Kedves, segítőkész, aranyos, barátságos embernek gondolom magamat. Szeretek másokon segíteni, nem utálok senkit, hiszen miért kéne? Mindenki megérdemli a boldogságot, én pedig szeretek segíteni mindenkinek abban, hogy boldog legyen. Imádok a családommal lenni, rengeteg szeretet szorult belém amivel imádom megajándékozni a körülöttem lévő embereket.
Legalábbis régen ilyen voltam, mostanra viszont a régi énem ellentéte lettem. Nem szokásom mások érzéseivel foglalkozni, az élet kegyetlenné formált. Gyilkolok és manipulálok, mindezt azért, mert rengeteg fájdalmat kellett átélnem az életem során. A gyermeked elvesztésénél nagyobb fájdalom nincs az égvilágon... A boszorkányok megkínoztak, szóval szerintem érthető, hogy miért lettem olyan, amilyen most vagyok.
Külsőleg mondhatni átlagosan nézek ki, habár egyesek szerint lehet látni rajtam, hogy imádok irányítani. Nem tudom, ezt másoktól kell megkérdezni, amit viszont tudok; tiszta, tengerkék íriszeim vannak, melyek igézően hatnak mindenkire, néha igézés nélkül is. Hosszú, szőkés barna hajam van amit általában kiengedve és lágy hullámokban szoktam hordani. Szeretem sminkelni magamat, ahogy a kiegészítőket is szeretem. Imádom a csőfarmert, tornacipőt, viszont ugyan ennyire szeretem az elegáns ruhákat is, így hát a szekrényemben minden fajta stílusú ruha megtalálható.

Név » K.
Kor » Pár nap híján 16
Multik » Amara és a többiek

1085. Június 10.

Ma megismertem egy férfit, a szeme csokoládébarna csak úgy, mint a dús haja, melybe beletúrni úgy imádok. Először csak egy táncnak indult a holdfényes éjszakában, de ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy egyre jobban megismertük egymást, elcsattant az első csók, majd a következő is. Kétség sem fért hozzá, hogy találkoznunk kell máskor is, hogy kell egy következő randi. Andres rendkívül jóképű férfi volt, de nem csak külsőleg volt tökéletes, hanem a belsője is. Udvarias, kedves, segítőkész és még a humora is a helyén volt, képes volt csak úgy spontán megnevettetni. A mosolyosa és a nevetése pedig... Azt hiszem nem hazudok azzal, ha azt mondom, hogy ezen az estén sikeresen beleszerettem egy életre.

1086. Október 25.
A nagy nap, amiről minden nő gyerekkora óta álmodik. Mindenki úgy szeretne kinézni ezen a napon, mint egy gyönyörű szép hercegnő, azt szeretnék, ha ez a nap róluk szólna. Én is ilyen voltam, gyerekként rengetegszer elképzeltem azt, hogy milyen lesz életem legszebb napja, amikor össze házasodhatok azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek, akivel örök esküt fogadunk egymásnak.
A ruhám meseszép volt, a hajam lágyan omolt a vállaimra amit kiengedve hagytam, nem tűztem fel semmivel. A helyszín is csodálatos volt. Az esküvőt a tengerparton tartottuk, kicsivel hamarabb, mielőtt lemenne a nap, akkor gyönyörű a fény, és az egész helyszín.
Életem legjobb és legszebb pillanata volt az, amikor kimondtam a bűvös 'igen' szócskát, természetesen hozzá akartam menni ahhoz a férfihoz akit úgy szeretek, akiért az életemet áldoznám fel, ha arra kerülne sor. Örök hűség és boldogság... Andres mellett tudom, hogy ez könnyen fog menni, kiegészítjük egymást, mint a Jing és a Jang, együtt vagyunk egy egész.
A nászút is felejthetetlen és csodálatos volt. Egy kisebb szigetre mentünk el pár napra ahol nagyon jól éreztük magunkat. Maga volt a tökély, nem is kívánhattam volna szebbet. Életem legszebb nászútját adta nekem, telis-tele felejthetetlen emlékekkel.

1089. Augusztus 12.
Andrestől megkaptam életem legszebb ajándékát, egy gyermeket, egy gyönyörű szép kislányt. Megszólalni nem tudtam olyan gyönyörű volt, csak fogtam a kezemben és néztem gyönyörűséges arcocskáját, amint békésen szuszog. 9 hónapig hordtam a szívem alatt ezt a gyönyörűséget, és most itt van velem, tarthatom a kezemben és köszönöm a sorsnak, hogy két ilyen nagyszerű emberrel áldott meg a sors. Andressel, és a lányunkkal.
Minden percet élveztem velük tölteni, nézni ahogy játszanak, esténként ülni Andres mellett és hallgatni nyugtató hangját, amint a gyermekünknek esti mesét mesél, az pedig szép lassan álomba szenderül. Nézni ahogy édesen alszik, szuszog, és olyan mélyen alszik, amire csak az ilyen kis picik képesek. Nem is kell számomra ennél több, az életben már minden megvan amire szükségem van. Van egy saját családom, a szüleim is támogatnak, én pedig határtalanul boldog vagyok.

1094. December 02.
Hideg, téli estén sétálok hazafelé és már alig várom, hogy otthon legyek. Magamhoz akarom ölelni az én kis drágaságomat, a férjemet megcsókolni, érezni a szeretetüket.
Az elmúlt időszak csodálatos volt nem csak nekem, de Andres számára is, hiszen a szemünk láttára kezdett el felnőni a kislányunk. Megtanult ülni, állni, néha már értjük, hogy mit mond azzal a szép kis szájával. Amikor pedig meglát valamelyikünket akkor egyből puszit és ölelést akar. Rengeteg szeretet szorult bele ebbe a gyerekbe, én pedig iszonyatosan boldog vagyok, hogy a részese vagyok az életének. Anyának lenni felemelő érzés, nem bántam meg egy pillanatát sem annak, hogy gyermekem született.
Gyönyörű szép gondolataimból egy rossz rémkép rángat vissza a valóságba, pár pillanatra meg is torpanok, mert reménykedek abban, hogy ez csak egy álom, hogy ez nem a valóság. Közelebb lépkedek az égő házhoz és egy hang sem jön ki a torkomon, csak könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Hogyan történhetett ez? Miért? Mivel érdemeltem ki azt, hogy valaki(k) ezt tette? Nem ártottam senkinek, miért akkora bűn, ha az ember boldog?
A családom éppen átjöttek megnézni a cseperedő unokájukat, Andres bent volt velük és a lányom is. Mindenki bent volt az égő házban azok közül akiket szeretek. Nem! Ez nem lehet, nem történhet meg...
Könnyek áztatják az arcomat, fáj a szívem, kínomban leülök a földre, nem messze az égő háztól és csak sírok, és sírok. Elveszítettem mindenkit akit szerettem, nem tudtam egyikőjüket sem megmenteni... Bent éget mindenki aki számított, a családom, a férjem és a gyerekem is...
A sírás miatt nem tudok figyelni semmire sem, csak a fájdalomra ami a gyomromat össze rántja, a szívemre és az égő házra, aztán az egyik pillanatban minden elsötétül...
A következő pillanatban mikor felébredek nem érzek mást, csak fájdalmat, ami nyomja a szívemet. Fogalmam sincs, hogy hol lehetek, sötét van a szememet pedig próbálom hozzá szoktatni, hátha kitudok venni valamit a helyiségből. Nem tudom hol vagyok, kik hoztak el, azt sem tudom, hogy a családom házát ki gyújtotta fel, viszont ahogy egyre jobban kezdek magamhoz térni, figyelmes leszek egy teljesen új érzésre. A torkom kapar, mintha sosem ittam volna, rendkívül szomjas vagyok, a fogaim fájnak. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, csak szabadulni szeretnék már innen.
Egy alakra leszek figyelmes, ahogy szép lassan kivilágosodik a helyszín ahol feltételezem; fogva tartanak.
- Tessék, gondolom szomjas vagy. - mondja és oda dob nekem egy vöröses-bordós színben pompázó, kicsi fiolát. Ahogy oda gurul hozzám, nem nyúlok hozzá csak követem a tekintetemmel, a testem viszont egyből reagál rá. A torkom csak jobban kezd el kaparni, a fogaim, az állkapcsom csak még jobban kezd el fájni. Nem bírom tovább, óvatosan, szép lassan oda nyúlok érte, majd vonakodva ugyan, de megiszom a tartalmát. A torkomban lévő kaparás egyből csillapodni kezd, a fogaim nem fájnak annyira, mintha kezdenék jobban lenni.
- Gondolom nem vagy tisztában azzal, hogy mi történik veled, semmi baj, majd egyszer mindenre fény derül. - mondja gúnyos hangnemben a férfi aki oda dobta nekem a fiolát, majd oda sétál hozzám, lefogja egyik kezével a kezeimet, hogy ne tudjak kapálózni, majd belém fecskendez valamit, amitől újra elkezdek álmosodni, aztán pár pillanat elteltével ismét elsötétül minden.
Amikor egy idő után ismét elkezdek magamhoz térni, akkor valami hűvöset érzek meg a végtagjaimon. Nagyon gyengének érzem magamat, de nagy nehezen sikerül rávennem magamat, hogy kinyissam a szememet és körbe nézzek. Láncok vannak rajtam, amikből nem tudok kiszabadulni, már csak azért sem, mert iszonyatosan gyengének érzem magamat.
- Ne próbálj meg kiszabadulni, mert úgy sem fog sikerülni. Vasfűvet juttattunk a szervezetedbe. - hallok egy ismeretlen, női hangot amint belép abba a helyiségbe ahol engem tartanak. Kicsit értetlenül meredek a nőre, ez még is miről beszél? Milyen vasfűvet? Egyeltalán mi a fene történik most velem? Szívem szerint megkérdezném, hogy végre fény derülhessen arra, hogy mi történt velem, de az imént belépett nő már nem engem néz, hanem szemeit lehunyta és mormol valamit. A következő pillanatban éles fájdalmat érzek meg a fejemben amitől felkiáltok és próbálok kiszabadulni, de sehogy sem megy, a fájdalom pedig csak nem múlik el. A hátamat a hűvös falnak döntöm, szememet lehunyom és úgy kiáltok fel a fájdalomtól.
- Nos, kedvesem. - mondja kimért hangon, amint közelebb jön felém, és megáll előttem. - A vámpírok és a boszorkányok nem csak a fantázia birodalomban léteznek. Min mész most keresztül? Elraboltunk, miközben te végig nézted ahogy a házad, s benne a szeretteid is porrá égnek, majd vámpír vért fecskendeztünk a szervezetedbe. Tudod mi volt a fiolában? - fejemet felemeli, hogy a szemeibe nézzek. Van egy olyan érzésem, hogy élvezi a kínzásomat... - Ember vért volt benne, vámpír lettél, drágám. - mondja ugyan olyan hangnemben, mint ahogyan végig beszélt hozzám, és hátrébb lép tőlem. Vámpír? Micsoda? Nem, ez nem lehet igaz, hiszen ilyen lények nem is léteznek. Akkor mivel magyarázod a szomjúságot, és a fájdalmat amit ez a nő okozott? Egy hang szólal meg a fejemben, teljesen össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Nem értek semmit, teljes káosz van a fejemben. A legrosszabb pedig, hogy kiszabadulni sem tudok. A láncok szorosak, és nem is látok menekülő utat. Ablakok nincsenek, és csak egy ajtó van itt, de azt pedig gondolom valaki mindig figyeli.
- Szegénykém, fájdalmat okoztak neked, igaz? Elveszíteni a családod és még az a gyötrelmes fejfájás is... - mondja egy ismeretlen férfi hang. Arra már rájöttem az elmúlt időszakban, hogy többen is vannak ebben a... Minek is nevezte magát a nő? Jah, megvan, boszorkánynak nevezte magát. Úgy látszik akkor egy boszorkány csoport rabolt el, csak az okát nem tudom még mindig.
- Ne aggódj aranyom, én nem okozok neked fejfájást. - húzza egy gúnyos mosolyra a száját és szép lassan közelebb lép felém, miközben a háta mögül elő vesz egy tőrt és úgy jön közelebb hozzám. - Ezt feltétlenül én akartam csinálni. - mondja olyan hangnemben, mintha olyan mulatságos lenne ez az egész helyzet. Ő lehet, hogy élvezi, én viszont kiakarok innen szabadulni, bármi áron. A fájdalom viszont amit hirtelen megérzek vissza rángat a jelenbe, a mellkasom közepétől kb a hasam feléig egy vágás éktelenkedik rajtam. A férfi nem adja fel, tovább folytatja, újabb és újabb vágásokkal ajándékoz meg, én pedig a fájdalomtól fel-fel nyögök, miközben próbálom kiszabadítani magamat, de nem sikerül.
- Mivel már vámpír vagy, ezért a sebeid viszonylag gyorsan gyógyulnak, de ne aggódj, teszek arról, hogy ki legyél véreztetve. - mondja gúnyosan mosolyogva, én pedig szívem szerint képen törölném. Most veszítettem el a családomat és most még kínoznak is... Fogalmam sincs, hogy ezt mivel érdemeltem ki, hogy a sors miért osztott nekem ilyen lapot. Életemben nem ártottam senkinek, most még is én szenvedek.

1200. Február 20.
Az elmúlt évszázadban nem volt más az életemben, csak szenvedés szenvedés hátán. A boszorkányok különböző módszerekkel és eszközökkel kínoztak meg, vért pedig csak annyit kaptam, hogy ne száradjak ki. Amikor sikerült felfognom, hogy mi történik velem, elhatároztam, hogy egyszer bosszút fogok állni, kifogok innen szabadulni és nem fogom megkímélni ezeket a boszorkányokat, akik ezt tették velem. Kiderült, hogy ők álltak a családomat ért tűzeset mögött, szóval már csak ezért is kegyetlenül legyilkolom őket, egytől-egyig. Nem fogom megkímélni egyikőjük életét sem, nem számít, hogy van-e családjuk, vagy sem. Az enyémet elvették tőlem, én akkor miért kegyelmeznék nekik?
Egy cellába zártak be, ahol enyhén vasfűvel keveredő levegő volt, de kibírtam, hiszen a szemem előtt ott volt a cél, hogy ha ügyesen játszok akkor kiszabadulhatok innen. Mindennap kaptam egy fiolányi vért, én pedig azt nem ittam meg, csak úgy tettem, mintha igen, valójában pedig a cella egyik sarkába raktam le őket, hogy amikor eljön a megfelelő idő, akkor legyen elég energiám innen kiszabadulni.
A kiszabadulás ideje pedig most jött el, tudom, hogy ma is készülnek valami kínzásra, én viszont azt már nem fogom engedni. Elég vér gyűlt össze ahhoz, hogy elég erőm legyen ahhoz, hogy kiszabaduljak innen.
Hallom, ahogy az immáron ismerős férfi jön, hogy elvigyen a többi boszorkányhoz, viszont mikor kinyitja a cella ajtaját és felhúz a földről, én kitöröm a nyakát. Vért nem merek inni belőle, mert nem tudom, hogy isznak-e verbénát, de hiszem azt, hogy lesz elég energiám kiszabadulni innen.
Halkan lépkedek a közös helyiség felé, nem akarom, hogy meghalljanak. Amíg ide értem, jó pár embert gyilkoltam le, kitéptem a szívüket, vagy éppenséggel a nyakukat törtem ki. Már csak 3 boszorkány maradt hátra, legtöbbször ők szoktak engem kínozni különféle varázslatokkal. Akiket megöltem, mindegyiknél volt valami kés, tőr féleség, természetesen elvettem tőlük, hiszen szükségem van valamire, amivel megvédhetem magamat.
Mind a 3 nőszemély háttal áll nekem, én pedig megállok az ajtó szélében. Két tőr van nálam, vagyis kettőt kitudok iktatni, ha jól célzok, a harmadikkal pedig végzek én magam, személyesen. Először viszont a 2 erősebbet kell megölnöm; célzok, és el is dobom a kezemben lévő tőrt, majd a másikat is. Ennek hatására felkiáltanak, majd a vér elkezd szépen folyni a sebükből. Erre a kis akcióra természetesen a harmadik boszorkány is felkapja a fejét, viszont mielőtt bármit is csinálhatna, a háta mögé suhanok.
- Remélem szép életed volt, mert eddig tartott. - suttogom a fülébe gyengéd, de még is gonoszkás hangon, aztán egy pillanat alatt töröm ki a nyakát, majd oda sétálok a másik két boszorkányhoz is, akik immáron a földön fekszenek.
- Évszázadon keresztül kínoztatok, azt hittétek, hogy egyszer nem szabadulok ki? - teszem fel gúnyosan a kérdést, majd leguggolok melléjük és kitépem a szívüket. A helyiség vérben ázik, engem viszont nem érdekel semmi sem, csak az, hogy innen kijussak, és biztonságban tudhassam magamat.

1215. Március 19.
Az elmúlt időszakom nem volt más, csak költözés. Sosem maradtam egy helyen, pár hónap után mindig mentem máshova. Így történt például az is, hogy megismerkedtem egyik "költözésem" közben 3 személlyel, akik mondhatni befogadtak magukhoz. 2 vámpír és egy ember. Ekkor már nem olyan voltam, mint régen, akinek férje és gyereke volt, egy gyilkos vált belőlem. Mindenhol ahol jártam szárazra csapoltam az embereket, gyilkoltam néha kegyetlenül, nem voltak érzéseim, legalábbis jó mélyre eltemettem magamban. Az a kb 100 év amit a boszorkányokkal töltöttem, egy teljesen új embert formált belőlem, nem érdekelnek mások érzései, csak a saját érdekem, bárkiből képes vagyok inni.
Nah, de vissza kanyarodva a 3 emberre akikkel egyik utamon találkoztam. Egyik este volt, hiszen a napfényre nem tudtam kimenni, mivel elégetett volna a nap, így mindig csak este, éjszaka ittam/gyilkoltam, attól függ, hogy milyen kedvem volt.
Az egyik, Lysander, ő ember volt, és fogalmam sincs miért, de befogadott minket, mind a 3 vámpírt, ő pedig adott nekünk a véréből. Ő rá sosem gondoltam úgy, hogy megakarom ölni, egyrészt, mert iszonyatosan finom volt a vére, a másik ok pedig, hogy csak úgy, mint én, ő is utálta a boszorkányokat, csak ugyan úgy, mint a másik 2 vámpír. Mondhatni a családommá váltak, ők voltak csak nekem, Lysander pedig fontos lett nekem, hiszen mindig adott a véréből, de ezt persze egyikőjüknek sem vallanám be, maradjanak csak abban a hitben, hogy én teljes mértékben kegyetlen egy vámpír vagyok.
Még ebben az évben létrehoztunk egy olyan csoportot, akik boszorkányokat pusztítanak el, viszont ez a csoport nem csak arról szól, hogy megszabaduljunk tőlük; van egy-két olyan boszorkány a körünkben akik viszont együtt működnek velünk, az ő életük meg van kímélve. Segítenek nekünk, titokban tartják a kis titkos társaságunk kilétét, hogy félelemből teszik-e, vagy más okból az már nem számít, a lényeg, hogy tartják a szájukat.

1235. Június 05.
Immáron hivatalosan is létezik a Boszorkány vadászok társasága. Minden jól el van tervezve, olyan emberek vannak benne ebben a csoportban akikben megbízunk, így vagyunk biztosak abban, hogy senki nem fogja felfedni a kilétünket.
Lysander már akkor nagyon szimpatikus volt nekem, amikor megismerkedtem vele, viszont 5 évvel ezelőtt még jobban belopta magát a szívembe, szerzett nekünk egy úgynevezett napfénygyűrűt aminek a segítségével bármikor kimehetünk a napra, nem fogunk porrá égni.

Jelen idő
New Orleansban élem a mindennapjaimat, mint a Boszorkány vadász társaság egyik vezetője. Nincsen túl sok dolgom, általában csak parancsokat kell kiadnom, ezt pedig élvezem is. Szeretem irányítani az embereket, itt pedig tényleg nem kell sok mindent csinálnom.
Lysanderrel nagyon jó viszonyt ápolok még mindig, a társaságban talán vele vagyok a legjobb kapcsolatban, viszont ügyelek arra, hogy ez senkinek ne tűnjön fel, még magának Lys-nek se. Az évszázadok alatt teljesen megváltoztam, egy teljesen új személy lettem azzal, hogy elveszítettem a családomat, a boszorkányok durván 100 éven keresztül kínoztak, egy férfi miatt pedig nem akarok megváltozni.