Már hat éve annak, hogy ebben a városban köszöntött rám a napfelkelte, és ugyaninnen nézhettem azt is, ahogyan a sugarak lassan lenyugszanak egy hol könnyed, hol nehéz nap után. Bár már régen nem nyűgöztek le azok a csodálatos, mindig más színben tündöklő napsugarak. Nem törődtem a szállíngózó hóval, amikor beköszöntött a tél, a szerelmesek tavasza sem volt elég erőteljes ahhoz, hogy a szívemig jusson. A nyíló virágokban már nem tudtam úgy gyönyörködni, mint amikor még egyszerű halandó voltam, és nem egy minden mocskossággal megkent boszorkány. Márpedig ennek volt itt az ideje... a tavasznak. A nap már régen előbújt, a madarak csiripeléssel adták az itteniek tudtára, hogy készen állnak egy új évre, és ők is visszatértek. Mintha a megújulás időszaka lett volna, csak egy valami maradt a régiben. És az én voltam. Évről évre, napról napra... másodpercről másodpercre. Haladtam a korral, nekem volt a legnaprakészebb gardóbom, szerettem kísérleteni az új színekkel a ruhatáramban... kitalálni, mi áll jól hozzá. Ezt az egyet nem átkoztam a halhatatlanságban. Sokat láttam már. Erőt. Háborút. Könnyeket. Pusztítást. Halottakat. Az ember sosem tanult a hibáiból, mindig újabb konfliktus forrást keresett. Pedig mindannyiunk megvívta már a maga háborúját élete során legalább egyszer, és még hadsereg sem kellett hozzá. Bennem már egy ideje teljes béke uralkodott, abból a szempontból, hogy nem foglalkoztam ezekkel. Nem voltak belső viszályaim. Teljes elégedettség fogott el, mikor végignéztem az életművemen, amely már közel három évszázada folyamatosan bővült. A legjobb mentorom volt az életen kívül, méghozzá egy olyan varázsló személyében, aki eleinte a frászt hozta rám, majd rávilágított arra, hogy a saját, törékeny kis lelkem elpusztításra van ítélve. A feketemágiát kínálta alternatívaként, én pedig behódoltam neki. Ő tett örök életűvé, és az elején még nem is fogtam fel igazán, milyen árat fizetek majd érte. Végignéztem a szüleim és a két testvérem halálát... a barátaimét, miközben a saját szívemet összetörve hagytam magam mögött az egyetlen férfit is, akit szerettem. Ő volt az utolsó, akinek hozzáférése volt a mellkasomban dobogó szervhez, de egyikünket sem a szerelemre találtak ki.
Ritkán ugrottam ki napközben a városba, tekintve, hogy inkább a saját üzletemmel voltam elfoglalva. Szerettem a háttérből irányítani, de mégis mindenről tudni. És beletörődni abba, hogy nem sokáig maradhatok nyilvánosság előtt, tekintve, hogy az idő telik; én pedig egy napot sem öregedtem több, mint két évszázada. Pedig ebben találtam meg magam, hosszú ideig keresgéltem, hogy mi lenne a nekem való... ahol az lehetek, aminek az utóbbi évek edzettek. Kegyetlen ragadozó. Itt nem maradnak életben a kishalak, táplálékká válnak, nekem pedig pontosan erre volt szükségem. És tudtam, hogy jól csinálom, hiszen nem is olyan régen valaki ajánlatot tett arra, hogy megvásárolná tőlem a saját kis üzletemet. Talán ártott a férfiúi hiúságnak, hogy egy nő is képes irányítani. De jó ideje nem engedtem, hogy a nemek közötti előítéletek miatt megpróbáljanak elnyomni. Tanultam a halandó életem tanulságaiból, és senki játékszerévé nem változtam volna csak azért, mert úgy akarták volna.
Letettem a kényelmes, fekete kis bőrkabátomat az egyik padra, majd leültem, és elővettem a rögtönzötten vásárolt ebédemet, ami ezúttal egy szendvics képében valósult meg. Nem volt öröm idejárni, habár semmi bajom nem volt a játszadozó gyerekekkel, annak ellenére, hogy néha eléggé hangosak tudtak lenni.
Egészen addig békésen csipegettem a kis darabokat, amíg rá nem néztem az órámra, és rá kellett jönnöm, hogy belefeledkeztem az időbe, tíz perce el kellett volna indulnom, hogy találkozzam azzal a rejtélyes üzletemberrel, aki cápa módjára le akar csapni az én kis vállalkozásomra. Még nem tudja, kivel készült összeakasztani a bajszát, de álltam elébe. Egyelőre fejlődésnek tudtam be, hogy nem kezdtem el utána szimatolni, tekintve, hogy szokásom volt lekérni minden létező információt az üzleti partnereimről. Ez a valódi élet volt, nem változtathattam békává senkit.
Sietőssé váltak a lépteim, már amennyire hajlandó voltam kapkodni. Nem volt szokásom csak úgy csapzottan beesni az irodámba, a liftben volt időm kifújni magam, és megigazítani a hajamat. Ma csak emiatt jöttem be, nem is öltöztem túl szakszerűen, inkább a kényelmességre hajtottam.
- Megérkezett? - kérdeztem a nemrég felvételt nyert lánytól a pult mögött, akit még udvariasságból sem tudtam volna asszisztensnek szólítani, annyira kis zöldfülű volt még. Ebben a világban halálra van ítélve, de majd megszokja. Ő csak bólintott, az ajtó felé nézve, ezzel szűrtem le, hogy valószínűleg már bekísérte az amúgy nem kívánatos vendégemet. Eszem ágában sem volt átadni a jogaimat valakinek, akkor sem, ha három bankszámlája van Svájcban.
Az utolsó pillanatban egy halom papírt markoltam fel, amely szükségesnek bizonyult ehhez az egész majomparádéhoz, majd úgy léptem be, elmerülve a gondolatokban, amiket a papírok tartalmaztak.
- Sajnálom a késést, Mr... - mondtam, de nem mutattam jelét annak, hogy siettem volna. És milyen kínos, a nevét sem jegyeztzem meg... vagy nem olvastam el az asszisztensem jegyzetét, amit a mai napra írt fel. Csak lassan emeltem fel a fejem, de már akkor felgyorsult a szívverésem, mikor még nem is láttam az arcát. Nem, azt hiszem, erre nem lehet lelkiekben felkészülni.
Kezdőlap
