Megtanultam az élet szabályaival játszani. Már régóta tudom, hogy soha nem egyedül rajtam múlik minden, hozott már helyette más döntést az életemmel kapcsolatban, amit magamtól sosem hoztam volna meg.
A diploma után egy ideig már beléptem a dolgozók világába, akkori hivatásomnak köszönhetően határozottságot tanultam az előtte bennem tombolló szeleburdiság és lazaság után. Megtanított kitartónak lenni, amire szükségem is volt, és azt is itt tanultam meg, hogy sosem adjam fel azt, ami az enyém is lehet. A munka esetében egy szép előléptetésről volt szó, amit az utolsó pillanatban elutasítottam. Szerettem volna megmaradni annak a kis hősnek, ami a szüleim szemében voltam, de rá kellett jönnöm, hogy ha a tudomány útját járom, sosem fogom elérni azt a szintet, hogy büszke is lehessek magamra. Hát azt tettem, amit akartam, előnyt kovácsoltam egy régi, gimnáziumi hóborból, az éneklést és a zongorázást is előnyömmé tettem, és jó ideig ebből is éltem. Lehetőséget kaptam egy boszorkánytól, hogy ha szolgálatába állok, hosszabb élettel ajándkoz meg, amellett, hogy egy különös, számomra soha nem ismert világba vezet be. Animágussá tett. A legfájdalmasabb döntéseim egyike volt otthagyni a családomat, hisz ha nem öregszem, gyanút fogtak volna.
Szókimondó vagyok, igazi szájhős, makacs és egoista. Habár ezeknek néha igazán nagy előnyét veszem.
Rám nézve megállapíthatod, hogy külsőm valójában tükrözi a mivoltomat. Megjelenésem előkelő, a női szemeket szinte vonzom. A szemem kék, mint az égből, hajam pedig aranybarna, amely a napsütésben néha teljesen barna színt kap. Izmos testalkatom van, melyet a hosszú óráknak köszönhetek, amiket az edzőteremben töltöttem.  Borostám gyakran borítja be az arcom, jelezvén, hogy utálok borotválkozni. És mert jól áll. Testékszereim nincsenek, a tetoválásomat is eltávolíttattam, miután rájöttem, hogy túl látványos helyen van, és nem veszi ki magát jól, ha az öltöny alól kivillan. Habár az igencsak fájdalmas procedúra volt.  

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Lehunytam a szemem, és hátradőltem... a szék kényelmes volt, párnázott, ezért imádtam annyira ezt a helyzet. Mindig ide jöttem lazítani, kikapcsolódni. Minden eszköz megadatott arra, hogy pihenjek pár percet. Nem mintha annyira stresszes lenne a mostani munkahelyem, de csak két napja kezdtem, és a főnököm ki volt élezve a munkámra. Ez a nap túl stresszes volt, és tele volt meglepetésekkel, de egyáltalán nem tudtam koncentrálni, ezért örültem annyira, mkor eljött az ebédszünet. A fejemben egy barna hajú szépség járt, napról napra visszaköszönt, mint valami kísértet, lábat vert álmaimban... egyetlen apróság miatt. Ma volt a születésnapja. Nehezen vettem a levegőt ettől a ténytől, hisz bármilyen nehéz is volt az élet, hiába telt már el több mint harminc év, sosem tudtam ezt az apró kis részletet kiverni a fejemből. Próbáltam másfelé terelni a figyelmemet, én magam is belefogtam egy project megvalósításába, nemcsak az ellenőrzésbe, de a rajz, melyet kreáltam, ismét nem a munkámhoz volt köthető. Elrabolta a figyelmemet, és tudtam, így nem leszek képes tovább dolgozni.
- Lépek, Vince. Kösz a kávét. - intettem oda a haveromnak, aki a pult mögött élte az életét legalább öt éve. De a legjobb kávét ő adta a környéken. Felálltam a szokásos törzshelyemről, még megkértem a barátomat, hogy ezt is írja a többihez, amit fogyasztottam, és felsóhajtva kivonultam. Vince tudta, hogy néha rám jön a bolondóra, ilyenkor pedig a legjobb, ha megszabadultam ezektől az engem amúgy feszélyező környezeti tényezőktől. A friss levegő sokat szokott segíteni, de ezúttal az oxigén mellé valami mást is akartam.
Felgyűrtem világoskék ingem ujját, és így közlekedtem a sarkokon át, végig a zebrán, míg ki nem kötöttem abban a bizonyos üzletben. Egy ajándékbolt. Megnyugtatott az illat, a fából faragott ajándékok lakkjának illata. Ide akkor is szívesen tértem be, ha tudtam, hogy nem veszek semmit. Most sem akartam. A játékok láttán mindig eszembe jutottak azok a kis tárgyak, amiket a szüleimtől kaptam még, egészen kiskoromban. Amikor őket elveszítettem, és árva lettem, tudtam, hogy egyszer én is segíteni akarok majd valakin. Úgy szeretni valakit, ahogyan a szüleim engem szerettek. És az egyetlen embert, akit erre méltónak éreztem, elválasztotta tőlem egy átokfajzat. Próbáltam tartani magunkat az egyezségünkhöz, amelyet a lány háta mögött kötött velem. Minél tovább távol tartani magamat tőle, de évről évre nehezebbnek bizonyult. Az idő múlása sem segített szinte semmit.
A telefonom csörgése ébresztett fel igazán, s felsóhajtva vettem fel a készüléket, a túloldalon az újdonsült főnököm fogadott egy új hírrel. Alig vett fel, máris fel tud ajánlani egy olyan állást egy távoli kisvárosban, amely még inkább az én szakterületem. - Hol is van ez a labor? - kérdeztem elvigyorodva, és kis gondolkodás után jött a város. - Nem, még sosem hallottam Mystic Fallsról.