Az ősidők erkölcseinek tükrében nevelkedtem... minden, ami a fejemben van, egy eltorzult család gondoskodásának eredménye. Gondoskodás? Azóta ezt a szót már másra, némi törődésre értik... ez minden volt, csak törődés nem. Ha lettek volna oroszlánok a családi birtok melletti kis legelőn, bizonyára anyám parancsára odalöktek volna abban a pillanatban, amint megtanultam járni. És noha rettentő izgalmas volt az Odüsszeia történetein felnőni, minden más értelmes művet száműzve az életemből... nem tudtam onnét kitörni. Nem voltam elég erős. Gyengének neveltek, harmatnak, akaratszegénynek... báb voltam anyám szekrényében. Visszagondolva az is meglepő, hogy volt egy kényelmes kis szobám, és ténylegesen nem anyám szekrénye szolgált ágyamként. Félelemben nőttem fel, hiszen ha rossz voltam, nem volt étel vacsorára. Néha másnap reggel sem. Nincs rosszabb, mint üres hassal lefeküdni, éjjel kuporogni, mint valami kivert kutya...
A vámpírrá válásom átformált. Megnyíltak előttem az utak. De az elme, amellyel világra jöttem, már torz volt. Bátorságra még szert tudtam tenni... de mindenki, akit szerettem, görcsösen megszállottá is tett. Imádtam foglalkozni velük, ám a szeretet olyan érzelem volt, amelyet a gyengék eszközének hittem. Nem is esetem bele sokáig ebbe a csapdába. Jól is tettem. Csak dühöt szült, tömény haragot... minden alkalommal marcangolt. Szép volt ahhoz, hogy igaz legyen... és naív is voltam.
Külsőmet illetően magas vagyok, a vámpírságom előnyömre vált. A vézna, kórosan sovány fiúból huszonéves korára igencsak jóképű férfivá lettem. A szemem szépségébe mjandem minden nő képes volt belebolondulni, de én csak egyet kerestem. Megtaláltam, de a végén azt kívántam, bár kikaparhatnám azokat az igéző szemeket. Testékszert nem viselek, egyedül egy gyűrűt a középső ujjamon, amely véd a nap káros sugaraitól.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Szőke. Ajkai édesek, teste zömök, formás... tenyerem szinte minden alkalommal könyörgött azért, hogy rásimulhasson csípőjére. Menekült előlem. Majd én előle. Macska-egér játékot játsztottunk, amelyben egyszer én, aztán ő volt a macska. Imádtam kacérságát és szemtelenségét. Imádtam, amit kihozott belőlem... imádtam Őt magát.

" - Kedvesem, ez a ruha csodásan áll rajtad!
1874. Párizs
Testére simult a tökéletes selyem. Tudtam, hogy mi az esete ilyen téren, nem elégedett meg olcsó, ámde giccses darabokkal. Legutóbbi utamat Olaszországba tettem, egy időre hátrahagyva új, terebélyes családomat, de ajándékot csak egyetlen személynek hoztam: Rebekah-nak.
A mosolya, a belevegyülő kislányosság és cserfesség levett a lábamról. A szívet, amely már kővé dermedt a mellkasomban. Magához láncolta a figyelmemet. Azt kívántam, állna meg az idő, és örök életemre hadd ragadjak eme szállodai szoba luxusában, azt fürkészve, ahogyan vizslatja magát a tükörben. Ám tudtam, a program, ami előttünk állt, még izgalmasabb. És jövőbelátásomnak köszönhetően előre láttam, hogy ezt a tökéletes, bíbor ruhát még azon az éjjelen egy tucat ember vére fogja átitatni... "

Felsóhajtottam, miközben egy zakót húztam magamra. Ízlésesnek találtam ezt a modern világot. Sehol egy koszos utca, csak tömény kifinomultság, lágy illatok, megvalósult álmok birodalma az, amelybe beléptem. Csak egyszer kellett elharsognom a nevet, és rögtön jött a válasz, hová kell mennem, ha meg akarom találni, akit keresek... New Orleansba.

"- Elég, vagy megfojtalak!
1937. Róma
A hajam téptem, éreztem, hogyan maradnak a hajszálak tenyeremben. Több, mint húsz éve nem láttam Őt. De hallottam róla. Arról a Marcel nevű vámpírról is. - Aljas áruló vagy! - A hangom szinte emésztette a saját bensőmet, de a düh, amelyet most iránta éreztem, felmérhetetlen volt. Nem akartam többé látni. Mindent, ami a kezembe akadt, összetéptem. Az egyetlen nő, akit úgy szerettem, mintha a sors tényleg közös végzetet írt volna nekünk... becsapott. Talán tényleg mást szeret már?
- Soha többé ne gyere a közelembe, különben megemlegeted, hogy az osotba anyád vámpírrá tett! - Nem volt könnyes búcsú, annál inkább véres. Tudtam, szavaim nem maradnak megtorlás nélkül. Még aznap este holtan találtam két legfőbb bizalmasomat. "

Az emlék hatására ismét összeszorult a torkom. Az újságokban pillantottam meg a mostani dátumot. 2016. Hosszú kihagyás után ismét életben vagyok. 1947-et írtunk, mikor valaki meglopott. Álomba kényszerültem. De nem bántam. Akkor már tíz éve szenvedtem a szőke nőszemély hiányától. Megváltás volt ez az álom... amelyet ébren, éhezve vívtam. Megannyi élet ontatott ki, míg a nő után sírtam. Ideje volt némileg békében nyugodni több évszázad csillapíthatatlan tombolás után. Nem számoltam az emberek számát... mind áldozat volt. Áldozat a szerelem oltárán.
Megálltam a Francia Negyed sarkában. A vászonnadrágomba vesztek ujjaim, és napszemüvegemet a szemeim elé húzva néztem a sétáló arcokat. Ide kellett jönnöm. Vártam a pillanatot. De még nem tudtam, minek is lesz a pillanata. A dühöm még mindig tombolt.