Nem hiszem, hogy azzal újdonságot mondanék bárkinek is, aki csak felületesen ismer, hogy nagyon is ambiciózus vagyok. Voltam, ha más nem. Minél gyorsabban és hasznosabban akartam feljebb tornázni magamat a ranglétrán, hogy végre nyomozó válhasson belőlem, és a munkámat halálosan komolyan is veszem. Talán már túl komolyan. A jó hangulatú szobában, ahol röhigcséltek az emberek, és én beállítok, ott szinte megfagy mindenkinek a vére. Elég magas pozícióba kerültem, az eredményeim is ezt mutatták, ezért nem kis csapatnak voltam, vagyok a fejese. Ha valaki pedig lazsál a munkahelyen, és nem azt csinálja, amire szándékosan megkértem, akkor repül. Két-három esélyt mindenki kap nálam. Figyelmeztetésekkel kezdődik, aztán pedig, ha tényleg nem bírja ezt az egészet, repül. Egyszerű, nem?
A magánéletben viszont nem vagyok már ilyen kemény. Ott szeretek leereszteni. Túlzottan vérkomoly sem vagyok már ekkor, de nagyon humor herold sem. Sőt, az kifejezetten nem vagyok. Jellemző még rám, hogy néha nagyon durván szarkasztikus tudok lenni, amit nem mindenki értékel annyira, mint én. De ha annyira meg akar ismerni az ember, hát tegye meg. Ellökni nem lököm el magamtól, kivéve, ha rossz időben érkezik.
Öltözködésemre általában jellemzőek a hosszabb szabású kabátok, valami lezser ing, kényelmes gatya. Barna, hosszú hajamhoz ugyanilyen színű szakáll társul, amit már évek óta így hordok. Szemeim pedig a kék árnyalatában pompáznak.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Már egészen kezdem megszokni a várost. A húgom halálát követően állandóan visszajáró vendég voltam, hogy felgöngyölítsem az ügyét. Még hogy állattámadás áldozata… Ha ember lennék, talán be is tudnám ennyinek, és csak csendben eltemettem volna a húgomat. De szerencsére nem az vagyok. Sok mindent láttam már a saját szemeimmel, lényegtelen, hogy emberként, vagy pedig állatként. Most pedig újabb ügyet kaptam a nyakamba. Bár az is igaz, hogy én kértem meg az embereket, ha bármi hasonló történik a városban, bármi, akkor egyből jelezzenek nekem. A húgom halálát csak jó néhány héttel az eset megtörténte után tudtam meg, így ha frissen történik meg az egész, akkor talán a nyom is elég friss marad. Akár haláleset történik, akár nem. Szerencsére most életben maradt az illető. Fogtam is a cókmókomat és meg is indultam Mystic Falls felé.
Az első utam a lányhoz vezetett, akivel teljes empátiával beszéltem. Tudom, hogy mit érezhet, ő viszont legalább szerencsés volt, és túlélte. Viszont sokat nem mondott nekem, csak átirányított az egyik barátnőjéhez, akinek az életét köszönheti. A lány nevét egyből felismertem, akármennyire sem voltunk barátok, vagy hasonló. Néha-néha beszélgettünk, és azt is tudom egyik ismerősöm által, hogy belém volt anno esve. Aranyos csajszi volt, azt elismerem, de én már végeztem, és tudtam, hogy el akarom hagyni azt a porfészket, a továbbtanulás miatt. Már azelőtt is nyomozó akart válni belőlem, és ehhez mindvégig tartottam magam, míg nem tényleg az lettem. Először viszont szerettem volna megtudni, hogy milyen is ő, mennyire lehet sáros az ügyben. Nem hinném, hogy túlzottan az lenne, de ki tudja. Úgy gondoltam, talán így is elmondja, amit tudni akarok.
Már jó néhány napja, hete, hogy odajárok hozzá bagoly formámban, ő pedig azóta is etet állandóan, beszélget hozzám. Nem hittem volna, hogy egy kóbor madárral ennyire törődő lesz valaki is, főként nem egy bagollyal. Bár nem is úgy jöttem, hogy támadó szándékkal. Azóta majdnem minden reggelente, mikor az ablakot kinyitja, be is repkedek a szobájába. Ő megetet, gondozgat, beszélget hozzám. Én pedig akárhonnan is nézzük, élvezem. Viszont az idegesít, hogy semmit nem mond az ügyről. Eldöntöttem tehát, hogy egyik reggeli körömet nála lefutva az este folyamán látogatom meg. Ha nekem nem, a bagolynak talán kibeszéli a lelkét. Én bármelyikkel jól járok, és el tudom kapni a rohadékot, aki miatt a húgom halott…