Lassú léptekkel veszem az irányt. Fogalmam sincs, hogy merre megyek, avagy lépek, csak szimplán amerre látok. A mai nap igen csak különleges. S kérded, miért? Számodra lehet, hogy nem az, de nekem annál inkább. A mai napon nem ártottam egyetlen egy élőlénynek sem. Ez számomra egyáltalán nem öröm, de ugyanakkor nem is hátrány, de még is, különlegessé teszi eme napot. Amióta kikapcsoltam, nem lebegett más előttem, mint az, hogy ártsak, öljek, kínozzak, tépjek. Vért láttam mindenütt, és azt, hogy mindenkivel végeznem kell, aki valaha nekem ártott. Valamiért a bosszú enyhített a fájdalmamon, mert láttam, és éreztem, hogy azok is szenvednek, illetve ugyanúgy, akárcsak egykoron én szenvedtem. De valamiért újra reménytelennek érzek mindent. Egyedül vagyok, s úgy érzem, nem férek meg ebben a világban. Mert nem találom a helyemet. A lelkem mélyén küzdök magammal, hogy ne legyek rossz, próbáljak jó lenni, törekedni arra, hogy visszakapcsoljak, de mire sikerülne, feladom, és nem erőlködöm tovább. Miért kapcsolnék vissza? Kiért? Mert magamért biztos, hogy nem. Ugyan magammal küzdök, de még sem szenvedek olyannyira, mint akkor, amikor éreztem. A poklot jártam akkor minden egyes pillanatban. Fájt, hogy egyedül bolyongok, és hogy nem találok megoldást semmire sem. Merthogy, szükségem lett volna valakire, aki törődik velem. Azt hittem egykoron, hogy ő Elena, de tévedtem. Az a baj, hogy hiába is szerettem, de egyik sem becsülte meg. Hiszen... sokan azt hiszik, hogy Katherine volt az első szerelmem, akit szerettem. Ezt hazudtam, de valójában nem így van. Talán az sem biztos, hogy Katherinet szerettem egykoron. Talán, csak azt akartam, hogy ő töltse be azt az űrt, ami keletkezett akkor, mikor Valerie eltűnt, köddé vált. Az akkor érzett fájdalmamat rettentő nehéz volt leplezni, de kénytelen voltam. Nem akartam, hogy szenvedni lássanak. Pedig belül... úgy éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. Szerettem őt, tiszta szívemből, ez tagadhatatlan. Akkoriban nem is számítottam arra, hogy attól a ponttól kezdve sorra fogom kapni az élettől a pofonokat, és hirtelen csak arra leszek figyelmes, hogy elveszítek magam körül mindenkit. Most is ezt érzem, hogy egyedül vagyok. Elena ott volt, aki próbált velem törődni, de nem tudom, mit érzek iránta, mert nem barátságot. Ő iránta két érzelmet érzek, s mindegyik felett egy kötélen egyensúlyozok, mint egy elefánt kecsességével. Mert a szerelem nem illan köddé csak úgy, egyik sem, bárki iránt is éreztem egykoron mindezt. Egy padhoz érek. Jobban mondva ahhoz a helyhez, ahol legelőször találkoztam ő vele. Nem, nem Elenával, s nem is Katherinel, hanem mással. Valerievel voltam itt legelőször, és ő vele éreztem magamat a legboldogabbnak. Mily’ régen is volt mindez... Mély levegőt szippantok tüdőmbe, s próbálok megnyugodni, hogy arcomról elhűljön a forróság. Nem éreztem jól magamat, mintha lázas volnék, amely az egekbe szökne. De ez csak az állapotom miatt van. Küzdök önmagammal, csupán csak ennyi a probléma. Nem jár erre senki sem, pedig ez a város egyik legforgalmasabb helye. Minden kihalt, akárcsak mellkasomban a zugok, a szívem helyén is csak a hűvösség tombol. Egyet rázok a fejemen halványan, mintha mindegy is volna minden, majdan helyet foglalok a padon óvatosan, két karomat ölembe téve ez úttal. Fogalmam sincs, meddig fogok itt időzni, de az tény, hogy nem mostanában fogok innét felállni. Hová is mennék ez után, ha egyszer nincs hová mennem? Csupán csak az ég ad fedőt a fejem fölé így is.
A nyakláncom szorongatva sétálok a városban, nem érdekelnek az emberek, csak magam elé bámulva haladok előre. Fogalmam sincs, hogy lábaim hova vezetnek majd. Túl sok titkom volt, ami miatt a házban képtelen voltam megmaradni a többiekkel. Én szabad kezet kaptam, talán azért is, mert nem esett nehezemre elrejteni saját magam. Napok teltek el, de nem foglalkoztatott az éhségem. A szívem összeszorult az emlékeimtől és ha valaki látott volna, most ezt pontosan láthatta volna. Nem rejtegettem, nem húztam maszkot, hisz senki sem látott. Nora és Mary lázadozása, amiért ők nem mehettek el, nem hatotta meg Lily-t. Engem sem, mert tudtam, a házból ki tudnak sétálni, ha annyira akarnak. Élvezték az életet, amit visszakaptak, velem ellentétben, hisz őket régebben elítélték amiatt, hogy az egymás iránt érzett szeretetük túlmutat a barátságon vagy a családi köteléken. Egyikünk sem volt hétköznapi, mindegyikünknek megvolt a maga keresztje, de az enyémről senki sem tudott. Mert legyen nyílt titok, hogy Lily régen mire használt fel, a részleteket még soha nem meséltem el senkinek, még annak sem, akinek az életemet köszönhettem. Azon kapom magam, hogy a régi vásártéren állok, egy emlékkőre meredve. Tudhattam volna, hogy a gondolataim kuszasága közepedet is tudja a lábam, hogy hova akarok menni. Lehajtom a fejem, és a szövegre meredek. "1863-ban ez a hely adott otthont a város vásárának." Kár, hogy ez nekem több volt holmi helynél. Felemelem a fejem, körbenézek és leülök a padra, ami rendületlenül ott állt, ahol alig kétszáz éve is. Csupán akkoriban fából volt, most merev, időtálló kőből. De az emlékek, amiket őrzött nem fakultak, nem változtak meg. Helyet foglalok, kezeim ölembe ejtem, s bár nem koncentrálok túlzottan, még így is tudom, hogy láthatatlan maradtam. Percek, talán órák telnek el, amikor a távolból meglátok egy alakot közeledni. Meglepő milyen kihalt ma a város ezen része, hisz a Napsütést az emberek többsége kihasználja, vásárolgat, kávézgat, teázgat. Mindezek nekem csak kényszercselekvésnek tűntek, mert a maszkok mögött mindenkinek megvolt rá az oka, hogy felejteni próbáljon. A közeledő alak arca körvonalazódik, és ismét a láncomhoz kapok, szorongatni kezdem. A szívem összeszorul, s mielőtt végzetes hibát követnék el, erősen koncentrálni kezdek rá, hogy még véletlenül se fedjem fel magam. Amikor helyet foglal, szívem ismét nagyot dobban, és arcát fürkészve rájövök, hogy tekintetéből olyan üresség sugárzik, amit látni is fájdalmas. -Megváltoztál.-jegyzem meg összevont szemöldökkel, de nem engedem, hogy hallja, amit mondok. -Tudod, én is. A börtönvilágban is mindig eljöttem ide. Megnyugtató nem? -sütöm le szemem, és kezeim kezdem el nézni, amiket ismét ölembe ejtve tartok.-Tudom, hogy ezzel nem segítek megérteni vagy elfelejteni a múltat, de azt hiszem tartozok egy bocsánatkéréssel. Amit tettem, amiket nem mondtam el... Szerettelek. Mindennél jobban. De néha a dolgok megváltoznak és nem tehetünk ellene.-emelem fel tekintetem, a köves sétányra nézek, amerről jött és érzem, ahogy a hajamba kap a szél. Elmosolyodom. -Furcsa, azt hittem ez a hely el fog tűnni, de örülök, hogy megmaradt. Így legalább ott mondhatom el az igazságot, ahol minden kezdődött.-nézek Stefanra, kezem vállára siklik, de ahogy rá nézek, s szememből egy könnycsepp a földre hullik, rájövök, hogy minden koncentrációm megszűnt létezni. Kezem idegesen kapom a nyaklánchoz, de már késő. Felfedtem magam, és az üres tekintet, amivel rám mered már-már megrémít. Fogalmam sincs, hallotta e utolsó szavaim, de úgy pattanok fel a padról, mintha érezném, az életem veszélyben van, mert éreztem, hogy nem önmaga. Erősebb voltam nála, ugyanakkor így is épp eleget ártottam már neki. Épp eléggé összetörtem, ahogy vele együtt magamat is.
Az egyedüllét az, ami tönkreteszi az embert. S csak azt hajtogatod magadnak, hogy te így érzed jól magad, és csak egy gyenge szó vigasztal, hogy egyedül jobb neked. Pedig te is tudod jól, hogy nem így van, vágysz arra, hogy valaki hozzád szóljon, de végül nem marad számodra semmi más, csak az esti szél hűvös, rideg érintése. Mert egyedül vagy, mert egyedül vagyok. Egykoron nem tudtam, hogy ilyen sorsra leszek ítélve, de most már megtanultam, hogy a fájdalom olyan számomra, mint egy labirintus. Hiába keresek megoldásokat, akkor sem találok belőle kiutat. Pedig van! Csak sajnos túl gyenge vagyok ahhoz, hogy mindazt megtaláljam. Azt hiszem, hogy ha kikapcsolok, nem fog fájni, de ez oltári nagy tévedés a részemről. Nem először kényszerültem ehhez a döntéshez, és akkor is mindig jól tudtam, hogy szenvedni fogok akkor is, elvégre önmagammal fogok legbelül harcolni. S ezek a gondolatok is hamarosan köddé válnak, elvégre, én nem érzek. És ezért sincs szükségem senkire sem, mert aki arra akar majd kényszeríteni, hogy kapcsoljak vissza, az megtapasztalja, hogy mire vagyok képes. Hiszen tudni illik rólam, hogy bármire képes vagyok, megölni még azt is, aki valaha a világot jelentette nekem. De mára már csak a gyűlölet izzik mind a két szememben mindenki iránt, bárhová, akárhová is nézek. Mély levegő hagyja el újra tüdőmet. A levegővétel az egyetlen, ami talán csillapítja az indulataimat, de ettől eltekintve nem nyugszom le. A múlt az, amely még mindig gyötör, s amiért minden egyes pillanatban a bosszún jár az eszem, pusztán csak ez, hogy mindenkit tönkretegyek egy életre. Más életcélom ugyan mi lenne? Nos, voltaképpen semmi. Nincs, akiért megváltozzak, s nincs, akiért abbahagyjam mindezt. És nem is lesz, ha rajtam múlik, ugyanis senki nem fog eltéríteni mindattól, hogy pokollá tegyem ezt a helyet. Mindenki szenvedni fog, ezt garantálhatom. Szempáromból is szinte mind kiolvashatóak a szavak, a mondatok, amelyek átjárják elmémet. Őrült vagyok, de kit érdekel?! Boldogít a tudat, a képzelet, amely azt festi le, hogy miként fogok mindenkivel egyenként végezni. Nem is tudom, kivel kezdjem elsőként? Talán legyen a gonosz ribanc, ő nagysága Katherine Pierce? Ó, ugyan már! Sokkal nagyobb büntetés az neki, hogy emberként rója az utcákat. Azt hiszem, az neki bőven elég kín. Vagy mégsem? Illetve ki legyen a második? Talán Elena? Nos, könnyedén megeshet, hogy ő fogja végignézni mindazt, hogy mindenki hogyan hull el körülötte, mert én nem fogok senkinek sem kegyelmezni! Elena összeroppanna, ha végignézné mindazt, hogy a barátai hogyan hullnak el szép sorjában, főleg a bátyám. Ó, igen, Damon... ő túl könnyű. Amióta Elenával van, valószínű azt is elfelejtette, hogy egykoron ő volt a nagy, csúnya vámpír. Azonban, most fordult a kocka. Teszek róla, hogy Damon is megtudja, mi is az igazi pokol valójában! Mindeközben, míg eme gondolatokon elmélkedtem, valami ismerős hang szólal fel mellettem. Ugyan nem értettem tisztán mindazt, hogy eme szó mit is akart képezni, mindazonáltal ezt követően azonnal a hang forrása felé fordítottam rideg arcom, s no lám, tényleg őrült vagyok. Egy olyan női alak áll előttem, aki ha élne, ő lenne az, akivel kezdeném a listámat. De ő eltűnt, és valószínű már régen halott. Azt hiszem, hogy túlságosan is tombol bennem a mások iránt érzett düh, és megjelent teljes valósággal előttem az a nő, aki pokollá tette az emberkorom végét, mindössze csupán csak azzal, hogy köddé vált. Annyit jelentettem pusztán csak neki, mint ahogy minden más nőnek. Ott volt ő, aztán Katherine, és Elena, mindegyik egytől elárult. De még is nagyon zavar, hogy ennyire élénk a fantáziám, hogy magam előtt látom őt. De lehet, hogy még sem vagyok őrült? Arca rémületbe vált át, szorongatva markában a nyakláncát, amely valamiért fontos lehet neki, de nem tudom, hogy miért. - Szerencse, hogy a képzeletem szüleménye vagy, különben már széttéptelek volna. – hangom kissé ironikus, az aljasság minden egyes hangja bent rejtőzött. Holott tudom, hogy csak képzelődöm. Ő már halott!
Szerettem Lily-t, ahogy az egész családom, de ahányan alkottuk ezt a közösséget, annyi nézőpontból láttuk a világot. Én a magam részéről a magányt a magányos bolyongást választottam, amikor senki sem láthat, mégis épp eleget érzek a környezetemből, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. De inkább az, mint Mary meg Nora gyerekes viselkedésének ellensúlyozása. Utolsó leheletemig azon lettem volna, hogy őket védjem, de azért tisztában voltam vele, hogy a titkaim óvnom kell. Ők nem érthettek semmit. Senki sem érthetett semmit. Annyi évig minden nap emésztettem magam a múltam miatt, végiggondoltam a "mi lett volna ha" opciókat, de semmi sem változott volna akkor sem, s ezt tudtam volna. Sőt. azzal, ha akkor mindent elmondok, az egész családnak búcsút mondhatok. Aztán a börtönvilágban mindig eljöttem ebbe a városba, mindig, minden nap, de csak egy helyre, s most lábaim hirtelen és irányíthatatlanul haladnak ebbe az irányba. S csak akkor eszmélek fel, mikor már megérkezem. Régen parkoló autók, aszfaltos út és kövekkel kirakott sétány helyett füves pusztaság volt itt, rengeteg fával, napsütéssel. A természet közepén lévő vásártér rengeteg szórakozást nyújthatott egy fiatal kisasszonynak, de nekem már akkor is célom volt, feladatom, amit rám ruháztak és én kérdés nélkül elvégeztem. Figyeltem a fiút, a közelébe férkőztem, elbűvöltem, de ő is engem. Akár könyvbe illő szerelmes történet is lehetne ez, de a happy end minket elkerült. Az csak a filmekben létezett, a tündérmesékben. Megmutattam mindent, megtanítottam, hogy szeressen, hogy élje az életét a pillanatban elmerülve, csak azt felejtettem el, hogy nekem nem szabad a szívem belevonni ebbe, csak az eszem súgta gondolatoknak megfelelően kellene cselekednem. Közben az egyetlen dolog, amit el tudtam rejteni az az volt, hogy mi vagyok. Arra ugyanis nem derülhetett fény. Aztán felbukkan a fiú, akiről ez az egész szólt, akihez a titkaim fűzhettek, és aki miattam tudta meg, hogy milyen igazán csalódni abban, akit szeretünk. Leülök mellé, kényelmesen ölembe ejtem kezem, és csak elmélkedem. A gondolatok sorra hagyják el szám, bocsánatot kérek tőle, és próbálom magamat is megnyugtatni azzal, hogy ez a helyes. Hogy nem lát, neki is így a legjobb. Miért? Mert csak feltépnék olyan sebeket, amik már behegedtek, s amiknek jobb is volt úgy maradni. De a számításokba sokszor csúszik hiba, és ebbe is most belecsúszott egy. Mire feleszmélek, a hűs szellő hajamba kap, és utolsó szavaim nem csak nekem lesznek hallhatóak. A külvilág ismét érzékelhető lesz számomra is, jobban, mint eddig, és ahogy a fiúra nézek, testem egy pillanat alatt járja át a rémület. Miért? Mert amit látok, az üres tekintete, a gyűlölet, ahogy rám néz, nem az a fiú, akiről azt állítottam több, mint száz éve, hogy rendben lesz. Vámpír volt, akárcsak az anyja, és az arcán szenvedése jelei furcsa alakban jelentek meg, mintha kőből faragták volna ki, érzések ábrázolása nélkül. A szavak pedig késként hatolnak a szívembe, ahogy kimondja őket, s a hangsúlytól szememben megcsillan valami. Nem szeretem, ha fenyegetnek. Eddig érzelmektől átitatott ábrázatom hirtelen meglepettre vált át, kiül rám a döbbenet és a félelem negédes keveréke, majd pár másodperc alatt az én arcom is szoborszerűvé dermed, vonásaim megkeményednek és mivel időközben a padról felkeltem, úgy nézek le rá, mintha csak egy idegen lenne számomra. -Látom a könnyebb utat választottad, ezt sajnálom. De még csak meg se forduljon a fejedben, hogy engem fenyegess Stefan.-figyelmeztetem, nyakláncom elengedve, mert már nincs szükségem rá, hogy erőm használni tudjam korlátok nélkül. Ha rám támadna kitörném a nyakát, vagy a földre kényszeríteném valamilyen módon, de amíg ő nem támad én sem védekezem.-Nagyon is élek. Hála az anyádnak. Bár gondolom ez sem érdekel.-úgy beszélek hozzá, mintha ellenségem lenne, mintha a szívem nem hullana apró darabokra minden szavamnál, de erősnek kell maradnom vele szemben. Még egyszer nem eshetek ugyan abba a csapdába, de ahogy arára nézek, rájövök, ki sem másztam onnan igazán.
Talán őrült volnék? Nos, jogosan teszem fel magamnak a kérdést. El sem hiszem, hogy itt áll előttem az a nő, aki pokollá tette az életemet. Voltaképp, nem neki köszönhetek mindent, de ha kicsit belegondolok, elmélyülök eme filozófiába, akkor bizony, végtére is nagy részben neki köszönhetek mindent. Milyen ironikus, nemde bár? Amikor ránézek, nem érzem azt a szerelmet, amit egykoron éreztem iránta, hanem már csak hűvösséget, és izzó gyűlöletet. Mert hiába is, de kikapcsoltam. Nem érzek senki iránt sem jót, és nem is fogok soha többé! Eme elhatározások közepette azonban jobban megszemlélem őt, a jó hír pedig számomra az, hogy teljesen még nem vagyok őrült. Természetesen meghiszem én azt, hogy aki itt áll előttem, az hús-vér ember. Avagy mégsem? Gúnyos nevetés hagyja el ajkaimat, ahogyan hátradöntöm a fejemet, s ezt követően már csak egy iróniából születő mosoly ül rideg, érzésektől kihűlt arcomon. - Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – teszem fel neki ezt a roppant egyszerű kérdést, miközben tekintetemet ő magára helyezem, és figyelem, mint a vadász, aki becserkészi a vadat. – Nem értem, miért érdemlem ki azt, hogy így bánj velem, arról nem beszélve, hogy ráadásul ilyen hangnemben tedd mindezt. – Arcom rémisztő, de ettől eltekintve a hangnemem nyugodt, mintha meg sem lepne a kiléte. Pedig de, nagyon is meglepődtem, sőt, mi több, ámulatba ejtő mutatványa volt mindez. Eltűnni majdnem százötven évre? Nem is tudom, hogy gondolta mindezt. - Csak nem öngyilkosjelöltnek jöttél ide? – gúnyos nevetés hangzik el tőlem, miközben megrázom a fejemet. Nem is értem, hogy miért kínlódom feleslegesen? – A vicc az, hogy ha nem árulod el, hogy te teljesen valódi vagy, nos, könnyedén megeshet, hogy még most is a képzeletem szüleményének hinnélek. Milyen vicces... – Szinte már-már képen röhögöm magamat. Csak annyi a különbség, hogy ez a derülő jókedvnek álcázott állapot mind kínból, és szenvedésből születik. – Ha így lenne, akkor bizony a múlt tényleg gúnyt űzne belőlem. Ami azt illeti, jelen esetben nem a múlt űz belőlem gúnyt, hanem te. – Mondatom utolsó szaván nyomtam egy hangsúlyt, csak hogy éreztessem vele a tényt, hogy abszolút nem tette boldoggá az életemet, sőt, mi több, pokollá. - Én ugyan nem fenyegetek senkit, hová gondolsz? – emelem magam elé mindkét karomat, két tenyeremet pedig ő felé mutatva, mintha leperegnének rólam a szavai. – Nem is értem, miért vádolsz ilyenekkel. Csupán csak mindenki azt kapja, amit megérdemel. – Közlöm vele eme tényt ridegen, s ezt követően pedig felállok kényelmesen. - Ne aggódj. Nem foglak bántani. Így is elég időt elpazaroltam rád, nem fogok még plusz időket elveszíteni miattad. Nem érsz annyit számomra. Semennyit sem. – Hangom egyre inkább komolyodik, sőt, mi több, a gyűlölettől is beleremegnek a hangszálaim. Abban biztos lehet, hogy nem fogok egy ujjal sem hozzáérni. Miért is tenném? Amit tett, azt előbb vagy utóbb visszafizeti az élet neki. Nem fogok bántani, mert tudom, hogy megfizet! - Lily? – teszem fel meghökkenve ezt a nevet, majd amilyen komoly voltam, olyan derűség hagyja el arcomat. Az egyik pillanatban tombol bennem a düh, de a másik pillanatban pedig szenvedek. Merthogy igen, szenvedek, s nem tudom magamat kontrollálni. Nem tagadom, de eléggé elment a kedvem. Nem számítottam arra, hogy ő visszatér, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy az anyám az, aki ezt tette. - Köszönöm, hogy elmondtad, hogy az anyám sem különb nálad. Tényleg bearanyozta a napomat. – Mind irónia, képtelen vagyok lenyugodni. Az anyám él? S virul? Nos, van egy szomorú hír a számára, mégpedig az, hogy a listámon ezzel egyel több név szerepel. Hogy milyen lista ez? Hogy ne feledjem el, kiket tegyek tönkre.Az anyám pedig ugyanolyan sorsra fog jutni, ahová az apám. Ugyanis, én végeztem ő vele is. Most pedig a sors azt akarja, hogy ugyanezt tegyem az anyámmal is. Ó, milyen kiszámíthatatlan az élet, de tetszik! Valerienek pedig sejtése sincs, hogy mire is készülök, és engem pedig nem fog tudni megállítani, az teljesen kizárt. - Van egy olyan érzésem, hogy nem csak ti ketten rontjátok még a levegőt a városban, hanem többen jöttetek. Nos... – ülök le újra, ahol eddig ültem, és barátságosan megpaskolom a mellettem lévő helyet, ezzel jelezve, hogy ha akar, foglaljon helyet. – Csupa fül vagyok. – Nagy szemekkel nézek rá, csak hogy hatásosabb legyen. Mindenáron megölök mindenkit, csak beszéljen.
Azt nem mondanám, hogy én voltam a világ legszívtelenebb embere, de azt azért el kellett ismernem, hogy, amit tettem, nem életem legjobb lépése volt. S ő mit láthatott ebből? Azt, hogy faképnél hagytam aznap, ki tudja, hogy mennyit várt rám, arra pedig gondolni sem mertem, mit érezhetett. De az 1863-ban volt. Az emberek változnak, akárcsak a világ, a dolgok, amik benne vannak, így mi is megváltoztunk, az emlékeink viszont kétlem. Mind a ketten vámpírok voltunk, fel tudtuk idézni azt az éjszakát, amit együtt töltöttünk, fel tudtam idézni, mikor azt mondtam neki, hogy látni fog még, s nemsokára eljön ez az idő. Alig telt el százötven év, és eljött ez az idő. De még várhatott volna, csupán magamnak köszönhettem, hogy belekeveredtem ebbe az egészbe. Miért? Mert elfeledkeztem magamról. Öreg hiba, de nincs mit tenni. Már megtörtént, s a szemében égő düh, csodálkozással vegyülve ugyan, de érzéketlenül mered rám. Összerezzenek, majd összeszedem magam, és úgy teszek, mintha jól lennék, s semmi sem változott volna, s mintha csak játék lett volna nekem az az idő. Lily azt hiheti, hogy az volt, de ő nem. Tudtam, hogy akkor éjjel az arcom megannyi őszinte érzéstől volt boldog, s ha erre emlékezett, tudta, hogy nem hazudtam neki. Kezdi elhinni, hogy nem vagyok szellem, bár ennek örülni is lehetett meg nem is. Jelenleg viszont a kevésbé boldog dolgot láttam ebből ki. Ha valóban kikapcsolt, és valóban nekem akar esni, akkor kénytelen leszek cselekedni, mert a saját életem előbbre valónak tartom. Kicsit oldalra billentem fejem, arcom semmit sem mutat, állkapcsom összeszorítva nézek rá, látom, figyeli minden mozdulatom. Akárcsak én az övét. A macska-egér játék kezdetét veszi, de én tudom, hogy ő nem jöhet ki ebből győztesen. -Egy szavam sem volt vicc, de azt hiszel, amit akarsz.-hagyom r egykedvűen, hangom kemény, de legbelül szinte minden porcikám a testem összeroppantására tud gondolni, hogy most semmissé tegyen a földdel. -Addig jó neked, míg a hangnem zavar.-nem fenyegetem, csupán próbálom rávezetni arra, hogy az erőviszonyok nem kiegyenlítettek, s bár eszem ágában sincs támadni, felkészülök, s minden energiám egy helyre csoportosítom, hogy ha a szükség azt kívánja, gondolkodás nélkül használni is tudjam. Szavai leperegnek rólam, figyelem, ahogy elmélkedik, méreget, karjaim összefonom mellkasom előtt és így pihentetem testem. Lilynek igaza volt. Nincs szüksége rájuk, mert nekik sincs rá. Stefan pedig ahogy látom a világon senki felé nem képes érzelmeket kiváltani, amik pozitív töltetűek lehetnek, csakis támadó, gyilkos gondolatok vezérelik testét. -Nem gúnyolódni jöttem, de teljesen mindegy, mit mondok, látom, nem érdekel. Akkor tulajdon képen ha gúnyt űznék belőled sem történne semmi, nem igaz? Mert minden szónak le kell peregnie rólad.-teszek megállapítást, és magamban már kész haditervet készítek arra, hogy észt verjek a csökönyös, értetlen fejébe. De csak is akkor, ha látom értelmét. Egyenlőre viszont nem sokat. S ha kell, elfeledtetem vele, hogy létezek. Az lenne a legjobb talán neki is. Amit anno meg kellett volna tennem, még most is megtehetném. Szemeim forgatom, mintha nem érteném, hogy a "mindenki azt kapja, amit megérdemel" rész mire vonatkozna és úgy teszek, mintha leperegnének rólam a vádak. Holott igen, én voltam az, aki megérdemli, hogy a földel egyenlő szintre taszítsák, de mégsem tette meg senki. Még nem, és nem is fog eljönni ez az idő. -Elég időt rám pazaroltál?-eddig tartott az a rész, hogy nyugodtan tűrök, és most felcsattanok, de nem úgy, ahogy egy sértett teszi, inkább úgy, mint aki valami olyan váddal szembesül, ami nem igaz.-Egy éjszaka volt, de akkor eléggé élvezted ahhoz, hogy többnek érezd. Bezzeg a hasonmások, gondolom ők megérték a pénzüket, meg az értékes időd. De hol is vannak most? Ja, el is felejtettem. A drága bátyád ügyesebb játékos, és mindig megszerzi, amit akar.-vágom fejéhez, mintha tükröt akarnék elé tartani, s bár továbbra sem mutatom, a valódi énem, akit ő ismert anno, zokogva kuporodik össze. Mert engem nem érdekelt a bátyja, nem is ismertem, nem is akartam megismerni. Hallottam róla ezt, azt, ami elég indok volt ahhoz, hogy a közelebbi kapcsolatépítést mellőzzem vele. Ahogy Lily-ről beszélni kezd, szinte fellobbantja bennem a dühöt, arcom minden izma megfeszül és nehezen kontrollálom magam, hogy ne törjem itt helyben ki a nyakát, úgy, hogy át sem gondolom, milyen más lehetőségeim vannak. engem gyűlölhet, megérteném, de az anyját nem értem, miért gyűlölné? Semmi rosszat nem tett ellene. -Ne beszélj így róla. Fogalmad sincs róla, mint ment vagy megy keresztül.-épp annyira védem őt, mint amennyire szerettem, mert ennyi évtized alatt az anyámmá változott, valakivé, akiben még akkor is megbíztam, ha nem voltunk mindenben teljesen őszinték a másikkal. Neki köszönhetően élek, és bár részben miatta lettem az, ami, nem izgatott. Figyelem, ahogy ismét leül, és megpaskolja maga mellett a pad fa deszkáját, de nem mozdulok. Inkább ott ácsorgok lőtte, ahol eddig is, csupán mellkasom előtt keresztbe font kezeim engedem le magam mellé. -Ha családomnak ártani mersz, ha Lily-t bántod, a tested rosszabb helyre küldöm, mint a pokol.-hangom rideg, dühös és tökéletesen kifejezi jelen pillanatban azt, hogy ha veszélyeztetve érzem a környezetemben élő fontos embereket, gondolkodás nélkül fogok cselekedni. -Komolyan, nevetséges vagy. Mint egy dacos gyerek, sőt. Olyan vagy, mint aki nem nőtt fel. Kikapcsolsz, elmenekülsz az érzéseid elől, na ez már szánalmas. És most tőlem vársz bocsánatkérés, magyarázatot? Minek, úgy sem érdekel, hogy mit mondok, mit érzek vagy éreztem. Állj a lábadra végre és ne siránkozz, hogy mindenki elhagy, pláne úgy, hogy nem is tudod, én miért tettem, amit tettem.-lépek közelebb hozzá, tekintetem övébe fúrom, és olyan undorral nézek rá, olyan megvetéssel, hogy az arcom zsibbadni kezd.-Amikor megláttalak ezen a padon, ugyan így néztél ki, mint most. De van különbség. Most nem is akarsz változtatni, csak ülsz itt, mintha te lennél a világ közepe, akinek mindenki csak ártani akar. Viszont a világfájdalmad nem ér annyit, hogy bármire is magyarázatot adjak, úgy hogy semmin sem változtatna. Viszlát Stefan.-fordítok neki végül hátat és elindulok a park felé, nehéz léptekkel, szinte hátat fordítva a múltamnak, úgy, ahogy egyszer meg kellett volna tennem. Milyen nevetséges dolog a múlt, mikor a jelenben ismétli meg magát. És ismét én döntöttem kettőnk helyett vagy helyette. Enyém volt az utolsó szó, de nem a végső utolsó. Nem nézek rá vissza, viszont mindent mozdulatának hangjára figyelek még mindig.
A pillanat, amikor visszatér egykor hőn szeretett szerelmed, most pedig ő maga van felháborodva mindazért, ami lett belőlem. Még is mire számított? Azt hitte, hogy majd boldogan várok rá életem végéig, hátha talán vesz rá a fáradtságot és újra feltámad? Hogy képzelte még is mindezt? Nagyon sokszor nem értem a nők gondolkozását, pláne nem, ha Valerie-ről van szó. Sajnos most nem vagyok olyan állapotban, hogy örömest ugorjak a nyakába, ugyanis... Ó, tényleg, hát nem elhagyott? De, valóban így volt, és azt hiszem, arra nincs megbocsájtás, hogyha valakit cserben hagyunk. Mostanra már olyannyira érdekelnek az ő érzései, amennyire őt érdekelte egykor az enyém. Hogy mennyire? Nemes egyszerűen erre a válaszom; semennyire sem hatnak meg a szánalmas emberi érzelmek, pláne nem az övéi. Felőlem ő azt csinál, amit akar, de azt ajánlom neki, hogy mihamarabb árulja el, hogy a szajha anyám még is hogy van az, hogy ő életben van? - A bátyám? – Cinikus mosoly rajzolódik ki arcomra, miközben éles, ámde még is szikrákkal szóró tekintettel nézek rá. – A hasonmások? Ó, kérlek... számomra ugyanolyan kis játékszerek voltak, mint amilyen te voltál. Hidd el, ők sem értek többet nálad. A bátyámnak az elhasznált dolgok jutnak. – Teljesen lenéző hangnemben beszélek, de még is oly nyugodtan, hogy az már mesébe illő. Én a nőkről úgy beszélek, mint csupán tárgyakról, de ha jobban fogalmazok, minden ember az számomra. Így kikapcsolt állapotban egyáltalán nem érdekel senkinek sem a gyönyörű nézése, sem a mézédes szavai, sem pedig a könyörgő hangja, mindez csupán csak buzdítja bennem a vágyat, hogy végezzek mindenkivel. Nem vágyom másra, minthogy mindenkit a saját vérébe fagyva lássak, csakhogy tudják, velem mit tettek lélekben, míg ők azt nemsokára a saját bőrükön fogják tapasztalni általam. S mint mondtam, Valerie-t nem fogom bántani. Számára sokkal nagyobb gyötrelem lesz az, ha látni fogja, hogy a szajha anyám, avagy az övé miként fogja a teste elereszteni a lelkét. Én döntök mindenkinek az életéről, és azt is én fogom eldönteni, hogy kinek fogok megkegyelmezni. Ó, ilyen nem is lesz! Nem ismerek kegyelmet, csak is a bosszú hajt, amelyet mindenkin be fogok hajtani rengetegszeresen fájdalmasabban, mint ahogyan azt én kaptam. Akkor majd mindenki megtudja, hogy még is kit néztek akkor játékszernek. - Ne beszéljek így arról a szajháról? Hogy ő min ment keresztül? Remélem egy darálógépen. – Ördögi vigyor jelenik meg arcomon, s ez által méregzöld íriszeimben is érződik a düh, és a vágy a felől, hogy mennyire is vágyom másnak a szenvedésére. Mert ugyan engem mostantól ez fog hajtani. - Ugyan, én nem siránkozom. – vonom fel szemöldökeimet meglepetten, miközben még mindig az ő tekintetét fürkészem az enyémmel. Milyen hihetetlen, hogy én gyerek fejjel képes voltam őt szeretni. Naiv voltam túlságosan, s gondolhattam volna, hogy egy ilyen nő mire is volt való valójában. Mondhatni; semmire sem. Ami pedig a reagálását illeti, nos, ennél jobb cselekedet már nem is találhatott volna ki. Én mindezt egy nyugodt beszédnek szántam, miszerint elmondtam volna a részemről a múltbéli dolgok felől a véleményemet, most pedig gyerekes módra rohan el, csakhogy ne szembesüljön az igazsággal, azzal, hogy ő maga lett végtére is mindennek az okozója? Ugyan már... ennyire képtelen szembesülni a ténnyel, hogy hibázott, és magának köszönheti azt, hogy elmondhatatlanul gyűlölöm a családjával együtt? Na, ez a nevetséges! - Menekülj csak. Ezt üzenhetnéd a fészeknek is, hogy ők is kövessék a példádat. – Kacsintok rá egy újabb cinikus mosoly keretében, ahogyan végül két lábamra nehezedem, s nyugodtan nézem, ahogyan távolodik. Nem fogok utána menni. Ezt követően úgy is tudja, hogy hová készülök. Egyértelmű, hogy végzek a kis darázsfészekkel, ahonnét konkrétan ő jött.
Az egész olyan volt, mint egy rossz rémálom. Látni őt így, tudni, hogy én tettem ezt vele és már nem tudom visszafordítani a múltban elindított folyamatot, a lelkiismeretem eltemetett, halott részét felébreszti. Fájdalmat okoztam neki, de a teljes igazságot még mindig nem tudja, s ezzel azt hiszem csak rontanék a jelenlegi helyzeten. Inkább hallgatom az érzelmektől mentes, gúnyos hangnemet, a próbálkozását, hogy olyannak lássa a világ, amilyen igazából sosem volt. De nem az én tisztem dönteni, s nem is fogok ilyesmit tenni. Megvan a magam élete. Már, ha ezt a visszatérést és ami most jön, életnek nevezhető. Viszont amíg így van, legalább okolhatom azért, amit én tettem, és a tükörképem legalább egy kis ideig nem röhög képen. Mert mindig ez volt. Újra és újra elhitettem a külvilággal, hogy amit mutatok, az az igazság, de sosem volt az. Mindig én voltam az, aki magát emészti, magában őrlődik és mégsem látja ezt be senki. Mert tökéletesre fejlesztettem az álcát, amiben élek, és most ő is ezt teszi, csakhogy ő kikapcsolt érzésekkel, nekem pedig a szívem még mindig ver, érzek. Nagyon is. És az emlékeim sem fakulnak olyan könnyen, mint neki. Mert minden nap újraéltem azt a napot és átkoztam magam, amiért meg kellett élnem. Pedig az aztán egyikünk hibája sem volt. -Ó, ugyan már Stefan.-rázom meg fejem.-Az, hogy össze vagy örve, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy képtelen vagy megküzdeni az érzéseiddel. De legyen. Legyek olyan, mint ők. Elhasznált, ha neked ettől könnyebb.-meglep a könnyedség, ahogy a szavakat kiejti, de az nem annyira, ahogy én teszem őket. Ismét egy jó álruha, amelyet magamra öltve meghazudtolom, de erősen tartom magam. Lily minden hibáját egybevetve sem hagyhattam szó nélkül, hogy így beszél róla. Hisz nem is ismerte. Nem tudta, mit áldozott fel. Voltak rossz döntései, aminek gyümölcsét ő épp úgy megérezte, mint én. Mind a ketten a gyerekei voltunk valamilyen szinten és mind a kettőnket elvakultan szeretett és el is árult. Bár a felém tett árulásáról aligha tudhatott, hisz annak okáról csak én tudtam. Még. De ki tudja, hogy még ki fog a jövőben, mert félek, elszólom magam, ha sokáig kóstolgat, vagy olyasmit teszek, amit esetleg megbánhatok. Nem akartam neki ártani, de ezt a viselkedést nem éreztem kötelességemnek eltűrni. -Ne ítélj el valakit, akit nem ismersz. Nincs hozzá jogod.-sziszegem szinte és ökölbe kell szorítanom a kezeim, hogy ne akarjam felképelni, megtépni, aminek indokát igazából én sem tudnám. Miért védem Lily-t ilyen vakon? Magam sem tudom. És talán kicsit körültekintőbb is lehetnék, hisz nem azért nem ismerte, mert ő nem akarta. Hanem azért, mert az anyja esélyt sem adott rá, hogy megismerje. De kétlem, hogy ettől robbanna fel, hisz érzések nélkül semmi nem számít. Ha mégis, akkor sem hiszem, hogy nekem kellene félni tőle. Hátat fordítok neki, és inkább elmennék, mielőtt meggondolatlanságot követek el, mégsem gondolkodom sokáig, miután visszafordulva felé látom a tekintetét. Üres, szavai gyűlölettel teliek. Olyan lendülettel közeledek felé, hogy nyakánál fogva a földre taszítom, lábam mellkasára nyomom, a vámpír létének köszönhetően erőm tőle nyerem el, gyengítve őt, míg ujjaim összeszorítva, szavak nélkül, de elérem, hogy szíve hevesebben verjen, és úgy érezze, hogy ki akar szaladni az a mellkasából. -Julian-nek igaza volt. Inkább éljek úgy, hogy tudom, már sosem kaphatom meg a családot... A fészek, ahogy te hívod őket, legalább nem hazudják a képembe, hogy nem jelentek nekik semmit. Könnyű úgy nagyra lenni magaddal, hogy elfelejtesz mindent. De figyelmeztetlek rá, hogy ha így folytatod, meg fogod tapasztalni, hogy milyen, ha a sírod felett senki sem áll.-lényegében titkomról, melyről nem tud, apró, figyelmetlen megjegyzést teszek, de míg szemébe nézek, abba az üres tekintetbe, hirtelen ez mellékesnek tűnik, olyasminek, ami a legkevésbé sem érdekel már.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Aug. 18, 2016 8:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Shaylee && Bruno
IA város ezen eldugott részén nem sok ember jár, és ahogy megkapom Shaylee már-már zavarba ejtően egyszerű sms üzenetét, arról, hogy mennyire elege van a nőből, akinél lakik, mégis egyből ez jut eszembe. Az "utálom" velős, és mivel egész jól ismertem a lányt, tudtam már, hogy kire gondol. Felkapom a pólóm, és bár Holly bármikor hazaérhet, nem hagyok üzenetet, egyszerűen eljövök a lakásomról. Fogalmam sincs merre haladunk, de azt hiszem, hogy némi távolságtartás néha csak jót tehet nekünk. Pláne úgy, hogy egyikünk sem érti igazán, mit is akarunk. Nyilvánvaló a kötődés a másik felé, de szerelemnek tisztán jelenleg nem nevezném azt, ami köztünk van. Egyszerűen csak ki kell találnunk, hogy belevágunk-e megint, s a múltunk fényében a jövőből kihozunk valami jót, vagy sem. De én személy szerint jelenleg csak azt akartam, hogy a gondolataim máshol járjanak, hogy el tudjam őket kicsit terelni arról, ami napok óta benne forog. Arról, hogy fogalmam sincs, merre is kellene elindulnunk tovább. Sétálva teszem meg az utat, útközben az egyik pékségben veszek pár péksüteményt, csokisat és vaníliásat, hogy válogathasson, majd az emlékhely egyetlen padja felé veszem az irányt és nem lepődök meg különösebben, mikor meglátom a lányt. Ellenben azon igen, hogy egy bozontos barna fej helyett egy egyenesre szárított, vörös hajtömeg öleli körbe arcát. -Ezért utáláod őt?-állok meg előtte felvont szemöldökkel, majd pontosítok mondandómon.-Mármint Miát, ha jól emlékszem, ez a neve. Rossz fodrászhoz vitt?-bár nem volt már kislány, a kora akkor sem látszott volna, ha akarta volna, és tudtam, hogy némi előnye van velem szemben emiatt. -Bocs, ez rossz vicc volt.-ismerem el, hisz látom rajta, hogy jóval nagyobb a baj, így felé nyújtom inkább a papírzacskót, és megpróbálkozom azzal, ami Holly-nál bevált régen, ha nem volt jó kedve. Némi plusz édes a testnek, gyógyír a léleknek...vagy mi. Leülök mellé, és jómagam kiveszek egy csokoládéval leöntött kakas csigát és nagyot harapok belőle. Csendben ücsörgünk, gondolom, ha bele akar kezdeni, bele fog. Ahogy ismerem ez már nem fog sokáig tartani. Ha mégis, az eltelt igen rövid idő alatt jól megváltozott, és nem csak a hajszín és fazon váltásra gondolok. Hanem, mint ember.
Még mindig nem akartam elhinni azt, hogy Mia az anyukám és ő tett valami olyat, ami miatt nem öregedtem, de az volt a legrosszabb, hogy ő fosztott meg attól az erőtől, ami néha kezdte magát megmutatni, de igazán nem szabadulhatott. Mintha csak kalitkába zárták volna. Nem is értem, hogy miként volt erre képes, s hogyan hazudhatott nekem erről ennyi évtizeden át. Komolyan, mintha csak egy hazug markába csöppentem volna. Szeretném visszakapni az anyukámat, mert szerintem Miát sose fogom annak tekinteni. Főleg azok után nem, hogy azzal a férfival is láttam már. Ohh, ha rajtam múlna, akkor békává változtatnám és feladnám postán, hogy még véletlenül se lehessen boldog Mia néni, anya, vagy mit tudom én, hogy minek kellene hívni őt. Vajon ki lehet akkor az apám? Talán ártott neki is? Nagyon remélem, hogy nem, mert különben tuti, hogy soha többé nem fogok vele beszélni. Mondjuk így se tudom, hogy fogok-e. Sose viselkedtem így, de hiába mentem bármerre, valahogy a képtelen voltam megnyugodni és elfogadni azt, amit megtudtam. Persze nem neki köszönhetően, vagy talán részben. Ki tudja, én már nem értek semmit se ilyen téren. Könnyedén foglaltam helyet az egyik szabadpadon, miközben a bátyámat vártam. Jó, technikailag nem az, de én mégis úgy tekintettem rá mindig. Még akkor is, ha én régebb óta éltem, mint ő. Ő olyan volt, akire mindig számíthattam és most nagy szükségem volt rá. A hajam már vöröses színben pompáztak és táncoltak a szellővel. Azt hiszem ez is valamiféle ellenkezés volt a részemről, amivel még inkább távolabb akartam tudni magam Mia-tól. Azt hiszem, hogy mostanra értem el a tényleges lázadást. Amikor meghallom a hangját, akkor sietve kapom fel a fejem, hiszen fel se tűnt, hogy már ideért. Azt hiszem kicsit tényleg sikerült elmerülnöm a gondolataimban. – Ez tényleg az volt. Szerintem meg egész jól áll, nem gondolod? – túrtam kisebb zavaromban az új hajamba, vagyis a színe is új volt, meg a formája. Most már nem volt göndör, teljesen egyenes volt, hiszen utáltam hirtelen azokat a loknikat is. Sietve kapom el a zacskókat, majd választok magamnak is egy csokisat és könnyedén harapok bele, miután felhúztam a lábaimat, hogy örökülésben üljek a padon. – Meg kell hagyni jól értesz a boldogsághormon növeléséhez. – utaltam a most hozott ételre, de most ez nagyon is jól esett. – Amúgy Mia a neve és történetesen kiderült, hogy ő az igazi anyám. Miatta nem öregszem és miatta nincs meg az erőm se. Micsoda anya képes erre? De tényleg! Évtizedeken át hazudott nekem, eljátszotta a jó nagy nénit, s valójában miatta szenvedtem már oly régóta azzal, hogy tetű lassan öregszem! Ez annyira szemét húzás tőle. – mondtam totálisan felháborodottan. - Én nem akarom, hogy ő legyen az anyám, igazából az életemben se akarom tudni. Nincs kiadó szobád? – kérdeztem meg tündéri hanggal a végét, előtte meg inkább volt szomorú és fájdalom ittas. A fejemet pedig végül a bátyám vállára hajtottam. – Hiányoztál…
Kezdőlap
