Sok ember nem vesz tudomást a természetfelettiről. Szeretnek inkább úgy tenni, mint ami nem létezik. Én azonban gyűlölöm. Mindig is gyűlöltem. Hogy miért? Mert nem lehetett miatta rendes családom, azért. A Sors fintora, hogy elég fiatalon én is eggyé váltam közülük. Szerencsére nem az általam megvetett boszorkány fajhoz tartozom, de még ezt is épp elég nehéz volt feldolgozni. Okozott elég szenvedést. Nem is kell hát csodálkozni, ha elsődleges célom a pusztítás. Mindegy, hogy mit, csak minél erősebb legyen. Halandókat meg persze a fennmaradás érdekében.
Ha rám nézel, nem gondolnád, mennyi kegyetlenség, pusztításvágy rejlik bennem. Fiatal suhanc koromban kifejezetten népszerűnek számítottam, köszönhetően markáns vonásaimnak és szálkásan izmos testalkatomnak, ami részint vámpír mivoltomból is következik. Talán a rideg tekintetem az egyetlen, ami elárulja, kivel is van igazán dolgod. Pedig jobban teszed, ha a felszín mögé látsz, főleg, ha nőnemű vagy. Ha elcsavarom a fejed, elvesztél. Fuck, eat, kill. Ez az általános sorrend, legyél bármi, kislány.
Egyetlen kivétel akadt ez alól. Ami nem öl meg, az megerősít, mondják.  Hát ez orbitális baromság! Ha az életem múlna rajta, se mondanám el senkinek, de tény, hogy éppen az, amit nem sikerült elpusztítanom és ami engem sem tudott megölni, bárhogy próbált, vált végül mégis a legnagyobb gyengepontommá, ráadásul boszorkány mivolta ellenére. Ó, hogy lenne átkozott a perc, ami összehozott Gabrielle Ross-al!

Név » N
Kor » 23
Multik » -

Hogy mondjam el, miért is öltem meg azt az embert? Melyiket is? Mert több volt. Persze. Igen, beismerem, miért tagadnám? Nőket szeretek gyilkolni elsősorban. Vagy fiatal lányokat. Őket izgalmasabb. Jobban szoktak sikítozni. Meg előtte el is lehet játszani velük. Oké, persze, mondják, hogy ne játssz az étellel, de én szeretek. Megadom a módját az étkezésnek. Tessék? Nem, dehogy vagyok kannibál. A húsuk nem kell, csak a vérük. Igen, jól hallotta, a vérük. Maguk halandók annyira értetlenek! Mindet a szájukba kell rágni? Vámpír vagyok. Megmutassam a szemfogaimat? Most már elhiszi? Helyes.
Különben elég nehezen értené meg azt is, hogy 160 éve születtem. Igen, még az 1800-as évek közepén láttam meg a napvilágot. Már aggastyánnak kellene lennem, ha nem volnék vámpír. Ennek ellenére nézzen rám, húsznál többnek aligha saccolna bárki. Ha már itt tartunk, a családom is megér egy misét. Úgysem élnek már szerencsétlenek.
Az apám boszorkány. Volt. Meggyőződésem, hogy nem különösebben szerette anyámat, csak egy futó kalandnak tekintette (abban talán rá hasonlítok, hogy én sem bírok sokáig megmaradni egy nő mellett), viszont hosszú élete alatt valahogyan egy nőt sem sikerült teherbe ejtenie, hiába vágyott utódra. Anyám viszont rövid időn belül teherbe esett velem. A Sors fintora azonban, hogy amennyire örült nekem apám, később épp annyira vetett meg, mivel hamar kiderült, hogy én bizony semmit nem örököltem az erejéből, épp olyan egyszerű halandó vagyok, mint anyám. Nem mintha amúgy olyan nagy szeretettel vett volna körbe, de mikor ez nyilvánvalóvá vált, végképp semmibe vett.
Egyébként sem volt egy kedves ember. Erőszakos, kegyetlen, érzéketlen fráter, az volt. Az volt a legjobb, mikor hosszabb időszakokra, akár hetekre, hónapokra is eltűnt. Sosem lehetett tudni, mikor tér vissza. De valamiért mindig visszajött. Talán a lelke mélyén mégis szerette anyámat és nem tudta teljesen megtagadni a vérét. Mégis lehetett benne valami felelősségtudat. Csak ezt elég furán mutatta ki. Állandó terrorban tartott, rendszeresen vert engem és anyámat is. Szeretetnek a legkisebb megnyilvánulását sem láttam tőle soha. Nem lennék meglepve, ha nem is lett volna képes érzelmek kimutatására egyáltalán. Gyűlöltem őt, mindig is. Megkeserítette a gyerekkoromat és állandó rettegésben éltem miatta. Sokszor úgy éreztem, kifejezetten élvezi, ha megalázhat. Mert tette nem egyszer. Élvezte a kínzásomat, a vergődésemet. Nem is annyira fizikai, inkább lelki értelemben, bár azért kaptam is tőle rendesen ütéseket, rúgásokat is, csikket is nyomott el a bőrömön, viaszt is csepegtetett rám, forró vizet is öntött. Anyámra is, rám is.
Anyám, na ő sem volt egy mintaanya. Az ilyen bántalmazós történetekben általában úgy hangzik, hogy az anya testével is védte a kisgyermekét a bántalmazó apával szemben. Na anyám nem. Hogy félelemből, vagy azért, mert még mindig szerette apámat, nem tudom, de tény, hogy általában csak a sarokba húzódva nézte, ahogy engem kínoz, üt, vág, porig aláz, mikor mit. Nem volt egy erős jellem. Jellegtelennek mondanám, leginkább. Egyetlen egy eset volt csak, amikor cselekedett is valamit. De bár ne tette volna!
Tizennyolc voltam, mikor megtámadtak. A lakásunkba törtek be. Egy csapat vámpír. Hárman voltak. Mint később kiderült, apám ellenségei, akik nyilván, mint feltételezhető gyenge pont, a családját akarták kiirtani. Apám éppen nem volt otthon hosszabb ideje, de talán megsejtett valamit, vagy valaki elárulta, mire készülnek az ellenfelei, de még idejében ért oda ahhoz, hogy visszaverje a támadást. Legalábbis annyiban, hogy engem ne érjenek el ezek a mocskok. Anyám azonban súlyos sérüléseket szenvedett. Azt hittem, meg fog halni.
Apám nem tett érte semmit, csak megvetően ránézett, ahogy vérbe fagyva feküdt, aztán elviharzott. Azt gondolta, nem éli túl. Én is. Apám rám is parancsolt utolsó szavaival, mielőtt távozott, hogy eszembe ne jusson menteni, inkább szúrjam le, ne szenvedjen, aztán ássam el valahova. Ennek ellenére ápolni kezdtem és felépült. Legalábbis úgy tűnt. Egy vámpírharapásból azonban nem gyógyul csakúgy fel az ember. Ő is vámpírrá vált. A segítségemnek köszönhetően felépült. Nem rajongtam ugyan érte, de mégiscsak az anyám volt. És mi volt érte a hála? Nekem támadt, aminek elég komoly sebesülések lettek az eredményei mindkét oldalon. Így én is megfertőződtem és nekem is át kellett esnem az átalakulás kínjain. Mint első áldozata, kockára tette az életemet, hogy esetleg megöl, ha nem bír önkontrollt gyakorolni. Nem is sokon múlott. Utána ő ápolgathatott engem.
Utána természetesen rögtön számon kértem, mikor az átalakulás és a felépülés befejeződött. Az anyai szeretetről és hasonló maszlagokról papolt, hogy nem bírta volna elviselni az örök életet, ha látnia kell meghalni. Viszont ennél jóval számítóbb volt. Apám ellen akart felhasználni.
A fater hamar megneszelte, mi történt velünk és meg is jelent. Mindig is gyűlölte a vámpírokat és halomra gyilkolta őket. Ezt gyakran hangoztatta. Azt mondta, inkább látna minket holtan, mint így. És komolyan gondolta.
Igazából talán csak a szerencsének volt köszönhető, hogy apám maradt alul velünk szemben, hiába voltunk ketten. Tapasztalt boszorkánymester volt, csak a természetfelettiben való jártasságomnak és a gyors helyzetfelismerésemnek köszönhettem, hogy sikerült az, ami sok más, tapasztaltabb vámpírnak előttem nem: másvilágra küldeni az öreget. Így is elég súlyos sebeket szereztünk mindketten anyámmal. De túléltük, apám pedig végre nem keserítette az életünket.
Viszont ha már belekezdtem, nem álltam meg egy gyilkosságnál. Megértettem, hogy anyám csak élősködni szándékozna rajtam, egyébként is rám kényszerített egy létformát, amit mindig is megvetettem. Utáltam a boszorkányokat, vámpírokat, mindent. Megtettem hát, amit apám szerint már korábban meg kellett volna tennem. Végeztem vele. Sérülten nem volt nehéz. Különösebben tőle sem kaptam szeretetet úgysem és csak kolonc lett volna a nyakamon. Ha tapasztaltabb vámpír, talán még egy ideig életben hagyom, hogy tanítson. De így nem vettem volna hasznát.
Innentől vette kezdetét ámokfutásom, ami lényegében ma is tart. Halandóvérre szükségem van, a boszorkányokat meg apám miatti gyűlöletből vadászom. Talán épp ilyen mániákusan gyilkolta ő is a vámpírokat anno. Megeshet, hogy a jellemünkben mélyen van valami közös. Bár lehet, a gyerekkorom okozta, hogy nem egyszerűen csak kiszívni szeretem az emberek vérét sem, hanem minél jobban megkínozni az áldozatomat. Szellemileg és fizikailag is. Elcsábítani a naiv lányokat, szépasszonyokat, aztán addig kínozni őket, míg nem könyörögnek a halálért és csak akkor beleharapni a torkukba. Kell hozzá önfegyelem, de minden pénzt megér hallani a sikolyaikat, a könyörgésüket.
Közel száz év után azonban történt valami, ami megváltoztatta a dolgok rendes menetét számomra. New York-ban összeakadtam egy boszorkánnyal, Gabriella Rossal. Vele sem terveztem mást, mint a többiekkel, de hiba csúszott a számításaimba. Mindig is kínosan ügyeltem arra, hogy ne változtassak vámpírrá senkit. Főleg ne boszorkányt. Azzal nagy veszedelmet engedek a világra. Nem akartam vállalni a felelősséget. És pont egy ilyen nehéztermészetű hölgyike esetében sikerült. Ella maga a veszedelem.
Átváltozása után természetesen az életemre próbált törni, de több próbálkozás után rájöttünk, hogy nem bírunk egymással. Nem tudom, hogy tette túl magát azon, hogy anno őt is kínozgattam kicsit, sőt meg is próbáltam erőszakolni, de az évek során ez valahogy elsimult. Nem akartam magam mellé soha társat és a harmonikus a legutolsó jelző, amit használnék a kapcsolatunkra, de a kezdeti egymás életére törögetésekből valamikor, szinte észrevétlenül vált véd- és dacszövetség. Még most ia marjuk egymást, mégis, valószínűleg őt sem tudná elviselni más és mellettem se élne túl sok másik ember, boszorkány, bármi.
Évtizedek alatt valahogy összecsiszolódtunk. Nem, nincs közöttünk romantikus kapcsolat, ez nem lányregény! Nem hinném, hogy arra bármelyikünk is képes lenne. Nem mondom, hogy nem húznám meg a kis Ellát, de több bonyodalmat okozna, mint amennyi jó származik belőle. Inkább gyilkolgatunk együtt.
Hogy mit keresek most itt Mystic Fallsban? Nem, nem a rendőrségi körözés miatt jöttem el New Yorkból. Őt keresem. Egyszer csak se szó, se beszéd eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Először azzal álltattam magam, hogy ez így jó is nekem, visszatérhetek a régi életemhez, nincs még egy kolonc a nyakamon. Aztán… valahogy mégsem volt az igazi. Megszoktam már, hogy velem van. Valahogy a gyilkosságok sem voltak már olyan szórakoztatóak. Nyomozni kezdtem és nem tellett sok időbe, hogy megtudjam, ide jött. Követtem hát.
Nézze már meg, biztos úr, nincs esetleg benne valami bűnügyi nyilvántartásban? Nem hozták be? Nem körözik? Gabriella Ross. Alacsony, tizenhét körülinek látszó lány, mandulavágású szemekkel, fehér bőrrel, telt ajkakkal. Kifejezetten helyes lehetne, ha mosolyogna. De még így is amolyan kúrni való, ahogy mondják. Nincs ilyen az adatbázisban? Nagy kár, akkor nincs is itt több dolgom. Azért köszi a beszélgetést!
Mielőtt a kihallgató tiszt bármit mondhatna, felugrok és egy mozdulattal eltöröm a nyakát, majd ha már így alakult, lakmározom is egy kicsit. Nem szeretek ilyen gyorsan enni és ölni sem, de most a körülmények így adódtak. Férfiakat amúgy sem ölök. Női rendőr jobb lett volna. De hát nem válogathat az ember. Sittre emiatt nem megyek. Amit akartam, már úgyis megtudtam. Mire ezek a barmok a rendőrségen észreveszik, hogy kinyírtam azt a tisztet és gyors mozgásomnak köszönhetően teljesen észrevétlenül ki is slisszoltam az épületből, már messze járok. Még az aktám is törölve van az adatbázisból, erre is volt gondom. Nem fognak felismerni. Ha meg igen, még néhánnyal több hulla nem számít. Legalább lesz elég vacsi.
Egyet viszont már tudok. Ella nem fogatta még itt el magát. Pedig néha csinálunk ilyet viccből. Csak úgy a buli kedvéért. Itt azonban nem tudtam róla meg semmit. Nem baj, úgyis megtalálom, ha keresem még egy kicsit. Csak tudnám, minek jött ide, ráadásul ilyen hirtelen.
[/i]