Túlélő.
Ezzel jellemezhetném magamat először is elsősorban. Talán ezek után már nem érdemes erre a szóra magyarázatot adnom, hogy még is miért lennék én túlélő. Ebből is fakad mindaz, hogy kitartásom határtalan, és a végletekig is képes vagyok elmenni, bármit is kelljen ahhoz megtennem bármiért. Kitartásom határtalan, így hát talán legyőzhetetlenek is mondhatnám magamat. Annyi mindent megéltem már, számomra nem túl sok minden mond már újat. Vergődik jelenleg is létem, ámde már úgy érzem, hogy a múltbéli fájdalmak lassacskán elköszönnek tőlem. Lorelai az, aki örömöt visz a mindennapjaimba, s teljesen leverten is képes boldoggá tenni. Ő egy páciensem, de még is úgy érzem, hogy számomra ő annál sokkal több.  
Ennyi év után sem öregedtem semmit sem. A háborús idők alatt volt az, amikor rohamosan kezdtem leépülni, egyben lelkileg, de fizikailag is. Akkor abban a pár évben akár tíz évet is öregedhettem, s az óta pedig így maradtam. Akkor felerősödtem, és erőm teljében aztán képes voltam arra, hogy megállítsam az öregedést. Nem akartam meghalni. Hibásnak éreztem magamat, hogy mindez történt, hogy akit nem láttam fiam, ő miattam halt meg, hogy elmentem. De nem tehettem mást. Egyedül csak egy fényképem maradt ő róla, amiről tudom, hogy milyen is volt.
Külsőm... egy átlagos férfinak vagyok mondható. De ha valaki ismeri is történetemet, akkor bizony tudja, hogy annyira mégsem. Nem akarok különleges lenni ettől. Teljesen átlagosnak nézek ki. Kissé rövidre hagyott, ápolt hajam szőkés barnának mondható, amelyre mindig nagy igényt fordítok. Csokoládébarna szempárom mellett pedig ott van kissé hosszúkás arcom, mely gyakran borostás kicsit, de néha elkap egy borotva és egy fodrász is, persze.
Magasságom öt centi híján két méter, de ez lényegtelen.
Testalkatom egészen izmos, bár nem csoda, hiszen míg katona voltam, nos, volt mit edzenem, bár azelőtt sem voltam túl gizdának mondható.
S eme tökéletes külsőre húzva általában öltönyt, vagy egy egyszerű felszerelést szoktam. Legyen az egy V vágású felső, vagy egy testhez simuló farmernadrág, s mind e mellé egy márkás bakancsot dobva, és mindenféleképpen ezek sötét ruhák általában. Szeretem a sötétebb színvilágot, hiszen, a gyász még mindig ott van az életemben.

Név » sphynx
Kor » 15
Multik » Anubis

Részletek pár iratból;
_❝...A mai napon kötelezzük önt arra, hogy lépjen be az Amerikai hadseregbe! A világháború már javában tart, de az Egyesültállamok most döntöttek úgy, hogy mi is részt veszünk a háborúban, hogy mi hamarabb térjenek vissza katonáink szeretett családjukhoz, és a rabságban tartott rabszolgák mihamarabb legyenek szabadok. 1940. Január 01. –től Ön a tengeren lévő bajtársaihoz lesz sorolva, ha az orvosi vizsgálatok azt mutatják ki, hogy alkalmas a háborúba... ^❞
- 1940. január 01.

_❝ 1941. fogalmam sincs, hogy milyen hónap, vagy, hogy hányadika...
Úgy érezem, hogy fontos mindezt lejegyzetelnem, mindazokat a dolgokat, amelyeket átélek most a háborúban. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem, hogy milyen is tengerészgyalogosnak lenni. Én, aki mindvégig pszichológusnak dolgozott, most pedig belecsöppent ilyen kemény képzésekbe, harcba, vérbe... eleinte még soknak bizonyult ez az egész, de időközben megszoktam. Az már kevésbé tűrhető, hogy naponta kell kitakarítanom a hajóban lévő fülkéket, szinte mindennap veszítünk el katonákat, nem is egyet, de nem is ezret. Ezek a katonák pedig nyomokat hagynak maguk után, nem is akármilyent. Már körülbelül egy éve, hogy kint vagyok a tengeren, és fogalmam sincs, hogy pontosan merre tartunk. Kezdem úgy érezni, hogy eltévedtünk, és minket már halottnak állítanak ki... ^❞
- 1941, valahol a tengeren

_❝ Most már kezdjük a legénységgel érteni nagyjából azt, hogy pontosan milyen évet is írunk egyáltalán. Talán Július, és Augusztus között lehetünk, Európa közelében ráadásul. Rengeteg szigettel találkozunk eddig, sokszor látunk partvonalakat, elég sűrűn, de még így is nehéz eligazodnunk egyes tényezőn. Teljesen eltévedtünk már egy ideje. Talán két éve már...
Utunk során mindannyian számláltunk, figyeltünk, tekintettünk, és hát nagy nehezen a z időjárásból tippelni tudunk, hogy körülbelül milyen évet és hányadikát írunk.  Mostanában kezdünk gyengülni, ami nem jelent túl sok jót. A csapatból egyedül én vagyok boszorkány, aki voltaképpen életben tartja a legénységet. Ők mindannyian emberek, egyedül én vagyok más, de ők nem tudják az én titkom. Ő maguk sem értik, hogy hogyan élték túl eddig az utat, de nem is kell tudniuk. Higgyenek csak abban, hogy Isten akarja azt, hogy visszatérjenek szeretett családjukhoz. Akárcsak én. ^❞
- 1942. augusztus 01.

_❝ Kifogyott a tollam, sőt, inkább a tinta belefagyott. Így most hát a saját véremmel írom le mindazt, amit eddig átéltem. Talán morbidnak tűnik, de szükségem van a kikapcsolódásra, ahol a saját elmémmel foglalkozhatok, nem pedig a körülményekkel. Úgy érzem, hogy gyengülök, s most társaim is sokkalta gyengébbek, mint amilyenek voltak. Mivel gyengülök, a legkevésbé sem tudok őket egészségben tartani. Néhányuk súlyos kórt kapott el, ami fertőző, amit én eddig tudtam gyógyítani boszorkánylétemre, de most már nem. Ezek a kórok ráadásul fertőznek, s ezért is mindannyian teszünk annak érdekében, hogy ne kapjuk el ezeket. Akik elkapnak valamilyen súlyos betegséget, ami heteken át nem múlik, és testén is kicsapódik, nos, álmában segítsük őt hosszú útjára, a halálba. Nem tehetünk mást, nem hagyhatjuk, hogy mindannyian elvesszünk a betegségek miatt. Egyedül fiam létezése tart életben, akit még nem láttam ugyan még soha. Pontosan akkor volt a feleségem hetedik hónapjában, amikor is engem katonának állítottak. De tudom, hogy jól vannak, és várnak rám...   ^❞
- 1944. december 22.

_❝ ... Amit eddig megtanultam, még pedig az az, hogy nem szabad senkihez sem kötődnöm. Most már hetek teltek el az ezelőtti írásom óta, és vagy minden nap meghalt egy-egy katona. Valamelyikükkel nekünk kellett végezni, mert beteg volt, amit már én sem tudtam gyógyítani. Valamelyik a tengerbe ugrott, véget vetett életének. De előfordult már olyan is, hogy egymást öldösték. A helyzet egyre súlyosabb, főleg, hogy minden egyes nap egyre jobban növekszik a feszültség, egyre többen bolondulnak meg, akikkel nehezen lehet bírni. Fogalmam sincs, mit tegyek. Egyedül én vagyok ép és egészséges a hajón.   ^❞
- 1945. január 22.

_❝ Félek. Már vagy évek telhettek el, én magam sem tudom. Még azt sem, hogy ennyi időt hogyan bírtam ki őrület nélkül. Körülöttem már mindenki halott, a hajót is magam mögött hagytam, amikor  egy szigetben akadt meg. Tudom, hogy valahol közel vagyok Európához, teljesen más az éghajlat, sokkalta zöldebb, laposabb, s melegebb. A sziget nem volt túl nagy, de volt rajt pár dolog, amivel elláthattam magamat. Borzalmas, főleg egyedül így ennyi év után, na meg persze a katonák elől való bujkálás...kegyetlen. Kezdem úgy érezni, hogy a családom nem vár, s most már valaki más neveli helyettem a fiam, akit apának szólít ő. Lehet, hogy már halottnak könyvelnek el, mi másnak? Talán már évek óta, hogy halottnak, jobbik esetben eltűntnek nyilvánítanak.    ^❞
- 1945. április 29.


Kényelmesen helyezkedem el a diktafonom előtt, amelyet pácienseimnél is alkalmazok. A helyzet az, hogy önnön magam is saját páciense vagyok, úgy érzem, hogy szükségem van arra, hogy önmagamat is megértsem.
- Kétezer-tizenhatot írunk. Már én magam sem tudom, hogyan is telhetett el az óta ilyen sok év. – Nyúlok homlokomhoz, s könyökölve megtámasztom fejemet. Kissé megvisel az, hogy erről kelljen beszélnem, de muszáj. Le kell győznöm a saját fájdalmaimat, az pedig úgy nem fog menni, ha magamban tartom. Úgy hogy, továbbra is muszáj folytatnom a szövegelést a diktafonhoz. – Annyi mindent elmondtam már, de úgy érzem, nem eleget. Szinte ugyanazt ismételgetem minden egyes felvételnél, de inkább csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor fogok felszabadultan beszélni ezekről a dolgokról, nem úgy, mint ahogyan már mint annyi éve, vagy, mint ahogyan most. Úgy érzem, nem javultam semmit sem, de annyit már biztosan, hogy nem állok az őrület határánál. Szóval, hol is kezdhetném? – kínból születő mosoly vonul ki arcomra. – Nemrégiben megtaláltam néhány írásomat, bár nem csak ennyi írásom volt. Minden héten írtam egy szösszenetet, de szinte mind odaveszett. Amik meg is maradtak, azoknak a fele is hiányzik, vagy éppen a víz lemosta már a tintát a papírról, és ezért is olvashatatlan. De azért valamennyire emlékszem, hogy miket írhattam, így az elkenődött írásaimat nem lehetetlen megfejtenem. Ezek is csak azért maradtak fent, mert véletlenül a nadrágom zsebébe volt gyűrve ezek akkor. Ezeket a papír fecniket sokáig magammal hordtam, és pár napja találtam meg őket egy dobozban, fent a padláson. De ezeknek a papíroknak nincs túl sok jelentőségük. – teszem hozzá kiemelt hangnemmel. – Ezek nem rejtik azokat a szörnyű pillanatokat, amik igazán azoknak voltak nevezhetőek. Minden évet csak akkor tudtuk követni társainkkal, amikor láttuk Európához közeledve, hogy rengeteg gólya vonul dél fele. Vagy éppen az, hogy a végére már egymást áldozták fel maguknak a katonák, hogy ki kit egyen meg...- hangom remegésbe torkollik, s egy pillanatra az el is csuklik. – Ilyenkor én nem voltam sehol. A hajó egyik motorrészében bújtam meg, ahol nem találtak meg. Végül szépen lassan tönkretették a hajót, de mire elsüllyedt, ők már halottak voltak. Megölték egymást, és önmagukat. – Sóhajtok mélyet időközben. – Ami pedig a családomat illeti... – mikor kiejtem ezeket a szavakat egymás után, egyik szememből egy könnycsepp gurul le. Tenyeremet ajkaimhoz érintem éppen hogy, s lehunyom szempárom. – Amikor sikerült megszabadulnom mindentől, visszatérhettem New Orleansba, ami ezerkilencszáznegyvenhatban történt, akkor közölték velem, hogy akiket én keresek, ők már három éve halottak voltak. Ezt nem hittem el akkor, szentül hittem, hogy valaki másról beszélnek. Amikor pedig aztán mondtam, hogy ki vagyok, akkor már értették a dolgot. A feleségem öngyilkos lett, közös gyermekünkkel együtt. – Az utolsó szónál elcsuklik újra hangom. Ennyi év után sem vagyok újra feldolgozni ezt az egészet. Képtelen vagyok rá...