külső ismertetőjegyek: ha lehet nem ragoznám túl azt, amit alapvetően mindenki lát, ha végigfuttatja rajtam a pillantását. Hajszínről, bőrszínről és a szemeim színéről nem ejtenék szót, ahogy arról sem, hogy hány centiméter magas vagyok és mennyi kiló. Utóbbit amúgy sem illik megkérdezni egy nőtől sem.
A sminkről és a ruhákról megint nem érdemes időt pazarolni, hiszen mindkettőt az aktuális hangulatomnak megfelelően választom meg. Persze vannak olyan színek, amelyeket előnyben részesítek és jobban szeretek a többinél, de ez nálam nem jelent majdnem hogy semmit sem.
Azonban a húgom megjegyzései arról árulkodnak, hogy nem mindig voltam ilyen. De persze én ezt honnan is tudhatnám?
A lényegre visszatérve inkább elárulok pár különös ismertetőjegyet, ami biztos nincs mindenkinek:
- egy égési nyom a bal lapockámon, amit ha jobban szemügyre veszünk, akkor meglátjuk, hogy pont úgy néz ki, akárcsak egy félhold
- egy apró tetoválás a tarkómon, amit a hosszú hajamnak köszönhetően senki sem vesz észre
- egy vágási seb a jobb csuklómon, ami a kínzásomra ad bizonyítékot

belső tulajdonságok: azt mondják régebben sokkal inkább felszínes voltam, s habár senki sem kívánta, hogy ilyen fajta kínzásokat éljek át, valahol mégis mindenki örül annak, hogy ez megtörtént. Hiszen megváltoztam, ráadásul nem is kicsit. Ugyan nem tudok teljesen a magam nevében beszélni, mivel bármennyire is ostobán hangzik én még mindig csak ismerkedem önmagammal, így a családom leírására támaszkodom. Szerintük régebben sokkal önfejűbb, makacsabb voltam, s ha valamit a fejembe vettem, addig nem nyugodtam, míg véghez nem vittem azt. Ha beszélgettem valakivel és konfliktushelyzet alakult ki, addig nem maradtam csöndben, míg nem az én szavam volt az utolsó. Azt mondják elég nehéz eset voltam, s valamiért ezt el is tudom hinni. Hogy most milyen vagyok? Hát az még számomra sem egészen tiszta.
Az biztos, hogy most szívesen beszélgetek a családtagjaimmal, bár azt mondják, ugyanolyan szeszélyes vagyok, mint az elrablásom előtt. Azzal azonban mindannyian egyet értenek, hogy jó irányba változtam. Persze legtöbben nem tudják mi történt velem, így még mindig egy szőke dögnek könyvelnek el magukban, s habár talán küzdenem kellene azért, hogy más kép alakuljon ki rólam bennük, egyszerűen nem érdekel, mit gondolnak rólam.
Törődöm a családommal, s bármennyire nem vagyunk egy hullámhosszon a húgommal, tudom, ha valaki bántani próbálná, az az életével fizetne érte. Igen, ebből nem nagyon látszik, hogy állítólag kedvesebb is vagyok, mint anno, de sajnálom. Az élet megedzett, nem vagyok egy naiv lányka és nem is tudom mindenkiben a jót látni. Hiszen már a zsigereinkben is mindannyian romlottak vagyunk.

Név » Tekla
Kor » 19
Multik » -

Annyira próbálták eltitkolni az igazságot. A kórházi ágyon fekve még elhittem nekik, bármit mondtak. Elhittem, hogy autóbalesetem volt és attól van amnéziám. Elhittem, hogy éppen hazafelé tartottam Vancouverbe és már több napja vezettem. Elhittem, hogy fáradt és figyelmetlen voltam, ezért lesodródtam az útról és az autóval egy fának csapódtam. Holott ebből semmi sem volt igaz.
Az első éjjel, amit újra a szülőházban töltöttem, immár odahaza, Mystic Falls-ban, rémálmom volt. Az álmomban vámpírok ellen harcoltam, a mozdulataim precízek voltak, a mozgásom, akár egy már százszor elpróbált tánclépések sorozata. Mielőtt támadhattak volna egy fa tőrt szúrtam az egyik vámpír szívébe, a másiknak egy egyszerű mozdulattal a nyakát törtem, majd egy bárdcsapással leválasztottam a fejét a helyéről. Verejtékben fürdőzve, sikítva riadtam fel azon az éjjelen. Amikor a szüleim berohantak hozzám, rögtön nyugtatni kezdtek. De mikor beavattam őket az álmomba, nem meglepettség, sokkal inkább halálfélelem ült ki az arcukra. Először nem értettem a reakciójukat, de aztán megfejtettem őket.
Nem emlékeztem arra, miket éltünk át együtt. Az állítólagos "balesetemnek" köszönhetően elvesztettem az emlékeimet. A szüleimet ugyan felismertem, de arra már nem tudtam visszagondolni, mikor született meg a húgom vagy hogy mi a neve.
Nem osztoztam az emlékeikben, nem tudtam azonosulni azzal a kislánnyal, akiről azt hajtogatták, én vagyok, kicsiként. Hiába utaltak a gyerekkori fogszabályzómra vagy az érettségi beszédemre, nem emlékeztem semmire sem. Hiába a képek és videofelvételek tömkelege, semmi sem segített. Vancouver-ben talán könnyebben feldolgoztam volna, hogy mi történt velem, de itthon minden sokkal nehezebb. A szüleim árgus szemekkel figyelnek, alig tudok kibújni pár órára a felügyeletük alól. Ha csak végigsétálok Mystic Falls utcáin, biztos összefutok legalább három olyan személlyel, aki beszélgetni akar velem. Mindannyian odáig vannak azért, hogy visszajöttem, csodálnak, milyen szép nővé értem, de én ő rájuk sem emlékszem, így nem éppen tudok bájos csevelyt folytatni velük, bármennyire is vevők lennének rá.
Az emlékeim nem akarnak visszatérni, ám az orvosaim azt mondják, legyek türelmes. Ezzel ellentétben a rémálmaim nem szűnnek. Minden éjjel ugyanaz játszódik le, újra és újra a fejemben. Megölök két vámpírt a közeli erdőben, mielőtt még ők végezhetnének én velem.
Annyira próbálták eltitkolni az igazságot, pedig nem kellett volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy magamhoz tértem a kórházban, az igazat kellett volna mondaniuk. Eltitkolták, hogy mi is vagyok valójában, mert azt hitték, ezzel megvédhetnek. Persze, biztosan, ha már ki tudja hány vámpír utazik arra, hogy kiszívja belőlem az összes csepp véremet.
Anyáék hibát követtek el, amikor hazahoztak Mystic Falls-ba és mikor elferdítették az igazságot. Talán féltek a reakciómtól, talán nem akarták, hogy beleőrüljek a tényekbe, de mindezek ellenére sem lett volna szabad tétlenül nézniük, ahogy szenvedtem. Kínok gyötörtek, hisz nem emlékeztem semmire. Ami nekik egyszerű, hétköznapi dolognak hatott, nekem azokért is keményen meg kellett küzdenem. Nem tudtam, milyen ételt szeretek, allergiás vagyok-e valamire vagy hogy miből állt egy napom, de ezek mind csak az apróságok voltak. A dolgok, amiket megtanulhattam.
A problémájuk, az igazság első pillanata akkor érkezett el, mikor megtudtam mi is történt velem valójában. Aha, autóbaleset... szép vicc volt.
Egy vámpír vitt magával, hogy aztán kivéreztethessen, s jól megkínozhasson, egészen addig, míg utolsó lélegzetvételemet ki nem lehelem. Így máris értelmet nyert a vágás a csuklómon. Még hogy gyerekkori baleset...
De még mindig próbálták tagadni az igazságot, ekkor repítettem egy kést apám felé. Tudtam, hogy vadász, éreztem a zsigereimben és nem is csalódtam. A kést a levegőben kapta el, még mielőtt belé állhatott volna. A következő "kört" már az udvaron játszottuk. Fel akarta mérni, hogy az elmém emlékezete nélkül a testem emlékszik-e a lépésekre és hát nem kellett csalódnia. Akárhogy próbált a földre kényszeríteni, nem tudott, mindig egy lépéssel előtte voltam. Nem tudom honnan tudtam, egyszerűen csak éreztem, mi lesz a következő mozdulata, így könnyedén nyertes helyzetbe kerültem. Majd egy jól irányzott rúgással a földre terítettem és a botot, ami a kést szimbolizálta a torkához tartottam. Hosszú percekig zihálva térdeltem fölötte. Én magam remegtem, de a kezem olyan pontosan, olyan magabiztosan szorította a botot, hogy még magamtól is megijedtem. Ezután már nem tudták tovább titkolni az igazságot és végre őszintén elmondtak mindent. Arról, hogy ki vagyok és arról, hogy mi is történt velem valójában.
Hidd el, te azt nem akarod tudni.