Nem tudom hová tenni az új onkológusom. Annyira más az előzőhöz képest, hogy nem kapok szikrát. Nem hittem volna, hogy léteznek ennyire közvetlen orvosok, persze a tévében gyakran látni hasonló orvosokat, de még azok sem olyanok, mint az előttem ülő doktor. Mintha képtelen lenni rá, hogy elveszítse a humorát, pedig a legtöbb doki egy idő után besavanyodik, s olyan vén barmok lesznek, mint Dr. Grayson. Sosem voltam gonosz az öregekkel, tisztelem őket, mert egyrészt képesek elviselni minket, fiatalokat, másrészt meg már leélték az életük nagy részét, túléltek rengeteg mindent, amit nekünk szerencsére már nem kell megélnünk, no meg aztán a tisztelet kijár a nálunk idősebbeknek. Na de Grayson... az öregnek már rég nem szabadna gyógyítania, nem hogy haldokló betegek közelébe merészkednie! Sokkal inkább illene egy régi, fekete-fehér horror filmbe, mint holmi zombi, vagy Drakula, öreg és csúf kiadásban. A gondolataim hamar átváltanak a régi és az új orvosom összehasonlításáról a jelenlegi helyzetre, s próbálok figyelni arra, mit kérdez tőlem a doki. Anyám hangja szerencsére nem cseng a füleimben, ámbár a fejem kezd lüktetni, amin a kávé ugyan nem segít, de azért mohón kortyolok belőle, hátha mégis csodát tesz. - Nem igazán volt időm ezen agyalni. Már jó régóta küszködök a betegséggel, s ha minden igaz, már nincs sok hátra. De reménykedjünk benne, hogy az előző orvosom a saját élettartamát adta meg az enyém helyett. - ütöm el a téma komolyságát némi szarkasztikus humorral, merthogy mosolynak aligha van jele az arcomon, ajkaim csak éppen megrándulnak. Apám általában kikészül az érzéketlenségemtől, nem véletlenül cipelt el pszichológushoz már nem egyszer. Az egyetlen, amit nem ért meg, hogy én így dolgozom fel. Hogy bár még élek, de a néhány évvel ezelőtti lány már némileg meghalt, s nem maradt más mögötte csak a sötétség és az irónia. Ha az épp önirónia, hát az, valamilyen formában ki kell jönnie a sok feszültségnek és félelemnek, merthogy általában ezek közül egyiket sem érzem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam félni, sőt, gyakran éjszakákat töltöm fél éberen, izzadtságban fürödve, szenvedve a rosszullétektől, miközben rettegek, hogy másnap már nem ébredek fel. Ámbár megbékéltem a sorsommal, amennyire ez lehetséges, s ha tehetem, inkább nem lógatom az orrom, mert azzal nem leszek előrébb, csak még többet veszítek az amúgy is kevés időmből. - Nem hiszem, hogy az akaraterőn múlik a gyógyulás. Én sem adtam fel, valószínűleg ezért vagyok még itt. Nem egy nővér mondta már nekem, hogy igazi hős vagyok, amiért nem hagyom el magam. Na de akkor mi lenne apámmal? - rázom a fejem, miközben megkavarom a kávét, csak hogy addig se kelljen a férfi szemébe néznem. - De a gyógyulás az egészen más. - terelem el a szót gyorsan az egyetlen emberről, aki igazán fontos nekem. Az egyetlen, aki itt marad utánam, akinek az élete romba dől miattam, s valószínűleg sosem fog jobbára fordulni. Csodák attól még történhetnek, mégis kétlem, hogy ha bármi csoda történik ebben a kórházban, az pont velem esik meg. Nem vagyok én olyan szerencsés. Ha valóban léteznek őrangyalok, az enyém bizonyára a legpocsékabb lehet, vagy kómába esett. Egy pillanatra felülemelkedek a saját nyomoromon, mélyen a doki szemébe nézek, s elgondolkodom rajta, tényleg őrült, vagy valóban viccelt. Az előbbin sem lepődnék meg, az említett őrangyal nem küldene felém akkor sem sugallatot, nem óvna meg, s csak hogy megint a szerencsétlenségem említsem, képes vagyok kifogni egy borzalmas orvos után egy még rosszabbat. De valahogy kételkedek ebben. Ő... valahogy egészen másnak tűnik. Hogy mifélének, még nem sikerült eldöntenem, de határozottan más, mint Grayson, vagy egyáltalán bármilyen orvos, akivel eddig dolgom volt. Sőt, egyre inkább úgy gondolom, hogy valami nem stimmel. Talán csak képzelem a fickót, hiszen még soha senki nem kérdezett tőlem hasonlót. Nem is igazán törődtek velem, csak szakszerűen végezték a munkájukat. Meg akartak menteni, akarták, hogy meggyógyuljak, természetesen, de közben elfeledkeztek róla, hogy emberi lény vagyok, akire talán érzelmileg is összpontosítani kellene. Nem csak a betegség hordozójaként gondolni rám. Ő pedig határozottan nem ezt teszi. - Én... azt hiszem igen. Mármint, igen, meg akarok? - a bizonytalanságomtól inkább kérdésnek hangzik a kijelentő mondat, mindenesetre értetlenül meredek a férfire, s nem akarom elhinni, mikor biztatni kezd. Az egészben az a röhejes, hogy a kedvem a padlótól a plafonig emelkedik, s hirtelen olyan lelkesedéssel kiabálom "Meg akarok gyógyulni!", hogy mikor végül elcsendesedek, szívből jövő, jóízű nevetéssel zárom le a produkciót. Zavarom valahogy elúszott a biztatás és a kiabálás között, de amint abbahagyom, elpirulok. Nevetséges a helyzet, s nem tudom, hogy tovább nevessek, vagy inkább szégyenkezzek, hogy erre rávett, mivel a büfében minden szem ránk tapad. Néhányan rosszalló pillantást küldenek az új dokim felé, míg mások csodálkozva pislantanak felénk. De hé! Ez az orvos legalább próbálkozik. Én pedig fölöslegesen szégyellném magam, hiszen végre kiszakadok a depresszióból. Igazán jó hatással van rám ez az orvos, apám pedig bizonyára el lenne ájulva tőle, csak mert végre nevetni látna. Valójában én is el vagyok ájulva a magam módján, de ez már eleve több, mint az apró szájrángás, ami általában a mosoly jele nálam. Még csak nem is tudja, mennyit változtatott rajtam röpke fél óra alatt. Nyilván ideiglenesen, de ez nem változtat a meglepő tényeken. - Várjon, mégis hová készül? - kérdezem nevetve, miközben egy pillanatnyi megtorpanás után hagyom, hogy magával húzzon. Kiérünk a büféből a kórház udvarára, ahol megtorpanok, de tudom, hogy nem fogok ellenkezni. Szükségem van erre, szükségem van valami másra, valami különlegesre. Csak annyit nem értek, miért akarja megadni ezt nekem egy orvos? Nem mintha lenne bennem bármi különleges. Úgy tűnik, benne azonban van valami, különben egy megszokott vizsgálatnál többet nem kaptam volna tőle. Helyette felrúgja értem az egész napját, mintha ugyan érnék ennyit... - Egy kórház büféjében sem kiabáltam még semmi olyat, amit amúgy lehetetlennek tartottam. - Furcsán nézek rá, próbálok a tekintetéből kiolvasni bármit, ami választ ad a kérdéseimre, bármit, amitől jobban megismerem, de sosem voltam valami jó az ilyesmiben, így egy vállrántás után feladom. - Tudom, valószínűleg nem megszokott, hogy egy betege ilyesmivel áll elő, de mivel maga sem épp a szokványos módon csinálja, azt hiszem belefér. Tudja, még sosem próbáltam ki a füvet, s mivel a fejfájásom kezd egyre erősödni, valamiféle fájdalomcsillapítóra szükségem lesz. És... hát még a legerősebb fajta sem igazán segít, nem hosszabb időre. Mit gondol? - kérdezem teljesen zavarban, gyanítom falfehér arcomon jól látszik a pír, ami úgy égeti a bőröm, mintha alkoholmámoros állapotban lennék, vagy tüzet gyújtottak volna alattam. Újból félrekapom a pillantásom, nem tudok a szemébe nézni. A szívem olyan gyorsan ver, hogy félő, a ketyegőm felmondja a szolgálatot, kiugrik a mellkasomból, s velem együtt mindent felrobbant a közelben.
Elég hülye kérdést tettem fel, mert elég fiatal még, másoknak persze van vagy volt munkájuk még a betegségük előtt, de gondolhattam volna erre, bár az embereknek még olykor ilyen helyzetben is vannak céljaik. Volt egy öreg férfi, aki annyira ragaszkodott az élethez, hogy meggyógyult. Egy szegény hentes, aki annyira akart élni, hogy elérte ezt, és utána fellendítette az üzletet. Az más kérdés, hogy utána elütötte egy autó, de nem semmi volt az öreg. Már megint elkalandoztam, jobb lesz ha kicsit jobban odafigyelek, mert még a végén azt hiszi, hogy nem érdekelnek a dolgai, hanem csak spontán udvariasságból kérdezek. - Ha nem "haldokolna" , akkor mihez kezdene? - kérdem kíváncsian a lánytól. - Biztos vannak céljai, biztos vannak álmai amiket el akar érni az életben! - mondom biztató jelleggel. Ha van valami amit szeretne, akkor nem dobná el csak úgy az életet, mert ha beletörődik az ember a halálba, akkor már félig a sírban van. Mondjuk az a fajta halál amit én élek át, az sokkal jobb. Ezt nevezhetnénk mennybe menetelnek. Örülök, hogy az lettem ami, nem pedig a földben rothadó halott, akit esznek a férgek. Mégis hogyan tudják megenni a sok undorító belsőséget, a beleket meg mindent. Miért jár ennyi marhaságon az eszem, el se hiszem. A válasza után a kérdése lepett meg egy kissé, de elmosolyodtam az egészen. - Kisasszony, már azt se tudom mióta dolgozok itt, de amióta engem is megcsapott a halál szele, már nem tartok annyira tőle. Erősebb lettem, fizikailag és szellemileg is, egy valóságos csoda. Talán ez az oka az egésznek, hogy számomra nem bír akkora jelentőséggel az, hogy valaki meghal, mert aki meg akar gyógyulni, az meg tud gyógyulni, és én segítek neki... - tartok egy nagyon király beszédet. - Egyébként az is közrejátszik, hogy jól bírom, mert kicsit őrült vagyok! - mondom kissé vicceskedve, pedig tényleg az vagyok. - Mondja kisasszony, Ön meg akar gyógyulni? - kérdezem komolyan tőle. Persze, milyen kérdés ez, mindenki meg akar gyógyulni, de én hallani akarom azzal a magabiztossággal, amivel kell. Ha nem érzem eléggé erős jelentőséggel bíró szavait, akkor megkérdezem még egyszer, majd mondom neki hangosan: - Mondja utánam! Meg akarok gyógyulni! - ezt addig ismételve, amíg szinte kiabálva nem mondjuk ezt az egészet az étkezdében egymásnak. Ha esetleg noszogatás kell neki, akkor: - Gyerünk, bátrabban! Nem foglalkozzon a sok haldoklóval körülötte, ön élni akar és élni is fog, ha meg van a kisasszonyban a kellő akarat! Én segíteni fogok! Ha sikerül ezt elérnem, akkor úgy is mindenki minket fog nézni és kézen ragadom, majd mondom neki ,hogy jöjjön velem, és szépen kihúzunk ebből a szar kórházból. - Van egy meglepetésem az ön számára! Ezt a napot magának szentelem! Elhagyjuk ezt a koszfészket és azt csinálunk amit szeretne! Mit szól hozzá? - menet közben mondom neki. - Mihez lenne ma kedve? - kérdezem. Olyat, amit esetleg sohasem csinált, de meg szeretné próbálni! - biztatom a hülyeségre, de ettől lesz boldog az ember. - Ne aggódjon ez a különleges gyógykúra része! - nyugtatom meg azért. Kezdődhet a játék, ha elég jól teljesít, akkor megmentem, ha unalmas és siránkozó, akkor meghal, ez van. Nem akarok olyan embernek segíteni, aki csak monoton életet él. Abba nincs semmi érdekes, olyan személyiségek kellenek a világba, mint az enyém. Különleges.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 09, 2015 12:11 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Jean & Shelby
Everything is dark, it's more than you can take
Vicces, és egyben ironikus, hogy a költözés óta a legüdítőbb pillanataim a kórtermemben voltak. Az első, mikor az ablakból megpillantottam a várost, a második pedig az új orvosomnak volt köszönhető. Nem számítottam jobbra az előzőnél, inkább a legrosszabbra számítottam, úgy nem érhet csalódás... Ehelyett meglepetést okozott, olyan fajtát, amitől az ember kedve csak jobb lehet. El tudtam képzelni, hogy vele némiképp személyesebb, bizalmasabb kapcsolatot alakíthatok ki. Dr. Graysonnak csak a legszükségesebb kérdéseket válaszoltam meg, és még azt sem szívesen. Szerettem volna egy olyan orvost, akiben bízok, akit ha megkérek, hogy az orvosi titoktartás maradjon is titok, megteszi, és nem rohan apámhoz elújságolni mindent. - Ja, gondolom úgy, ahogy az enyémet a lüktető fejfájás. - Jegyeztem meg teljesen lazán, mintha a fejfájásaim természetesek lennének, nem a daganatból eredőek. Teljesen általánosnak találtam, hogy ilyenek csúsznak ki a számon, bár mások előtt általában nem jegyzem meg csak úgy, milyen panaszaim vannak, de ő mégiscsak egy orvos volt. Nekem pedig nem esett nehezemre amúgy kínos, vagy épp nemkívánatos dolgokról említést tenni, mintha csak a nevemet ismételgetném. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam ezeknek, legalábbis soha nem mutattam ki, és olyannyira megtanultam már elnyomni, hogy egy idő után nem volt nehéz érdektelenséget színlelnem, mert azonosultam a szereppel, és többé tényleg nem érdekelt semmi, kivéve, ha olykor kibuktam, és minden elfojtott dolog előtört belőlem. Erre most nem volt esély, ezért csak türelmesen várakoztam, amíg visszatért, és sokkal rendezettebben jött vissza, mint ahogy bejött. Kicsit megkönnyebbültem, hosszútávon bizonyára nem találtam volna viccesnek a rengeteg vért, különösen nem a szagát. Következő szavain viszont megint ledöbbentem, kevésbé, mint a műtősruhán, de azért ez is meglepett. A legtöbb orvost, akivel eddig dolgom volt, nem érdekelte volna, hol beszél velem, sőt, nem közölte volna velem, miféle hely ez, végképp nem nyilvánította volna ki, mennyire nem akar itt lenni. Ebben legalább egyetérthettünk. Bólintottam egyet, és követtem a büfébe, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam a társaságában. Orvos volt, nem az egyik haverom, akivel leülök ebédelni, és barátságosan cseverészek... - Csak egy kávét. Köszönöm. - Mosolyodtam el hálásan. Mégis egy kis ellenszenvet éreztem iránta, amikor a nővéreket csak úgy felugrasztotta az asztaltól, és roppant kellemetlen volt, hogy én is a része vagyok, de aztán arra gondoltam, hogy ehhez van szokva, és nem ő a zsarnok, sokkal inkább a nővérek nem normálisak, hogy ezt vigyorogva, örömmel tűrik el, sőt, még úgy érzik, nekik tesznek szívességet. Mindenesetre helyet foglaltam, és nyugtáztam magamban, mennyire rendes, udvarias velem. Minden egyes mozdulata azt súgta, ő egy olyan doki, aki rendesen végzi a munkáját, miközben volt benne valami különös. A kérdése végképp ezt mutatja. - Hogy mivel foglalkozom? - kérdeztem rá összevont szemöldökkel, értetlenül, s közben cukrot szórtam a kávéba, és kavargatni kezdtem a műanyag kanállal. - Egy hozzám hasonló lánynak nincs sok lehetősége a világban. Mégis ki venne fel egy haldoklót? Semmi esély rá, hogy normális munkát kapjak. - Ha választanom kellett volna, mi a legzavaróbb dolog az agydaganatban, ez lett volna az. Gyűlöltem, hogy apám tart el, de nem tehettem ellene semmit, ha találtam is volna egy helyet, ahol alkalmaznak, akkor ő tiltakozott volna ellene. És ha tehettem, inkább vele töltöttem a hátralévő időmet, minthogy egy munkahelyen gürizzek, bár néha az őrületbe kergetett, és szívesebben lettem volna bárhol máshol, mint otthon. - És magával mi a helyzet, mióta dolgozik itt, és... mégis hogy a fenébe bír megmaradni a halálra ítélt emberek közelében? - Tényleg tudni akartam, hogyan bírja ép elmével, bár talán nem volt véletlen, hogy véres göncökben bukkant fel, vagy hogy egyáltalán nem doktorként viselkedett, és inkább ült egy zajos, emberekkel tömött büfében, mint egy csöndes kórteremben.
Szórakoztató ez a lány, de tényleg. Néhányan már rég kirohantak volna vagy egyesek rosszul lettek volna a vér látványától, de ő valahogy viccesnek találta. Lehet ő lesz a kedvenc páciensem. Nem olyan kis nyomorult, mint az összes többi, aki csak jajgat a halál közelsége miatt, pedig nem is olyan szörnyű az, ebben az eltorzult világban. Hmmm... éhes vagyok, de nem ártana válaszolni is. - Az életem részévé vált a vér már egy jó ideje. Mondhatnom azt, hogy betölti a mindennapjaimat. -mondom kissé komolyan, de mosollyal az arcomon. Hogy miért vigyorgok? Talán azért, mert kis szimpátia nem árthat, nem rémiszthetek mindenkit halálra. Mindjárt jövök, addig maradjon itt. Pár perc alatt ledobom műtős cuccomat, majd visszatérek civilben. - Ne üljünk itt ezen a siralomhelyen, a büfé ennél érdekesebb! Na jöjjön meghívom valamire, úgy is farkaséhes vagyok! Nemleges választ nem fogadok el! -mondom neki úgy, hogy tényleg ne mondhasson rá nemet, ha netalántán mégis, akkor itt hagyom és megmondom, hogy mindjárt jövök, de azért megkérdezem, hogy kér-e valamit. Ha velem tart, akkor a büfé tele van, minden placc tele van, de semmi gond, majd felszabadul úgy is egy asztal, majd teszek róla. Beállok a sorba, mint bárki más és addig vallatóra fogom kedves Shelbyt. - Én egy kávét és egy sonkás szendvicset kérek és maga kisasszony? Miután kértem mindkettőnknek fizetek, majd az ápolónőkhöz fordulok az egyik közelebbi asztalnál. - Ide engednétek? - kérdem tőlük. - Persze! - kapom a választ nagy mosollyal és felkelnek onnan. Kihúzom a széket Shelbynek, hogy helyet foglalhasson, majd én is leülök. Olyan jó érzés, hogy mindenki a kórházban úgy ugrál ahogy én fütyülök, ha kell az életüket adnák értem, milyen egy önfeláldozó bagázs. - Mivel foglalkozik Shelby? - kérdem barátságosan, majd nekilátok a szendvicsnek. Hmmm... lehetne rosszabb is. Érdeklődően figyelem válaszát, miközben "jóízűen" falatozom. Ássunk mélyebbre, hátha érdekes ez a lány, mert elég unalmas a világ, kihaltak már az érdekes emberek, mind egy monoton életet élő droid a Star Wars-ból, akik csak arra jók, amikre be lettek programozva.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Jún. 09, 2015 12:29 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Jean & Shelby
Everything is dark, it's more than you can take
Az ég világon semmi kedvem nem volt a kórházban időzni, az orvosommal tölteni a délelőttömet, de ő még mindig jobb volt, mint a jó öreg Dr. Grayson. A hideg végigfutott a hátamon, ahogy rá gondoltam, az új doktorral ilyen problémám nem volt. Kellemes látványt nyújtott, nem forgott a gyomrom, mikor hozzám ért, és ez már nagy ugrás volt. New Orleans nem is olyan rossz, a városka valójában csodálatos volt, jobb, mint amit remélni mertem, de apámmal ellentétben, én nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak a váltástól. Nem menthet meg egy orvos sem, egy kezelés sem, halálra vagyok ítélve. Néha már-már úgy érzem, belenyugodtam, de az ember ebbe nem tud, a halál olyan, mint az árnyékod, mindenhová követ, csakhogy ez nem csak napsütésben. Ha esik, ha fúj, én akkor is haldoklom, és ez nem akaraterő kérdése, az csupán abban segít, hogy tovább éljek kicsivel, s ne hagyjam el magam azonnal. Ezekkel a gondolatokkal másztam ki a meleg takaró alól, verejtékező homlokkal, és indultam útnak. Apám ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen kocsival, de annyit legalább sikerült elérnem, hogy ne jöjjön velem, akkor talán ez az orvos komolyan vesz, felnőttként kezel, nem úgy, mint egy gyereket, és nem kell attól tartanom, vajon mikor kezd el gügyögni hozzám, vagy nyújt át egy nyalókát, mert ügyes kislány voltam. Grimaszolva, de beletörődve vágtam be magam mögött az ajtót, és annyira felhangosítottam a rádiót, hogy a vezetést még ne zavarja, viszont kizárjak mindenféle hangot. Apám amúgy is le volt kötve a gondolatai által, bár fogalmam sem volt, azok miben rejlenek. És abban a pillanatban nem is érdekeltek, még a sajátjaim sem. Hátradőltem az ülésben, a lábaimat felhúztam az ülésre, és még a zene szövegére sem összpontosítottam, csupán a dallamok töltötték meg a fejem. Minden háttérzajjá törpült mellette, az elsuhanó autók csupán csíkok voltak hang nélkül, az index halk kattogása néma villanások sorozata volt a többi autón visszatükröződve. A kórházhoz érve apu egyetlen mozdulattal kikapcsolta a rádiót, amit egy hatalmas sóhaj követett. Figyelmen kívül hagytam, tudtam, hogy nem örül a korábbi megnyilvánulásomnak, de nem tette szóvá, mert ismert már, azt is jól sejthette, hogy nincs kedvem se a költözésről tárgyalni, sem a betegségemről, arról meg végképp nem, hogy miért nem jöhet be velem. Egy puszit nyomtam az arcára, és se szó, se beszéd, kiugrottam a kocsiból, mielőtt még búcsúzkodni kezdene. Nem akartam életem hátralévő részét búcsúzkodással tölteni, s ezt ő is tudomásul vette. Úgy hittem, ha meghalok, és épp nincs velem, tudni fogja, hogy szerettem, akkor is, ha nem az volt az utolsó szavam. És ő állította, hogy így is van, úgyhogy legalább ezen nem volt több vita. Szapora léptekkel vettem célba a kórházat, s mikor az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy a kocsink kihajt a parkolóból. Mosolyogva nyugtáztam, hogy azt tette, amit megbeszéltünk, nem rohant utánam, csak mert tudta, hogy az orvos és a nővérek előtt nem fogok vitába szállni vele. A recepciónál bejelentkeztem, és amint biztosított róla, hogy menjek nyugodtan, a doktor perceken belül megérkezhet, az ismerős úton végigsétálva a takaros kis szobába érkeztem, amit ideiglenesen nekem tartottak fent. Hogy minek, azt magam sem tudtam... Néhány percig az ágyon ücsörögve várakoztam, de mikor kezdtem türelmetlen lenni, az ablakhoz sétáltam, és az ajtónak háttal a várost szemléltem. Most is gyönyörű volt, mint első alkalommal, nem tudtam betelni vele. Olyannyira belevesztem a látványba, hogy nem hallottam se az ajtó nyílását, sem a lépteket, már csak a rekedtes hang jutott el hozzám. Mikor megfordultam, egyáltalán nem számítottam rá, mit is fogok látni. Egy tipikus orvost vártam, ingben, csinosabb nadrágban, fehér köpenyben, a kartonommal a kezében. Ehelyett csaknem ugrottam egyet ijedtemben, mikor véres műtősruhát, és vér pettyezte műtős maszkot pillantottam meg. A hideg végigfutott rajtam, de szerencsére egy helyben maradtam. Tudtam, hogy a szemeim nagyra tágultak, és hogy enyhén a szám is tátva maradt, de mégis nevetnem kellett. A látszat néha csal. Talán ő rosszabb, mint Dr. Grayson, már ami a memóriáját illeti, vagy csak szimplán nem normális. A nevetésem tompa volt, és halk, de ahhoz elég erő volt benne, hogy magamat is őrültnek tituláljam. A vér a frászt hozta rám, de vicces volt a maga morbid módján. Legalábbis ezzel próbáltam magyarázni a nevetést, ami kibuggyant belőlem, de talán csak a zavar okozta, ki tudja, a furcsa viselkedés nem állt messze tőle soha. - Azt hiszem minden oké... velem. - feleltem kissé akadozva, értetlenül nézve a férfire, és közelebb lépve hozzá. Láttam, hogy feltűnt neki a baki, de legalább volt annyi benne, hogy nem mutatta ki. Ez tetszett, ugyanakkor zavart is, hogy nem tesz ellene semmit. Kettős találkozó volt ez, pont olyan, mint az első. Ő látott már elájulni, én pedig ő véres göncökben. Kvittek voltunk. - Adnék magamnak úgy nyolcat. Tekintve, mennyire meglepett az imént. - mutattam felé, és erősen fixíroztam a vércseppeket a kék ruhán, amik csaknem belepték az egészet. - Látom bírja a vért. - Ezúttal nem nevettem, de erősen küszködtem a késztetéssel. Egy halvány mosolytól így is enyhén felfelé görbült ajkaim széle, de nem voltam zavarban. Nem kerülgetett a hányinger, nem szédültem, még csak izzadtságcseppek sem tarkították a homlokom, mint ébredéskor. Nem éreztem rosszul magam, bár a fejem enyhén lüktetett, amit már megszoktam. Ez a találkozás határozottan jobban sikerült, mint az előző, és ez kis győzelem volt, kézben tartottam a dolgokat. Kontroll alatt voltam.
Olyan jól kezdődik ez a nap, ma egy újabb műtét vár rám. Semmi komoly, csak egy kisebb daganat kiműtése gyomortájt. Ha már ilyen jól indul minden, előveszem a whiskey-t a fiókomból és töltök egyet magamba, mármint egy üveggel. Elég gyorsan folyik le a torkomon, mintha nem is nyelném, csak lecsúszna. Ez a saját iroda előnye, senki sem zavar. Ekkor betoppan egy nővér kopogás nélkül és szól, hogy előkészültek a műtétre. Amint meglátja a piát teljesen meghökken és kíváncsian és kétségbeesve azt kérdezi tőlem, hogy: - Maga iszik? - Nem iszok és nem láttál semmit, mond meg a többieknek, hogy mindjárt megyek! - delejezem meg a nőt, aki ezek után távozik. Befejezem amit elkezdtem, majd kulturáltan böfögök egyet. - Egészségemre! Olyan diadalittas böfögés volt, amit sajnos nem hallott senki, hogy megveregessék a vállam, hogy ez igen. Mindegy is, elindulok a műtőszobába. Felhúzom a göncömet és előkészülök a műtétre. - Nővér! Hozzák a beteget! - szólok a kisegítőmhöz és pár percen belül megjelenik egy fiatal férfival. - Kérem feküdjön a műtőasztalra! - utasítom a beteget, aki eléggé kétségbe van esve. Fiatal 30-as éveiben járó férfi, valami fizikai munkás. Jól tartja magát korához képest, fiatalabbnak néz ki mint amennyi. - Mitől ilyen zaklatott? - kérdezem a férfitól. - Tudja doktor úr, ez lesz az első műtétem. - vallja be őszintén a pánikba esett beteg. - Ugyan már, viselkedjen férfiként! Nekem is ez az első műtétem, mégsem rinyálok úgy, mint egy kislány! - förmedek rá, majd a képébe tolom az altatógázt. Hiába kapálózik egyszer csak elalszik. Utána felvágom a megfelelő helyen, majd a pofámba fröccsen a vér. A maszk véd valamennyire, de mégis csak a szememre fröccsen. - Mindenki őrizze meg a pánikot, mindjárt megoldom! - kiáltom el magam. Elállítom a vérzést, majd végrehajtom a műtétet, persze mindenkinek módosítok egy kicsit az emlékein, hogy ne legyen éppen ennyire szórakoztató a műtét, hanem hivatalos és sikeresként emlékezzen róla mindenki. Még nem is végeztem, de már szólnak, hogy mennem kell egy betegemhez, már várhat egy ideje rám. Elindulok a kórterembe és belépek. Meglátom Shelby Corrint, az egyik betegemet. Elé lépek és lehúzva a maszkot a képébe vigyorgok. - Szép jó napot! Mi van magácskával? - kérdezem tőle. Utólag elgondolkodva, elfelejtettem levenni a műtős ruhát, ami tiszta vér, de sebaj, most már megtörtént. - Hogy érzi magát egytől tízig terjedő skálán? - kérdezem tőle immáron kedvesebben.
Kezdőlap
