A homlokomon pontosan olyan ütemmel lüktetett az ér, ahogy Trish szíve pumpálta a vér a testébe. A nyers izomtömeg egyre gyorsabban és gyorsabban vert, én pedig mindennél jobban meg akartam akadályozni, hogy Trish lássa rajtam, milyen állapotba kergetett: feldühített, emlékeztetett arra, hogy egyszerű kislányként képes volt meggyötörni engem és ez az érzés egyáltalán nem tetszett. A múltban sem rajongtam érte, de most, hogy hosszú évek múltán ismét a szemébe nézhettem és az elmúlt percekben hangot is adott annak, hogy mennyire büszke a művére, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Szerettem volna összekulcsolni az ujjaimat a nyakán és addig szorítani, míg levegőért nem könyörög, sőt, bocsánatot nem kér azért, amin átmentem miatta. Olyan mélységekbe taszított, amelyeket nagyon sokáig saját magam előtt sem mertem beismerni - aztán miután rájöttem, mennyit jelentett nekem ez a nő, sokkal könnyebb volt a megtalálására fókuszálni és arra, hogy mit is fogok vele tenni, ha előttem fog állni. Csakhogy úgy tűnik, hiába tervezgettem, Trish gondolati síkon is képes volt áthúzni a számításaimat. Micsoda álnok nőszemély! - Mindig aljas voltam. - Jobban a szívébe markolva húztam közelebb magamhoz, nem érdekelve, mennyire okozok neki fájdalmat. Egyedül arra ügyeltem, hogy ne rántsam ki a szervet a mellkasából. - Aljasnak ismertél meg és így szerettél belém, aztán a szememre mered vetni, hogy ilyen vagyok? Ha ennyire rossz vagyok, miért adtad be a derekad? Miért játszott velem, Ms. Gallagher? - Az ajkaimat összepréselve szűrtem a szavakat, a füléhez hajolva tettem fel a kérdésemet. Az, hogy bármelyik pillanatban megölhetném, hogy rajtam múlik az élete, egyszerre volt felemelő és fájó. Szerettem volna holtan látni az egyetlen személyt, aki képes volt átlépni rajtam, ugyanakkor az én szívem is kettészakadt volna, ha a nő előttem leheli ki a lelkét. - Ha te nem voltál tekintettel rám, miért kellene érdekeljen, hogy mi okoz neked szenvedést? - Mély levegőt vettem, az orromba egyszerre kúszott a vérének fémes és bőrének virágos illata. Eszembe jutottak az idők, amikor egy nehéz, idiótákkal eltöltött nap után nem vártam másra, minthogy megpillantsam őt és magamhoz szoríthassam. Csakis ő volt képes a bennem élő szörnyeteg lecsillapítására, most viszont egyedül ő tudja előhozni belőlem a legvadabb állatot. - Igazad van, persze, hogy nem teszem meg. - Lassan húztam ki a kezem a mellkasából és léptem el előle. Mielőtt még hátat fordítottam neki, ajkaimat az egyik ujjamhoz érintettem és megkóstoltam a vöröslő nedűt. - Közhelyes, de lassan foglak tönkretenni. Szenvedni fogsz, legalább annyi ideig, amennyi eltelt az utolsó találkozásunk óta. Ismersz, tudod, hogy mindig megtartom az ígéreteimet. - Visszafordultam felé és elszánt tekintettel meredtem az arcára.
- Még te is féltél saját magadtól - bukott ki belőlem összeszorított fogakkal, közben hagyva, hogy bentebb táncoljon velem az irodában. Nyilván neki sem volt ínyére, hogy az ablak közelsége végett egyszer csak megbillenjen a kezem... Lehunytam mindkét szemem, miközben próbáltam ellenállni annak a bizonyos érzésnek. Régen... régen talán mindig megnyerhette a csatákat, amelyeket ketten vívtunk. Hol egymásért, hol egymás ellen... de most, a háború küszöbén nekem kell a győzelem. Ahogyan megnyertem azt a mérvadó csatát is, több mint száz évvel ezelőtt... azt a pontot találtam el, ahol tudtam, hogy fájdalmat okozhatok neki. Elhagytam. Mindennemű magyarázat, búcsú nélkül. Több évtizednyi munkát adtam neki... bár bennem volt a bűntudat, hisz bárhová is jött utánam, vér borította el az utcákat. Alexander nem félt megtenni azt, amitől én előtte rettegtem. A gyilkolástól. Végig tudta nézni, ahogyan egy ártatlan emberi élet kiontatik. És volt egy olyan sejtelem a fejemben, hogy az utánam folytatott keresgélése közben éppen az én bosszantásom végett gyilkolt ennyit.
Nehezen tudtam levegőt venni. Mintha a tüdőmet szorította volna. Meg tudott volna fojtani az összes fel-feltámadó érzéssel, amelyet mély álomra ítéltem, mikor elhagytam. El akartam engedni... de miért is gondoltam, hogy ő elengedne? Túl makacs volt ahhoz. A férfi, aki előttem állt, szemernyit sem veszített régi jelleméből. Tisztában volt minden apró titkommal, belém látott, kicsalogatta belőlem azt a lányt, aki voltam. Mielőtt az élet, ő maga megkeményítette a szívem. Mielőtt nővé váltam volna. - Ha a régi emlékekre vágynék, felevenítettem volna magamtól őket... nem rejtegetném őket egy eldugott kis zugban... nem gondolod? - suttogtam halkan. Az én hangom erősségét is elvette. Az érintésével, a szavaival... tulajdonképpen saját magával. Túl közel került hozzám, és ettől jogosan kellett félnem. Ha ismét elgyengít, már nem lesz többé visszautam. A szemeit fürkésztem, mikor a váratlan húzását meglépte; eszembe sem jutott, hogy következő lépésként majd szó szerint kezébe veszi a szívemet... fájdalom futott végig minden porcikámon, a torkomon kiszaladt egy halk moraj. - Aljas vagy - bukott ki belőlem. Nem adhattam meg neki az örömet, hogy lásson az életemért könyörögni. Kicsit sem akartam vámpír lenni. Az azt jelentette volna, hogy valamit magamból... végleg el fogok veszíteni. Nem akartam olyan lenni, mint ő. Vérrel táplálkozni. Elég vér tapadt a kezemhez már így is. - Nem tennéd meg. Soha. Soha nem tennél olyat, amiről tudod, hogy nem vágyom rá. Sőt. Szenvednék tőle. Nem tennéd - hajoltam közelebb az arcához, alig egy centire a szájához, az utolsó két szót lehelethalkan suttogva. A fájdalom lüktetett a mellkasomban, szívem szerint én is belekapaszkodtam volna az övébe, de helyette csak vártam. Tudnom kellett a következő lépést. Kockáztatnom kellett.
Felhorkantottam. Eszem ágában sem volt a családi kriptában pihenni, most már nem. Amikor Trish elhagyott, hátat fordított nekem, az én fejemben is megfordult a gondolat, miszerint szörnyeteg vagyok, aki csupán az elföldelésre érdemes, mert még arra sem volt képes, hogy megtartsa a számára legnagyobb kincset. Hosszú időbe és nagy erőfeszítésekbe tellett, de megembereltem magam, túléltem a halálvágyat és megtudva, hogy Trish évtizedekkel később nem a saját sírjába feküdt, hanem messze tőlem egy víg, boldog, nemtörődöm életet kezdett el élni kialakította bennem a bosszúvágyat, ami az évek folyamán az alapkövemmé vált. Számtalanszor elképzeltem az újratalálkozásunk pillanatát, azt, amint a kecses nyakára kulcsolom a kezeimet és a levegőt kiszorítva belőle átjár a megelégedettség. Magam előtt láttam a tekintetét, amely könyörgő, bár őt ismerve inkább dacos lett volna, én pedig mosolyra húzva az ajkaimat álltam volna azt. Csakhogy hiba csúszott a számításaimba: az elméleteket nehéz gyakorlatba átültetni, mert képtelenek vagyunk a zavaró tényezőkkel számolni. Ahogy belépett az irodájába magával hozta az illatát, azt a nem változó, finom, bódító virágillatot, ami szebb napjaimra emlékeztetett. Sötétbarna haján megcsillant a fény, alakja, tartása még nőiesebbé vált. Szinte el is felejtettem, micsoda hárpiával van dolgom. De hamar emlékeztetett rá. Az alattam tátongó város utcája arra várt, hogy Trish jóvoltából nekicsapódjak a betonjának, ám eszem ágában sem volt örömet okozni a nőnek azzal, hogy elengedem magam. Ha zuhanok, jön velem, most nem fogja megúszni, mint akkoriban, hogy kövessen a mélybe. Ha elhúzódik és visszalép a szoba biztonságába, megyek utána. Nem szabadul tőlem és a bestiális vigyortól, ami az ajkaimra húzódott látva, mennyire nem volt ínyére, hogy játszadoztam az elméjével. - Soha nem kellett félned tőlem. – Ismételtem magam, közben egyik kezem a tarkójáról finoman a derekára csúszott és léptem egyet az iroda irányába. A tériszonytól messze álltam, de inkább kihasználtam a gyengeségét és betámogattam a biztosabb térbe, minthogy valami ismét elpattanjon az agyában és a megölésemet akarja előnyben részesíteni. – Találtál tőlem jobbat? – Az előbbi élt eltüntettem a hangomból, suttogásom kedvessé, kíváncsivá vált. Hazudtam volna, ha azt mondom, ki tudok igazodni a saját viselkedésemen. Trish éppen annyi zavarodottságot ültetett belém, mint én belé. – Szerintem nem. És éppen ezért nem hiszem, hogy meg szeretnél szabadulni azoktól az emlékektől, amiket az előbb mutattam neked. Van még több is, azt elevenítjük fel, amelyiket csak akarod. – Egy kósza hajtincset a füle mögé tűrtem és hüvelyujjammal végigsimított a homloka ráncolása miatt kidudorodó orcáján. Láttam benne a lányt, aki képes volt elrabolni a szívemet és aki ugyanilyen könnyedén bele is taposott. - Jobb ötletem van. Csináljunk új emlékeket! - Közelebb hajoltam hozzá, az arcához, lehelete a bőrömet érintette, amikor az ujjaimat a mellkasába mélyesztettem és a markomba fogtam a hevesebb fokozatra kapcsolt szívét. Másik kezemmel a fejét tartottam, csókot nyomtam az arcára. - Jól áll neked a boszorkányszerep... sőt, azt hallottam, egy farkas lakozik benned. Mi lenne, ha hozzácsapnánk a listához a vámpírt is?
- Hát, nem rosszabb, mint a jelenlegi életünk - Megannyiszor végigfutott az agyamon, hogy történhetett volna máshogyan is. Nem volt törvényszerű, hogy halhatatlanná váljak, mégis megtettem. Soha nem tudtam teljesen kiírtani az életemből, a fő motivációm az volt, hogy bosszantsam őt... azzal, hogy élek - valahol, tőle távol. Úgy, hogy sosem kaparinthat meg, nem érintheti meg egyetlen porcikámat sem. Mindvégig ott élt a bőröm alatt, mozgolódott, elégedettséggel töltött el, ha megnyertem egy-egy csatát. Bár sajnáltam azt a sok kiontott életet. Egy ideig... mindketten aljas gyilkossá váltunk az évtizedek során. Ismét elmosolyodtam, habár az az apró grimasz továbbra sem tűnt el az arcomról. Mai szemmel már nagyon meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy elképzeljem magam anya-szerepben. Távol állt tőlem. Legalábbis a jelenlegi életemtől. Az a lány, aki voltam, tényleg minden alkalmat megragadott volna arra, hogy családot alapíthasson ezzel a férfival. Megmozdult valami a gyomromban, de gyorsan nyelve egyet, elhessegettem az egykoron sokáig dédelgetett képzetet. - Talán jobb is így - reagáltam le ennyivel, holott én magam hoztam fel a témát. Nem kellett volna. Egyetlen apró felületet sem akartam adni neki, hogy a szívemig érjen, márpedig az, amit mondott, meggyőzött arról, hogy ő sem akart annak idején mást. Család is lehettünk volna... volna.
- Féltem tőled. Attól, hogy idővel... bántani fogsz. Úgy éreztem, hogy jobbat érdemlek. - Az iménti gyenge pillanat egy másodperc alatt tűnt el. Ebbe a beszélgetésbe nem illett elgyengülés, és az sem, hogy meggondoljam magam. De nem voltam elég erős azok után, amit az előbb hallottam. Ez a férfi már régen is erős érzéseket váltott ki belőlem, és a szélsőségek most sem kíméltek. Egyszerre akartam megforgatni benne egy karót, miközben szerettem volna szeretni... ahogyan régen is, csak akkor bátorságom nem lett volna kidobni az emeleti ablakból. A keze tovább szorított, egyetlen másodpercre sem lazult el. A szándék megvolt benne, hogy maga után rántson, ha eljön az a bizonyos pillanat. Tényleg meg akartam tenni. Fájdalmat akartam okozni neki, de hol is lett volna az ő fizikai fájdalma ahhoz, amit én most odabenn, a mellkasom takarásában éreztem? Viszonya volt az anyámmal, ezt mégis hogyan emészthetném meg? Megőrjített a gyűlölet, a tehetetlenség... de isten volt a tanúm rá, hogy ha most meg kell halnom, hát csak azért is viseltem volna ezt a sorsot. - Te még mindig ezerszer rosszabb vagy, mint én! - bukott ki belőlem vehemensen, szinte fuldokolva a méregtől. Gondolatok ezre suhant végig az agyamon, nem tudtam csak úgy józanul mérlegelni. Pedig erre a találkozóra edzettem legalább száz éve... úgy tűnt, a hosszú bújócska ellenére sem sikerült kiölnöm magamból azt, ami annak idején is meggyengített mellette. Lehunytam a szemeimet, mikor éreztem, hogy elveszítem az uralmat az elméje felett. Mindezt azért, mert a tarkómra csúsztak az ujjai, és már láttam magam előtt azt, amit annyira igyekeztem elfelejteni. Olyan szerelmet éreztem iránta, ami soha nem volt jó vagy rossz. A szivárvány ezer színében tündököltünk, hol a világos, hol a sötét árnyalatok kísérték az életünket, de soha nem mondhattam, hogy nem szeretett. - Ne... ne mássz a fejembe... - Ekkor már suttogtam, megpróbálva eltávolodni tőle, de az iménti kis akcióm után meggyengültem. Vagy ő tartott túl erősen, közel magához. - Mégis mivel fizethetnék még? - Megtörtem. A testem minden porcikájából eltűnt az ellenállás, a heves tiltakozás. Ott álltam előtte úgy, ahogyan régen. Törékeny kislányként.
- A családi kripta olyan rossz hely lenne? – Meghaltam volna vele. Érte. Erre ő kigúnyolt, legalábbis a mosolya arra engedett következtetni, hogy felettébb jól szórakozott. Gondolhatott bármit, mindent feladtam volna érte. Talán nem első kérésre, de miután elhagyott, rájöttem, hogy ő volt a fény az életemben, aki nagyjából egyben tartott… a hiánya egyenes úton vezetett a szétesésemhez és a próbálkozás feladásához, miszerint teljesen olyanná váljak, mint az apám volt. Az emberek gyűlölték a férfit, aki felnevelt, szörnyetegként emlegették és engem sem babusgatott soha, mégis az volt a legnagyobb elismerés számomra, amikor megrándult a szája sarka és felém biccentett, ha valamit jók, neki tetszően csináltam. Elért mindent, amit akart, miért ne akartam volna hozzá hasonlóvá válni? Egyedül azért nem adtam át magam az örökölt tulajdonságoknak, mert nem akartam Trish-t elveszíteni. Aztán kiderült, hogy a nő menni szeretett volna, így nem volt értelme tartani magam. Végülis, nem volt rossz életem, csak egy apró idegesítő tényező volt benne: hogy Trish is vígan éldegélt, tőlem távol. - Persze, hogy lettek volna. Az a Trish, aki csak attól majdnem elájult, hogy rá néztem, pont ő ne akart volna gyerekeket tőlem? – Jómagam soha nem terveztem apává válni, azután nem, hogy elveszítettem a nőt, aki tökéletes anyja lehetett volna a porontyaimnak. Éppen ezért nem is gondolkoztam azon, milyen kapcsolatom lett volna a gyerekeimmel. Talán… a fiamat határozott kézzel neveltem volna, a lányomnak pedig megérdemelte volna a hercegnői sorsot. Mit művel velem ez a nő, hogy ilyen képzelgésekre kényszerít? - Miért nem mondod ki, kedvesem? Mióta itt vagyok csak utalgatsz az okaidra, de nem nevezed meg őket. Talán félsz, hogyha kiejted a szavakat a szádon, nem tűnnének igaznak? – Megkeményedett a tekintetem. Már akkor is megvolt a magam híre, amikor először találkoztunk, de őt ez nem rettentette el, éppen ellenkezőleg… tetszett neki, hogy nem hasonlítottam a többi ficsúrra, szerette a bennem eredendően tomboló rosszat. – Persze, hogy gyűlölsz, hiszen ugyanolyanná váltál, mint én! – A hangom az eddiginél is erőteljesebb, karcosabb lett, ugyanakkor félig elfojtott nevetés tette érdekesebbé. Felkészültem arra, hogyha kell, akkor tényleg magammal rántom a mélybe. Megszorítottam a csuklóját, eszem ágában sem volt elengedni, inkább beleőrültem a fejemben lüktető fájdalomba. Hatalmas ereje volt, nem is hittem volna, hogy ilyen képességek birtokában van. Ha így folytatja, könnyen lehetséges, hogy a kezei között kap el a vég. - Téged akartalak. Teljes egészedben. És azt, hogy te is akarj engem úgy, amilyen vagyok! – Másik kezemmel megragadtam a tarkóját, lehunytam a szemeimet és minden erőmmel arra koncentráltam, hogyan tudnék néhány közös emléket előidézni a fejében. Kíváncsi voltam, melyikünk az erősebb, attól függetlenül, hogy elviselhetetlen fájdalom lüktetett a fejemben, láttam magam előtt a pikniket, ahol felfigyeltem rá, az első táncunkat, és a pillanatot, amikor végleg az enyém lett. – Keresztülhúztad a terveimet, Trish... Bolondot csináltál belőlem és ezért megfizetsz. – Hiába suttogtam, eltökélt voltam.
Halk kacaj bukott ki az ajkaimon, közben még mindig szorosan tartva a tekintetemmel az alakját. Mintha egyetlen másodperc alatt képes lenne olyat tenni, ami elkerülné a figyelmem... volt időm felkészülni rá, és nagyjából ismertem a szokásait, tudtam, hogy milyen játékot űz másokkal. Csak egy bökkenő volt ebben a történetben: én nem egyeztem azokkal a más emberekkel. Míg ők csak a puszta létezésük okán zavarták Alexandert, én összetörtem a szívét, és ráadásként még szét is tapostam a padlón, csak hogy jobban fájjon. - Ha nem lett volna rossz, nem itt lennénk. Talán már régen a családi kriptában nyugodnánk, békében - mondtam, habár a szám sarkából nem tűnt el az a mosoly. Táncolhattam az idegein, anélkül, hogy bármit tehetett volna ellene. Ha helytállóak az állításai, nem emelne kezet rám, de én gondolkodás nélkül szorongatnám meg őt, ha úgy adná a helyzet. Egyszer ki fogja harcolni, hogy meg akarjam ölni, és félő, hogy talán... nem, miért is játszana erre? Nincs semmi szép a felbosszantott Trish-ben. Ezt már ő is tudhatná, még ha annak idején nem is látott sokat belőle. Talán azért, mert akkor még egy akaratszegény, gyenge nő voltam. - Bár vicces belegondolni, hogy mi lett volna, ha nem hagylak el... - meredtem el egy pillanatra, majd mélázva végighúztam mutatóujjamat saját ajkaimon. - Szerinted lettek volna gyerekeink? - kérdeztem valami olyat, ami egyáltalán nem passzolt a hangulathoz, ám a következő másodpercben ki is bukott belőlem némi nevetés. Fogalam sincs, mikor és hol romlott el a dolog... talán már az elején mérgezve volt kettőnk kapcsolata. És nem sokat vitatkoztam volna azon, vajon melyikünk vitte bele azt a mérget. - Azt hittem, már rájöttél magadtól is, miért hagytalak el - sóhajtottam fel lemondóan. Tényleg nem értett semmit. Vagy nem akarta megérteni, hogy amivé vált, nekem... nekem, annak az ártatlan énemnek még túl sok volt. Nem akartam egy olyan szörnyeteggem megosztani az életem, mint amilyenné válni készült. És lám, a mellékelt ábra mutatja, hogy nem csak ostoba tévképzet volt a züllése. Tényleg rosszabb lett, mint a saját apja. Rögtön észrevettem a szemében, hogy milyen indíttatásból is hozta fel az anyámat... a düh egy másodperc alatt áramlott szét minden porcikámba. Fel tudtam volna nyársalni a kisujjam körmére is. Megfeszültek a végtagjaim, és ez az érzés még akkor sem akart múlni, mikor az üveg a háta mögött csak hangosabban repedt tovább. Egyáltalán nem bántam volna, ha kizuhan. Tényleg mindig is érdekelt, hogy mennyit él túl egy vámpír. - Gyűlöllek! - sziszegtem az összekoccanó fogaim között, közben egy másodpercre sem engedve, hogy megnyugodjon. A fájdalom, amit érzékeltetni akartam vele, tovább gyötörte, de a meglepetés mégis úrrá lett rajtam, mikor elkapta a csuklómat. - Mit akartál te tőlem?! - bukott ki belőlem indulatosan a kérdés, szinte magam sem értve, hogy hogyan jött ki hang a torkomon. Hosszú idő után először éreztem, hogy menekülni akarok egy helyzetből. Ismét el akartam futni előle. Tőle. A férfitól, akit minden ízemben szerettem, és akitől egyszerre féltem, közben pedig gyűlöltem... meg akartam ölni. Felgyorsult a légzésem, közben meg sem próbálva kiszakítani a csuklómat kezei közül. Magam sem vettem észre, mikor borult fátyol alá a tekintetem, de ahogy előtörtek az érzések, egyre inkább éreztem, hogy elveszítem az uralmat az elméje fölött, és kiesik a bűvköröm alól...
Nem kifejezetten magabiztosságnak neveztem volna azt, hogy meggyőződésem szerint Trish nem tartana itt, ha annak idején nem vetem ki rá a hálómat. A sötét mágia által kikövezett útra biztosan nem tért volna rá, sokkal inkább megmaradt volna egy édes, szépséges virágszálnak, akinek eszébe sem jutott volna akár a légynek is ártani, nemhogy meghosszítani az életét és hullákat hagyni maga után. Akár magamat is hibáztathattam volna azért, amiért alig lehetett észrevenni benne a régi énjét, de eszem ágában sem volt egyedül elvinni a balhét. - Hát nem sokkal érdekesebb így az életed? Mintha bármi, amit közvetve és közvetlenül tettem volna veled, rossz lett volna. - Ő volt az egyetlen, akinek soha nem akartam ártani és minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a legkevésbé érzékelje... a hajlamaimat. Az emberek átvágása, büntetése, rongyként való használatuk emberkoromban is jellemző volt rám és szerettem azt hinni, hogy Trish az én egyetlen kapaszkodóm, aki miatt sikerült megtartani a némi bennem tengődő jót... ma már inkább úgy látom, ez a nő és az iránta való megszállottságom lesz a végzetem. - Ha már így eszembe juttattad... - Emeltem fel a mutatóujjamat, szót kérve. - A mai napig tartozol annak a magyarázatával, miért hagytál el szó nélkül. - Évtizedek óta hallani akarom az erre vonatkozó válaszát. Akárhányszor arra gondoltam, hogy egyetlen szó nélkül hagyott magamra és tűnt el az életemből, rögtön feszültebb lettem. Ő volt az egyetlen személy, aki képes volt átverni és ezt következmények nélkül tette. Szívesen a kezeim közé kaparintottam volna a csinos kis nyakát, de félő volt, ha közelebb kerülök hozzá, akkor ténylegesen elveszítem a józan eszemet. És mit ad a szerencse, nem is kellett fizikai eszközökhöz folyamodnom, tökéletes érzékkel megáldva tapintottam rá az érzékeny pontjára. Szóval mégsem vált teljesen fagyossá a szíve, képes voltam hatni rá. - Nem tudtál arról, hogy az anyád és én milyen jó kapcsolatot ápoltunk? - Költői kérdés volt, ha sejtelme lett volna, nem állt velem szóba még romlatlan kislányként. Sokkal inkább a pokol fenekére küld. De a gondolataimat nem tudtam tovább fűzni, a belőle feltörő sikítás bántani kezdte a fülemet, hogy aztán pár másodperc múlva már az agyamig hatoljon a süketítő zaj. - Miért nem próbáljuk meg? - Jött ki nagy nehezen hang a torkomon. Ha csak nem nyársal fel az egyik épület alatt álló fára, akkor nem volt félnivalóm. Bár a zuhanás biztosan nem lesz kellemes, de talán kevésbé rossz lehetőség, mint a fojtogatásnak a kibírása. Elképesztő, milyen erő rejlett benne. Megtanulhattam volna már, hogy a boszorkányokat nem jó ötlet felidegesíteni, de Trish nem csak egy egyszerű boszorkány volt. Ő Trish. - De ha zuhanok, te is velem jössz! - Minden erőmet összeszedve kaptam el a csuklóját. Vérben forgó szemeinek látványa csak fokozta bennem a vágyat, hogy bosszantsam.
- Ez aztán a magabiztosság. - A helyzetemben érdekes volt villogni egy olyan fogalommal, mint a boldogság. Mostanság nem ez jellemezte az életem, sőt. Az elmúlt száz évem egyetlen perce sem erről az érzésről szólt, nem éreztem szükségét annak, hogy ilyesmivel mérgezzem magam. A boldogság azoknak kellett, akik mást már végképp nem remélhettek, én viszont csak most lendültem bele igazán az életbe. Izgalomra vágytam, kalandra és szenvedélyre. Nem holmi boldogságra, ami csak gyengévé tenne egy adott pillanatban... a döntés pillanatában. Persze nem mindig táplálta düh a szívemet. Egykoron, mikor a reggelek az ő oldalán értek, kezdetben... nagyon is boldog voltam. Megtapasztaltam, milyen szeretni és szeretve lenni. Aztán rájöttem, hogy ez a boldogság éppen akkora szívfájdalmat képes okozni, mint egy roham vagy infarktus. Csak nem a testem fájt. Ő a szívemet törte össze, és az első önző lépésem az volt, hogy őt magát is a széttört szívek közé sodortam. A mai napig nem bántam meg. Magam sem tudtam elfojtani egy mosolyt, mikor kitört belőle az oroszlán. Legalábbis a szememben ő az volt. Egy állandóan éhes, király fenevad, csak ezt soha nem mondtam volna ki hangosan. Régen áhítoztam utána, majd megkaptam ezt a bestiát. Utána már nem tűnt annyira kellemesnek a fogai között ébredni. Még ha csak képletesen értve is. - Mit értesz "minden" alatt? - kérdeztem vissza rögtön, továbbra sem tüntetve el a mosolyom. Mindenem megvolt mellette... - Nem, Mr. Strutt. Ebben a történetben ön az egyedüli ártatlan szereplő - tettem hozzá szórakozottan, végig észlelve, hogy képes lenne nekem esni, ha nem lenne akkora kontroll benne. - Mit sem változtál. Tökéletesen megmutatod, miért hagytalak el - vált a tekintetem egy pillanat alatt megvetővé. Gyűlöltem őt ebben a pillanatban, meg tudtam volna ölni, már semmi szórakoztatót nem találtamj a szituációban. Ami az imént még vicces volt, most már elpárolgott. Egy pillanat alatt éreztem, hogy elborul az agyam. Az arcára kiült az a jól ismert játék. Az ő kezébe került a gyeplő. De még mindig nem fogtam fel, hogy mit mondott. Az anyámról. És magáról... nem kellett hozzá sok ész, hogy felfogjam, miről is beszél. Köze volt hozzá. A nőhöz, aki a világra szült. Alexandernek pedig köze volt hozzá. Nagy levegőt kellett vennem, de egy pillat múlva már megfeszült minden izmom. Meg akartam fojtani. - Te... - Ezúttal az én fogaim koccantak össze. Ökölbe szorult mindkét kezem, közben nem engedve a tekintetét. - Tűnj a szemeim elől! - jött ki hang a számon, nem is akárhogyan; a falak szinte megremegtek a hangos ordítástól, a gondolataim pedig rögtön a torkát kezdték szorongatni, hogy egy másodpercen belül megrepedjen a háta mögött az ablak üvege. Volt hatalmam, erősebb boszorkány voltam, mint az anyám. Kinyújtottam az ujjaimat, közben elindultam felé. Nem engedtem, szorítottam egy puszta gondolattal. - Mit gondolsz, ha bereped mögötted az üveg, túléled majd a zuhanást? - kérdeztem vérben forgó szemekkel.
- Ha én nem lettem volna, most nem lenne ez a hatalmas boldogságod sem. – Nélkülem nem itt tartana és hogy ez rám negatív vagy éppen dicsőségbe borító fényt vet, az már csak nézőpont kérdése. Sokan gondolják, hogy magamon kívül senki más érzelmeire és gondolataira nem vagyok tekintettel, ám volt időm arra, hogy megtanuljak kiigazodni az embereken. Miután Trish elhagyott, rá akartam jönni, mi volt az, amit nem vettem észre és önző érdekektől vezérelve, de fokozottabban figyeltem a körülöttem élőkre… sohasem gondoltam volna, hogy a gyönyörű, ártatlan virágszálam se szó, se beszéd faképnél hagy és nem hogy magyarázatot nem hagy a történtekre, hanem olyan mély kétségek közé taszít, amit a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék. Hosszú évek, évtizedek óta vártam a pillanatot, hogy újra a szemébe nézhessek és míg egy részem legszívesebben fojtogatni kezdte volna és vigyorogva nézte volna végig, hogyan száll ki belőle az élet, addig a másiknak azért kellett visszafognia magát, nehogy túlzottan lelkesnek tűnjön az újratalálkozás miatt. Ez a nő már akkor is nagy hatással volt rám, amikor szinte még maga sem tudta, mekkora vonzerővel és nem természetfeletti értelemben vett mágiával rendelkezik, de most, hogy látom, mi vált belőle, ismét elkezdte birizgálni a fantáziámat. - Mindened megvolt mellettem! – A hangom karcosabbá vált és hirtelen összekoccantak a fogaim. A türtőztetésem kezdett elpárologni, borítékolható volt, hogy pár szó és teljesen elszáll az agyam. Úgy tűnik, Trish azt is megtanulta, hogyan hozzon ki akaratlagosan a sodromból: régebben legalább csak véletlenül csalogatta elő belőlem a rosszabbik oldalamat, mostanra új szintre emelte a művészetét. – Én vagyok a hibás azért, hogy neked ez sem volt elég? – Ültő helyemben előrébb dőltem, azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogyan feszültek meg a karjaim. Bár az arcizmaim valószínűleg lebuktattak , arról nem is beszélve, hogy miért ne láthatná rajtam, hogy dühös vagyok, amiért megvezetett és játszadozott velem? Sokkal nagyobb büntetést érdemelne, mint néhány csúnyán kimondott szó, ám a megfelelő elégtétel még nem körvonalazódott bennem. Ráértem, kínzó lassúsággal akartam ismét az élete részévé válni és elérni, hogy egyszerre szenvedjen és sóvárogjon a társaságomban. Pont, mint én az övében. – Ha csak arra a leckére lett volna szükséged, hogy az élet nem a gyengéknek való, elég lett volna, ha jobban kinyitod a szemedet. Sebezhető embereket ettem és eszek reggelire a mai napig. – Engem nem a vámpírlét tett szörnyeteggé, a halhatatlanság csupán rátett egy lapáttal az alapvető személyiségemre, amiről nem volt elmondható, hogy könnyen megesett a szíve másokon. Élveztem tönkretenni életeket, sorsokat, érezni, hogy mások felett álló vagyok és egyesek létezése azon múlik, milyen kedvvel keltem fel… ez ellen nem lehet és nem is akarok tenni. - Tényleg nagyon hasonlítasz Vivien-re. – Állapítottam meg viszonylag nyugodtabban, látva, hogy értetlenkedés ült ki az arcára. Az én ajkaim mosolyra húzódtak, ismét én vettem fel a vezető szerepét a táncunkban. – Ő is megszállottja volt az örök fiatalságnak, néha kézzel fogható volt az öregedéstől való félelme. Attól, hogy elfelejtik, pedig… nekem számos felejthetetlen percet okozott. – Elégedett sóhajt hallattam.
- Talán téged csak az zavar, hogy a jelenlegi boldogságomhoz semmi közöd - vontam egyet a vállaimon. Ennek a lehetősége egy a millióhoz, de mit is mondhattam volna? Minden virág egyszer nyílik ki igazán, aztán szépen elhervad... a virága többé nem lesz ugyanolyan. Ő eltaposta az én életem virágát. Ráadásul egyáltalán nem terveztem be a napomba, hogy ma még előadást kell majd tartanom arról, mégis mit miért teszek. Alexander mindig is a tenyerén hordozott, kivéve mikor felidegesítettem, és arra késztettem, hogy kitörjön belőle a haragja. Akkoriban persze ez nem szándékos volt, csak megtörtént. Egy ilyen eset után hagytam el, de ez már történelem. Ma már nem hagynám megismételni. És valószínűleg ő sem. Vagy ha még azok után sem változott egy fikarcnyit sem, hát meg is érdemli a sorsát. Ahogy most ránéztem, nem szenvedett ő olyan sokat. Nem részesítette senki sanyarú sorsban. Mindig volt elég táplálék, és ezt hírből is jól hallottam. Az pedig, hogy mindezt az én számlára igyekezett írni, arról árulkodott, hogy tényleg nem változott semmit. Még ennyi év elteltével sem láttam másnak. A ruhája megváltozott, máshogy hordta a haját, valamivel hosszabban hagyta oldalt... de még mindig ugyanazzal az arcmimikával vizslatott, ugyanazokkal a szemekkel őrzött, mint régen. Ez pedig görcsöt okozott a gyomromban. Nem is ért hozzám, némi arcsimogatáson kívül, de már magam körül éreztem a szorító karokat. A hurkot, amellyel képes lett volna megfojtani. Végül csak kicsalt belőlem egy mosolyt, de azt egyáltalán nem a jó értelemben tette. Először nevetni akartam, végül elfojtottam. - Ó, te engem? Soha - fűztem hozzá, a hangom iróniától csöpögött. Még hogy soha nem bántott... ez azért enyhe túlzás. Igaz, mindenkinek mást jelent a bántás fogalma. Mondhatni, relatív a dolog. Annyi biztos, hogy azt a reakciót váltotta ki belőlem, hogy szeretném azt a jelenleg sápadt arcát valamennyire vörössé varázsolni a tenyeremmel. Elfordultam tőle, ezúttal már sokadjára, majd pár métert távolodtam. Bár feleslegesen tettem, hisz mindenhová jött utánam, miért lenne ez másképpen most? - Miután elhagytalak, jött egy másik férfi. Aki megtanított arra, hogy a gyengék elesnek, és ha tényleg örök fiatalságot akarok, változnom kell. Aztán... minden jött szépen sorjában - vontam meg a vállamat, közben figyelve, hogy ő már helyet is foglalt. LEgalább nem utánam jön. Az utolsó mondatára azonban felkaptam a fejem. - Mit tudsz te az én anyámról? - kérdeztem, habár magam sem tudtam, hogy mi is vegyült a hangomba. Egyelőre nem tudtam mire vélni azt, hogy ő "elszórakozott" vele. Gondolom azt azért nem tudja, hogy a drága szülőanyám még mindig életben van, és évtizedek óta az a vágyam, hogy megtaláljam, és kérdőre vonjam. Pár válasz megért egy örökkévalóságot. Nekem legalábbis.
- Kicsit drámai vagy, nem gondolod? – Vigyor kúszott az arcomra, olyasfajta, amit eddig nem sokszor láthatott tőlem. Egyre jobban tetszett a fejembe lezajló összehasonlítás, amiben a jelenlegi és a múltbeli énjét vettem górcső alá. Akárhogy próbáltam eleget tenni a kérésének, én azt a lányt ismertem, akinek kedves mosoly játszott az ajkain, akinek pírba borultak az orcái egy ártatlan bók hallatán is, és akinek készen lettem volna ezüsttálcán nyújtani az egész világot annak ellenére, hogy már azokban az időkben is feltett szándékom volt a giccses érzelmek elkerülése. Az előttem álló díva más megközelítést kívánt, teljesen új gyakorlatot kellett nála bevetnem, ha egyáltalán meg akartam közelíteni, nemhogy megnyerni magamnak. Őszintén szólva, még előttem sem kristályosodott ki, pontosan mit szeretnék tőle: csak annyit tudtam, hogy a kezeim között fogom tartani záros határidőn belül. Valószínűleg a velem szemben álló ezt a szándékomat is ráfogná a birtoklási mániámra és igaza is lenne. Ami az enyém volt, az örökké az enyém lesz és róla elmondhattam, hogy hozzám tartozott. – Túl komolyan veszed magad és az életet is. Mire volt jó ez a pálfordulás, ha mindenkire eltaposnivaló bogárként nézel és úgy tűnik, hogy teljesen kiégtél? Virágoznod kellene, kedvesem. – Állapítottam meg selymes arcbőrét végigsimítva ujjaimmal. Elengedtem az állát, de a tekintete nem szabadulhatott az enyém fogságából. Semmi bajom nem volt a sötét lelkekkel, én is egy voltam közülük, de Trish-nek mintha nem annyira jöttek volna be az ezzel a létformával járó számítások, mint ahogy remélte. Mondhatott nekem bármit, láttam a szemeiben, hogy élhet a világ legszebb városában, játszhatja az üzleti cápát és megkeserítheti azok életét, akik nem voltak szimpatikusak neki, valami hiányzott. Kedvem lett betölteni ezt az általam észrevett űrt. - Mintha nem tudnád, hogy semmi szükségem sincs gyakorlásra. Az viszont igazán bántó, hogy bár te is csúnya dolgokat művelnél velem, teljesen más értelemben. Hát bántottalak én valaha? – Tettem fel a költői kérdést. Dehogy bántottam, legalábbis nem szándékosan. Beismerem, volt, hogy feléledt a bennem szunnyadó állat a csökönyössége és makacssága miatt, de soha nem vitt volna rá a lélek, hogy nagy fájdalmat okozzak neki. Hajlamos voltam az agresszivitásra és erőszakos jellem voltam, mégis, volt benne valami, ami mindig megakadályozott abban, hogy átlépjek egy határt. - Szóval a fekete mágia a ludas. Régebben is könnyen befolyásolható kislány voltál, de arra azért kíváncsi lennék, mi vitt arra az útra, amire a legelvetemültebb boszorkányok is félnek rálépni? – Kényelembe helyeztem magam a kipárnázott kanapén, ám előtte töltöttem magamnak egy italt. Itt és most akkor is mesedélutánt fog tartani, ha harapófogóval kell belőle kihúzgálnom a szavakat. – Mert abban igazat adok neked, hogy eddig sok minden elmondható volt rólad, de az nem, hogy domináns lettél volna. Csakhogy tévedsz, én szeretem az erős nőket. – Belekortyoltam az italba. – Az anyáddal is egész jól szórakoztam, talán még emlékszel. Pedig ő aztán… igazán határozott és figyelemre méltó asszony volt.
- Ó, Alexander. Te tudhatnád már. A gyengéket eltapossák. Én élni akartam, hát... - voltam egyet a vállaimon. - egy lettem azok közül, akik másokat tipornak a sárba vagy éppen a halálba. - Meg kellett volna fogadnom a saját tanácsomat ebben a jelenlegi helyzetben. A múltat elengedni kell, nem felhánytorgatni, hisz mára már semmi értelme. Elengedtem mindent, amit kellett, legalábbis egészen mostanáig úgy éreztem, hogy megtettem a lényeges lépéseket. Most mégis itt állt velem szemben az, aki miatt egy új életbe menekültem, és létrehoztam egy egészen új, már nem eltaposható nőt. Persze ehhez leginkább a saját akaratom kellett, semmint Alexander, de feleslegessé vált azon tűnődni, kinek mekkora szerepe volt a másik életében. Tekintve, hogy... jó pár évtizede semmi közünk egymáshoz, az ő mániájához pedig az ő bolond elméje kellett, nem az enyém. Régen elengedtem, azt hittem, hogy ez elég. De rácáfolt mindenre. Miért is lepődöm meg? Sose volt képes leállni, amíg nem történik minden úgy, ahogyan ő azt kívánja. Azt gondoltam, nekem kellene visszafognom magam, nem előcsalogatni belőle azt az állatot, amely ha jelenleg mélyen szunnyadt benne, de attól még ott volt... de ehelyett inkább ő volt az, aki a nem túl pozitív érzéseimet kezdte előcsalogatni a szónoklatával. Utáltam, ha valaki megkérdőjelezi a szavamat, és az, hogy ő egyenest kijelentette, hogy a lány, akit ismert, még mindig él bennem, és nincs olyan mélyen, mint ahogyan én azt gondolom, feldühített. Ha nem lett volna bennem annyi tartás, az iroda törékeny tárgyai már a helyiségben röpködtek volna, de ehelyett csak a fogaim koccantak össze. - Milyen magabiztos vagy. Mennyi ideig gyakoroltál a tükör előtt? - suttogtam megvetően, miután megragadta az államat. Készpénznek vehette, hogy ezúttal már nem menekülök el. Van veszítenivalóm, az, amit a legjobban féltettem, az új életem, a felépített birodalmam... nyilván tudta, hogy ezt már nem hagyom veszíteni, és nem fogok ismét árnyékba vetődni, csak hogy ne találjon meg. Ideje felvennem vele a kesztyűt. - Hm, amit én tudnék tenni veled, az azt hiszem, kicsit sem tetszene - jegyeztem meg, érezve magamon a tekintetét. Annak idején valami kicsit más volt, nem ütközött ellenszegülésbe, hisz egy szerelemtől elvakult kislány alapvetően nem taszítja el magától azt, akibe belebolondult. Ez volt a legnagyobb hibám. De ahogy mondani szokás, ehhez két ember kell. Hiába vámpír, nekem is vannak trükkjeim. - Valaki bevezetett a fekete mágiába. Utána pedig... nem volt megállás. Sokkal jobb erősnek lenni, mint törékeny primadonnának. De félő, hogy az erős, domináns nők már nem a te zsánered. Őket... nem tudod legyőzni.
Minden egyes szava igaz volt és nem is akartam tagadni az állításait. Tisztában voltam a személyiségemmel, a tulajdonságaimmal és azzal, hogy olyanná váltam, amivé kisfiúkoromban még nem akartam. A legnagyobb büntetésként éltem meg, hogy az apámra gyűlölettel és megvetéssel néztek az emberek, elvégre nekem ő volt a példa, a mintakép, más férfiképet nem láttam magam előtt. Az apám sikeres volt, az emberek összerezzentek a neve hallatán, a nők a lábai előtt hevertek: kellett ennél több? Én is olyan életre vágytam, mint az övé volt, csak én nem terveztem be, hogy komolyan megállapodjak egy nő mellett, még ha papíron is. Ám az előttem álló nőszemély úgy gyűrte össze a terveimet, mint egy egyszerű papírlapot azon az estén, amikor visszatért az egyetemről, ahol a tanulmányait folytatta és ahol gyönyörűvé, szoborszerű szépséggé cseperedett. És még én voltam a fenevad? Ő volt az, aki a hosszú ujjai közé kaparintotta a szívemet és nemes egyszerűséggel belemélyesztette a körmeit. - Érdekes fordulat, hogy miközben ártatlan kislányként elméletileg az én durvaságomtól menekültél, végül még tőlem is nagyobb vérontóvá váltál. Csupa ellentmondás vagy, kedvesem. – Velem nő még nem bánt el úgy, mint ő tette. Nem hagytam egynek sem, hogy közelebb kerüljön hozzám a kelleténél. Az anyját is csak szórakozásként tartottam számon, ahogy az előtte és utána lévő számtalan hölgyeményt, mindössze ő volt az, aki a mai napig sajgó sebet hagyott rajtam. Eltökélt szándékom volt ugyanolyan karcolást okozni a tökéletes bőrén, mint ahogy ő tette velem és ehhez úgy tűnt, sokkal több idő fog szükségeltetni, mint először gondoltam. Sebaj, ráértem, enyém volt az örökkévalóság és azzal a kezemben bármire képes voltam. Arra is, hogy ezt a bestiát ismét magamba bolondítsam és megmutassam neki, mit érdemel meg igazán. - Szerintem az a lány, akit ismertem messze nincs olyan mélyen eltemetve, mint azt te hiszed. – Haragot véltem felfedezni a hangjában, viszont ez nemhogy megrémisztett volna, sokkal inkább mosolyra késztetett. Meg akartam ismerni azt, akivé vált, felfedezni az idők során kialakult énjét, mert be kellett valljam, felettébb érdekelt, mi lett belőle és milyen izgalmakat, fordulatokat tartogathat számomra. - De őt előcsalogatni csak járulékos siker lesz. Megígérhetem, hogy ettől a pillanattól kezdve nem fogsz szabadulni tőlem, szépségem. - Ujjaim finoman, ugyanakkor erélyesen megmarkolták az állát, így kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. Mintha az övéiből eltűnt volna minden, amit eddig ismertem, csakhogy én ettől függetlenül is láttam a naiv, édes lányt. Hozzá kellett szoknom a dominához, nem ment egyszerűen az átkapcsolás az agyamban. - Nem is tudom, hol kezdjük. Hirtelen annyi dolgot tennék veled, a legtöbbet biztosan te is képes vagy elképzelni. - Végighordoztam rajta a tekintetemet, aztán ismét a szemeit vettem célba. - Mégis, legelőször beszélhetnél, mi is taszított erre a felettébb sötét útra, amin most jársz? Ebben is én lennék a hibás?
Már nem tudott megijeszteni. Hiába éledezett a hangja, vagy keményedtek meg az arcvonásai, távol állt tőlem, hogy félni kezdjek. A gyomrom nem feszült gombócba, és bíztam abban a jó szokásomban, hogy nem is most kezdek majd el idegeskedni valaki miatt, akit egykoron joggal zártam ki az életemből. Vagyis, inkább elmenekültem előle, hogy többet ne kelljen beengednem. Azok után nem akartam, ami történt. Minden kifordult a megszokott kerékvágásból, miután az apja meghalt. Addig csak azt mertem remélni, hogy mi mások leszünk, ő más... lesz. De az apja halála olyasmit hozott magával, amit egyetlen ellenségemnek sem kívántam volna. Elveszítettem miatta azt, akit szerettem. Nem egy szörnyetegre, egy erőszakos, haragos fenevadra vágytam. De belőle egy idő után az lett volna. Talán már akkor is az volt, mikor úgy döntöttem, hogy továbbállok. Nem szerettem volna tudni, hogy mi történt azután, hogy rájött: ekhagytam. - Más vágyni egy rosszfiúra. És más neki szentelni az életed, miután elindult egy olyan úton, amin nem akarod végigkísérni - fordítottam el a fejem. Én nem voltam dühös, elvégre róla beszéltem, az ő kisiklásáról. Dühöngjön, ha úgy érzi, attól könnyebbé válik a beszédemet megemésztenie, változni azt hiszem, nem fog tőle semmi. Azt elmondhattam magamról, hogy őszinte vagyok. Amikor megismertem, nem mondtam ki mindent. Naív voltam, elhittem mindent, csak azt nem, ami bemocskolta őt. Megláttam a pletykák alatt bújkáló férfit, aki képes volt érezni és szeretni. Aztán... megijedtem tőle. - Párszor... elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha nem hagylak el. De mindig oda jutok, hogy egyikünk megölte volna a másikat - tettem aztán hozzá, hangomban némi cinizmussal, szám szélében apró mosollyal, amiben viszont keresve sem találhatott jókedvet vagy örömet. Azt nem fűztem hozzá, hogy melyikünk lett volna képes rá. Megölni a másikat. Valószínűleg akkor már mindkettőnk. A szavai végül bennem is haragot kezdtek csiholni. Az, ahogyan az életemről beszélt, ahogyan azt mondta, hogy ha elveszítek mindent, mit tud előhozni belőlem... pontosan ez volt az, amit éreztem a találkozónk háta mögött. Egyszerű csatározás, amiben az egyiknek veszítenie kell. - Ha azzal akarod előcsalogatni azt a lányt, akit ismertél, hogy elveszel tőlem mindent, pofára fogsz esni - bukott ki belőlem egyszerűen közölve a színtiszta tényt. A hangomban érezhette a dühöt, amit felébresztett, a gyomrom nem félelemtől, hanem a haragtól remegett meg. Csak a helyzet kedvéért mosolyodtam el, de mit sem veszítettem az indulatomból. Az, hogy nem akartam szeretni, több mint száz éve nyilvánvaló volt számomra. Mindent bevetettem annak érdekében, hogy megkopjon az emléke, és eltűnjön a szívemből. Az emlékek viszont... azok sosem fognak csak úgy elpárologni. Akkor sem, ha ezer és ezer szerető fordult meg az életemben, és hozták elő belőlem azt a nőt, akivé ma váltam. - Egy férfi sem panaszkodott azután, hogy kisétált az ajtómon - vontam a vállamon. Tényleg fel akartam bosszantani, habár nem volt B tervem arra az esetre, ha tényleg dühbe gurul, és kikel magából. - Mikor érkezik a hadüzeneted? Csak hogy tudjam, mikorra kell felkészülnöm arra a bizonyos... támadásra. És arra, hogy elveszel tőlem mindent - mondtam közönyösen, némileg megforgatva a szemeimet. Erősnek akartam tűnni, annak ellenére, hogy a társaságában régen sem a masszivitásomról voltam híres. Hozzá képest mindig csak egy gyenge nő voltam. De meg kellett tanulnom változni.
Tényleg változott, a szemeiben olyasfajta tűz égett, amit nekem még nem volt szerencsém látni bennük. Láttam már a boldogság, a fájdalom, leggyakrabban a vágy megcsillanását a tekintetében, de az ördög jobb kezének tulajdonságai túlságosan is messze álltak attól a lánytól, aki mellettem vált nővé. – Komolyan azt hiszed, hogy úgy néztem volna rád, mint egy tárgyra? Úgy bántam volna veled? – Kérdeztem tőle élesebb hanglejtéssel, az arcélem megkeményedett. Soha, egyetlen percig sem tekintettem rá használati tárgyként. Szerettem. Ismerhette azt az énemet a rólam szóló igaz pletykákból, amelyik semmibe se nézte a nőket és gyakrabban cserélgette őket, mint a mellényét, de amint ő ismételten betoppant az életembe, ez megváltozott. Azt is tudtam, hogy nem tetszett neki a stílusváltozásom: szerettem volna felvenni apám tulajdonságait, hasonlítani rá, hogy felérhessek az emlékéhez és ahhoz az üzletemberhez, aki ő volt. Ezen múlt, hogy Trish mellettem maradt vagy elment és ő úgy döntött, nem akarja azt az életet élni, amit adhattam volna neki. Szörnyetegnek nevezett, cinikusan felnevettem az emlék hallatán. - Nem is akartál mást látni, minthogy az apámra hasonlítok. Már akkor tudtad mit vállalsz, amikor kislányként körülöttem lebzseltél. – Önbeteljesítő jóslatként lebegett a fejem felett, hogy az apám fia vagyok és az, hogy Trish is ezt vágta a fejemhez, elpattintott benne egy húrt. Hirtelen haragú voltam és elég volt egyetlen szó ahhoz, hogy eldurranjon az agyam. Nem teljesen ismertem a nőt, akivel jelenleg farkasszemet néztem, de nekem az is bőven elég volt, hogy régebben nem volt porcikája, amit ne én birtokoltam volna. És ez nem múlik csak úgy el, nem lehet kitörölni vagy kitépni, mint egy papírlapot egy rossz, unalmas könyvből. Felőlem nézhetett rám csúnyán, elküldhetett melegebb éghajlatra, csakis megmosolyogtatott, mint ahogy most is tette. Nem vártam kedves fogadtatást, vörös szőnyeget, elvégre hosszú évekkel ezelőtt elhagyott és elrejtőzött előlem, ám azt ő sem várhatta, hogy rögtön mindent elhiggyek neki. A nagy változást, azt, hogy a lelke darabjai felőrlődtek és nincs semmi, ami fontos lenne neki… kizárt. - Ó, akkor egy csodálatos csatározás fog elkezdődni rövid időn belül. Ha elveszítesz mindent, meglátjuk, elő tudom-e csalogatni a nőt, aki voltál… miért nem könnyíted meg mindkettőnk dolgát és mosolyodsz el végre úgy, mint régen? – Az én ajkaimon már mosoly játszott, a rosszabbik fajtából, pontosabban az, amelyik felhívás volt keringőre. Ha ő így viselkedett, nekem miért kellett volna türtőztetnem magam a saját személyiségemtől? Bár jelenleg még felettébb visszafogtam magam, teljesen normálisan viselkedtem vele. - Te elhagyhattál, nekem viszont illett volna cölibátust fogadnom? Hol van itt az igazság, Trish? Lefogadom, te sem unatkoztál az elmúlt évtizedekben. – Álltam a közelségét, ugyan ismét megcsapott az illata, ami finomabb volt bárminél, nem esett nehezemre tovább beszélni. – Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint annak idején, lefogadom, hogy a változásod a kislányos tartózkodásodra is kiterjedt. – Elképzelni őt más férfiak társaságában rosszabb volt, mint egy karó a szívbe, próbáltam megakadályozni, hogy ökölbe szoruljon a kezem. A gyengeség kimutatása nem volt szokásom.
Csak a szerencsének tudhatta be, hogy még időben elhúzta a kezét, miután megigazította az egyik hajtincsemet. Ha nem így lett volna, rögvest odakapok, hogy ellöktem a tenyerét. De talán ráérzett, hogy nem időzhet túl sok ideig egyetlen porcikámnál sem, még akkor sem, ha a hajamról beszélünk. - Akkor még nem éreztem. De mennyi idő kellett volna ahhoz, hogy elkezdődjön? - kérdeztem kíváncsian, bár inkább a hangomban volt jelen az a kis ördög. Láttam elég házasságot akkoriban, amely áruldodott arról, milyen élet várt volna rám, ha hozzámegyek. Persze ma már könnyűszerrel mondhatjuk azt, hogy ugyan, mit tudunk így utólag? Talán semmi nem lett volna olyan, mint másoknál, mert nem voltunk olyanok, mint mások. Annyi kivétellel, hogy Alexander az apja halála után teljes mértékben hasonlítani kezdett rá. Én pedig nem akartam egy olyan szörny mellett leélni az életemet. - Mennyi idő után... döntöttél volna úgy, hogy már nem vagyok sem elég fiatal, sem elég szép ahhoz, hogy velem foglalkozz? Olyan lettél volna, mint az apád - vált a hangom egy másodpercre szinte sziszegővé, ahogy összekoccantak a fogaim. Az apja szeretőket tartott, nem is egyet. És ez nem is volt nagy titok, de a férfiaknál mindig is nagy dicsőség volt. Míg a nőknél szégyen. Házasságtörés. Ha valamit elért a feminizmus, hát az az, hogy végre nagyjából egy szinten kezeljék a két esetet. Sosem hazudott, mindig nyílt ember volt. Mára pedig nyílt vámpírrá vált. Tényleg nem unatkoztam mellette. Az élet kaland volt minden percben, amit a társaságában töltöttem. Egy olyan világba kalauzolt be, amelyről álmodni sem mertem, sőt. Ha belegondoltam volna, mielőtt szemet vetett rám, valószínűleg csak pírfoltokkal az arcomon lettem volna képes kommunikálni vele. Megvoltak a maga tapasztalatai, bár abban az egyben biztos voltam, hogy... miután kivetette rám a hálóját, nem volt más. Mellettem legalábbis nem. Hogy utánam volt-e, ahhoz már nem sok közöm volt. Megvontam a vállam. - Hát, a szavaidból azt veszem ki, hogy csak szerintem nincs lelkiismeretem - sóhajtottam fel, megforgatva a szemeimet. Elég merész lett volna az az állítás tőle, hogy szerinte meg van. Túl sok rosszat tettem, és ha mellette meg is enyhült, meg is rendült az a bizonyos páncél körülöttem, még mindig nem tudja, mi minden szárad a kezemen. - Nincsenek barátaim. Meglepődtél? - kérdeztem, de nem nagy lehetőséget hagytam neki a válaszra. Nem tetszett a befejezés. Még egyszer nem kap meg semmit, amihez én is hozzáérek. - De amim van, azt védem. Mindenkitől. És ha rá akarod tenni a kezed, tőled is fogom. Mindig is érdekelt, hogy... a vámpírok keze is visszanő? - Csak húztam az időt, miközben próbáltam nem tudomást venni arról, ami kiült az arcára, miután elhúzódott tőlem. Nem engedhettem meg magamnak semmilyen megingást, tekintve, hogy most éppen nagyban beszéltem valamiről, amihez nem passzol semmilyen visszakozás. - Fele annyi izgalmas történetem sincs, mint amennyi neked lehet. Az, hogy még mindig az én nyomomban járkálsz, arra enged következtetni, hogy nem találtad meg a méltó utódomat. Pedig... megannyi szép nő fordulhatott volna meg az életedben. Az ágyadban - hajoltam közel az arcához pár másodpercre, a leheletem a bőrét érhette, majd pár másodperc múlva el is hajoltam. Nemcsak ő tudott kegyetlenül játszani.
Sehogy sem fért össze a fejemben Trish-ről illő kép azokkal a pletykákkal, amelyek róla terjengtek az utóbbi időkben, hát még azzal a nővel, aki velem szemben állt. Felettébb érdekes volt látni, hogy az én gyönyörű pillangóm, aki senkit sem tudott volna bántani annak ellenére, hogy mindig megvolt a maga véleménye, aminek szeretett is hangot adni, egy hideg, számító nőszemély lett. Nem illett hozzá a kegyetlen üzletasszony szerepe, legalábbis előttem nem. Mondogathatta magának, hogy kiirtotta a személyiségéből az emberi Trish-t, de én úgy ismertem őt, mint a tenyeremet. Sőt, sokkal jobban. Nm olyannak született, mint én, nem úgy nevelkedett, mint én, neki nem voltak adottak a feltételek ahhoz, hogy hozzám hasonlóvá váljon. Tudtam, mennyire gyűlölte ő is az apámat, akinek a képére formálódtam, de vele soha nem voltam annyira rossz, hogy a szökés mellett döntsön. Szerettem volna az ujjaim között tartani, hiszen az elvesztése felért volna a fél életem elvesztésével… túlságosan is ragaszkodtam hozzá, megbabonázott és annak a lehetősége, hogy mása legyen vagy egyáltalán észrevegye, hogy rajtam kívül léteznek mások is ebben a világban, fenyegető volt. Ezt unhatta meg, ám én mindent ugyanúgy csinálnék, mint akkoriban: egyedül arra ügyelnék jobban, hogy a lehetősége se legyen meg az eltűnésre. - Soha nem tekintettem rád berendezési tárgyként, szépségem. – A füle mögé tűrtem az egyik kósza hajtincsét és az arcát kezdtem vizslatni. Semmi változás, semmi öregedés, ugyanaz az üde szépség, amilyen egykoron volt. Varázslatos és egyben ijesztő, hogy ideáig jutott. A fekete mágiáról még én is tudtam, hogy nem jár ingyen, meg kellett szenvednie annak, aki gyakorolni akarta. – És nem hiszem, hogy bármikor úgy érezted volna magad mellettem, mint egy ócska szőnyeg vagy éppen az apám portréja. Mindened megvolt… pénz, rang, társasági élet és a férfi, aki után kislánykorod óta epekedtél. Túlságosan csodálatos perceket töltöttünk el ahhoz, hogy elégedetlenkedj. – Állapítottam meg. Ha rajtam múlott volna, még ma is az én oldalamon élt volna. Miután megkaparintottam képtelen voltam betelni vele, soha nem éreztem még magam annyira élőnek és elevennek, mint mellette, pedig a nők nem sokat jelentettek nekem addig, míg nem találkoztam vele. Még az anyja is megfordult az ágyamban, de amint megpillantottam a lányát, rögtön elvesztette az érdekességét a titkos kis viszonyunk. - Hogy hathatnék a lelkiismeretedre, ha már szerinted sincs olyanod? – Tettem fel költőien a kérdést. Láttam én még a gyönyörű, kék szemeiben azt a lényt, akit megismertem, előlem nem tudtam elrejteni a mélyen benne lappangó, törékeny entitást. De ha neki élvezetesebb, könnyebb azt hirdetni, hogy semmi köze a régi énjéhez, legyen. Belemehetek a játékba. – Mi most a legdrágább neked, Ms. Gallagher? A céged? Az üzleteid? Az esetleges barátaid, akiket magad köré gyűjtöttél az évek során? Az emlékeid? Mesélj nekem, mivé váltál? Szeretném tudni, mit gondolsz magadról, mielőtt ismét az enyém lesz minden, amit magadénak mondasz. – Suttogtam a fülébe. Megcsapott bőrének finom illata, ezért elhajoltam tőle. Nem akartam elveszíteni az eszemet.
Némileg feljebb emeltem a fejemet, bár így is esélytelen volt az, hogy egy magasságba kerüljek vele. Még így, a cipő ellenére is fel kellett rá néznem, ez pedig ismét azt erősítette bennem, hogy nála van a gyeplő, nem pedig nálam. Ettől már elszoktam, nem nagyon volt rá példa, hogy kiadtam ezt a kezeim közül, mióta a cégek és vállalatok világába csöppentem. Az enyém volt az irányítás, minden egyes utolsó szó. De ebben Alexander volt az egyetlen, aki méltó ellenfelem tudott lenni. Mindent tudott arról a régi Trishről, akit nem akart elereszteni. Annyi volt a különbség, hogy az a lány valahol félúton már megszűnt létezni. Miután mindenkit elveszítettem a szökésem után, nem láttam értelmét megtartani őt magamban. Új ember akartam lenni, és ez azzal járt, hogy... kiirtottam magamból a jóság leghalványabb jelét is. Ez a világ még inkább azt láttatta, hogy nem fér össze a kedvesség és a jóindulat a vezetéssel. Ide kemény kéz kellett. Olyan kéz, amely fogja azt a bizonyos gyeplőt, főleg ebben a szexista világban, ahol még mindig azt hiszik, hogy ha nem férfiak vezetnek valamit, az kudarcra van ítélve. - Most is úgy beszélsz rólam, mint valami berendezési tárgyról. Csak nem elhagytad valahol az apádról készített portrét? - kérdeztem megvető hanggal. Nem volt miért visszafognom magam, előtte sem rejtegettem a véleményemet a felmenőiről, főképpen az apjáról. Ki nem állhattam azt az embert életében. Szörnyeteg volt, aki azt hitte, hogy minden poros tárgyból képes aranyat csinálni. Valóban így volt. De ezért nem szerették többen, sőt. Alexander akkor változott meg, mikor az apja meghalt. Míg mások megkönnyebbültek, ő túlmutatott az apja törekvésein is. Ez pedig ha valakinek, hát nekem egyáltalán nem volt kedvező. Felvontam a szemöldököm. A hangjában nem volt támadási szándék, mégis felkészültem arra, hogy ez egyetlen másodperc alatt változhat. Ahogyan az időjárás, Alexander sem volt könnyed eset ilyen téren. - Voltaképpen bármit. Nem nagyon érdekelt mások véleménye régen sem, ha valamit meg akartál tenni - mondtam, biztosra véve, hogy ebben sem változott. Ő megőrizte a régi, jellegzetes vonásokat, mind külsőleg, mind a belső tulajdonságokat illetően. Mégis, ott volt a meglepetés ereje, hogy vajon mi mindent lenne képes megtenni velem szemben. Régen valamennyire mérsékelte magát a társaságomban - egy ideig. - Volt lehetőségem a legjobbtól tanulni - tettem aztán hozzá. Azt nem tudtam tagadni, hogy felettébb éles a kettőnk között vont párhuzam. Nem sok különbséget tudtam volna felsorakoztatni, azon kívül, hogy én legalább tudtam, hol a helyem, és nem kutattam olyasmi után, amit már nem kaphattam meg. - De ha a lelkiismeretemre akarsz hatni azzal, hogy egy hozzád hasonló kaliberű szörnyeteg lettem, felesleges erőfeszítéseknek teszed ki magad.
Éppen hogy csak nem köpött felém egyet, azon sem lepődtem volna meg, ha ezzel a nem kellemes gesztussal üdvözölt volna. Szerettem volna magam becsapni, gondolni, megvan arra az esély, hogy a cseppnyi hidegség és tartózkodás után felenged, ám nemhogy lazítást láttam volna, hanem egyre inkább keményített a vonásain. Gyermeteg volt részemről a képzelgés, miszerint azt a lányt láthatom majd magam előtt, akibe szerelmes voltam. Emberkoromban, fiatal felnőttként értelmetlennek találtam a szót is, hogy szerelem és nem hittem volna, hogy éppen a Gallagher-család kislánya fogja elrabolni a megállapodásra nem vágyó szívemet. Mégis sikerült a kis boszorkánynak, annyira, hogy évszázadokkal később is utána koslattam. Hatással volt rám akkor is, ha nem volt a közelemben: ő volt az egyetlen nő, aki kiérdemelte a teljes figyelmemet és nem csupán a magány elűzésére, valamint az ágyam melegen tartására volt jó, hanem élveztem a társaságát és vágytam is rá. - Nem kellene. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem szeretem kiadni a kezeim közül azt, amit egyszer megszereztem. - Úgy beszéltem róla, mint egy egyszerű tárgyról, pedig sokkal többet jelentett nekem. Amikor csupán egy lány volt is odaadtam volna érte mindenemet, a vagyonomat, az üzleteimet, az életemet, ám most, hogy egy teljesen új személyiséget fejlesztett ki, aki arra is képes volt, hogy eltűnjön előlem, ravasz lett és szemtelen, talán még többet feláldoznék érte. Meg akartam tapasztalni, milyen az újdonsült Trish. - Mit csinálhatnék? - Elkaptam a tekintetében a félelem felcsillanását, de a szavai szinte rögtön eltüntették azt belőle. Ha csak a hangját hallottam volna, lehet, hogy elhiszem, nem érdekli, hogy mit fogok csinálni, mit tervezek vele, meg akarom-e büntetni. De a szemei mindent elárultak, a lelkét is megmutatták nekem... vagyis azt, ami maradt belőle. Tagadhatatlan, hogy meglepett, soha nem hittem volna, hogy ő is hozzám hasonlóvá fog válni. - Azt rebesgetik, hogy neked nem árt semmi. Nem törődsz senkivel, nincs gyenge pontod, az üzleteidnek élsz és szívtelen módon csak az érdekel, neked hogyan lesz jobb. Nem ismerős? Nem gondolod, hogy éppen olyanná váltál, mint akit a leginkább gyűlöltél? - Kérdeztem rá a nyilvánvalóra. Ez a mostani énje felettébb hasonlított rám, nem volt rest az én fejemre olvasni a bűneimet, mikor elhagyott és a megrovásomban pontosan azok a tulajdonságok szerepeltek, amelyeket az előbb felsoroltam neki.
Halkan felsóhajtottam. Már nem tudtam volna dícsérni a panoráma szépségét, tekintve, hogy hiába is nézegettem a felhőkarcolókat, minden gondolatom Alexander körül forgott, és erről nem is tudtam vola elvonni a figyelmemet. Olyan volt, mint valami méreg, nem lehetett kiírtani, nem volt ellene gyógyszer. -Legalább sosem változol - jegyeztem meg némileg velősen. Nem bóknak szántam, hiszen ha róla volt szó, egyáltalán nem nagy dicséret a változatlanság. És éppen ezért nem akartam a közelébe kerülni. Már akkor is egy növekvő szörnyeteg volt, mikor legutoljára láttam. Éreztem minden mozdulatában, hogyan uralkodik el felette az a bizonyos marcangoló bestia, és elkezdtem érteni, hogy... egyszer elveszítem. Egyszer megszűnik majd létezni az, akit szerettem. Nem lesz többé az az Alexander, csak egy hatalmasra nőtt fenevad, aki emberek vérét issza, és élvezettel tipor a sárba bárkit, aki akár egy óvatlan pillanatban rá merészel nézni. Nem is tudtam volna tovább a kilátást vizslatni, muszáj volt ránéznem. Rögtön elmélyült a tekintetemben, miközben elárulta azt a nagy titkot. Kijátszott. Azért hagyta abba, hogy biztonságban érezzem magam, és azt gondoljam, hogy vége van, lemondott rólam. De nem tette. - Talán most... nem kellene meglepődnöm - nyeltem egyet jól láthatóan. Tényleg, miért lepődtem meg rajta? Annyi mindent ki tudtam már belőle nézni, azt miért is gondoltam volna, hogy engem kihagy a játékaiból? Nem tűrte a vereséget, velem szemben viszont érezhetően megbukott. Az enyém volt az utolsó szó joga, a döntés, és nem tudott ellene mit tenni. Csak behódolni, elengedni. Mégis úgy tűnik, csak egy csatát veszített. A háború még előttünk állt. De nyilván nem felejtette el azt az apró tényt, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. - Mindig szeretted, ha nálad vannak a nyerő lapok - tettem hozzá. Bár az is igaz volt, hogy nála nagyobb hamiskártyást még nem hordott hátán a föld. Egy másodpercre lehunytam a szemeim. Nem szerettem, ha legyőznek, vagy ha a másik fél láthatóan erősebb volt, mint én. De már azzal csupasznak éreztem magam, hogy a tekintetembe olvasztotta a sajátját. Át akart látni rajtam. És tudtam, hogy ha valakinek, hát neki megvan ez a képessége. - Kislányként túl ostoba voltam. A szépet akartam, ahelyett, hogy... - Nem is tudtam volna mit mondani. Alexander a kor egyik legkapósabb agglegénye volt, minden lány arra vágyott, hogy az ő ujjára húzzon karikát. Ezt akartam. A szépet. De vele kaptam a valóságot is, amely nem volt feltüntetve a borítón. Amikor megérintette az arcom, éreztem tenyerének melegségét. A furcsa szóbeszéd ellenére sem volt jeges vagy hideg... ha nem tudtam volna, hogy vérszívó, egyértelműen embernek gondoltam volna. - Te hazudsz, ha azt hiszed, ez az egész ennyire egyszerű - bukott ki belőlem végül, mielőtt éreztem volna a hajamba merülő ujjakat. Lehet, hogy hazudtam magamnak, de ő is éppen ekkora hazugságokkal ringatta álomba magát. Nem gondolhatta komolyan, hogy ha egyszer megtalál, kitüntetésben részesítem és a nyakába vetem magam, hogy micsoda hős, amiért nem adta fel. Én azt akartam, hogy megtegye. Magam sem tudtam, miként éretelmezhettem volna a szavakat. Jeges félelem gyülemlett fel a gyomromban, mert ha valakiből, hát belőle bármit kinéztem. - Mert mit teszel? Megbüntetsz, amiért életedben először valaki nem azt tett, amit te mondtál neki?
Nevetést csikart ki belőlem ez a boszorkány. A szememre vetette, hogy én magam is eleget öltem az életem során, de ez engem egyáltalán nem vágott a padlóhoz. Tőle viszont nem volt megszokott, hogy durva és kegyetlen eszközökhöz nyúljon, sokáig még az én fejemben is az a kép élt róla, ami egy kecses, jószívű, báránylelkű gyönyörűséget mutatott. Természetesen meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ennek a képnek már csak a maradványait vagy azokat sem mutatja, hiszen a boszorkányok legveszélyesebbikévé vált azzal, hogy engedett a benne lakozó sötétség csábításának. Mindig is makacs volt és hajlamot mutatott a konvenciók megszegésére, de nem gondoltam volna, hogy egyszer a rossz oldalon látom viszont. Így még inkább felkeltette az érdeklődésemet és nem hagyhattam, hogy továbbra is ő fogja a gyeplőt az ellaposodott kapcsolatunkban. - Én magam már emberkorunkban is szörnyeteg volt, nemde? – Kérdeztem tőle mintegy lényegtelenül, hiszen nem vártam választ. Pontosan emlékeztem arra a napra, mikor elhagyott és a képembe vágta, mennyire lelketlen vagyok és a szavakhoz tartozó arcot is pontosan fel tudtam idézni. Megvetést láttam rajta, a kívánalmat, hogy minél hamarabb minél távolabb kerüljön tőlem és túlságosan vissza kellett fognom magam a türtőztetéshez. Engedtem, hogy menjen. Erőszakkal magam mellett tarthattam volna, de ismertem annyira, hogy tudjam, megkeserítette volna a perceimet a dacos vagy éppen apátiás viselkedésével. Annyira kegyetlen pedig én sem voltam, hogy őt szenvedni akarjam látni. Ő volt az egyetlen személy ezen a világon, aki fontos volt nekem. - Feladtam. Hagytam, hogy azt hidd, befejeztem a keresésedet. – A tekintetem az övébe mélyesztettem, mert végre megtisztelt azzal, hogy felém nézzen. Gyűlöltem, ha a partnereim arra sem hajlandóak, hogy rám nézzenek, azt pedig kiváltképp, ha Trish nem fordult felém, hiszen régen is leginkább a szemeiben tudtam olvasni… kíváncsi voltam, vajon mennyire kopott meg ez a képességem. – És te túlságosan hamar elhitted, hogy lemondtam rólad. Ennyire ezt szerette volna, Ms. Gallagher? Hiszen ahogy az előbb említetted, kislánykorod óta azért vágyakoztál, hogy foglalkozzak veled, hogy észrevegyelek és ne csak valaki legyél a baráti társaságom rokonai közül. – Nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy felemeljen a karomat és az arcára csúsztassam a tenyeremet, az előző percekben észrevétlenül csökkentettem szinte teljesen nullára a közöttünk lévő távolságot. – Magadnak szeretnél hazudni azzal, hogy azt mondod, hagyjuk a múltat vagy nekem? Mert én az elsőnek nagyobb esélyét látom. – Bőre ugyanolyan selymes volt, mint hosszú évtizedekkel ezelőtt, anélkül, hogy hideggé vált volna a vámpírlét miatt. A boszorkányok és a kis trükkjeik csodálatra méltóak voltak. – Tényleg azt hitted nem lesz meg a böjtje annak, hogy elhagytál? – A tarkójára futtattam az ujjaimat és finoman belemarkoltam a hosszú, fekete hajába. – És még én vagyok a kegyetlen…
Az érzékeim kezdtek becsapni, a másodpercek mintha lassabban múltak volna, mint ahogyan azt megszoktam. A jelenléte még mindig felborzolt minden kedélyt, ehhez mindig is értett. A férfiak körében már akkoriban is nagy népszerűségnek örvendhetett, valószínűleg nem volt olyan lány, aki ne álmodott volna Alexander érintéséről. Vagy arról, hogy egyszer megkaparintja. Sokáig én is egy ilyen álomszerű világban éltem, és mindaddig hittem, hogy az egész az is maradt, míg véget nem ért. Mi nők mindig is különböztünk a férfiaktól, ám akadt, ami akkor is és most is közösnek bizonyult. Szerettük, ha körülrajongtak bennünket. De talán néhány férfi hiúságát már szükségtelen tovább fokozni. - Meglepő ezt tőled hallani. Te is véres évtizedeket tudsz magad mögött, nem? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem tévedtem, ismertem a temperamentumát. Éppen ez volt az, amely végül megijesztett, sosem tudtam, mit várhatok tőle. Rejtélyessége eleinte vonzott, de a kiszámíthatatlanság egy idő után félelmet váltott ki. Nem tudta legyőzni azt a tüzes, szenvedélyes érzelmet, amit iránta éreztem. - Meglehetősen könnyű volt felbosszantani anélkül is, hogy találkoztunk volna - mosolyodtam el végül szemtelenül, még ha nem is jókedvemben tettem. Én bosszantottam fel az eltűnéseimmel, emiatt öldökölt - mondhatni, feleslegesen. Eleinte meg akartam adni magam... úgy gondoltam, nem érdemel halált ennyi ember, csupán azért, mert én nem akarok többé Alexander közelébe kerülni. Nem is tudom, mi volt az a gondolat, amely végül arra ösztökélt, hogy ne foglalkozzak másokkal. Talán a fokozódó önzőségem, és az, hogy kezdtem behódolni a sötétségnek. Igen, ez lesz az. Hallottam a lépteit, ahogyan felém közeledett, ennek ellenére egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy felé fordulok. Annak idején mindenki érzékelhette, hogy én voltam az alárendelt fél, ő férfiként fölöttem állt. És ezt így tartottam normálisnak, hisz nem mindenki volt olyan, mint az anyám, aki nem engedte, hogy apám parancsoljon neki. Én sebezhető voltam, ártalmatlan... szükségem volt Alexanderre. De momentán úgy tűnt, hogy egyenrangú felekként álltunk egymás mellett, nem éreztem azt, hogy ólomként nehezedik rám a tekintete, és hogy engednem kellene irányítani ebben a helyzetben. - Nem tudom, mindig feltaláltad magad - jegyeztem meg egy apró vállrándítással, továbbra sem nézve felé. Mit kezdene a cégemmel... megannyi alternatíva sorakozott fel a fejemben, sosem féltettem attól, hogy nincs elég kreativitása tönkretenni másokat. És még mindig nem tudtam, hogy bennem mit lát ezúttal. Azt, aki régen voltam, vagy egy potenciális ellenfelet. Egy nőt, akit meg kell büntetnie azért, amit tett. De vitatkozhattunk volna arról, hogy kinek mekkora szerepe volt a történetünk alakulásában. Felsóhajtottam, és lehunytam a szemeim. Karjaimat úgy fontam össze a mellkasom előtt, mintha ez bármitől is megvédhetne, de az, amit az előbb képtelenségnek tartottam, egyre valóságosabbá vált. Ismert, tudott rólam mindent, és most is, ennyi idő elteltével sem mondhattam volna, hogy van valaki ezen a világon, aki jobban ismert, mint ő. - Azért hagytalak el, mert túl jól megismertelek - szólaltam meg végül, és miután kinyitottam a szemeimet, felé fordítottam a fejem. - Azt hittem, egy idő után abbahagyod. Hogy feladod. Miért futottál volna egész életedben egy olyan nő után, aki helyett bármikor találhattál volna újabbakat? - Ismét a közeli felhőkarcolókra szegeztem a tekintetem. -Hosszú időmbe tellett, mire végre nem láttalak az álmaimban. Nehéz volt megszoknom a hiányod, főleg az első hónapokban, azok után, hogy kislány korom óta rólad álmodtam. Miért nem hagyhatjuk a múltat nyugodni? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést. Olyan volt ez az egész, mint a víz. Már lenyugodott a nagy vihar után, de most ismét esőcseppek zavarták fel a sima víztükröt... és hullámzani kezdett az egész.
Az a tekintet, az a mimika, a homloka ráncolása és szinte eltátott szája minden vagyon megért volna, még az életemet is feltettem volna arra, hogy így fog reagálni. Azt hihette, feladtam a keresését. Hogy elfelejtettem őt, kinőttem abból a korszakból, amikor magam mellett akartam tudni és nem is bizonygattam ennek ellenkezőjét, pár évtizedes hajtóvadászat után inkább meghúztam magam és hagytam, hogy bizakodva lépdeljen a világban. Nem számított rám, míg én egyetlen percre sem feledtem őt. Figyeltem, hogyan alakul a sorsa, milyen buktatók és csúcsélmények szerepelnek az életrajzában, hogyan lesz egyszerű angol úrilányból az a nő, aki ma megrendíthetetlennek tűnő üzletasszonyként állt előttem. Csak annyi kellett, hogy engem meglásson, máris megrándult a szeme sarka. Elmosolyodtam, mert megpillantottam benne azt a fiatal nőt, aki több száz évvel ezelőtt elvarázsolt, még ha csak egy röpke pillanatra láttam magam előtt. Az arcvonásai megkeményedtek és rögtön eszembe jutott, hogy ő már régebben sem volt olyan, mint a többiek, de mióta a varázslat által mutatott sötét útra lépett, még inkább önfejűbb lett. Ami fontosabb: sötétebb. Nem egyszerű halandó, figyelemre vágyó fiatal felnőtt, hanem kemény, céltudatos, lelketlen. Érdekes. Kíváncsi voltam, mi rejlik benne, mit tud mutatni nekem ennyi év elteltével. - Meglepő a gyilkosként befutott karriered. Ha valakiről, rólad soha nem tudtam volna elképzelni, hogy feleslegesen akár egy legyet is lecsapnál. Még direkt sem... most pedig emberéletekkel kell elszámolnod. Szomorú. - Nem volt vádló a hangom, csupán tényközlő, mintha az időjárásról beszélgettünk volna. Mindig azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok és mindig is én leszek a rosszabb, akire az emberek nyugodtan ráaggathatják a szörnyeteg jelzőt a lelketlensége miatt, főleg, miután vámpírrá változtam. De Trish nem volt jócskán lemaradva tőlem. - A céged? - Vontam fel a szemöldökömet már vigyorral az arcomon. Háttal állt nekem, ám ez a legkevésbé sem zavart, a lábaim megindultak az irányába, hogy csökkentsem a kettőnk között általa megnövekedett távolságot. - Nem. Korántsem a céged érdekel, van nekem belőle elég. Miért venném el azt, amit keserves munka árán megszereztél? És mihez kezdenék vele? - A hangsúlya arra engedett következtetni, hogy pontosan tudja, miért voltam itt. Az üzlet most csak fedősztori volt, ezen a módon lehetett a legkönnyebben a közelébe jutni és én megragadtam a kínálkozó alkalmat. - Miattad vagyok itt. - Közöltem mellé lépve, várva, hogy a panoráma helyett rám szegezze a tekintetét, én ugyanis őt méregettem. - Azt hitted elrejtőzhetsz előlem? Hogy ha szeretnélek, akkor nem foglak megtalálni? Ennyire nem ismersz?
Valószínűleg eltelt pár másodperc, mire eljutott az agyamig az információ, miszerint nem álmodom. Ha csupán egy efféle jelenség lenne sem neveztem volna kellemesnek, inkább valami rémálomnak, amely most tényleg testet öltött. Megannyi év állt mögöttem, azt hittem, végre megunta, és nem kutakodik utánam. Nem kellett magas intelligenciával rendelkeznie senkinek ahhoz, hogy tudja, ez a férfi nehezen mondott le olyasmiről, amire egyszer már rátette a kezét. De én nem voltam sem egy gyönyörű festmény, sem egy kényelmes szék az ebédlőben. Szabad akarattal rendelkeztem, míg egy festmény nem tudna lemászni a falról, hogy elszökjön előle. Nem egy dísztárgy voltam az életében, és ha annak is szánt volna, rövidesen leszűrte volna a tanúlságot, hogy rosszabb üzletet nem is köthetett volna. - Mr. Strutt - ismételtem el aztán, ahogy egy negédes kis vigyor jelent meg az arcomon. Nem fedtem volna fel előtte, hogy valójában egyáltalán nem készültem fel erre a találkozásra, elvégre már belelovagoltam magam abba, hogy egy ismeretlen tőzsdecápa készül levadászni a vállalkozásomat. Bár lehet, hogy ő is az. Annyi különbséggel, hogy nem ismeretlen. - Számító, mint mindig - néztem le egy pillanatra a papírokra, amelyen még csak véletlenül sem ez a név szerepelt. Bár nyilván biztosra ment, esetemben esélyes volt, hogy két perc alatt képes lennék ismét köddé válni, mielőtt felérne a lépcsőkön. Akkor sem tudtam volna kihúzni ujjaimat a szorításából, ha akartam volna. Az udvariassági formulák ilyesfajta megnyilvánulása már régen a múltté volt, de az még mindig pozitívumnak számított, hogy megadta a tiszteletet. Sokan erre nem képesek, és még egy egyszerű kézrázás is degradálásnak számított az értelmezésükben. - Most azt kellene mondanom, hogy az érzés kölcsönös. De már nem abban a korban élünk, hogy hazudnunk kelljen, csak mert úgy kívánja az illem - vontam egyet alig láthatóan a vállamon, miután elhúztam az ujjaimat, és megkerülve az asztalt próbáltam felvenni a kellő távolságot. Nyeltem egyet, de úgy, hogy ne vehesse észre. Nem volt a tarsolyomban semmi erre az eshetőségre. Mindig okosabb voltam... vagyis, inkább egy lépéssel előtte jártam. De pár évvel ezelőtt már nem akartam tovább küzdeni. Azt hittem, már régen lemondott erről az egészről, beletörődött, hogy ez a világ elég nagy kettőnknek, és nem elegendő az ő akarata ahhoz, hogy csak úgy rám találjon. - New York lakosságának a tizede is tetemes mennyiség. Bár örülök, hogy ezúttal nem szárad a lelkemen több vér, mint az szükséges - húztam ki magam, majd felé fordítottam a fejem. Nem kerülte el a figyelmem az eszetlen mészárlás, amit okozott azokon a helyeken, ahol jártam. Az a lány, akit régen megismert, elítélte volna érte. De az a lány már régen nem létezett, és ő indított el azon az úton, hogy elkezdjem kiírtani magamból az ártatlanság apró szikráit. - Tényleg a cégem érdekel, Alexander? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra. Bár tudtam, hogy nem az volt számára az elsődleges, hogy elvegye tőlem ezt az egészet. Nem érne vele semmit. Végignézve rajta szinte semmit nem változott. Újak a ruhadarabok, de minden más a régi maradt... a stílus, az arc, a borosta. Emlékeztem minden egyes vele eltöltött percre. A rajongásra, amit hat éves korom óta éreztem iránta, az egyetemi évekre, amíg távol voltam Londontól, és a felnőttek világába lépve elfeledkeztem róla. De amikor visszatértem már nem egy rút kiskacsa voltam a szemében. Naív kislányként mégis azt gondoltam, ez az egész örökké fog tartani.
Magam mögött hagytam az óhazát, mégsem hiányzott. Születésemtől kezdve a szigetországot tekintettem az otthonomnak hiába éltem egyszer itt, egyszer ott, mivel sokáig nem tudtam egy helyben maradni, hiszen a változatosság gyönyörködtetett. Ehhez képest volt bennem egyfajta különös vonzódás a régihez, a megszokotthoz, az elválás némely értelemben nehézséget okozott, tökéletesen példázta e bosszantó tulajdonságomat az Amerikába utazásom oka. Félelmetes, milyen hatással lehet az emberre egy gyönyörű, kék szempár és annak porcelánfehér bőrű, törékenynek tűnő tulajdonosa, akit az elmémből kiűzni lehetetlennek bizonyult. Hosszú ideje próbálkoztam az emlékének kiírtásával és még több nap kellett ahhoz, hogy elfogadjam: elhagyott, nem akart maga mellé. Pedig amikor megismertem semmi kivetnivalót nem talált abban, amilyen vagyok. Soha nem hitegettem azzal, hogy a személyiségem hercegi jellemzésre váltható, neki az idő előre haladtával mégsem voltam jó. Kerestem hozzá hasonlót, de állíthatom, nem létezik vele egy lapon említhető nő, több, mint kétszáz év után sem találtam hozzá foghatót. Ha lehunytam a szemem éreztem selymes érintését, magam előtt láttam húsos ajkait, tökéletes alakját, a nap szépségével vetekedő arcát és azt a mosolyt, amit a legnagyszerűbb szobrász sem tudott volna kőből kivésni. De eltűnt előlem. Akárhányszor a nyomába eredtem, mire odaértem, már hűlt helye sem volt. Nem érdekelte, hogy a dühömet kiváltva rossz lelkiismeret nélkül tizedeltem meg annak a falunak, városnak, tanyának a lakosságát, ahol addig a mindennapjait töltötte, hallottam a róla szóló történeteket, amelyek meggyőztek arról, hogy az én ártatlan virágszálam a romlás útjára lépett és egyre inkább kíváncsivá tett, hogy ugyan sötét lélekkel, de mennyire maradt meg a régi, angol úri hölgynek. Láttam már tőle egy átváltozást. Amikor visszatért Londonba a sertepertélő kislány képét mindenki szemében felváltva úgy járt és kelt, mintha a világ összes tudását és magabiztosságát szedte volna össze az egyetemen, ahová nem is lehetett volna járnia. Ebben is különleges volt, azt mégsem néztem volna ki belőle, hogy üzletasszonynak csak fel. A bizniszek világa az enyém volt. Kisgyermekkorom óta volt fogalmam arról, hogyan kell játszani a lapokkal a siker elérése érdekében és az üzleti világ iránti lelkesedésem cseppet sem lankadt, főleg, hogy ipari forradalmak, gazdasági fellendülések keresztezték az utamat, bármerre jártam. New York városa kevésbé nyűgözött le, mint az emberek többségét. A betonrengeteg magába olvasztotta a napfényt, az utcák olyannyira zsúfoltak voltak, hogy mozdulni is nehézség volt, alig vártam, hogy a megbeszélt találkozóra kerüljön a sor. Egy csinos, de megítélésem szerint kevésbé hozzáértő asszisztens kísért be a főnökasszonynak nevezett, általam keresett nő irodájába. Megvárakoztatott és ez nem volt ínyemre, de az ablakon kitekintve láttam az épület bejárata felé siető alakját és öt percen belül nyílott az ajtó, cipősarkak kopogása hallatszott, aztán felcsendült a magas hang. Halvány mosoly kíséretében fordultam felé, éppen akkor, mikor elakadt a szava. - Strutt. Meglep, hogy éppen te nem emlékszel a nevemre. - Rögtön megkerestem a tekintetét, reakcióját leginkább abból tudtam kiolvasni. Nála igazán helytálló volt a mondás, miszerint a szem a lélek tükre. Rendben, őszintén szólva megnehezítettem a dolgát, a Williams vezetéknév használata az előzetes papírmunkához biztonságosabbnak tűnt. - Ms. Gallagher, örülök, hogy újra láthatom. - Elé lépve finoman megragadtam csuklóját és ujjait a számhoz emelve adtam finom csókot a kézfejére azokat a szavakat használva, amelyek meghatározó újratalálkozásunkkor hangzottak el azon a bizonyos bálon. - Nehéz volt a nyomodra bukkanni, de most úgy tűnik, nem voltál elég óvatos.
||music:insatiable|| words: 520 || note: remélem nem lett túlságosan szörnyű ▲▼
Kezdőlap
