Néha szőke, néha barna, néha vörös, aztán kék vagy zöld. Mikor mihez van kedvem. Tudom, a suliba az a rendhagyó és illendő ha valami viszonylag természetes színűre festem. Néha betartom a szabályokat. Elég magas vagyok, úgy 175 cm, de súlyom nem lehet több 50-55-nél. Beesett arcom van, elég csontos. Macskaszemeim zöldek, általában erős sminkkel kiemelt. Amióta a 'szüleim' nincsenek és én örököltem a családi vagyont, végre a saját lábamra tudtam állni. Van pár rendes ruhám, ékszerem, amit persze szívesen is hordok. Szeretem a színeket kombinálni, nem is vagyok rossz az ilyesmiben, mint kiderült.


Amikor azt mondod ismersz, nagyot tévedsz. Senki sem ismer igazán. Látszólag visszahúzódó vagyok. Még kiskoromban, ameddig a nevelőintézetbe voltam, akkor pimaszkodtam és sokat nevettem. Szerettem ismerkedni, de ma már nem szeretek. Amikor egy családhoz kerültem, reménykedtem a jobb életben. Hogy végre egy kicsit fellélegezhetek, de rosszabbat kaptam. Sokkal. Bezártak egy pincébe, és csak az iskolában találkozhattam emberekkel. A bezártság nyomasztó. Sokszor voltam depressziós miatta, de tűrtem, mert nem volt más választásom.
Szociopata. Társaságban mindig kedves vagyok, elragadó. Általában próbálom a környezetemet befolyásolni, a háttérből irányítani a dolgokat. Piszkos módon játszom, meggyőző tudok lenni és amikor kell, kitalálok egy történetet a kérdésedre. Soha nem mondom el az igazságot magamról. Sok embert megtévesztettem már az életben. Olyan vagyok, mint egy kaméleon, azt hiszem. Úgy változom, ahogy éppen szükséges. Célpontjaimat könnyen megtalálom ezek a képességeim miatt. Szerelmes soha nem voltam, a középiskolában távol maradtak tőlem az emberek és esélyem sem volt kapcsolatra, még ha szerettem volna se. Mára pedig már nem érdekel a dolog.
Ellenségeimmel szemben kegyetlen vagyok. Nem tűrök halasztást, nem adok új esélyt. Nincs bocsánat.

Név » B.
Kor » 21
Multik » Gwyn, Ser

A nap, amikor a nevelő szüleimhez költöztem

-Aurora kedves, gyere kérlek, itt van az új családod! - Hangozottak el ezek a szépen csengő szavak a nevelőnőm szájából. A hölgyet viszonylag normálisnak tartottam, talán a legnormálisabbnak az intézetben. Mondjuk a humora nem volt túl jó, de nem is ez volt a lényeg talán. Kicsit félénken, de annál nagyobb lelkesedéssel sasszéztam elő, kezemben egy aprócska kis táskával. Ennyi az összes holmim. Sajnos soha nem vásárolhattunk, nem kaptunk zsebpénzt, mint a normális gyerekek. Örültem neki, hogy végre egy családhoz kerülök. Lesz majd biztos saját szobám, testvéreim, és sokat megyünk kirándulni is!
-Jó napot! - Üdvözöltem őket és jól meg is szemléltem. Az anyuka szép, fekete, göndör hajú, kicsit soványka, de nem tűnik szegényesnek. Egy piros ruha van rajta, amelyet én is nagyon szívesen felvettem volna. Az apuka pedig öltönyben, magas, határozott ember. Gyermek nem volt velük. Kicsit elcsüggedtem. Lehet, hogy nem is lesz testvérem. Autóba ültünk, majd Mystic Falls külvárosában egy aprócska kertes házhoz mentünk. Még nem eredt meg a szavam, csendben haladtam mögöttük és próbáltam fülelni, hogy miről suttoghatnak. Beléptünk. Még soha nem láttam ilyen szépen berendezett házat! Pedig egyszerű volt, de mégis annyira csodálatos nekem, egy lánynak aki a nevelő intézeten kívül még soha nem járt máshol. Egy fiú futott le a lépcsőn, furcsa tekintettel pillantott rám.
-Azt hittem egy kiskutyát hoztok! Ki ez a lány? Anyaa! - Nem is értettem miről lehet szó. Az ajtóban álldogáltam csöndesen, ameddig felén nem fordultak. Mindannyian csak néztek és én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Erőlködtem, hogy ne bőgjek. Nem sok hiányzott. - Vidd le. - Utasította nevelőanyám a férjét. Hová? Hová kell levinni? Miért? Nem lehetek velük? De hiszen nem is ismernek! Szeretnének. Biztosan. Miért nem akarnak megismerni? Tehetetlenül haladtam a nevelőapám mellett, aki levezetett egy szűk lépcsőfokon egy pincébe, majd becsukta az ajtót és ott maradta, egyedül.



Évekkel később...

Sötét van, a lámpa fénye enyhén pislákol már csak. Hiába szólok nevelő szüleimnek ilyen apróságokról, soha nem érdekli őket. Oldjam meg. Abból a kevés zsebpénzből, amit ebédre adnak nekem. Reggel kinyitják az ajtót, elmegyek az iskolába, majd mikor hazajöttem, kapok vacsorát és visszazárnak. Még véletlenül sincs lehetőségem egy kis friss levegőt szívni és költeni a pénzüket, amiből egyébként sem kapok. Az életemben semmi érdekes nem történt eddig. Amikor jön a felügyelő, bedobnak nekem valami ruhát, amit fel kell vennem, majd mosolyogva kivisznek a nappaliba és jó pofival mindenki megmondja, hogy minden szép és jó. Belül pedig azt gondolják, hogy húzzon a francba és adja a pénzt ameddig lehet. Nagykorúságomig. Gondolom. Addig pedig még van egy pár év, szóval nyugodtak lehetnek. De várom már azt a napot! Végre elszabadulok innen. Nem leszek a cselédjük, nem kell megtennem amit kérnek.
Csak üldögélek a lámpa halványan villogó fénye mellett és a könyvtárból kölcsönzött könyvet olvasom. Nem látok belőle valami nagyon sokat, de ameddig kiböngészem, addig is telik az idő. Aztán mintha halk sikolyra lennék figyelmes. Majd dörömbölés, rengeteg összefolyó zaj. Ordítás. Kicsit megrémülök. Mi történhet? Az ajtó kattan egyet, de nem nyílik ki. Várom, hogy valaki benyisson, de semmi. Csak léptek zaja, futás, majd mint amikor az oroszlán leterítette volna a prédáját, egy utolsó dobbanás és csend. Csend. Órákon keresztül hallgattam, csak ültem a sarokban, mire bátorságot vettem és egy csavarhúzóval a kezemben -védelmi eszköz- elindultam fel a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót. A földre pillantottam és gondolataim cikázni kezdtek. Eddig csak azt gondoltam, hogy betörő lehetett talán vagy esetleg egy vadállat, amiről mostanság beszélnek a városban. Kicsit féltem. Mi van ha még mindig itt van? Meghalok? Talán az lenne a legjobb, értelmetlen életemre. A nappali felé haladva egyre hevesebben kezd verni a szívem. Vér. Minden csupa, egy adta vér. A telefonhoz rohantam, 911-et tárcsáztam. Nem volt időm megnézni a holttesteket, de egyértelmű volt számomra. Vér, már nem volt az élettelen testükben.


Fél évvel az eset után...

-Szóval azt mondod, fogalmad sincs, miről beszélek, igaz? - Nevettem fel gúnyosan, miközben ház pincéjében, ahol oly sok évet töltöttem el úgymond rabságban sétálgattam fel s alá. Kezemben egy ostor, amiből folyadék csöpög ki, verbénával van átitatva. A halovány fényben pedig egy árnyék látszik előttem. Egy férfi, félmeztelenül, bilincsekre verve és kötelekkel hozzákötve egy székhez. Arcán félelem jelei, talán nem gondolta volna, hogy egy nő így el tud vele bánni. Fél évembe telt mire valamire vittem az életben. Egyedül maradtam, magamra és az egyik bárban összetalálkoztam egy sráccal. Izmos, jóképű, kitetovált csávó, aki egy kicsit levett a lábamról, meg kell mondjam. Elvitt a lakására. Beengedett a házába, és ott megláttam a különböző fegyvereket, gyűjteményeket. Papirok, feljegyzések, évekre visszavezetve. Nem tudott tőlem szabadulni, kíváncsi lettem. Tudtam, hogy a családomat nem egy vadállat ölte meg, és az események, amik mostanában a városban zajlottak, különösek voltak. Ő beavatott. Azt mondta, segíthetek is neki, kiképezhet. Belementem. Egyébként sem volt az életemnek célja. Most talán találtam egy utat, amin járhatok.
Így jutottam el idáig. Fél év után, az első egyedüli, igazi célpontom. ÉN terítettem le a prédát, egyedül.
-Verbéna, eltéphetetlen bilincsek... azt hiszed nem tudom, nem látom?! Nézz rám! - Közelebb léptem hozzá, kezemmel óvatosan az álla alá nyúltam, felemeltem a fejét. Végre megmutatta önmagát. Fekete csíkok cikáztak végig az arcán, hegyes fogait rám meresztette. Elvigyorodtam. Annyira élvezem a kínzásukat. Kegyetlen vagyok. És ezt nem is gondolnák mások rólam. - Ez, pontosan ez vagy te! Egy senkiházi, gyilkos. Hidegvérű gyilkos. De több életet nem hagyom, hogy kionts. - Az asztalról felkaptam a karót és egy erőteljes mozdulattal a szívébe szúrtam. Ez lettem én a sok év elnyomás után... egy vadász.