Képes vagy még kimondani másoknak azt, hogy köszönöm? Azt, hogy sajnálom? Vagy azt, hogy szeretlek? Gratulálok, a szememben máris lediplomáztál. Én már nem. Most azt mondod, egy újabb megkeseredett amerikai diáklány, aki nem találta meg az amerikai álmot. Talán igazad van. Felnőni boldogan, majd elveszíteni egyetlen nap alatt... olyan ez, mintha egyik napról a másikra azt mondták volna, hogy elveszik a kezeim és a lábaim, nem kapok mankót, de járjak újra. Én próbáltam... anya elvesztése csak egy kezdet volt; apa is magamra hagyott, azt mondta, egyedül nem képes rá. Össztörték a világom. Az álmaim. Nyilván tényleg igaz, elveszítettem az amerikai álomhoz vezető utat. Rájöttem arra, hogy az az intézmény, amelyet a hozzám hasonlóaknak találtak ki, út a süllyesztőbe. Egy javító intézetbe, vagy az állami börtönbe. Megtapasztaltam, hogy nincsen Sárgaköves út, majd belöktek a szívtelen bádogemberek, az esztelen szalmaemberek és a gyáva oroszlánok világába, akik másokon áttaposva igyekeznek eljutni Óz birodalmába. De sosem voltam Dorothy, nem tudtam szívet ígérni annak, aki velejéig gonosz; nem tudtam agyat adni azoknak, akik elfelejtették, hogyan kell kreatívnak lenni;  nem tudtam bátorságot kivívni azokból, akik erre alkalmatlannak születtek. Senkim nem maradt. Tizennyolc évesen már teljesen önálló életet éltem, és néha azon kapom magamat, hogy azon gondolkodom, a saját életemnek milyen könnyen lehetne véget vetni. És azon is, hogy... ha az anyámnak meg kellett halnia, vajon miért nincs jogom ahhoz, hogy én is megfosszak embereket ettől? A napjaimat a kanapén töltöttem. Elfelejtettem szeretni, elfelejtettem élni... a hit pedig mint fogalom, megszűnt létezni számomra. De tanultam. Amint beléptem az egyetem kapuin, ugyan nem lettem mosolygósabb, de változtam. Egy roppant mód kitartó, céltudatos és szenvedélyes nővé érettem... már az első naptól kezdve, akárkivel csak találkoztam, a szépségemet dícsérte, így mondhatom, hogy rendkívüli szépség társul az utóbbi időben szegényesnek tűnő pozitív tulajdonságaim mellé. És amellett, hogy művészetet tanulok, már belekóstolhattam abba is, milyen saját portré kiállítást szervezni. A fényképeimben találtam meg egy elvesztett darabot magamból... amit néha újra és újra elveszítek, de aztán újra rám talál.
A külsőmről nem szoktam tudomást venni, leggyakrabban még csak sminket sem viselek. Az előadásokra egyszerű farmert és inget veszek fel, elegánsabb helyekre pedig nemigen járok, így csinos darabok nem igazán találhatóak meg a szekrényemben. A hajamat általában rövidre vágatom, habár néha hbagyom, hogy egész hosszúra nőhessen.

Név » lena
Kor » XX
Multik » Too much

Minden ember elgondolkodik azon, miként fogja érni a halál. Hiszen a tudat, miszerint egyszer már nem fog verni a szívünk, a vér nem jut el testrészeinkbe, és az agy funkciói megszűnnek, mindenki fejében ott időzik hosszú évekig. Talán csak az apró, egészséges gyermekek a kivételek.
Gondolkodunk, de feleslegesen. A halál nem a mi kedvünk szerint fog elvinni minket. Nem akkor, mikor mi szeretnénk. A halál váratlan, és olyan módon jöhet, melyet senki nem mondhat meg előre. Jöhet egy autó, melynek irányítását elvesztette a sofőr. Jöhet egy végzetes betegség, melyet csak későn ismernek fel. Jöhet egy ember, aki nem az életedet, csak a pénzedet akarja, de az elvakítja, és nem hagy életben senkit. És jöhet olyan, aki szándékosan öl. Élvezetből.
Gondolkodunk, mert azt hisszük, a halál ténylegesen a vég. De csak ritkán ismerjük fel, hogy míg élünk is meghalhatunk ezerszer. Talán nem ismerjük fel, mert nem a a testünk haldoklik. A kislányból egyszer nő lesz, és nem hisz többé a tündérmesékben. És az élet sorscsapásai miatt elveszíti azt a gyermeki hitet, mely addig időzött a szívében, míg bele nem kóstolt a valódi élet előnyeibe és hátrányaiba. Egy házaspár gyászolhatja a soha meg nem született  gyermekét, hiszen az idő elszáll... s ők mégsem hagynak semmit magukból az utókor számára. A hajléktalan napról napra él, nem lát biztos holnapot maga előtt. És még az sem érezheti magát biztonságban, kinek mindene megadatott az életben, hiszen ő is csak egy ember. Ugyanúgy eljön majd a végzete, mint bármelyikünknek.
Meghalhatunk testileg... de meghalhat valami odabenn, a mellkasunkban. Ami fáj, szinte tép, éget és mar, de mennie kell tovább... mert ez az élet rendje. Ezerszer halunk meg, míg életben vagyunk... én pedig legalább ezerszer meghaltam... minden nap minden másodpercében... az elmúlt fél év alatt...

***

- Úgy gondolom, Miss O'Shea, hogy nem érti Van Gogh valódi művészetének lényegét. - Látványosan megforgatom a szemem, nem törődve a véleményével. Ismét a kioktatás. Ezért felesleges beülnöm egy előadásra. A tanár úgy beszél, hogy közben a tej megaludhatna a szájában, így gyakorta hagyom ki ezt a másfél órás szenvedést, és ha be is tévedek a terembe, inkább a hátsó sorokat tűzöm ki célul. De úgy fest, hogy kivetette rám a hálóját Mr... még a nevét sem tudom.  
- Úgy gondolom, tanár úr, hogy Van Gogh művészetét sokféleképpen értelmezhetjük, és nem egy, a tankönyvből kilesett értelmezés lehet az egyedüli helyes megoldás. - Nyers voltam? Ismerte a stílusomat. Kerültünk már összetűzésbe, az lepett meg, hogy még nem próbált meg kirúgatni az iskolából. Tudtam, láttam a tekintetéből, hogy most nekem fog feszülni, de megmentett a csengő.
Nekem sem kellett kétszer mondani, felkaptam a táskámat, majd a fényképezőfelszerelésemet tartalmazó tatyómat, és egy éles pillantást vetve még rá utoljára, kisétáltam a teremből. Sok ellenséggel rendelkeztem, ezt annak tudtam be, hogy engem nem lehetett eltéríteni szép szavakkal, ígéretekkel, és ha valamit nem véltem helyesnek, hát azt elvből elutasítottam, és ennek hangot is adtam. A tanárok körében rettegett példány voltam már harmadik éve, de sehogy sem tudtak megszabadulni tőlem. A jegyeim és vizsgáim magukért beszéltek, és tudhatták előre, hogy ha egyszer tényleg sikeresen lépek előre a fényképészet terén, jó hírt kelthetek az iskolának. Elvégre nyilván azzal fogom kezdeni, hogy a nevem Nadiya O'Shea, és a Whitmore főiskolán végeztem.
Elővettem a mobilom, és megnéztem az órarendemet. Nem volt ismerős a név, amely a következő előadás tanári előadóját illette. De a jó ég szerelmére, a Mr. Kötekedő nevét sem tudom. - Rendben, Mr. Haynes. Nézzük, mit tud.

***

Soha nem gondoltam arra, hogy ott fogom hagyni a főiskolát. Arra sem, hogy egyszer tényleg egy kórházi ágyon fogok ébredni, és azt látom majd, hogy egy nővérke megvetően lapozgatja a kartonomat. Szinte éreztem, hogy oda van rá vésve, miért is kerültem be. A doboz nyugtató és a rá ivott vodka úgy tűnik, mégsem volt teljesen hatékony módszer. Erősebbet kellett volna választanom.
- Egy férfi állandó jelleggel próbál bejutni önhöz. Valami Andrew. - mondta, fel sem nézve, majd kisétált. Én csak nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem. Ugyan, Mr. Haynes... felesleges próbálkoznia.