hirtelen nem akarok az az óvatos és jókislány lenni. Egyszerűen csak szórakozni akarok, s talán kicsit megmutatni azt se, hogy annyira azért ijedős se vagyok, mint azt ő gondolná. Na, meg ha esetleg Mia fülébe jutna ez az eset, akkor tuti a düh könnyedén szétrobbantaná őt és egy kis bosszantás számára is valahogy most remekül esne. A macska-egér játék könnyedén megy közöttünk, mintha ez lenne a természetes, amikor viszont eltávolodik akkor nem számítok arra, hogy még esetleg tovább próbálná perzselni a kedélyeket.
Meglepetten pislogok párat, amikor a hátam ismét a hideg kőnek préselődik, hiszen mire észbe kaphatnék, addigra már kicsit befészkelte magát a lábam közé. A keze pedig pontosan olyan halomra tévedt, amihez nem kellett volna. Viszont mielőtt bármit is tehetnék könnyedén érintet ajkával a nyakam vonalát, mintha csak az övé lenne és minden joga lenne ezt megtenni. Túl sok mindent nem tudok tenni, mint azt, hogy a lábamat kicsit meglendítem, és talán összejön, de ha nem akkor se esem kétségbe. Majd talán egyszer még a térdem és a becsesebb testrésze még találkozni fognak nem éppen kedvességből. - Most jobb? – csak ennyit kérdeztem végül hanyagul és megigazítottam a ruhámat is. A pillantásomból pedig láthatta, hogy legszívesebben éppen karóra tűzném a szívét. Szeretek játszadozni, de akkor az igazi, amikor fair a küzdelem, de ebben nem sok volt ebből. Persze, részben magamnak köszönhetem, mert én húzgáltam az oroszlán bajszát, de valahogy nem érdekelt ez az aprócska tény. Akkor is bosszantott, de leginkább az, hogy a testemre hatással volt a közelsége és a tettei is, akár akartam, akár nem. - Sose állítottam ezt, de azért köszi a bókot. – feleltem negédesen, mert pontosan tudtam, hogy ő se gondolta komolyan, de a szavaim mellé még a középső ujjas nemzetközi jelzést is megkapta. Az meg rohadtul nem érdekelt, hogy neki ez mennyire nyeri el a tetszését. Nem az volt a célom, hogy a kedvében járjak. - Sose mondták még, hogy rohadt bosszantó vagy? – kérdezte meg minden kertelés nélkül, majd lassan elindultam utána. Jobb nem lemaradni, mert a végén még lehet itt maradok és itt öregszem meg, vagyis halok éhen. Bár szerintem a száradás hamarabbi eshetőség mind közül. – Mi lenne a legjobb tulajdonságod? De csak egyet emelhetsz ki. MI az, amivel szerinted képes lennél megnyerni másokat magadnak? – faggattam tovább és direkt ilyen idióta kérdéseket tettem fel. Mintha csak ezzel is még inkább bosszantani akarnám őt.
- Gondolom sok választásom nincs - válaszolom szórakozottan. Tényleg vicces, ahogy ez a lány látványosan dühíteni akar. Még mindig nem értem, miért is jó ez neki, talán csak valami tinilányos szeszély, de nem is titkolom, milyen jól szórakozom rajta. Egyébként is ez a szerencséje, különben már valószínűleg nem élne. Nem áll szándékomban megadni neki azt az örömet se, hogy reagáljak a provokatív élre a hangjában. Ha tényleg dühítene, azt már úgyis észrevette volna. - És mi van, ha rosszul ítéled meg a helyzetet? Az előzmények ismerete nélkül nem biztos, hogy a helyes következtetést vonod le - vetem oda könnyedén, de úgy, hogy még akár komolyan is gondolhatnám. Persze, hazudok, mint a vízfolyás, de pont ez benne a lényeg. Én, mint érző lény? Az évszázad vicce. De csakúgy a móka kedvéért tételezzük fel. Nem rólam, úgy általában. Persze ha nem hisz nekem (amit amúgy jól is tesz), sem fogom telesírni a párnámat, viszont a játékomat feldobhatom ezzel is. - Mert nincs okom az ellenkezőjét feltételezni - csupa ellentmondás ez a lány. Mint egy makacs kisgyerek, aki állandóan ellent akar mondani. Ugyanakkor néha valahogy tapasztaltabbnak hat, mint a látszólagos kora indokolná. Csupa paradoxon, amit egyelőre nem tudok feloldani. Valahol ezért is provokálom, hátha ki tudom ugrasztani a nyulat a bokorból, úgymond. A kis közjátékom is erre megy ki. Ha már olyan nagylánynak mutatja magát a szavaival, akit semmi sem rettent, ideje egy kis ízelítőt adnom neki abból, kivel is áll szemben igazából. Tényleg csak egy kicsit. Már csak azért is, nehogy engem is magával ragadjon a hév. Mert azt nem biztos, hogy élve megússza. De anélkül, hogy jól meg ne dugjam, biztosan nem. A kettő meg nálam együtt jár. És úgy érzem, nem is marad hatástalan, amivel próbálkozom. Érzem a meglepettséget, amit igencsak szemérmetlen akcióm kivált belőle. De a lélegzetvételén mintha némi kéjvágy is érezhető lenne. Tudok hatni a nőkre fizikálisan, ezzel tisztában vagyok, úgyhogy némi kaján elégedettséget ébreszt ez bennem. Érzem, ahogy a térde meglendül, de halandóként nem elég gyors ahhoz természetesen, hogy addig reagálhasson, míg én ott vagyok. Mire támadna, én már méterekre vagyok tőle. Egyébként a dühtől szikrázó tekintete és amiatt, hogy legalább egy kis időre belé fojtottam a szót, már megérte a dolog. Még ha láthatóan próbál is uralkodni magán. - Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Vagy esetleg szeretnéd, ha folytatnám? - szemem buján villan meg felé, de ebben persze rájátszás is van, épp azért, hogy fokozzam a dühét. Ebből talán végre megértette azt is, jobb ha nem játszik a tűzzel. Ha tovább hergel, legközelebb már nem fogok és nem is akarok majd ennyinél megállni. Ez tényleg csak egy kis ízelítő volt abból, amire én képes vagyok ilyen téren. - Mintha az előbb épp te bizonygattad volna olyan bőszen, hogy mennyivel érettebb és tapasztaltabb vagy, mint amilyennek látszol, és lehet, hogy akár nálam is idősebb vagy a kinézeted ellenére, de persze elképzelhető, hogy csak a fülem csöngött - szélesen vigyorogva vetem oda mindezt a vállam fölött már indulóban a hisztijére. Nem tudom, szándékosan csinálja-e vagy ennyire nem tud jól hazudni, de számomra mindenképp vicces. Legalább annál több dologgal provokálhatom. De nem is csalódok a számításaimban, hiszti ide vagy oda, természetesen jön utánam nem sokkal lemaradva. Ha egyedül marad, kisebb az esélye a kijutásra, a túlélésre és ezt nyilván ő is belátja, végtére is ennyire nem tűnik ostobának. - Te ezeket a kérdéseket valami tinimagazin tesztjeiből vetted? - nevetek fel a teljesen abszurd kérdését hallva. Nem is értem néha, honnan szed ilyen teljesen véletlenszerű dolgokat abszolút véletlenszerű időpontokban. Mintha nem akarná, hogy megszakadjon közöttünk a társalgás. Félne a csendtől? Vagy attól, hogy itt hagyom vagy esetleg megtámadom? Más eshetőséget nem igazán tudok elképzelni, ami ezt indokolná. - Én önmagamban tökéletes vagyok. Ennyi. Ez szerinted kit nem nyerne meg? - kétlem, hogy komoly választ várt volna, de ha igen, hát csalódnia kell. Én nem az a fajta alak vagyok. Ha játszani akar, játszhatunk, de bármit is gondol, azt az én játékszabályaim szerint fogjuk tenni továbbra is.
Kezdőlap
| 
