Határozottnak, két lábbal a földön járónak, ugyanakkor kedvesnek és barátságosnak tartom magamat, aki hisz a feltátlen emberi jóságban és hajlamos felmenteni a személyeket a bűneik alól, de a testvérem halála után nem minden volt olyan, mint régen. Ha viselkedésemen nem is látszott és látszik azóta sem, ettől függetlenül gyökeresen megváltoztatott a tragédia. Nem hiszem, hogy képmutató lettem volna amiatt, mert nem tártam a külvilág felé a fájdalmamat, inkább a világot akartam megóvni attól, hogy a problémáimmal foglalkozzon és elhitetni magammal, hogy elég erős vagyok a létezésem megéléséhez.
Világéletemben nyugodt voltam, nehezen kapom fel a vizet, nem látom értelmét az apró-cseprő dolgokon való rágódásnak, az viszont feldühít, ha valaki manipulálni próbál. Úgy gondolom, hogy a manipulációnál nincsen szánalmasabb húzás és hiába vagyok meggyőződve arról, hogy az ember eredendően jónak születik és az esetleges körülmények kényszerítik arra, hogy egy rosszabb utat válasszon, mégis hajlamos vagyok berágni a taktikázásra és arra, ha a hozzám közel állókat fenyegetik. Ezekben az esetekben megmutatkozik a temperamentumom. Ha először úgy is tűnik, haragom nem tart soká, könnyen megbocsátok annak ellenére, hogy néha nagyon ki tudok akadni. De milyen pszichológustanonc lennék, ha nem próbálnám megérteni, hogy ki mit miért tett? És ha nem szeretném mindenkiben meglátni a lehetőséget? Az egy teljesen másik Cami lenne, aki még köszönőviszonyban sem lehetne az igazival, akiben úgy érzem nincs egy csepp előítélet sem.
Erős és akaratos, makacs vagyok. Addig harcolok, míg el nem érem a céljaimat, addig kutatok, míg a kezem közé nem kerül a megoldás kulcsa. Néha nehéz, de kitartó természetemnek köszönhetően ha megpróbálnám feladni a célegyenes előtt csak annyit kell tennem, hogy pár másodpercre lehunyom a szemeimet, veszek egy mély levegőt és tudatosítom magamban: addig kell taposnom, míg az út végére nem érek. Mára megtanultam, hogy a túlélésért meg kell küzdeni és én hajlandó vagyok harcolni azért, amim van és amim lehet.


Ha megismersz vagy csupán egyszerűen rám nézel már akkor is rájöhetsz, hogy nem osztom a szőke nőkkel kapcsolatos sztereotípiákat. Hajam természetes színű és eredetileg hullámos, arcom mások szerint igen vonzó. Hosszú, sötét szempillákkal és kékeszöld színű szemmel rendelkezem. Bár odafigyelek a külsőmre, de nem ez az életem. Sminkelés terén szintén a naturalitás híve vagyok, az öltözködést tekintve nem vagyok válogatós, szívesen hordok farmert, ruhákat, kötött pulcsit, kardigánt, mellényt, magas vagy lapos sarkú szandált, cipőt, csizmát és igyekszem egymáshoz párosítani a ruhadarabjaimat. Általában lóg a nyakamban egy nyaklánc vagy sál, esetleg fityeg a csuklómon egy karkötő. Ismertetőjelnek nem nevezném, de a bal csuklómon van egy tetoválásom, viszont ennek eredete maradjon az én titkom.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Nem most esteledett be, jó néhány órája már annak, hogy lement a nap, a bár pedig ezzel párhuzamosan fogadott egyre több és több vendéget. A műszakom végéig már csak pár perc volt hátra, a lány, aki leváltott éppen akkor lépett be az ajtón, amikor arrafelé pillantottam. Ritkán vállaltam, hogy egész éjszaka itt legyek, hiszen akkor nem tudnék figyelni az órákon és számomra a tanulmányaim éppen olyan fontosak, mint a munkám. Nem egy álommeló és nem is terveztem, hogy egész életemben a pult mögött fogok ácsorogni, de sokkal jobb, mint a semmi és őszintén szólva egyáltalán nincs vele bajom. Amíg itt vagyok addig is figyelhetem az embereket, fültanúja lehetek a gondjaiknak, néha az érzelmeiknek is annak ellenére, hogy a legtöbbjüket egyáltalán nem ismerem. Van egy-két törzsvendég, aki valószínűleg gumbótúladagolásban fog eltávozni közülünk, ettől függetlenül a változatosság gyönyörűsége nem hagyott magamra a poharakkal, mióta itt dolgozom.
Rámosolyogtam Emily-re, aki köszönt és hátrament, hogy lejelentkezzen. Közben egy férfi italt kért, kitöltöttem neki, aztán én is fogtam magam, bedugtam a fejem a hátsó ajtón és egy „Viszlát holnap!” kiáltással hivatalosan is befejezettnek nyilvánítottam a műszakomat. Felvettem a kardigánomat, a vállamra kaptam a táskámat és kiléptem a csendesnek nem nevezhető, éjszaka is kellemes hőmérsékletű New Orleans utcáira.
A lakásom nem volt messze a munkahelyemtől, ezért minden nap gyalog tettem meg a kettő között elterülő utat. Néhány sarok, a főtér és még két utca, aztán otthon is voltam. És persze szerettem járkálni a városban, hiszen rengeteg ember sétált rajtam kívül, így biztonságban érezhettem magam. Arról nem is beszélve, hogy nem volt olyan este, amikor ne lett volna valami műsor valamelyik utcán, ami szintén jó időtöltésnek bizonyult.
Nem csalódtam, a főtéren megpillantottam azt a férfit, akit már nem először láttam itt. Festő volt, a képeiből a tehetséggel kézen fogva eszméletlen erővel áradt a különlegesség. Lenyűgözött, akárhányszor láttam.  Mintha mágnesként vonzott volna magához, mint egy tevékenység, amit soha nem tudsz megunni: egyeseknek ilyen az, amikor kiül bámulni a csillagokat, tollat ragad és leírja az aznap vele történteket vagy huszadjára olvassa el ugyanazt a könyvet. Velem is ez történt, kényszert éreztem arra, hogy megálljak és nézzem, ahogy az ecsetvonások segítségével létrehoz valamit, ami őt magát tükrözi.
Gondolataimból egy bakancs talpának koppanása rángatott ki. Oldalra néztem és mosolyra húztam az ajkaimat.
- A százdolláros fickó. - Csupán egy pillanatra néztem rá, tekintetemet visszafordítottam a művészre. A szőke férfi délután tért be a bárba és mindenki, de leginkább az én legnagyobb meglepetésemre egy százdollárossal fizetett. Ilyesmi nem gyakran fordul elő, természetes, hogy megjegyeztem az arcát.
Fél szemmel láttam, hogy ő is elmosolyodik. Leleményesnek tűnt, mivel észrevéve a magamon hagyott névtáblámat rögtön a nevemen szólított, ám kikértem magamnak a Camille-t. Az anyám hívott így, amikor mérges volt rám és mivel egyébként is inkább hasonlít egy öregasszony nevére, megkértem, hogy szólítson Cami-nek.
Ismét a készülő kép felé néztem. - Csodálatos, nem igaz? - Böktem a fejemmel a vászon felé.
- Te festesz? - Kérdéssel válaszolt a kérdésemre, mire rögtön rávágtam, hogy nem, de nagy csodálója vagyok. Csak az igazat mondtam. Órákig el tudnám bámulni egy remekmű készítését, de az emberiség nincs felkészülve arra, hogy festőkészlet közelébe menjek.
- Tudod, minden művésznek megvan a maga története.
- És szerinted mi az övé? - Kérdezte. Nem kellett volna, nálam ez szinte felhívás volt keringőre. Néhány másodpercig még hagytam, hogy az agyamat átjárja a festőről kialakított véleményem, a mellkasom elé fontam a karomat és elkezdtek dőlni belőlem a szavak.
- Ő… dühös. Sötét. - Állapítottam meg a vásznon elterülő, jócskán árnyékolt arcot vizslatva. - Nem érzi magát biztonságban, de nem tudja, mit tehetne ellene. - Míg levegőt vettem tartottam egy kis szünetet, aztán folytattam. - Azt kívánja, bár ő irányíthatná a démonjait ahelyett, hogy a démonok irányítják őt. Elveszett. Magányos. - Sunyin a férfi reakcióját látva realizáltam magamban, hogy nem biztos, hogy ennyire túl kellene komplikálnom a dolgokat. - Vagy talán csak túl sokat ivott ma este. - Megvontam a vállamat, lazábbra véve a figurát fordultam a szőke férfi felé, kissé zavarodott, szinte bocsánatkérő mosollyal vallottam be neki, hogy egy túlbuzgó pszichológia szakos hallgatóval van dolga. Én csodáltam a legjobban, hogy az arcán semmi ahhoz hasonló nem tükröződött, ami arra utalt volna, hogy ítélkezne vagy legszívesebben nevetne az előbbi csacsogásomon, sőt megerősítette a hirtelenjében felállított diagnózisomat. Ismét mosolyra fakasztott, ám mire egyetlen másodperc múlva az aszfalt helyett ismét rá figyelhettem volna szó nélkül tűnt el. Körbefordultam, kinyújtóztattam a nyakam, de nem volt sehol. Nagyot sóhajtottam és összevontam a szemöldökeimet. Ki ez a férfi?