Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 21, 2015 10:21 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
***
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 12, 2016 6:56 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Heaven & Hella
Nagyon régóta nem voltam szabadságon már, mert nem tudtam elszabadulni, most azonban megtettem. Kell nekem ez a pár nap, hiszen a pár héttel ezelőtti washingtoni kiruccanásom sem arról volt nevezetes, hogy várost nézzek, hanem munkáról volt szó 0-24-ben akkor. Kezdett elegem lenni, és a Nagy Alma felé vettem az irányt, hiszen a metropolisz ugyan híres több épületéről, parkjáról és több helyről is, amiket én már láttam, mert nem először járok itt. Jelenleg viszont más oka van ennek a látogatásnak, mégpedig nagyon-nagyon komoly. Olyannyira erős céltudattal jöttem ide, hogy azt néha már én sem tudom rendesen kezelni, mert a tervem, a célom megvalósítása nem lesz sikeres... A Times Square fényei nagyszerűek, és így estefelé pedig igazán jól hatnak. A sétám során úgy nyomultam, mint egy megingathatatlan turista, még fotóztam is, csak a hatás kedvéért. A nagy gondolatok, amelyekkel nem tudok lassan mit kezdeni, mert rengeteg van belőlük, de legalább nem kell Mr. Hadley-t látnom jelenleg, és lehet meghosszabbítom eme vakációmat itt, és soha nem megyek vissza Seattle-be hozzá dolgozni. Furcsán kezdem érezni, nem vagyok szédelgős típus, egy percre mégis csak meg kellene állnom. A szívem is hevesen ver, a közelemben van. Igen, ezt érzem. A közelben a húgom. A szemeimmel vizslatni kezdtem a járdát, a kávézókat, és mindent. Lassan meneteltem előre, amikor nem sokkal később egyre inkább felismerni véltem a testvéremet, és közeledni kezdtem feléje. Előtte azonban vettem egy nagy és mély levegőt, majd pedig a tisztes távolságot megtartva, három méterre tőle megálljt parancsoltam magamnak. Ő halottnak hisz engem, éppen ezért nem tudom hirtelen mivel kezdjem a csevegést. - Heaven... - szólítottam meg őt a keresztnevén határozottan. - Mire készülsz? - nem voltam kíméletes, nem kezdtem a szokásos a 'mi történt veled, hogy vagy' kérdésekkel, mert volt bennem némi aggály, és szeretek a lényegre törni.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 14, 2016 12:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mert a testvérekszíve sose hazudik...
Hella & Heaven
Örültem annak, hogy mostanában nem okoztam senkinek se bajt. Legalább nem ébredtem már holttestek mellett, még ha csak átmeneti is volt az időszak. Egyszerűen úgy éreztem, hogy szép lassan elveszítem az eszemet és nem marad más, mint valami üresség, hiszen próbáltam már azt is, hogy napokig nem alszom, de az se járt túl nagy sikerrel, hiszen kimerültségemben még nagyobb mészárlást rendeztem, mint amúgy. Nem értettem, hogy miért nem emlékszem, ki mozgatja olyankor a testemet. Talán már kettő lennem belőlem? Két személyiség élne bennem? Nem, az nem lehet! Régebben se volt ilyen gondom, most se lesz. Egyszerűen csak az átok része lehet. Bár csak meghalna az a boszorka és akkor végre talán az átok is megsemmisülne, hiszen eszem ágában sincsen mást felkeresni vele. Nem bízok egyik varázsolni tudó lényben se. Alapból kedves és riadt tündér voltam, de olyankor inkább olyan, mint a tündérek halálangyal. Tiszta rémisztő lehetek. Még bele gondolni is rossz. Lassan haladtam az utcán, a kirakatokat figyeltem, miközben azon gondolkoztam, hogy mit is egyek ma ebédre, hiszen lassan vissza kell mennem az irodába. Ha nem dolgoztam, akkor iskolában voltam, de az albérletet valamiből ki kell fizetnem. Nem fog csak úgy magától pénzem lenni, meg nem is panaszkodhatok, hiszen remek helyet kaptam és annyira alul se vagyok. Kisfőnöknek lenni, meg tiszta mókás, kivéve akkor, ha egyik reggel egyik kollégád hullája mellett ébredsz, de azóta is próbálom kiverni a fejemből a dolgot. Aztán egyszer csak meghallom a nevemet, mire csodálkozva állok meg, s kíváncsian fordulok a hang tulajdonosa felé. Ha elsőre nem is, de másodjára megtalálom, hiszen újra megszólal. – Bocsánat, esetleg ismerlek? – kérdeztem meg tőle teljesen érthetetlenül, mert arcának vonásai nem derengtek egyáltalán. A nővérem arcát se látom sose teljesen az emlékeimben, csak azt tudom, hogy én fosztottam meg az élettől. De tuti nem önszántamból. – Szerintem összekever valakivel, jobb lesz, ha én megyek. – s ha csak nem állít meg valahogyan, akkor könnyedén hömpölygök tovább a tömeggel, mielőtt még valami agyrém kezdetét venné.
Rengetegszer átfutott agyamon, mi történik akkor, ha újra találkozom vele. S mindig más és más érzés és jelenet forgott le, mint egy forgatókönyvíró fejében, amikor százfajta ötlet jut eszébe, pedig csak egy kellene, egy, ami mindent visz. Amikor azt kérdezte, ismerem -e őt, akkor döbbentem meg, de nem taglózott le, hogy ezt a kérdést felvetette. - Ne... Kérlek, maradj. Hella vagyok - szólaltam meg barátságosan, és marasztalni próbáltam őt. Nem igazán merek hozzáérni, mert félek, hogy ezt nem viselné jól. Inkább még mindig távolabb állok tőle, közben pedig a szemkontaktussal igyekszem elérni, hogy ő is figyeljen rám.- Nem haltam meg, ahogyan azt hiszed vagy elhitették veled... Tényleg nem ismersz fel? - a válaszát tudom előre, azonban megerősítésre várok. Valami nem stimmel vele, mintha kitörölték volna az emlékeit, vagy csak engemet az életéből? Tényleg abban a hitben él, hogy kioltotta az életemet? Sok felvetődő kérdés, válasz nélkül. Sok-sok év telt el az utolsó találkozásunk óta, de ismerem őt, ahogyan ő is engem. Nem érek el ezzel semmit ugyan, mert csak egyre többet aggódom miatta, de nem tudok csak úgy eltűnni az életéből megint, mint egy hurrikán. Jöttem, láttam, káoszt hagyva... Sóhajtottam egyet, mert nem tudtam most szavakkal bánni, a savval lehet jobban tudnék bánni, mint azzal, hogy bármit is kinyögjek. Muszáj lesz tennem valamit. Mondanom valamit. Neki. - Őket felismered...? - mutattam neki pár fotót azokról, akik eddig az áldozatai lettek, hiszen jól tudom, ő áll a gyilkosságok mögött, de úgy érzem, valaki rávette ezekre. Egyszerre vagyok nyers és kimért ügyvéd, valamint aggódó és szerető testvér...
Nem értettem, hogy mit akarhat ez a nő, egyáltalán nem volt ismerős és már megtanultam azt, hogy nem mindig mindenki az, akinek mutatja magát. Sok hiéna él a városban, akik a lehető legszaftosabb sztorikat akarják, ha valamit megsejtenek, de én egyiknek se akartam a prédája lenni és neki se fogom hagyni, hogy átverjen. - Hella? – kérdeztem vissza kissé furán, hiszen nem éppen hétköznapi neve volt. Talán még sose hallottam életemben, de az se kizárt, hogy ez inkább figyelmeztetés akart lenni, hogy bármennyire is ártatlan néz ki, egyáltalán nem az. – Nem haltál meg? Szerintem rossz helyen van. Akiről tudom, hogy meghalt, azok meghaltak. Ahogyan a testvérem is egy balesetben, így biztosan rossz helyen van. Esetleg most engedték ki Önt? – kérdeztem meg csöppet se kedvesen, hiszen nem tetszett az, amit mond. Nem halt meg? Nem is rémlik még arcának a vonása se, így nem is értem, hogy miről hadovál. Azért nem akartam túl hangosan se mondani neki, mert ha valaki olyan hallja meg, akkor lehet be is zárják. Bár lehet azzal az emberségnek tennék jót. Ugyanakkor engem is be lehetne zárni, mert én meg másokat fosztok meg az élettől, de legalább nem zaklatom őket mindenféle tévhittel, ahogyan ez a nő teszi. Amikor fotókat megmutatja nekem, akkor lefagyok és pillanatok alatt düh lobban az íriszeimben. – Ohh, szóval maga valamiféle firkász? Azt hiszi, hogy bármit is tudok az esetekről? – kezdtem bele a dologba és láthatta azt, hogy sikerült felhúznia azzal, amit mutatott. – Nem tudom, hogy kinek fizetet a tippért, de szerintem kérje vissza a pénzt, mert fogalmam sincs arról, hogy kik ők. Talán a tévében láttam őket, de semmi több. – jegyzem meg ridegen, miközben a gyomorsavam szinte a torkomat marja, hiszen mindegyikükre jól emlékszem, ahogyan arra is, hogy milyen volt a vérükben fürödve ébredni. – Vagy inkább nyomozó és egy diáktól várja az ügy megoldását? Ennél lejjebb is van még? – kérdeztem gúnyosan, mert tőlem aztán semmit se fog megtudni. Nem egy idegennek fogom bevallani azt, hogy mit is tettem és fogok még vélhetően akár akarom, akár nem…
Tudtam, hogy ez a menet inkább meredek sziklára hasonlít majd, és mindketten a szakadék szélén ringatózunk. Vagy jobban mondva, én vagyok ott, és szűkös helyemet próbálom kibővíteni azzal, hogy eszébe juttassak néhány apróságot bármi áron. S igen, valahogy gondoltam arra is, hogy totál őrültnek hisz engem ezután az egész után. Furcsa az, hogy egyáltalán nem ismer föl, az emlékeit porrá zúzták... - Ki tette ezt veled? - kérdeztem meg tőle határozottan, majd pedig rögtön valamiféle boszis dologra kezdtem el gyanakodni. Valami van, és nagyon nagy dolog, ami jelenleg a baj fő forrása. - Nem vagyok pszichiátriai eset... Valamit tettek veled, ami miatt emlékszel rám - csak mondtam és mondtam, majd elhallgattam, mert őrá figyeltem. Újságírónak hisz, amin picit derültté válok, mert rohadtul nem vagyok az, sőt sosem volt olyan célom az életben, hogy firkász vagy tv show-t vezessek egy esti órában. Nyújtom a jobb kezemet, amiben a névjegykártyámat adom át, illetve belenyúlok a kabátzsebembe, ahonnan a magánnyomozói igazolványomat mutatom fel. Ezekből rájöhet, hogy nem vagyok egy szélhámos vagy csaló, bár az továbbra is kétséges marad számára, hogy tényleg én vagyok -e a nővére. Először megakartam őt érinteni, látni a gondolatát, belemászni a fejébe, de még tartózkodom ettől, várok arra a megfelelő időre... - Akkor tehát nem is tudod, hogy a rendőrség kapott egy infót, és már az egyetemen szaglásznak? - én sok mindent kiderítettem, pár lépéssel a zsaruk előtt járok, ezért is én találtam Heaven-re hamarabb, mint ők. - És nem azért, hogy tanúkat keressenek - komolyan jelentettem ki, és nem vettem le szemem egy másodpercre sem róla.
Csöppet se tetszettek a szavai? Mi van akkor, ha megint az a némber az, csak esetleg valami másabb ruhába öltözött, vagyis inkább testbe. Nem ismertem fel, de az, hogy ennyit kérdezett és ennyi mindent akart tudni roppant mód nem tetszett. - Mégis hogy érti azt, hogy mit tettek velem? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen tényleg érdekel a dolog, hogy mi a manó fordult meg a fejében. Egyszerűen mégis szerintem mit? Bezártak, fogva tartottak és elátkoztak, de ezt ugye nem mondhatom ki egy vadidegennek, mert a végén még engem fognak bezárni valahova, így jobb, ha hallgatok. – Fogalmam sincs ki maga és mégis honnét kellene emlékeznem magára. Még csak alig múltam el 20, így szerintem összekever valakivel. – ez is egy újabb hazugság volt a részemről, de most roppant mód nem érdekelt ez se. Nem vallhatom be azt, hogy melyik kor gyermeke vagyok, de nem is számít már, hiszen csak a baj volt azzal az időszakkal. Sietve veszem el a felém nyújtott névjegykártyát, majd az igazolványt is meglesem, de közben ügyelek arra, hogy ne érintsem meg, mert roppant mód nincs kedvem érezni az ő érzéseit, vagy gondolatait, se a fejébe matatnom. Már csak az kellene. - S meg lehet tudni, hogy milyen okkal pont hozzám jött? Mármint kibérelt fel egy magánnyomózót? Vagy a rendőrség már ennyire kétségbe van esve? – kérdezem kíváncsian, de hátrálok azért, hogy a pár méter meg legyen közöttünk és hozzám se tudjon érni, mert valami azt súgja, hogy olyan, mint én. Remek, de tényleg. - Nem, mégis honnan kellett volna tudnom? Mint láthatja már dolgozom az egyetem mellett, így nem tudok mindig ott lenni. – forgatom meg a szemeimet, hiszen nem értem, hogy mit várt. Egy diák vagyok és semmi több. Én se tudhatok mindenről. – Pedig tanúk nélkül nehéz elkapni bárkit, másrészt meg elég szánalmas, hogy azt hiszik, hogy az egyik egyetemi diák csapott fel sorozatgyilkosnak, vagy már inkább rákenik egy ártatlannak, hogy jobb legyen a rátájuk? – kérdeztem tovább kíváncsian, de teljesen higgadtan, mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk. Nem tudnak elkapni, hiszen nyomokat nem hagytam és könnyedén mászhatok bele bárki fejébe, ha megérintem és így eltűnni se lesz nehéz.
Már hetek óta itt vagyok New Yorkban, de még mindig nem akadtam Tess nyomára. Kezdek aggódni. Kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha megtalálom. Még életjelet sem ad, és utoljára azt a rejtélyes és aggodalomra okot adó üzenetet kaptam tőle, ami totál kiakasztott, és tudtam, azonnal ide kell jönnöm New Yorkba. Mégiscsak a nővéremről van szó. A munkámmal nincs gond, az áthelyezésem is simán ment, és azt hiszem, meg tudom szokni New Yorkot. Csak apától lesz nehéz távol lennem. Mindegy, egy ideig most biztosan itt maradok a Nagy Almában. Addig nem nyugszom, míg Tess nyomára nem bukkanok. Annyira idegölő, hogy semmit sem tudok róla. Alapvetően ritkán találkoztunk a költözése után, sőt azt sem tudom, hogy kötött ki New Yorkban. Legutóbbi emlékeim szerint Londonban él. Muszáj rájönnöm, mi folyik itt. Addig is nem tudok mást tenni, mint bízni abban, hogy még életben van. Már azt is baromi nehezen bocsátottam meg Tessnek, hogy lelépett, amikor apának nagy szüksége lett volna rá...elment, ahogy több mint 25 évvel ezelőtt anya is. Nehezen bocsátok meg neki ezért. Bár Tess legalább azóta is keres minket olykor telefonon. Azt azonban eszemben sincs tétlenül várnom, hogy ebből a helyzetből kimásszon. Remélem, mielőbb épségben rátalálok, és akkor fejbe vághatom az első tárggyal, ami a kezem ügyébe kerül. Ha pedig túléli, végre lecseszhetem. Ötletem sincs, hogyan keveredett abba a veszélyes szituációba, ami miatt szemtanúja lett egy gyilkosságnak, de le merem fogadni, hogy nem véletlen, és belekeveredett valamibe. Tess pontosan arról híres, hogy vonzza a bajt. Ezzel a legutóbbi "akciójával" pedig nekem is alaposan megváltoztatta az életem, de ez van. Akárhonnan nézem, ő még mindig a nővérem. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hirtelen összeütközöm valakivel, végül a földön kötök ki. Meg sem lepődöm, hogy a tömegnyomor közepén, itt a Times Square-en ez lett a vége. Főleg így, hogy nem is igazán figyeltem oda, hova lépek. Gyorsan felpattanok, hiszen nem áll szándékomban összetaposás általi halált halni, bár egész ügyesen kerülgetnek az emberek. Látom, hogy akinek véletlenül nekimentem, még mindig itt ácsorog. Rendes dolog tőle, hogy nem rohant tovább ebben a kavalkádban, pedig megtehette volna. A legtöbb ember nem törődne a földön fekvővel. Szó szerint. Viszont ez az illető itt maradt. Eddig nem tudtam alaposan megfigyelni, de majd most úgyis heves elnézések közepette adom tudtára, hogy nem látok a szememtől. Amint ráemelem a tekintetem, teljesen ledermedek. Egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogyan kell megszólalni. - Eugene? Te...mit...hogyan...hogy kerülsz ide? - Kérdezem ezt New York legforgalmasabb részén. Viszont bármennyire is durva, akkor is most a legegyértelműbb, mennyire kicsi a világ. Álmomban nem hittem volna, hogy még találkozom vele. Mióta elhagytam, sokszor gondoltam rá, de az eszembe sem jutott volna, hogy az útjaink még keresztezik egymást. Amikor elvetéltem, annyira magamba zuhantam, hogy nem bírtam mellette maradni, el kellett hagynom. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy talán nemcsak nekem fájdalmas az, ami történt. Most pedig itt áll velem szemben, én meg nem tudom eldönteni, hogy a nyakába akarok-e borulni vagy jobb lenne inkább a másik irányba elfutni, amilyen gyorsan csak tudok. Vegyes érzések keringenek bennem, amiket nem tudok hova tenni. Örülök, hogy látom, de szégyellem is magam azért, ahogy pár éve egyszerűen csak elhagytam őt, illetve a baba elvesztése miatti fájdalom is elkezdett most visszakúszni a lelkembe.
A gondolataimba merülve sétáltam hazafelé. Nem laktam túl messze a kiadótól, ahol dolgoztam, így hát nem is mindig hagyatkoztam az autómra. A baleset óta amúgy is eléggé idegenkedtem tőle, legtöbbször akkor használtam, ha messzebb kellett eljutnom valahova, vagy ha a késés lehetőségét mindenképpen ki kellett zárnom az adott helyzetből. Csak a laptop táskám volt velem, azt cipeltem. Gondolataim a határidőkön forogtak. Több könyvön is dolgoztam és sok dolognak utána kellett még néznem, hogy minden szempontból megfeleljen és hiteles legyen. Bár az egyik regény, amit a saját titkos életem ihletett, nos, ahhoz nem kellett utána olvasnom semminek. Egyszerre volt vicces és… szomorú is. Éreztem, hogy nekem ütközik valaki, így egyből odafordultam. A hölgy már a földön volt, automatikusan nyújtottam neki a kezemet, aztán meglátva, ki is botlott belém… egyszerűen lefagytam. A kérdésekre sietve összekaptam magam és levakartam az arcomról a meglepettséget és a döbbenetet. Vera? A kérdésekre csak azután reagáltam, hogy megfogtam a kezét és felhúztam a földről. Ezután pillanatok töredéke alatt el is engedtem. Nem tudtam, miként kellene viselkednem vele, hisz ő hagyott el, ő mondta, hogy legyen vége köztünk mindennek, holott én magamtól sosem lettem volna képes elhagyni. Persze, most már más volt a helyzet. Látni akartam, hozzáérni, de egyszerre menekültem is volna. Nem az voltam, aki egykor. Nem maradhatott a közelemben és… azt gyanítottam, nem is akar. - Ezt én is kérdezhetném. Nem hittem, hogy látlak még valaha. – Jegyeztem meg, enyhe éllel a hangomban, de aztán elmosolyodtam. – Még mindig olyan ügyetlen vagy, mint voltál. – Utaltam vissza arra, hogy milyen nagy hévvel nekem jött és ráadásul még elesnie is sikerült. A mosolyom fokozatosan halványult el, miközben elmerültem Vera tekintetében. Olyan volt, mint régen. Nem változott egy picit sem. Egy nagyobb sóhaj szakadt fel a tüdőmből, ahogy elfordítottam a fejem és megnyaltam a szám szélét. - Jó… jó újra találkozni. – Vettem erőt magamon és nyögtem ki, ami a szívemen volt. Visszafordítottam a fejem felé és így fürkésztem az arcát. Vajon ő is örül egy kicsit annak, hogy lát? Ez a kérdés foglalkoztatott. - Nagyon megütötted amúgy az előbb magad? – Kérdeztem. Kissé csapongtam a „témák” közt, de hirtelen nem tudtam mihez nyúlni. Annyi kérdésem lett volna, annyi mindent tudni akartam volna, de… a válaszoktól is féltem és magamtól is. A fejemben a piros vészjelző folyamatosan villogott, jelezve, hogy lépjek le, menjek haza a magányos kis legénylakásba és fojtsam a bánatom, az egyedüllétemet valami jó erős alkoholba. És ez is lett volna a helyes. Nem itt cseverészni az ex-nőmmel, aki képes volt kidobni. Sértette a büszkeségem és sosem értettem meg, miért volt neki ez így jó. Sóhajtottam, igyekeztem nem végigpörgetni magamban a fél életem és inkább ráfigyeltem.
Olyan rég nem hallottam már a hangját, hogy hirtelen nem is tudom eldönteni, mi éget ennyire belülről. A bársonyos hangszíne, amitől megfosztottam magam, vagy a szavai, amiket felém intézett az imént, amikkel telibe talált. Az igazat megvallva én sem hittem, hogy a sors még úgy hozza, hogy az útjaink keresztezik egymást. A Sors. Érdekes szó, elgondolkodtató. Jelenleg pedig fogalmam sincs, milyen játékot űz velünk, hiszen eléggé egyértelmű, hogy mindketten feszengünk. Mivel jó ideig egy pár voltunk, így nem is igazán egymás jelenlététől érezzük kellemetlenül magunkat - én legalábbis biztos nem -, sokkal inkább amiatt, ahogy pár éve véget ért a dolog. Most valóban kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt ott a megbánás. Eugene most itt áll előttem, én pedig egy idiótának érzem magam azért, hogy ellöktem magamtól. Bár akkoriban sebezhető voltam a vetélés miatt, és sajnos a magány felé erősebb energiák húztak, mint a szerelmem támogató karjaiba. Másrészt viszont bennem van az is, hogy igenis jól döntöttem. Akkoriban érzelmi roncs voltam, és nem tudhattam előre, mennyi idő kilábalni a mélypontból, lehettek volna akár évek is. Sőt ami azt illeti, még ma sem vagyok teljesen jól, csak mostanra megtanultam kezelni a veszteség okozta fájdalmat. Viszont legalább nem kárhoztattam Eugene-t arra, hogy mellettem senyvedjen. Ez a kőkemény igazság. - Ügyetlen? Ugyan...mikor voltam én valaha ügyetlen? Tudod mit? Erre ne válaszolj. - Megeresztek egy halovány mosolyt, és még a nevetés is épp ki akarna bukni belőlem, de ahogy a szemébe nézek, eluralkodik felettem egyfajta nosztalgikus érzés. Sorra pörögnek le a fejemben a közös emlékképek, látom magam előtt azt a sok évet, amit együtt töltöttünk, én pedig egy kicsit még jobban utálom magam, amiért olyan könnyedén félredobtam mindent. Könnyedén? Ezt én sem gondolhatom komolyan. Életem legnehezebb döntése volt a legkeményebb időszakomban. Még mindig olyan barátságos a tekintete. Anno ebbe szerettem bele. Meg a mosolyába. A kisfiús, féloldalas mosolyába. Na igen, ezért is féltem az újbóli találkozásnak még csak a lehetőségétől is. Persze, hittem, hogy van olyan nagy a világ, hogy kikerüljük egymást, de akkor is időről időre felsejlett bennem a gondolat, hogy mi van, ha? Mi van, ha valahol mégis összefutunk? Mi van, ha visszajön minden? Mi van, ha még mindig szeretem? Jelen pillanatban pedig még erősebben érzékelem, milyen életbevágóan fontos kérdések ezek. Összefutottunk, ettől pedig a sokkhatástól egyenes út vezetett az emlékek felelevenítéséig...és a felismerésig, hogy igen, még mindig szeretem, mert ezt az érzést nem lehet csak úgy kitörölni, maximum jó mélyre ásni. Ahogy én is tettem. Most viszont mégis hogyan tovább? Csak bólintani van erőm, amikor azt mondja, jó újra találkozni. Valóban. Olyan szívesen kimondanám, milyen jó most a közelében lenni, de nem teszem. Egyszerűen nem jön a számra a mondat. Talán mert egyszerűbb elmenekülni az érzések elől? Elvégre eddig is ezt tettem, ha alaposan belegondolok. A kérdésére automatikusan megjelenik a mosoly a szám szegletében. Aranyos, ahogy aggódik értem. Mindig ilyen volt. - Nem, ez...semmiség. Estem már nagyobbat is. - Remélem, hogy most az jut eszébe, amikor a barátainktól hazajövet zúgtam le a lépcsőn, nem pedig az, amikor az ágyról...szóval...remélem, nem az ugrik be neki. Zavartan pislogok körbe, és egy kicsit viccesnek titulálom, ahogy mi egy helyben állva bámulunk egymásra, miközben körülöttünk zajlik az élet és rohannak az emberek. Kicsit olyan, mintha tényleg megállt volna minden. Legalábbis ezidáig ez volt a benyomásom. Eugene miatt totál kizártam a külvilágot. Régen is ez volt. Csak ő és én. Olyankor nem létezett semmi más. - És te? Mikor költöztél New Yorkba? - Mintha nem tudnám. Mármint oké, pontosan nem tudom belőni, de azzal képben vagyok, hogy itt van a kiadója, én pedig természetesen olvastam az eddig megjelent könyveit. Az összeset. Meg is vettem őket és a legfelső polcon tartom őket. Ezt persze eszemben sincs megemlíteni neki. Hadd higgye azt, hogy már teljesen magam mögött hagytam mindent, ami vele kapcsolatos. Hiszen látszik rajta, hogy jól él és boldog. Továbblépett. Nem akarom, hogy visszarántsam a múltba.
Annyira aranyos… régen és most sem tudtam betelni vele, de muszáj volt megálljt parancsolnom magamnak. A visszakérdezésre, a szavakra inkább csak megráztam gyengén a fejem és próbáltam eltüntetni a mosolyt az arcomról. Ahj, Vera… ha tudnád, mennyire hiányoztál. És mennyire nem kéne itt lennünk most, egy helyen és egy időben. Őt fürkészve máson sem járt az agyam, csak azon, hogy bárcsak megölelhetném úgy, mint régen. Bárcsak ne ért volna tragikus véget a kapcsolatunk. És bárcsak ne lennék vérfarkas. Így csak veszélyt jelentek. Nem csak rá, de mindenkire. Épp ezért nincs és nem is lesz már mellettem soha senki. Sóhajtottam egy aprót és csak fürkésztem őt, hogy jól az emlékezetembe véssem. Talán ezúttal tényleg ez lesz az utolsó találkozónk. A válaszra, miszerint esett már nagyobbat, elmerengtem. Eszembe jutott egy emlék. - Igaz, amikor az ágyról zúgtál le, az biztos jobban fájt, mint ez… - Röviden felnevettem, aztán rájöttem, hogy a lehető legrosszabb, amit tehetek most, az a nosztalgiázás és közös emlékek felidézése. Inkább azon kellett volna gondolkodnom, milyen indokkal húzzak el innen, mintha itt sem lettem volna. De a lábaim gyökeret eresztettek és az agyam leblokkolt. Kb. úgy, mint mikor egy számítógép kékhalált hal. Se kép, se hang. Vagyis kép az van, csupa kék. Nos, mindegy. Valahogy nehéz volt normálisan, ésszerűen gondolkodnom, ha Vera a közelemben volt. - Amikor szakítottunk. Rögtön azután költöztem ide. – Vontam vállat és igyekeztem a legtermészetesebben beszélni a szakításunkról. Úgy, mintha már egyáltalán nem fájna. Úgy, mintha már nem érdekelne egy fikarcnyit sem. Úgy, mintha már nem jelentene semmit… sem ő, sem a kapcsolatunk, sem a múltunk. De ezt… nos, nehéz volt palástolni. Sóhajtottam, majd beadtam a derekamat önmagamnak. Szusszanva néztem rá a karórámra, majd rá a tipikus Eugene-féle mosolyommal. Mármint, ez az a fajta mosoly, aminek senki sem tud ellenállni. - Remélem, nem sietsz… beülhetnénk valahova meginni egy kávét vagy teát, vagy amit csak szeretnél. Tudom, elég szarul váltunk el, de most… egy beszélgetés belefér, nem igaz? Utána úgyis folytatjuk tovább az életünket, ahogyan eddig. Magyaráztam, bár a szívem majd’ beleszakadt. Lehet valakit annyira szeretni, hogy az évek alatt egy pillanatig se inogjon meg a belém vetett, azaz az iránta táplált szerelmed? Lehetséges, hogy egy pasi, akinek azért vannak bizonyos igényei, azt mondja, hogy ha Ő nincs, akkor senki sem kell? Nos, én ezekbe a kategóriákba számítottam. Nem tudtam, büszke legyek-e erre, avagy sem. - Közben elmesélhetnéd, hogy mi újság veled, a barátoddal… - Az utolsó szót félig kérdésként tettem fel. Valóban érdekelt, hogy hogyan is áll pasi-fronton. Elfoglalta-e már valaki a helyemet az oldalán. Fogja-e valaki a kezét, ha sétálni mennek. Csinál-e neki reggelente kávét úgy, ahogyan ő szereti és ahogyan csak én tudom megcsinálni neki. Tudni akartam, van-e valaki az életében, aki olyan boldoggá teszi, mint ahogyan én sosem tudtam. Tudni akartam, még akkor is, ha a szívem szilánkjaira hullott volna az igenlő választól.
Hát persze, nyilván emlékszik. Miért is felejtette volna el életem legkínosabb pillanatát? Bár...legalább jól éreztük magunkat. Félek, elpirultam, ahogy az elmúlt pár percben már minden bizonnyal többször is. Most pedig, ahogy nevet, minden visszajön. Minden érzés, amit az elmúlt években igyekeztem mélyre eltemetni, ha már egyszer kiűzni nem voltam képes őket. Még mindig ugyanolyan a nevetése. Mindig oda voltam tőle, ahogy a mosolyától is. Automatikusan az ajkamba harapok, viszont hamar észbe kapok. Mégsem viselkedhetek így, miután mindent tönkretettem kettőnk közt. Még ha részben azért is hagytam el, hogy újrakezdhesse az életét és boldog lehessen, az a benyomásom, hogy teljesen sosem tudna megbocsátani nekem. Szóval egyszerűbb, ha nem kínzom magam a nosztalgiázással, mert csak még fájdalmasabb lesz ismét elsétálni Eugene-tól. Igen, a hatodik érzékem pont ezt súgta nekem. Sejtettem, hogy az űzte őt New Yorkig, hogy leléptem anno. Végül is, ha ezt vesszük, jót tettem vele. Jól van, Vera, nyugtasd csak magad ezzel. - Értem. De legalább bejött az élet, hiszen csodás könyveket írsz, amire mindig is vágytál. Nekem is mind megvan, szóval... - Lehet, egyszerűbb lett volna, ha nem reagálok semmit. Eleve azt sem akartam kinyögni, hogy olvasom a könyveit, de sajnos kicsúszott a számon, mert képtelen vagyok lakatot tenni rá. Nem akarom, hogy azt higgye, valamiféle szentélyt alakítottam ki a könyveinek otthon, és minden este kiteszem őket magam köré, hogy úgy zokogjak. Már megint mosolyog? Miért? Olyan boldog lennék, ha kevésbé lenne szívdöglesztő. Íme az egyik ok, hogy miért szerettem bele. Azt nem gondoltam volna, hogy marasztalni fog, sőt úgy hittem, mielőbb megpróbál majd lerázni engem. Ez lett volna a normális reakció részéről, amit teljes mértékben megértettem és elfogadtam volna. Sőt az igazat megvallva nekem is könnyebb lett volna. De hogy üljek be vele valahova? Tényleg? Muszáj kínozni magunkat egymás közelségével? Vagy ha ő nem is érzi ugyanazt, mint én most, de akkor is. Valóban tovább akarok szenvedni? - Persze, ráérek. Pont itt van pár lépésnyire egy kávézó. Ez megfelel? - Ezek szerint a válasz az, hogy mazochista vagyok, és lételemem az önsanyargatás ezen formája életem szerelmével. Tessék, még mindig úgy utalok rá, mint életem szerelmére. Borzasztó vagyok. Csendben, halvány és valószínűleg zavarba ejtően ciki mosollyal az arcomon bámulok rá. Egyre kevésbé tűnik jó ötletnek ez a közös kis kávézás, de nem tudok elszakadni tőle. Még nem. Előbb erőt kell gyűjtenem. A kérdésszerűségére felkapom a fejem és rögtön összehúzom a szemöldökömet. Hirtelen fogalmam sincs, mit kellene felelnem, végül kibukik az igazság. - Öhm...remekül vagyok, köszönöm. Most költöztem New Yorkba, mivel van itt egy kis dolgom. De itt több a meló, és jobban is fizetnek. A jelek szerint több a bűnözés, mint Los Angelesben, és megbecsülik a helyszínelőket errefelé. Egyébként nincs senkim, mióta elhagytalak. - Ejha, nem gondoltam volna, hogy a fájdalmas igazságot ilyen könnyen tudom majd tálalni. Már nem az fáj, hogy egyedül vagyok, hanem természetesen az, hogy Eugene nélkül élek már évek óta. Mert igen, piszkosul gyötrődöm emiatt. Főleg most, hogy újra beleszaladt az életembe...szó szerint. Nem szeretem a változásokat az életben, mostanában pedig túl sok is van belőle. Előbb az áthelyezésem, aztán Tess furcsa üzenete és totális felszívódása, amivel konkrétan a frászt hozza rám lassan, most pedig Eugene felbukkanása. Nehezen viselem az amplitúdókat. Mindegy, muszáj olyan természetesen viselkednem, amennyire csak tudok. - Tényleg van pár dolog, amiről beszélnünk kell. Például...most dolgozol valami új könyvön? - Bár állati komoly hangsúllyal indítottam, de egyszerűen lehetetlen. Nem tudom felhozni a múltat. Ahhoz sok alkohol kellene nekem. Szóval maradjunk a kellemesebb témáknál. Amíg nem jutunk el az időjárásig, nincs nagy baj, hiszen nem fogytunk ki a témákból.
Azonnal mosoly szaladt az ajkaimra és fel is nevettem röviden, jóízűen. - Szóval megvan az összes könyvem? Na és… van kedvences közülük? – Érdeklődtem, még mindig mosolyogva. Aztán a kezemmel, öklömmel takartam kicsit az arcom, mert nem akartam, hogy komplett idiótának nézzen, amiért itt mosolygok, mint egy eszelős. Bár előtte nem kellett volna, hogy feszengjek, így a kezemet lassan le is engedtem magam mellé. Nehezet sóhajtottam. Komolyan, amikor életed nője alig egy méterre van tőled és rohadtul nem érhetsz hozzá, az felér egy kínzással. Amikor itt van, de mégse. Mert nem a tiéd. Soha nem lesz már az. Utáltam ezt az érzést, de a mosolyom mégsem tűnt el az arcomról. A válaszra, miszerint ráér, bólintottam egy nagyot. - Remek és meghívlak. Ezt nem utasíthatod vissza! Még egy süteményt is kapsz, ha jó kislány leszel, Vera. – Mosolyogtam rá, de egyelőre nem indultunk semerre, így csak hallgattam a válaszát a félig feltett kérdésemre. Nos, nem hazudok, ha azt mondom, meglepett. Nincs senkije, amióta elhagyott? Komolyan? Igen, ez az infó volt, ami igazán megragadt a fejemben. Nem értettem, miért nincs mellette senki. Abban biztos voltam, hogy nem a stílusa, jelleme miatt, mert az egyszerűen imádnivaló volt – tehát másnak kellett lennie a háttérben. Lehet egyszerűen… nem akart senkit helyettem? Vagy annyira elege lett a pasikból miattam, hogy inkább nem próbálkozik már senkinél? Érdekes kérdések vetődtek fel bennem. Biccentettem egy aprót. - Nehéz elhinni. Pedig biztos kapkodnak érted a pasik és ezer meg egy telefonszámot csúsztatnak oda neked, hogy hívd fel őket… - Megejtettem egy félmosolyt, miközben lassan elindultam a kiszemelt kávézó felé. Abban reménykedtem, jó erős kávét adnak ott, mert hát, eléggé szükségem volt rá. Bár egy üveg whisky talán jobban esett volna, de napközben sajnos nem lehet iszogatni. A szavaira a szemem sarkából pillantottam rá, némileg értetlenül, hisz nem efféle témákra gondoltam, amiről muszáj lenne beszélnünk. Nem-nem, sokkal inkább kettőnkről, arról, hogy miért is dobott ki valójában. Meg akartam kérdezni, tudni akartam, mi áll a háttérben, de végül csak sóhajtottam. Arra válaszoltam, amit kérdezett. - Ja, igazság szerint már csak 4 fejezet van vissza a könyvből, meg az utószó… meg köszönetnyilvánítás… néhány hónap és a boltok polcain találod majd. Egy magányos fickóról szól, akit elhagytak. – Vontam vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról írnék. Igazából magamról írtam benne és igen, pont azért böktem ki ennyire lazán az infót. A könyv főszereplője én voltam, habár más névvel, kiszínezett életúttal (megspékelve a vérfarkas átokkal), de a lényege az volt, mint az én életemnek. Sőt. Egyedül volt, mint a kisujja. De a könyv vége persze happy enddel zárul majd, azonban ezt a spoilert hülye lettem volna Vera orrára kötni. Az én titkos happy endem… ahogyan szeretném, hogy a saját életem is záruljon. Ahh, mekkora badarság, nem de? Viszont még az olyanoknak is van joguk álmodozni, mint én vagyok. Nem telt bele túl sok időbe, hogy eljussunk a kávézóig. Ajtót nyitottam és megvártam, míg belép előttem az épületbe. - Válassz valami szimpatikus asztalt, Vera. – A vállára simítottam, mintegy terelve az asztalok felé, így pillanatokkal később a kezemnek már hűlt helye volt. Mintha hozzá sem értem volna. Ha leült valamerre, akkor csatlakoztam hozzá és egy pincér oda is jött hozzánk, hogy felvegye a rendelést. Várakozón Verára pislogtam, hogy nyugodtan mondja ő előbb, mit kér. Addig én leraktam a laptop táskámat a lábamhoz. Ezután én is elmondtam, mit kérek. - Egy jó erős presszó kávét. Köszönöm. – A pincér egy biccentéssel távozott, így újra magunkra maradtunk Verával. A lányra néztem.
Pedig annyira reménykedtem benne, hogy a könyveiről tett megjegyzésemet elengedi a füle mellett, de természetesen nem jöttek be a magamban mormolt imáim. - Igazság szerint, nincs. Vagyis...tudod, hogy mindig is remek írónak tartottalak, szóval nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket nagyon szeretem. Nem mintha állandóan csak a te könyveidet bújnám. A kedvenc íróm még mindig Danielle Steel. - Eugene is pontosan tudja, hogy megrögzött romantikus vagyok, és Steelnél csöpögősebb író nem él kerek e világon. De tény, hogy ő is csodásan bánik a szavakkal. És ezt nem csupán a könyvei által tapasztalom meg, hanem volt szerencsém az együtt töltött évek alatt személyesen megélni. Mindig értett ahhoz, hogy egy-egy mondatával levegyen a lábamról. Néha szó szerint. Jaj, ne, nem szabad nosztalgiáznom, amíg ennyire közel van hozzám. Halványan elmosolyodom, amikor közli, hogy süteményt is vesz nekem. - Látom, még emlékszel, hogy az édességnek nem tudok ellenállni. Köszönöm! - Bár először kissé feszengtem a közelében, de mostanra olyan, mintha el sem váltunk volna egymástól. Mintha nem lettem volna gyáva és nem rettentem volna meg, nem roppantam volna össze a gyermekünk elvesztésének súlya alatt, aminek eredményeként elmenekültem a közös életünk elől. Akkor ez tűnt a legjobb döntésnek, de most, hogy itt áll előttem...nem tudom, mindenesetre eljutottam az összezavarodás állapotába. - Valóban vannak, akik próbálkoznak, de...engem egyikük sem érdekel. Jobb egyedül. - Pontosabban vagy veled, vagy senkivel. De ezt hülye leszek hangosan kimondani. Ahogy az új könyvéről beszél, meghűl bennem a vér. Miért érzem azt, hogy ha majd elolvasom - ugyanis el fogom olvasni -, valójában mondhatni egy memoár betűi fognak az emlékeimbe vésődni? Ha ez így lesz, és valóban a saját történetéről, vagyis a miénkről ír, akkor folytathatom az önostorozást, hiszen nagyobb törést okoztam Eugene-nek, mint azt gondoltam. Az utolsó, amit akarok, hogy miattam szenvedjen. Tényleg azt hittem, jót tettem vele, hogy elhagytam, de már nem vagyok ebben olyan biztos. Elbizonytalanodtam. Most pedig egy hang sem jön ki a torkomon ezzel kapcsolatban. Nem is igazán tudom, mit mondhatnék neki. Hogy "majd mindenképp elolvasom"? Ez annyira idiótán hangzana, jobb inkább a kínos csend. Bár csak egy röpke pillanatra érintette meg a vállam, de az egész testem beleremegett. Azt hiszem, sokkal jobban hiányzik annál, mint amit bevallok önmagamnak. Egy ablak melletti asztalhoz sétálok, ahova a helyet foglalásom után nem sokkal meg is jelenik egy pincér. Azt hiszem, itt a kiszolgálásra soha senkinek nem lehet panasza. - Egy kapucsínót kérek tejszínhabbal a tetején. És esetleg tudnak rászórni fahéjat? - Igen, nagy igényeim vannak, de Eugene is pontosan tudja, hogy ez nálam amolyan bevett szokás. Mindennap muszáj meginnom valahol egy tejszínhabbal és fahéjjal ellátott kapucsínót, már tizenhét éves korom óta. Erről sosem fogok leszokni. Függő vagyok. Mondjuk a pincér nem néz rám furcsán, szóval azt hiszem, nem lesz gond a rendelésemmel. Amikor ismét kettesben maradok Eugene-nel, hirtelen elhatalmasodik felettem egy különös érzés, amit nem tudok hova tenni. Még azt sem tudom megállapítani, jóleső érzés-e vagy sem. Mintha egy üres térben repkednék körbe-körbe, és nem tudom, hol fogok földet érni. Egyszerre izgalmas és rémisztő. Most sem igazán tudom, hogyan fog végződni ez a nap. Elegem van a hallgatásból, valamit muszáj benyögnöm, különben kínosabb lesz a szitu annál, mint amilyen most. - Van valami konkrét, amiről szeretnél beszélni velem? - Azt hiszem, ennél tovább már amúgy sem kerülgethetem a témát, jobb beleugrani a mély vízbe. Maximum itt fogok megfulladni.
Hát persze, hogy nincs. Miért is gyűjtené be az exe könyveit, akiről kb. hallani sem akar? Szusszantam és rámosolyogtam. - Nem is akarok Danielle Steel helyébe lépni. Én egészen más kategória vagyok, mint ő. – És tényleg, mindenféle értelemben. Azon gondolkodtam, van-e esélyem visszaszerezni Verát. Ahogy így fürkésztem az arcát, az ajkait, mert hát, basszus, folyamatosan odatévedt a tekintem. De emlékeztetnem kellett magam arra, hogy kidobott. Azt hitte, jót tesz nekem azzal, hogy a születendő gyermekemmel együtt őt is elveszítem, de ezt… nos, eléggé benézte. Az életem gyökeresen megváltozott, mióta ő nem volt benne, ehhez kétség sem fért. Bólintottam a megjegyzésére, miszerint még emlékszek, mennyire odáig van az édességekért. - Van, amit az ember nem felejt el, főleg, ha sok éven keresztül együtt él valakivel. – Mosolyogtam. Bár így belegondolva, minden mondatommal bánthattam őt, pedig nem akartam, csak… egyszerűen kijöttek a szavak a számon. A következő megjegyzésemre már választ sem kaptam, bár számíthattam volna rá. Figyeltem néhány pillanatig, majd sóhajtottam. - Ha érdekel, tényleg a mi történetünk ihlette. De nem kell félned, nem írtam le benne semmi kínosat... sőt, eléggé ki van szívezve a történet. Igazából csak az tudhatja, hogy rólam szól, aki ismer. Azaz rajtad kívül… senki. – Vállat vontam. Muszáj volt megosztanom vele ezeket a dolgokat. Amint leadta a rendelését, a pincér után pillantottam, aztán lassan Verára. Eléggé ránk telepedett a kínos csend. Vagyis nekem annyira nem volt kínos, hisz már magának a ténynek is örültem, hogy itt van velem… azt hittem, sosem látom újra, de most itt volt, alig egy karnyújtásnyira. Bárcsak visszakúszna az életembe ez a nő… gondterhelten sóhajtottam. Ezután tette fel a kérdését, így először elmosolyodtam, majd kicsit elkomolyodtam. - Nem a legjobb téma, rögtön így az első találkozón… de… érdekelne, miért gondoltad azt, hogy jót teszel azzal, miszerint szakítasz velem. Még mindig nem fér a fejembe az, ami történt. Annyira hirtelen volt. Ott álltunk a közös életünk küszöbén és hirtelen minden szertefoszlott. – Magyaráztam, miközben rá-rápillantottam, amúgy a kihozott poharat figyeltem és fogtam, az oldalát kocogtattam idegességemben. Talán nem kellett volna feltennem ezt a kérdést, de az istenért… érdekelt a válasza. Érdekelt, miért tette.
Egy furcsa, de jóleső borzongás fut végig rajtam attól, ahogy engem néz. Még csak nem is próbálja leplezni, hogy meredten bámul rám. Pont, mint régen. Úgy érzem, pillanatokon belül veszélyes vizekre evezünk, ha most nem töröm meg valami totál egysíkú mondattal az idillbe is beillő másodperceket, amiket azzal töltünk, hogy főként egymás ajkaira meresztjük a tekintetünket. Köhögök egyet, mielőtt bármit is mondanék. Nem egyszerű megszólalni azok után, amit az imént mondott. Az együtt töltött évek minden pillanatára jól emlékszem, és jó érzés tudni, hogy ő sem felejtett el mindent. - És te? Gondolom, van egy...múzsád, aki ihletet ad. - Naná. Épp itt volt az ideje, hogy kibukjon belőlem ez az idióta gondolat. Finomabban is puhatolózhatnék. Sőt igazság szerint nincs jogom rákérdezni, hiszen én hagytam el. Semmi közöm ahhoz, hogy továbblépett-e már. Amint közli, hogy a sztori rólunk szól, ledermedek. Persze, éreztem én, hogy az elhagyott férfi történetét nem ihlethette más, mint az általam okozott fájdalom, de nem hittem volna, hogy ez így ki lesz mondva. Megint csend van. Nem tudom, mit mondhatnék. Pedig valamit kellene, mert épp ezt akartam elkerülni. - Hű...biztos...remek könyv. - Lehet, túlságosan letargikus a hangszínem? Mentségemre, nem tehetek róla. Így is egyre elhatalmasodik felettem a bűntudat, sőt kezdem belátni, amit sosem akartam. Hogy talán mellette kellett volna maradnom ahelyett, hogy szépen ellököm magamtól. Győzködhetem magam azzal, hogy akkor nem tudtam máshogy feldolgozni a történteket, illetve hogy ezzel neki akartam jót, de van szemem. Pontosan látom, hogy ezzel letörtem egy darabkát a lelkéből. Ezt pedig soha nem akartam. Szándékosan biztos nem. Tudtam, mit fog felelni a kérdésemre. Legalábbis várható volt, hogy előjön a téma, amitől annyira féltem. Egy mély levegővétel kíséretében igyekszem rendezni a kusza gondolatokat, és kitalálni, mi lenne erre a legjobb válasz. Örülök, hogy időközben kihozták a kapucsínómat, így azzal is húzhatom az időt, míg a forró italba kortyolok. Ennyi, most már muszáj belevágnom. És sajnos vagy sem, de az őszinteséget választom. - Fogalmam sincs. Komolyan. Akkor, abban a helyzetben számomra ez tűnt a legjobb döntésnek. Azt gondoltam, nekem a magány kell, neked pedig valaki, aki mellett boldog lehetsz. Én annyira...üresnek éreztem magam utána. - Automatikusan a hasamra teszem a kezem, pedig nincs ott semmi. Már nincs. Nem tudom, mit mondhatnék még. Pláne most, hogy a könnyeimet igyekszem visszanyelni. Inkább iszom tovább a meleg italt, addig sem kell azon aggódnom, mikor csuklik el a hangom vagy törik el nálam a mécses. Tartanom kell magam, amennyire csak tudom.
A feltételezése meglepett. Azt hittem, elég egyértelmű jeleket adtam azt illetően, mennyire nyomorultul egyedül maradtam nélküle. Komolyan, ennyire nem látja? Kérdőn fürkésztem az arcát, mielőtt válaszoltam volna, habár mosolyt erőltettem magamra. - Nincs kimondottan múzsám, Vera. De ha burkoltan arra vagy kíváncsi, van-e nőnemű egyed az életemben… nos, nincs. Nem is lesz, valószínűleg. – Vera óta senki nem érdekelt és kételkedtem abban, hogy ez valaha változna. A válaszára halványan tovább mosolyogtam. Na igen, remek könyv. Mindenki olvashatja a nyomoromat és sajnálkozhat szegény főszereplő srácon, de aztán… igen, ott megkapja a szeretett lányt és happy end. De ilyesmi csak a mesékben van, vagy a kitalált történetekben. A valóság távol áll ilyenektől. Ha valakit elveszítesz, az okkal történik és nagy valószínűséggel sosem kapod újra vissza. Így kellett gondolnom Verára is. A mai találkozónk csak egy ajándék, egy szelet abból a hatalmas, boldogság tortából, ami aligha lehet teljesen az enyém. A miénk. Sajnos ez van. Iszogattam a kikért italomat és így hallgattam végig a válaszát. Nem gondoltam, hogy ennyire „egyszerűen” letudja a történetet. - És… most hogy látod? Jó, hogy kiszálltunk egymás életéből, Vera? – Kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Jobban mondva az ellenállhatatlan szemeit. Kíváncsi voltam, jelenleg jól érzi-e magát, miközben egy olyan életet él, amiben nem vagyok benne. Vajon eszébe jutottam az elmúlt évek alatt? Ha igen, annyiszor, mint ahányszor én gondoltam ő rá? Biztos nem. Úgy éreztem, ő megpróbált engem a lehető legjobban „eltemetni” és nem gondolni rám. Elvégre, nem véletlenül váltak szét az útjaink. A magányra volt szüksége és nem rám. Ez a szomorú valóság, holott én voltam a párja, majdnem hogy már a férje és nem mert… nem akart rám támaszkodni. Miért? Valamit nagyon elszúrhattam a közös életünk alatt, ha ennyire nem bízott bennem. Sóhajtottam a gondolatmenetre, kissé talán mérgesen, majd újabbat kortyoltam a pohárból. - Ha engem kérdezel, akkor a lehető legrosszabb döntés volt, hogy elhagytál. Azt hittem, társak vagyunk és együtt megbirkózunk mindennel, ami vár ránk. Az, hogy elveszítettük a születendő csöppséget, még nem kellett volna, hogy mi is elveszítsünk egymást. Így nem csak a gyermek, hanem egymás hiányával is meg kellett küzdenünk. Ezek a sebek pedig… életünk végéig el fognak kísérni. Azaz… - Kínomban felnevettem. - …nekem vannak sebeim ezzel kapcsolatban, de neked… hát, nem tudom. – Vontam vállat. Ugyan akkor úgy éreztem, hiába ez a beszélgetés, találka, tényleg csak ennyi van ebben és nem több. - Nos, lényegtelen. Az én életem alapjaiban változott meg, mikor szakítottunk. Már nem az vagyok, aki akkor voltam. – Vallottam be mosolyogva.
Egy nagyot nyelek, amikor azt mondja, valószínűleg nem lesz senki az életében. Úristen. Na, most kezdem igazán úgy érezni, hogy hibát követtem el, amikor elhagytam. Jót akartam neki, de mi van, ha csak tönkretettem az életét? Mindkettőnkét. A kérdésére összerándul a gyomrom, és mintha pillangók cikáznának benne. Ám most ez nem az a jóleső érzés, ami mindig a hatalmába kerített, amikor csak Eugene közelében voltam. Most a bizonytalanság, a kételkedés lepkéi szálldosnak ide-oda. Jelenleg olyan gyengének érzem magam. Még az a gondolat is szöget ütött a fejemben, hogy talán egy csettintés elég lenne ahhoz, hogy visszamenjek Eugene-hoz. De nem...ez nem lenne tisztességes vele szemben. - Én...én...nem tudom. - Még csak normális választ sem tudok adni a kérdésére. Csodás. Egyre lejjebb süllyedek a kétely talajában. Amint beszélni kezd arról, hogy életem legrosszabb döntése volt elhagyni őt, már teljesen egyértelművé válik számomra az, amit eddig csak sejtettem. Igaza van. Mindent elszúrtam, lebontottam magam körül minden falat, ami a boldogságot szimbolizálta. Ezzel pedig nemcsak az én, hanem mindkettőnk életét rossz irányba tereltem. Együtt kellett volna mindennel megbirkózni, de én inkább elmenekültem, hogy Eugene továbbléphessen. Vagy azért, mert gyáva voltam? Igen, utálom ezt beismerni, de erről lehetett szó. Nem tehetek róla, hiába próbálom visszatartani a könnyeimet, mintha önálló életre keltek volna, csorognak végig az arcomon. Az előttem lévő szalvétával törölgetem meg őket, és bár tudom, hogy elcsukló hangon fogok beszélni, és talán jobb lenne előbb kicsit megnyugodni, a szavak ugyancsak utat törnek maguknak. - Akkor ez tűnt a legjobb döntésnek. Talán a fájdalomtól nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, nem tudom. Lehet, hogy csak megijedtem. Vagy úgy éreztem, így már nem vagyok elég jó hozzád. Tényleg nem tudom. De...igazad van. Máshogy kellett volna intéznem. És...nekem is fáj. Minden egyes nap. Már nem vagyok a régi. Tényleg nem érzem teljes embernek magam a baba elvesztése óta, és...én...sajnálom. - Abba szeretném hagyni, abba kell hagynom a sírást, de megállíthatatlanul tör ki belőlem a könnyáradat. Én is megváltoztam. Ki akarom mondani hangosan, de nem megy. Meg akarom fogni a kezét, hogy a mosolya mögé rejtett fájdalmát enyhítsem, de képtelen vagyok rá. Különben is, lehet, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Már a pincér és néhány vendég is engem néz, de nem érdekel. Áttört egy gát, szóval inkább nem kattogok ezen, hanem hagyom, hogy peregjenek a könnyeim. - Te voltál a legjobb dolog az életemben, és nem akartam, hogy egy olyan nőnél ragadj le, aki még gyereket sem tud szülni. Pedig annyira készültél rá, aztán... - A kezeimet végigsimítom az arcomon, hogy letöröljem a könnyeimet, de szerintem ezzel csak azt értem el, hogy elkentem a sminkemet. Mindegy, valahogy nem tud érdekelni.
Kezdőlap
■ ■
■ ■