Egy pillanatra elfutott a méreg, leolvadt arcomról az állandó cápa-vigyor, és állkapcsom megfeszült, de szerencsére nem vagyok híján a józan észnek. A futó pillanat elmúlt, lehiggadtam, és ismét kedélyesen vigyorogtam rá. Honnan is tudhatná az a fiú, hogy azzal játszott volna a kezemre, ha késlekedik? Azért fizetem, hogy jól dolgozzon. Kipillantottam én is a hatalmas ablaktáblákon, és figyeltem, ahogy serényen cserélte a valóban tönkrement kerekeket a baroness autóján.
- Danke, mein Freund. Megkövetelem tőlük, hogy legjobb tudásuk szerint dolgozzanak nekem. És ha ezt megteszik, busásan honorálom a fáradtságaikat. Amondó vagyok, hogy a népnek biztonság kell és szabadság. Ha ezt megkapják, nincs okuk elégedetlenkedni és mindenki boldog. Megteszik, amit kérek tőlük, és cserébe ők is megkapják, amit kérnek tőlem. - feleltem, még mindig a fiút figyelve. Még pár év, és abba a korba lép, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Nem mondanám, hogy túlzottan idős lettem volna halálomkor, de már kinőttem belőle, hogy a kamaszok kifejletlen teste vágyat ébresszen bennem. Ugyanakkor nem árt szemmel tartani a fiút. Finom falatnak ígérkezik, és már csak pár röpke év szükségeltetik, mire beérik a szépsége. És mi az nekem, pár évecskét várni? Pillantásom és gondolataim elkalandoztak, majd észrevettem a birtok felett egyre sűrűsödő fekete fellegeket. Hatalmas viharnak ígérkezett, ami erre felékimondottan ritka, a hegyek általában megfogják az effajta ciklonokat. Még nem hívtam fel rá Renn figyelmét, hiszen az is lehet, hogy csak éjjel zúdul le a zápor.
- Ahh, megnyugtatlak, mein Freund, abszolút élvezem a társaságod. Emellett a mai napot arra szántam, hogy vendégül lássalak titeket. Nem vagyok ám olyan elfoglalt, mint amilyennek hiszel.- tettem hozzá még egy vigyorral és visszafordítottam rá a figyelmemet.
- No de, mesélj kérlek magadról! Amikor utoljára találkoztunk, még a térdemen lovacskáztattalak, sok minden történhetett azóta. Mivel töltöd a napjaid?

Az öreg inas a szobába lépett. Miközben bort töltött közölte, hogy kisebb malőr történt az autónkkal. Meglepetten kaptam fel a fejem és néztem rá, mivel semmi baja nem volt, amikor kiszálltunk belőle. Leszámítva azt a kis darab vidéket, ami a makacsul gumikra tapadt. De nem aggódtam, egészen az öreg következő mondatáig, mikor is kiderült, hogy nincs a kocsiba pótkerék. Majdnem előtört belőlem a kérdés: az meg hogy lehet? De eszembe jutottak a baroness utazási szokásai. Nem ez lenne az első eset, hogy kihajít mindent az autóból csak, hogy egy bőrönddel többet tudjon bepakolni. Volt rá eset, hogy egy ülést is kiszedett, csak hogy a kedvenc hintaszékét magával tudja cipelni. Mélyet sóhajtottam. Az legalább biztató volt, hogy valakit elküldtek pótkerékért. Már csak az volt a kérdés, milyen gyorsan ér vissza? Jó lett volna még ma este visszatérni a birtokra. A vigyorira pillantottam. Észrevettem hogy hirtelen még szélesebb lett a mosolya. Azt a benyomást keltette, mintha örülne annak, hogy gond adódott a járművünkkel és hosszabb időt töltünk nála. De lehet, hogy csak beképzeltem. Ez a fazon folyton vigyorog. Elgondolkodva figyeltem a vámpírt, miközben a borát kortyolgatta.
-Nem tudtam. - válaszoltam a kérdésére.
-De így utólag nem ártott volna átnézni a kocsit. - tettem hozzá, miközben kinéztem az ablakon, le az udvarra, ahol az autó állt féloldalra dőlve. Régi darab volt már, de a néném ragaszkodott hozzá, családi örökség volt. Pedig megérett volna már egy cserére. Jobban meggondolva csoda, hogy egyáltalán elindult az a tragacs. Ekkor feltűnt a kölyök két kerékkel. Biztos róla beszélt az inas...
-Hm, ez gyors volt. - mondtam elismerően.
-Remek alkalmazottai vannak. - jegyeztem meg, miközben a grófra pillantottam.
-És...úgy néz ki, hogy mégsem tartjuk fel sokáig. - tettem hozzá.

-Ugyan, ne fáradjon. Nem maradunk sokáig.- mondta, és én alig bírtam elfojtani egy harsány kacajt. A kicsi Renn valóban sokáig lehetett távol, ha még ezt sem tudta. Kedves barátnőm látogatásai általában hosszúra nyúltak, az illendőnél hosszabbra. Öreg estére szokott járni az idő, mire kicsacsogjuk magunkat annyira, hogy úgy érezze, távozna. Nem mintha ez zavarna, sőt, kimondottan élvezem a baroness társaságát, és ezt a finom falatot, akit ajándékba hozott nekem, úgy sejtem, szintén élvezni fogom.
Dietrich nem sokára megérkezett a borral, szakértő módon kibontotta és felszolgálta nekünk, majd odahajolt hozzám és diszkréten a fülembe súgta:
- A bárónő autója sajnos megsínylette a kis....khm....kellemetlenséget. Úgy tűnik, nincsen pótkerék. Már elszalasztottam a lovászfiút egy másikért a városba, de el fog tartani egy darabig.- Ahh! Nocsak, nocsak! Úgy tűnik minden Renn ellen szól! Aprót biccentettem és vigyorom még szélesebbé vált.
- Danke, Dietrich. Rád bízom a részleteket.- majd vendégem felé fordultam, miközben inasom meghajolt és távozott
- Attól tartok, mein Freund, a látogatásotok kényszerűen hosszabb lesz a tervezettnél. Tudtad, hogy a baroness autójában nincs pótkerék? -kérdeztem tettetett döbbenettel pillogva rá, majd elvette a köztünk lévő kis asztalkáról a poharamat, belekortyoltam a boromba és lassan hátradőltem. Bár egyelőre mert ellent mondani nekem annyira, hogy a fotelben foglaljon helyett és ne mellettem, ez a kis nüansz elég időt ad nekem, hogy ezen változtassak.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy mögém settenkedik és a vállamat kezdi el nyomokorászni. Az a széles, sunyi vigyor pedig egy percre sem kopott le a képéről. Úgy tűnt meg akar masszírozni. Amit voltaképpen nem is bántam, de jobban örültem volna, ha ezt finom női kezek tették volna. Meg is jegyezte, hogy görcsben áll a vállam. Tény, hogy kissé feszült voltam. Rengeteg minden járt a fejembe. És jobban meggondolva, nekem most egészen máshol kellett volna lennem, de a néném miatt itt kötöttem ki. Pár percre elmélyültem a saját gondolataimban, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor a gróf inasa benyitott. A vigyori azonnal leadta a rendelést, majd elkényelmesedett a kanapén és jelzett, hogy csatlakozzak hozzá. Én a kicsit távolabb eső fotelt választottam ülőhelyül. Amikor a gróf szavatkozni kezdett, halványan elmosolyodtam.
-Ugyan, ne fáradjon. Nem maradunk sokáig. - feleltem. A bárónő rövid látogatást említett, amit reméltem nem a mosdóban kíván eltölteni. Amikor újra nyílt az ajtó, azt hittem végre a néném lép be rajta, de csak Dietrich volt a vörös borral.

Meglepettnek, sőt, mondhatnám döbbentnek tűnt. Milyen különös! Nem gondolnám, hogy egy ilyen jóképű, karizmatikus férfi, mint amilyenné ő vált, még érintetlen lenne. Vagy talán csak egy férfi érintését nem ismeri? Hmm, hamar kiderítjük. Úgy állt ott, mint egy faszent, és kimérten lesöpörte a karomat a válláról. Felvontam a szemöldököm, és egymásnak támasztott ujjbegyekkel, érdeklődve pillogtam rá.
- Mein Freund, olyan feszült vagy!- mögé léptem és puhán a vállaira helyeztem a kezeimet.
- Még a vállad is görcsben áll. Engedd, hogy ellazítsalak- finoman masszírozni kezdtem. Hozzá kell tennem, a szeretőim véleménye szerint kimondottan jó kezem van az ilyesmihez. Meg persze, máshoz is. Mindazon által még korainak éreztem volna, az ilyen szintű bizalmaskodást. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, de jobban élvezem, ha meg kell küzdenem azért, hogy bejussak abba a bizonyos biztos szexi alsóba. Ha csak úgy elém dobják magukat, abban nincs semmi élvezet. Talán mazochista vagyok, de élvezem, ha meg kell küzdenem érte, hogy bejussak az ágyukba....és máshová. Minél inkább néztem, annál biztosabb voltam benne, hogy az én kicsi Rennemet még nem érintette férfi. Milyen bájos! Nos, ragadozóként ismer a világ, ideje hát elkezdenem a vadászatot. Ez remek mókának ígérkezik. Felterelgettem a széles márvány grádicsokon, a kis szalonba, ahol eredetileg fogadni terveztem barátnőmet, majd csengettem a személyzetnek.
- Dietrich, mint látod, van még egy vendégünk. A baroness még rendezi a toalettjét, addig hozz bort. Vöröset.- utasítottam az inasomat németül, aki meghajolt, és szó nélkül elment, hogy teljesítse az utasításomat, de én láttam az elfojtani próbált vigyorát. Hát igen, taknyos öt éves kora óta szolgál, már igencsak jól ki tudott ismerni. Helyet foglaltam a barokk kanapén, elegánsan keresztbe vetettem a lábaimat és a mutatóujjamat csalogattam magamhoz Rennt.
- Jöjj, mein Freund, foglalj helyet. Mindjárt érkezik egy kis frissítő is. Szégyellem, de csak a baronessre számítottam, így csak teával készültem.

Elég kellemetlen volt a helyzet, de amint a néném és a tehénszag távolodott a mosdó irányába, fellélegezthettünk. Annyi biztos volt, egy ideig eltart, míg megszabadul a talpára ragadt darabka vidéktől. Elgondolkodva néztem a távolodó bárónő után. Egy fél pillanatra egészen megszántam. Szerencsétlen legutoljára akkor érezte magát ilyen kényelmetlenül, amikor az egyik rokon temetésén a pap az ég felé emelte a kezét és a következő pillanatban az ölébe pottyantott egy gólya. Aztán a tekintetem a grófra tévedt. Nagyjából eloszlott a trágyaszag és a vámpír arca előkerült a köpeny mögül, ahogy a füléig érő fura vigyora is. De most valahogy más volt. Mellkasom előtt keresztbe fontam a karjaimat és eltűnődtem.
-Ez meg miért néz ilyen furán? - kérdeztem magamtól. Mire kettőt pislogtam a vigyori már mellettem volt és majdhogynem a hóna alá kapott, miközben arról magyarázott, hogy sokat változtam és hogy itt az idő, hogy jobban megismerjen. Ledermedtem és fogadni mernék, hogy még a vér is megfagyott bennem.
-Mi a fene. - gondoltam magamba, miközben próbáltam nem túl meglepett arcot vágni. Hallottam hírét a gróf közvetlenségének, és be kellett látnom, nem túloztak.  
-Khm... - köszörültem meg a torkom.
-Igaz már 10 éve nem jártam itt. - feleltem kimérten. Már gyerekkoromban is utáltam, ha indokolatlanul ölelgettek, ez azóta sem változott. Persze ha egy vonzó vörös vagy egy dögös barna csüngött volna rólam tenyérbe simuló mellekkel, formás hátsóval és hosszú combokkal, na az más lett volna. Biztos nem löktem volna el magamtól. Viszont a grófot szívesen udvariasan odébb rúgtam volna. Mondjuk oldalba. Először a vállamon pihenő kezét néztem, majd a cápavigyort a képén. Levakarhatatlannak tűnt. Majd újra a kezére tévedt a tekintetem.
-Érdekesebb? - kérdeztem vissza, miközben  lazán  lesöpörtem a kézfejét magamról. Bár nem biztos, hogy akartam tudni, mire gondol.

A reakcióm a szagra látványosabbra sikeredett, mint amennyire talán illett volna, a baroness igencsak kellemetlenül érezte magát, és végül bevallotta, amit már magamtól is megállapítottam: a szag tőle, vagyis inkább róla, egészen pontosan a cipője talpára származik. Exkuzálta magát és elsietett a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Intettem az egyik arra elhaladó szobalánynak, hogy kövesse, és segédkezzen neki. Főleg a saját szaglószervem épsége érdekében. Miután barátnőm távozott, magamra maradtam a cukorfalattal, akiről mint kiderült, Renn volt, az az ominózius tejfeles szájú unokaöccs. Elismerően mértem végig, talán nem éppen úgy, ahogy egy férfinak egy másik férfira nézni illene, de hát mi értelme lenne megjátszanom magam? Szeretem a szépet, és nem különösebben érdekel, mit kell markolásznom azon a bizonyos szépen. És mit ne mondjak, tetszett, amit láttam. Egy taknyos tizenévesre emlékeztem, és már régesrég túl vagyok azon az életkoron, amikor még vágyat ébresztett bennem a kamaszok fejletlen testecskéje. Felnőtt férfi lettem, és ehhez mérten a felnőtt, férfias férfiak keltették fel a figyelmemet, amilyenné nem mellesleg Renn is vált. Elengedtem a köpenyemet, arcomra visszaköltözött a rám jellemző széles vigyor. Mellésuhantam és jobommal átkaroltam a vállát.
- Ahh! Mein Freund! Mily' régen is volt! Felnőttél, és én meg sem ismertelek! Most, hogy felnőttél, érdekesebb társasága lehetünk egymásnak. - gyengéd erőszakkal a lépcső felé kormányoztam.
- Amíg a jó baroness rendezi a toalettjét, jőjj velem, engedd, hogy megismerjelek!- duruzsoltam a fülébe.

A néném kitartóan kapargatta a tehénszart a cipője talpáról és az orra alatt kultúráltan szitkozodótt, miközben lassan begurultunk a birtokra. Majd, kiszállva a járműből, egy teljes percig állt a lépcső tetején, a huzatba, mielőtt becsengettünk volna. Hátha szellőzik kicsit. Őszintén szólva nem tudom mit várt. A legjobb az lett volna, ha megszabadul a cipőtől és mezítlábasan sétál be. De erről hallani sem akart. Vállat vontam és hagytam, hogy tegyen belátása szerint. Belépve minden olyan ismerősnek tűnt, mint gyerekkoromba. Nem sok minden változott. A lépcső felől egy ismerős vigyori pofa suhant felénk. Nem volt kérdés, hogy a gróf az.
-Ez az alak semmit sem változott. - állapítottam meg magamba, miközben Amel nénit üdvözölte. Aztán olyat láttam, amit ezelőtt még soha. A fülig érő vigyora hirtelen lehervadt, amint megérezte a nénémet. Vámpír volt, nyilván ő is legalább annyira élénken érezte a szagokat, mint mi. A gróf az arca elé rántotta a köpenyét és próbálta felfogni a nőből áradó friss tanyasi szagokat. Nem mondta ugyan, hogy görénybüdös van, a mozdulata határozottan ezt sugallta. A bárónő próbált természetesen viselkedni. Még egy mosolyt is erőltetett az arcára, amikor a vigyori nem ismert fel.
-Nos, ő itt az unokaöcsém. Renn. Kicsit megnőtt. - nevetett fel zavartan, miközben a kezével legyező mozdulatokat tett. Feleslegesen strapálta magát. Aztán nem bírta tovább. Bevallotta a grófnak, hogy idejövet tehenes balesetünk volt és belelépett egy tehénkupacba, majd a férfi elnézését kérte és elvonult a mosdóba, hogy rendbe tegye magát.

Az este csendjében szinte sértette a fülemet az autó hangja, ahogy vendégeim behajtottak a kúriához tartozó birtok főkapuján. Nehezen bár, de elszakítottam magam sötét gondolataimtól, és egy újabb korttyal erőt öntöttem saját magamban, majd az arcomra varázsoltam azt a már védjegyemmé vált vigyort, és sietős léptekkel siettem vendégeim fogadására. Ahogy lesiettem a széles márvány grádicsokon, köpenyem lobogott utánam. Már akkor éreztem valami orrfacsaró szagot, ami meglepett, hiszen a baronessnek általában kellemes illata volt. Már a lépcsőről láttam, hogy ezúttal egy igencsak fess fiatalember kísérte el, a tejfeles szájú unokaöccse helyett. Nocsak, nocsak, még a végén kellemessé is válhat ez az este.
- Ahh, baroness!- köszöntöttem, hozzáléptem és arcon csókoltam üdvözlet gyanánt- Mily' régen volt, és mégis, Fräulein, mint egy virágzó rózsa, oly' üde és szépséges! Elcsábítja a gyenge férfi szívet.....
Mondtam volna tovább is, de érzékeny orrom gyorsan telítődött a fekália kellemetlen, szúrós szagával. Bal kezemmel arcom elé rántottam köpenyemet és hátraléptem döbbenten. Illetlen lett volna szóvá tennem, de képtelen voltam elviselni ezt a tőle oly' szokatlan bűzt. Mivel már úgyis rejtve volt az arcom, alaposabban végig mértem a kísérőjét. Volt benne valami ismerős, de ha kitörik a nyakam, sem jöttem volna rá, micsoda.
- Bemutat a kísérőjének, drága barátnőm? Meglep, hogy ezúttal nem a kis unokaöccsével látogatott meg.- jegyeztem meg még mindig a köpenyem jótékony takarásából.Talán még tőlem is kissé teátrális, de legalább szűrte a szag élményt.

Friedrich von Drachel

Kora délelőtt érkeztem meg a családi birtokra. A húgomat jöttem látogatni. Alig, léptem át a küszöbön és tettem le a csomagjaimat, mikor erős, édes parfümillat csapta meg az orromat, majd ismerős hang szólított. Tudtam, hogy a néném az, kb. az egyetlen, viszonylag normális, élő rokonom a húgomon kívül. Elém lépett, két tenyere közé fogta az arcomat és vidáman mosolygott. Szokatlanul jó kedve volt, gyanakodni kezdtem. Főleg, amikor közölte, hogy már nagyon várt. Vidáman azt is megjegyezte, hogy sokat változtam, mióta nem látott. Morcosan néztem rá, utáltam ha ezt csinálta. A bárónő arra sem hagyott időt, hogy megkérdezzem, mit keres itt, közölte, hogy látogatóba megyünk és régi, kedves barátjához, von Drachel grófhoz.
-Ugye még emlékszel rá? - kérdezte ijedt arccal félve, hogy esetleg nem. Kicsit azért el kellett gondolkodnom. Nem ugrott be hirtelen, csak a neve, hogy már hallottam valahol.
-Hosszú agyarak és vigyori pofa? - szóltam pár perc hallgatás után, mire a néném igenlően bólintott.
-Akkor tudom. - tettem hozzá. A bárónő erre megfogta a kezem és maga után húzott, közben ömlött belőle a szó. Annyit értettem, hogy el kell kísérnem és a gróf már vár minket. Tudtam, hogy jobban járok, ha a nénémmel megyek, gyorsan letudjuk a látogatást, utána foglalkozhatok azzal, amiért igazából hazajöttem.
Pár óra volt az út, de napoknak tűnt, mire odaértünk. A bárónő megállás nélkül beszélt. Annyira belefeletkezett a saját hangjába, hogy azt se vette észre hogy fél órára elaludtam mellette. Arra riadtam, hogy hirtelen befékezünk. Érdeklődve húztam le az ablakot és hajoltam ki, hogy meglessem mi a fennakadásunk oka. Az út közepén egy foltos tehén álldogált. A bárónő kipattant, felemelte a szoknyáját és másik kezével hesegetni kezdte a jószágot. Megmosolyogtató volt a látvány. Főleg, amikor sikerült beletalpalnia egy kupac tehénkakába. Nagy nehezen az állat tovább állt, és folytathattuk az utunkat lehajtott ablakok mellett a von Drachel birtokra. Nem járhattunk amúgy messze mert pár kanyar után már látszottak a kastély tornyai. Eközben a néném a cipőjét tisztogatta.
-Megérkeztünk. - mondtam, mikor behajtottunk a főkapun és leparkoltunk a főbejárat előtt.

~Renn~

Kora este volt, és a kis szalon teraszán álltam, kezemben egy pohárkával, amiből olykor vért kortyoltam. Rákönyököltem a mellvédre és gyönyörködtem a kilátásban. A kis szalon terasza a parkra tekintett, és azontúl a családi temetőre, ahol minden számomra kedves, és ismeretlen rokonom aludta örök álmát. Mostanra már nekem is közöttük lenne a helyem. Elmerengtem, vajon mit szólna Ő, ha tudná, hogy ugyanúgy koporsóban térek nyugovóra, mint ő, a különbség csak annyi, hogy ha a nap leszáll, vagy ha a szükség úgy hozza, én ki is kelek belőle. Mögöttem gyertyák táncoló fénye világította meg a bordó falakat és a XIV. Lajos kora beli burgundi színű ülőgarnitúrát és szépen faragott kis asztalt, amin fehér vázában vörös rózsa csokor szórta buja illatát. Vendégeket vártam, kedves barátnőm, baroness Kramer, és az a tejfeles szájú unokaöccse bejelentették látogatásukat. Régen találkoztam a bárónővel, talán tíz év is eltelt már azóta, kíváncsi voltam, mi mindent mesél majd nekem az eltelt időről. Én magam nem terveztem sokat mesélni, most sem, mint általában. Jobb neki, ha minél kevesebbet tud rólam. És ha már ennyi éven át megfelelt neki ez az állapot, miért pont most változna meg? Az egyik szobalány csendben beosont, talán azt hitte, nem vettem észre, hiszen nem reagáltam rá. Behozta a tea kellékeket, és a süteményt. Kellemes, marcipános illata volt. Bizonyára ízletes. Ismét belekortyoltam a kezemben tartott pohár bordó nedűjébe, és vártam.