Minden sikeres akciót meg kell, hogy előzzön egy felkészülési időszak. A seregnél az ilyet megszoktam már. Erőnléti edzések, aki nem volt formában, gyorsan össze kellett, hogy szedje magát, másnak pedig nem szabadott elhagynia magát. Megfigyelések, célpontokról, célhelyekről, kapcsolati hálók kialakítása és a többi. A lényeg mindig az volt, hogy annyit tudjunk, amennyi szükséges, hogy végrehajthassuk a feladatunkat. Nem többet, és nem is kevesebbet. Ennek megfelelően jártam el most is. Követtem Megan-t, próbáltam kialakítani a rendszert, amit követ a hét egyes napjain. Nem volt nehéz dolgom, sokszor csináltam már hasonlót, így nem hinném, hogy kiszúrt. Persze, a magánéletébe nem volt belátásom, de nem is volt rá szükség. Csupán csak azt akartam tudni, hogy mikor hol van, hol tudom megtalálni. A választásom pedig végül a munkahelyére esett. Ott könnyebben megközelíthető, mint egyébként.
Komolyan veszem munkámat, de el tudok tőle szakadni. A munkaadóm maga is úgy gondolja, hogy van magánéletem, így hát, ha kérem, akkor tudnak nélkülözni néhány napra. Nem tudom, hogy kit rendeltek ki a helyemre Ms. Monell mellé, de ez most teljesen lényegtelen. Néhány napot minden bizonnyal túl fog tudni élni a kíséretem nélkül. Igyekeztem minél barátságosabban festeni. Amúgy sem szerencsés, ha ellenszenvesnek gondol, ráadásul gyerekre sem szeretnék ráijeszteni. Már, ha rájuk tudnék egyáltalán.
Célirányosan haladok az óvoda felé, az utóbbi időben többször is megtettem ezt az utat, hogy megismerjem a környéket, illetve Megan műszakja után néha az épületbe is bementem, hogy kicsit teljesebb képet kapjak. Jobb szeretem, ha tudok mindent a helyről, ahová megyek. Akkor is, ha ebben az esetben ez csak egy óvoda. Én így éreztem magam biztonságban.
Ms. Wallace? – kérdeztem óvatosan, mikor Megan közelébe értem. Az udvaron gyerekek játszottak, nem léptem be, a kapu előtt álltam meg inkább. A végén még tolakodásnak vette volna a dolgot, teljesen érthetően, mellesleg. – Oh! – igyekeztem minél inkább színlelni a meglepettséget, mikor szembefordult velem. – Nem tudom emlékszik-e rá, de mi találkoztunk már korábban. Összefutottunk. –javítom ki magamat. Így sokkal korrektebb és az igazságnak is jobban megfelel. – Remélem, hogy nem zavarom. Egy ismerősöm mondta, hogy önt keressem fel. Az óvoda kapcsán. – teszem még hozzá. Nincs ugyan gyerekem, de az elmúlt néhány napban kidolgoztam egy fantomaktát, amit módszeresen meg is tanultam, így nem léphet fel az a hiba, hogy habozzak egy válasznál. Hacsak, nem direkt teszem azt.

Szeretem a munkám, szeretem azt látni, hogy a gyerekek az én kezem alatt nőnek fel, cseperednek, szépen lassan, mások gyorsabban tanulnak meg mindent, ami felkészíti őket arra, hogy iskolába menjenek. Mindig is úgy tartottam, hogy ez a hivatás a lehető legnehezebb munka, ugyan nem fizikailag, de minden körülményt elnézve nem csak a családon múlik, hogy évek múltán milyen felnőtté válik az ember. A pedagógusok legalább akkora jelentőséggel vannak jelen a nevelésükben, mint a vér szerinti szülők. S ha már ez utóbbi szerep nekem nem adatik meg már soha, legalább elmondhatom, hogy a társadalom szempontjából mégis hasznos vagyok. Már elfogadtam, de szívem egy részében mindig is hatalmas törés lesz, hogy engem senki nem fog anyának hívni...
A ma reggel legalább olyan nyögvenyelősen indul, mint majdnem minden nap, de ahogy belefutunk az ebédidőbe, minden kezd végre a helyére kerülni. Vannak nehezen kezelhető gyerekek, és vannak, akik még csak most szokják a környezetet, ők mindig külön figyelmet igényelnek, és hiába vagyunk ketten, alig várjuk mindketten az ebéd utáni alvásidőt, mikor végre nekünk is jut némi pihenés. Na nem sok, körülbelül egy óra van aközött, hogy az utolsó lurkó elalszik és az első felébred. Jobb esetben. Utána újult erővel vetik bele magukat a játékba és végül kiszabadulnak az udvarra, hogy a mászókától a hintáig az összes játékot meghódítsák. Néhány hete dolgozom már itt, és be kell vallanom, hogy hétvégére bizony borzasztóan fáradtnak érzem magam, ennek ellenére viszont nem tudok nem mosolyogni, mikor meglátom, hogy kergetőznek, vitatkoznak valami apróságon vagy még idebent is kézen fogva sétálgatnak a gyerkőcök.
Akkor sem zökkenek ki a gyerekfelügyeletből, mikor hirtelen egy mély férfihang szólít meg a hátam mögül.
- Oh, üdv! - köszöntöm zavartan. Kissé úgy érzem, hogy nem igazán illik bele az óvodai környezetbe egy meglett férfiember, gondolatban végigjátszom, hátha az egyik kissrác apja és épp hamarabb vinné el, de nem tudtam senkihez sem társítani egészen pár másodpercig. - Áh, a szupermarketben, igen! - vágom rá aztán mosolyogva. Már emlékszem rá, bár a beszélgetésünk kissé homályosan dereng csak fel. - Valóban? Nos, talán az óvodavezetővel kellene beszélnie, de persze, ha tudok, szívesen válaszolok én is a kérdéseire.. - jegyzem meg óvatosan, hogy talán nem is én vagyok az ő embere, habár furcsállom, hogy bárki is engem ajánlhat, nem töltöttem még el itt túl sok időt ahhoz, hogy híre menjen. - Még egy kis időt kint töltünk, de talán egyszerűbb lenne, ha bejönne.. - ajánlom neki. Nekem legalábbis egyszerűbb lenne beszélgetés közben odafigyelni a gyerekekre. Nem vehetem félvállról a munkámat.

Sokan biztos, hogy furcsának, sőt egyenes ijesztőnek találnák azt, amit csinálok. Ők azonban nem tudják, hogy mekkora segítség az, ha az ember kézben tud tartani mindent. Volt már részem olyan akcióban, mikor az irányítás kicsúszott a kezünkből és improvizálnunk kellett végig. Emberek haltak meg, jó emberek. Mikor azonban felkészültünk mindenből, nem volt meglepetés, zökkenőmentesen történt minden, és nem vesztettünk egyetlen embert sem. A megfigyelés rendkívül fontos, az információgyűjtés pedig életeket menthet. Ebben az esetben nem ennyire komoly a dolog, de engem így képeztek ki, és éveken át ezt a folyamatot ismételgettem, mielőtt feladatot kaptam volna. Így hát, most sem térek el ettől.
Számítottam rá, hogy minden bizonnyal valamelyik gyerek apjának fog nézni. Belegondolni is fura volt. Soha nem vágytam arra, hogy családot alapítsak, ami azt illeti, nem is igazán volt soha lehetőségem rá. A gyerekekhez való viszonyom pedig igencsak… kezdetleges volt, kiforratlan. Van, aki ért a gyerekekhez, Megan is ilyen ember lehetett, én azonban semmit nem tudtam a gyerekekről.
Igen, ott! – bólintok, igyekezve minél barátságosabban mosolyogni. Dr. Mullins egyszer azt mondta, hogy túlságosan is távolságtartó vagyok, ami még a mosolyomban is benne van. Nem tudom, hogy honnan képes ezt leszűrni, főleg egy mosolyból, de… ő a szakember, én pedig igyekeztem kedvesnek tűnni. – Azért nagyon hálás lennék! – utánanéztem az óvodavezetőnek, de egyáltalán nem tűnt szimpatikus embernek, és mivel az óvoda is csak a látszat kedvéért érdekelt, a legkevésbé sem akartam beszélni Megan főnökével. – Igen, igaz, köszönöm! – bólogattam a szavaira, és most léptem csak be az udvarra, gondosan bezárva magam mögött a kaput. – James Madsen. – nyújtottam felé a kezemet bemutatkozásra. – Daniel apjának az ismerőse vagyok. Ő mondta, hogy amennyiben kérdésem van, fordulhatok azzal önhöz. – felkészültem. Tudtam melyik gyerek az a Daniel, ahogy az apját is ismertem, még, ha csak látásból is. Ő tűnt a leginkább közvetlenebbnek Megan-nal az elmúlt napokban, mikor figyeltem az óvodát, így úgy gondoltam nem lesz Megan számára sem olyan furcsa, ha olyan ember ajánlja őt, aki látszólag kedveli. Talán kissé túlzottan is, amennyire azt megtudom állapítani. – Mindig ennyire… élénkek? – kérdeztem Megant, ahogy a sok nyüzsgő gyerekre pillantottam. Dr. Mullins erre is figyelmeztetett: próbáljak meg beszélgetést kezdeményezni, itt volt az idő, hogy hasznosítsam is a tanácsát.

Ha valakinek azt mondanám, hogy abban lelem örömömet, hogy harminc gyerek futkározik körülöttem, akkor valószínűleg bolondnak nézne, pedig egy így van. Ez a színtiszta igazság. Már tinédzser koromban is vigyáztam a környező utcabéli kisebbekre, anyám azon csodálkozott, hogy nem nyitottam nyaranta hivatalosan is napközit, ahol elmúlathatták volna az időt. Persze egész jól fizettek érte, egy szavam se lehet. Ez azóta hobbiból hivatás lett, de mint mindennek van ám ennek is árnyoldala. Példának okáért mikor iskolába mennek és látjuk rajtuk, hogy szomjazzák a további tudást. Ez még nem az a rész, mikor visszasírják az óvodai foglalkozást, hanem élvezik, hogy valami új dologban lehet részük. A szívemhez nőnek pár év alatt, azt hiszem ez látszik is rajtam.
- Örülök a találkozásnak. Megan Wallace - mutatkozom be én is, de legszívesebben homlokon csapnám magam. - De ezt már úgyis tudja.. - mosolyodom el kissé kínosan. Igyekszem közben minden gyerkőcöt szemmel tartani, csak az a szerencsém, hogy van hozzá segítségem, így mellette nem okoz gondot válaszolgatni.
- Áh, Ben. Igen.. - ugrik be azonnal Daniel apja, aki minden délután óramű pontossággal állít be fél négykor a fiáért. Aranyosak együtt, szinte kiköpött apja a kissrác, azzal a különbséggel, hogy ő mindig jókedvű és mosolyog, szeret a középpontban lenni. - Kérdezzen nyugodtan, igyekszem válaszolni.
- Az esetek többségében igen, fáradhatatlanok, és nagyon sok csintalanságon törik a fejüket. Mindig le kell őket foglalni. A kollégám épp az egyik hiperaktív kisgyerekkel foglalkozik ott, velük egészen másképp kell bánni.. - mutatok az udvar túlsó felére. - Felicity, ha homokot szórsz Tory hajába, összeakad a bajszunk.. - dorgálom meg játékosan, de komoly hangon, de továbbra is folyamatosan őket figyelem.
- A gyerekek nagyon találékonyak.. - intek a fejemmel a rosszalkodók felé, akiket az egyik dadus ép fülön csípte. - Van esetleg Önnek is, Mr. Madsen?

Megvallom őszintén, furának találom ezt a fajta foglalkozást. A fura nem is jó szó erre. Az én személyiségem egyáltalán nem lenne alkalmas arra a munkára, amit ő végez. Nem tartanak túlzottan barátságosnak, habár én ezzel nem értek egyet. Igaz, ami igaz, nem vagyok szószátyár alkat, de nem tartom magam barátságtalannak. A gyerekekkel sincsen bajom, pusztán csak… nem igazán tudom, miként viszonyuljak hozzájuk.
Azért jobb biztosra menni. – bólintottam mosolyogva, mikor bemutatkozott. Többet tudok róla, mint talán kéne, de egyáltalán nem annyit, mint szeretnék. Egy-két régi ismerősnek köszönhetően utána tudtam valamelyest nézni annak, hogy az élete miként alakult. Azonban ebből következtetést leszűrni nehéz. Látni valakinek az életéből részleteket, de mégis, nehéz elképzelni, hogy miként zajlottak azok.
Némán, de figyelmesen hallgatom őt, miközben beszél. Az udvar túlsó felére pillantok, mikor arról a bizonyos gyerekről beszél. Nem értek ehhez különösebben, habár tisztában vagyok, hogy mit jelent a szó. Azonban, hogy ez pontosan milyen másfajta bánásmódot követel meg, már nem vagyok naprakész. – Igen, ebben a korban, ők nagyon… elevenek, igaz? De mikor is lehetnének azok, ha nem most. Később nem feltétlen fog sok jó származni belőle. – igyekszem odafigyelni arra, hogy ne mondjak túl nagy ostobaságot. Sajnos, nem néztem utána tüzetesebben a gyerekeknek. Ez egy kényes és bonyolult téma, úgy gondoltam nem feltétlen szükséges. Ámbár ajánlott lett volna.
Nem, nincsen. Sajnos, az én életemből a családalapítás kimaradt. – annyira nem sajnálom, de nyilván nem mondom ki nyíltan. Valahogy nem hiányzik, hogy feleségem és gyermekem legyen. Persze, jóval tartalmasabb magánéletet képzeltem el magamnak még régebben, de végül az élet másként alakult. A magánéletem pont olyan száraz, mint a humorom. – A húgomnak van, a városba fognak költözni és arra kért, hogy kérdezzek utána ennek. Tudja, sok munkával jár az átállás, gondoltam ennyit átvállalhatok. De ahogy nézem… a gyerekek vidámak, önök pedig biztosan értik a dolgukat. Ami fontosabb, élvezik, amit csinálnak. Azt mondják kell egyfajta… érzék hozzájuk. Mármint, a gyerekekhez. – ez felteszem meg van benne, hiszen nem véletlen kezdett el itt dolgozni, vélhetőleg. Abból, amit eddig tapasztaltam, közvetlen személyiségnek írnám le, az pedig a gyerekeknél szerencsés.