Mint egy véget nem érő rémálom játszódik újra fejemben minden egyes perc, amiért bűnhődnöm kell. Több mint 100 év. Borzasztóan hosszú idő ugyanabba a fogságba esve játszani végig a napokat. Hosszú magányos és fájdalmas idő. A napok kínzó lassúsággal teltek, mégis úgy tűnt, hogy az évek repülnek. Még egy ok, ami bizonyította számomra, hogy elmém szórakozik velem. Gondolni sem mertem rá, hogy talán egy kis esély van még arra, hogy kiszabadulhassak múltam szakadékából. Egyetlen személyre összpontosult minden figyelmem, amely nem más volt, mint Lily Salvatore. Hiszen, ha nincs az a nő, valószínűleg az őrület szélén állva könyörögtem volna a megváltó halálért. Így utólag visszagondolva teljesen megérte megtartani az érzelmeim és kibírni minden megpróbáltatást, hiszen imáim meghallgatásra találtak. A sötétség végén kezdtem felfedezni egy fénysugarat, ami mágnesként vonzott magához. Fogalmam sem volt, mire kellene gondolnom, hogy mi fog történni, aztán hirtelen felnyitódtak szemeim. Egy mély levegővétel kíséretében pillantottam körbe, bár látásom még homályos volt, így sokat nem fogtam fel a környezetemből. Egy ismerős hangot hallottam tompán, ez volt az, ami kezdte kitisztítani az elmémet. - Lily – nyögtem ki végül a nevét szinte alig hallhatóan. Ahogy éreztem közelségét, akkor kezdtem felfogni, mi is történik. Egy örömteli mosoly húzódott a számra, és oly’ szorosan öleltem magamhoz egykori kedvesemet, hogy már attól féltem, megfojtom. Mikor az eretnekek felé fordult, lassan felültem és egyesével szemügyre vettem mindegyiküket – Nora, Mary-Louise és Beau. Eszméletlenül hiányzott már az egész család. Olyan volt az egész, akár egy álom. Nem mertem teljesen elhinni, hogy ez valóban megtörténik, hogy visszahoztak. Ennyi elvesztegetett év után, már nem mer reménykedni senki. Féltem, hogy újra összetörik minden egy másodperc alatt. Lassan a bal mellkasomhoz emeltem egyik kezemet, miközben hallgattam Lily szavait és néztem, ahogy ez eretnekek kisétálnak a szobából. Az a bizonyos „x” még mindig ott volt a bőrömön, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is fog eltűnni onnan. Gondolataimból az a lágy csók hozott vissza, amit Lily nyomott ajkaimra, én pedig természetesen viszonoztam. Mikor kijelenti, hogy menjünk fel a szobájába, engedelmesen követem, hiszen nyugodtabb körülmények között szeretnék beszélgetni vele. Annyi minden van, amit be kell pótolnunk, hogy egy kisgyerek izgatottságával ülök le az ágy szélére, és figyelek minden egyes szóra, ami elhagyja a száját. Ahogy végig mondja a szabályait, egyszerűen csak mosolyogva bólintok, de ez nem jelenti, hogy mindennel egyetértek, viszont ő jobb, ha így tudja. Majd a háttérből irányítok mindent újra, mint régen – ebből pedig semmit sem fog észrevenni.
Annyi ideje kerestem Juliant, mire végre megtaláltam, olyan boldog voltam hogy Oscar végre visszatért vele. A férfival kit már nagyon vártam. Nem is tudom, hogy mit gondoljak, csak annyi biztos, hogy ma végre újra karjaiban tarthat és vele lehetek. Oly rég nem éreztem ölelését, lágy és gyengéd csókjai izét, melyekkel belepte ajkaimat és nyakamat. Julian a tökéletes férfi, nála jobbat még kitalálni se tudtam volna jobbat. Teljesen más mit Guiseppe, ő rideg volt és félelmetes, de Jul maga az érzékésig a vágy és a szerelem. Soha senki iránt nem éreztem és tápláltam oly mély érzéseket, mint iránta, hisz senkit sem tudok rajta kívül szeretni. Benne minden megvan mire egy nő vágyhat és ezt elhihetitek nekem. Sok időbe telt felkeresni a Főnix követ, de megtaláltuk, melybe szerelmemet zárták "örök kárhozatra" ítélték. El sem tudom képzelni, hogy micsoda kínokat kellett átélnie, de most már itt van velem, most már minden rendben lesz, csak kicsit megváltozott minden. Nem tudom, hogy mennyire fog neki tetszeni a helyzet, sőt szerintem egyáltalán nem fog neki tetszeni, de muszáj megértetnem vele, hogy most már szabályok közt élünk és muszáj lesz betartania őket, mert meghoztam őket, hogy családunk békében élhessen és ne kerüljünk mégegyszer olyan helyzetbe, mint a börtönvilágban volt. Nem tudnám neki mégegyszer végig nézni, ahogy a kis árváim szenvednek az éhségtől. De most koncentráljunk a jelenlegi feladatra, Julian visszahozására. Míg a gyermekeim végzik a varázslatot, addig én fel-alá járkálok a szobába. Azonban mikor végeznek és Julian szemei kipattannak, akkor a nyakába vetem magam. - Szerelmem! - ölelem magamhoz szorosan és úgy tartom pár másodpercig, mert érezni akarom a közelségét, érezni akarom, hogy újra itt van velem és az enyém… most már minden olyan lesz, mint régen. - Köszönöm kicsikéim, most kettesben szeretnék lenni apátokkal. - mondom a gyermekeink felé fordulva, mire rám hallgatva kettesben hagynak minket és én finoman megcsókolom Juliant, nem tudom hogy mennyire árt neki, de nekem a csók mindent jelent. Oly nrm éreztem puha ajkait az enyémeken, annyira hiányzott, minden egyes nap nélküle szenvedés volt. De most itt van és ez a lényeg. - Menjünk fel a szobámba kedvesem! - mondom neki és magammal húzom a szobánkba, majd ott mindent elmesélek neki és reménykedem benne, hogy nem fog ellenkezni nagyon, nem szeretném, ha pont ő állna ellen a paramcsainak.
Kezdőlap
//