Zene kellemesen szólt a rádióból, mostanság egészen rákaptam. Nem mondanám azt, hogy profi vagyok a modern technikával, hiszen elég régóta érek, s a véncsontok mindig is nehezebben alkalmazkodnak a dolgokhoz, de azért annyira vészes se voltam. Nem akartam, hogy esetleg miattam cikizzék a fiamat, így próbáltam lépést tartani. Ha meg valami nem ment, akkor Asher örömmel megmutatta, hiszen mindig is azt mondja, hogy „Jaj, anya. Ez annyira nem bonyolult, nézd csak.” S két pillanat múlva már készen is volt a dolog, vagy megírt egy üzenetet. Közben pedig én is egyre jobb lettem benne. Persze, lehet, hogy neki nem volt az, de nekem igen. A számítógéppel és az internet világában egész jól boldogultam már, de akkor is valami miatt mostanság a rádiónál leragadtam. Talán a különféle adások miatt. Voltak kedvenc műsoraim is, amit ha egyedül voltam, akkor simán hallgathattam, mert nem érte a szó a házat.
Könnyedén teregettem ki a kertbe a ruhákat, hogy a napnak köszönhetően még inkább jobb illatuk legyen, miközben kicsit a csípőm mozgott és tovább dúdoltam a korábbam hallott dallamot. A ruhákat könnyedén csipeszelem a szárító köteleire, majd mosolyogva tekintek fel az égre, hiszen eszembe jut az-az idő is, amikor minden technika és kütyü nélkül megvoltunk. Amikor a mosás is egy kisebb kaland volt. Egyszerre kelt bennem mesés emlékeket, ugyanakkor borzalmasakat is, hiszen a gyerekeimet elvették és az tört az életemre, akinek a kezébe adtam, mert megbíztam benne. Még szerencse, hogy megneszeltem, mert különben most nem lehetnék itt. Sose fogom tudni igazán meghálálni a testvéremnek azt, hogy megtette ezt értem. Igazából ő ajánlotta fel és a mai napig nem értem, hogy miért. Talán amiatt, hogy idővel tudjak vigyázni a családomra, vagy ki tudja.
Sietve mentem be, hogy elpakoljam a korábban megszáradt ruhákat, ami szintén gyorsan ment, hiszen már rendszerem volt, hogy leszedéskor külön kosárba gyűjtöttem a fiam és az én ruháimat, hogy utána csak be kelljen „dobálni” a szekrénybe a megfelelő kosár tartalmát. Alig, hogy visszaértem a nappaliba az ajtóm nyílt és hamarosan meg is pillantottam egy ismerős sötét hajkoronát és annak a tulajdonosát. Nem számítottam Pippa érkezésére, de mindig szívesen láttam őt, viszont most valami azt súgta, hogy nagy baj lehet és a tettei, illetve a szavai ezt tökéletesen alá is támasztották.
- Pippa, nincs semmi baj. Gyere! – s azzal a lendülettel felsegítem őt, majd a kanapéhoz kísértem őt, hogy ott foglaljunk helyet. A karjaimba zártam, ahogyan egy anya tenné. Olyan volt számomra, mintha a lányom lenne. – Mond el, hogy mi történt és miben segíthetnék. – hiszen már ő is nagyon ügyes boszorkány volt. Van még mit tanulnia, ahogyan nekem is, de ennek ellenére is büszke voltam rá és hálás voltam azért, hogy én taníthatom őt, hogy megbízik ennyire bennem. Gyengéden simítottam végig az arcán, majd egy puszit nyomtam a homlokára.

Szerettem Zafira társaságában tölteni az időm, igazából jó hatással volt rám, és az erőm befolyásolásában, annak megszelídítésében sokat segített nekem. Viszont az, ahogy mostanában a dolgaim álltak…hát, nem volt fényes a helyzet. A bátyám egyszerűen felszívódott, pedig reménykedtem benne, hogy Ben és köztem minden olyan lesz, mint régen, de a napok gyorsan peregtek egymás után, s ő nem volt sehol. Próbáltam felkutatni, nem találtam sehol. Próbáltam okokat találni arra, hogy miért nem találhatom, de ez sem sikerült. A lány közelében, aki olyan közel állt a szívéhez, nem közeledtem, továbbra is a távolból figyeltem, de bátyám hiánya a látottak alapján megérintette, és túlzottan ő sem örült az eltűnésének. Talán segítséget kellene tőle kérnem? Talán Zafira tudna segíteni, valamivel többet tudna, mint én? Olyan varázslat, ami segítene ezen a helyzeten. Minden esetre reménykedtem benne, hogy valami változni fog, ha vele beszélek, s talán csak velem van a baj, és én nem találom a bátyám, s én nem akadok a nyomára.
Az ismerős, de régen látott nő felé sietek, lépteim szaporák, az esti félhomályban, hiába a nyári időszak, a hűvös szél és hűvös eső pár másodperc alatta átjárja egész testem, és fázni kezdek. Egy részem, a boszorkány részem érez, a vámpír részem a szívemben tátongó űrnek hála egyszerűen kikapcsolna. Talán az lenne a legjobb megoldás, ennél már aligha lehet rosszabb. Halk lépéseim, kétségbeesésemmel kezet fogva kevésbé foglalkoznak az udvariassággal, vagy azzal, hogy mit várnak el egy hirtelen jövő vendégtől. Engem csak az érdekel, hogy segítsen, s hirtelen azon kapom magam, hogy épp olyan elveszett vagyok, mint évszázadokkal ezelőtt, mikor nem tudtam, hogy merre tovább az életemben. A kétségbeesés így enyhe kifejezésnek is tűnhet. Kopogás nélkül, azt tökéletesen mellőzve, akárcsak a csengetést, egyszerűen benyitok, s ösztöneimre hallgatva haladok a nappali felé, ahol hallásom és érzékelésem szerint a nő van.
-Segítened kell…kérlek, segíts megtalálni Őt.-kérem kétségbeesetten, szinte lábai előtt térdepelve és könnyörve, hogy segítsen. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy kihez fordulhatnék, s tudom jól, az ő élete és az ő családi helyzete se könnyű. De nem tudom, ki máshoz fordulhatnék itt, hisz alig ismerek valakit. Igazából magamon kívül senkit, s csak a bátyámban bízhattam. Az önkényes elvonulás a világ szeme elől és a kényszeres magányosság nem volt ugyan az. Pláne úgy, hogy immár tudtam abba kapaszkodni: a családomban, legalábbis egyik bátyám irányába minden rendbe jöhet.