A hullámvasútra, amire akkor ültem, mikor beléptem ide, mintha leszállási lehetőségem nem lett volna. Sodródtam az árral. Élveztem, ahogy hirtelen bekebelez minden érzelem, ami az enyém, amit birtokolhatok, most dupla olyan erősen súlyt le rám. Mivel tudtam, ha nem cselekszem, hamar elmúlhat az álom, ami az enyém volt, így fejben kicsit előrébb gondolkodtam, tettem róla, hogy ha így folytatja nem lesz lehetőségem megérezni igazán, amiről azt hittem teljesen elfelejtettem. Sosem fogom megtudni, hogy milyen, ha nem segítek rajta. Így, ahogy a haditerv készen volt, cselekedtem. elég volt egy perc, a víz alatt ácsorogva beleharapok csuklómba, melyből vérem kiserken és látom az értetlen tekintetet, ami rám szegeződik. Kérdésére tettekkel válaszolok, makacsul tartva a csuklóm, és ahogy közelebb hajol, megcsókol, tudom, hogy vérem ízét átvette ajkam, és mégsem zavarja. Legalábbis nem látom rajta. Hátrébb húzódik és csuklóm szájához emelve vérem nagy kortyokban nyeli le. Remélem ez segít rajta. Mindennél jobban akarom, hogy segítsen rajta. Másodpercek telnek el, vérem pedig lassan átjárja teljes testét, s mikor elhúzódik a sebem gyorsan begyógyul. Szavak nélkül is értem, érzem, hogy mit gondol, nem akarom, hogy olyan legyen, mint én, és ez nem is következhet be, hisz már gyógyul. Nem halhat meg. Másra gondolni sem merek, hisz tudom, hogy esetében mivel jár olyanná válni, amilyen részben én is vagyok. Csak vámpír lenne. Nagyot pislogok, elhessegetve a felesleges gondolatot, ami csak aggodalmat ébreszt bennem és próbálok pozitívan hozzáállni a jelenhez, a dolgokhoz, ahogy régen. Nagyon régen. Talán túl régen is, s kezdem elfelejteni, hogy milyen volt, mikor képes voltam ilyesmire. Azóta az életem kifordult és csak a gondok jönnek sorra. Ahogy elmosolyodik és felkap, egyik kezem nyakára kulcsolom és csillogó szemekkel nézek rá. Egy másodperc elég ahhoz, hogy ismét elfeledkezzem a jelen borzalmairól, a múlt árnyairól. Elég csak a szemébe néznem, máris más vagyok. -Mintha hagyna más választás Mr. Andre.-az eddig fáradt, kissé ködös szempár immár tiszta, és üde, mintha újraéledt volna, amit minden bizonnyal vérem okoz, ahogy azt is, hogy ilyen könnyedén kap fel.-Bár az igazat megvallva nem is szeretnék más választást.-fűzöm végül össze ujjaim tarkóján és apró csókot nyomok nyaka vonalára, majd hagyom, hogy a hálóba vigyen, míg gondolataim ismét elmerülnek valami édes tengeren, ahol nem számít semmi sem.
Anubis vagyok. Ki időnként hol a mennyországban, hol pedig a pokol lángjai közt érzi magát. Az élet, s halál cinkosa, ide-oda ingázva a kettő közt. Visszatérő lélek, melyet hol az Ördög világa húz magával, hol pedig Isten országa. De végül az élők börtönében ragadok, tehetetlen vagyok, nem mozdulhatok onnan. Legalábbis, idáig. Minden éjjel látom, hogy jön a halálom, de ezt még önnön magamnak is képtelen vagyok belátni. Anubis vagyok. Legyőzhetetlen, kinek kitartása határtalan, nem ismeri az Ördög világát, sem pedig Isten országát, csak is a halandók helyét, ahol ő is él. De még is, a halál szemébe kell néznie minden egyes nap, és küzdeni ellene, hogy az ne ragadja el. Igen... de vajon mi is élteti őt? Mi ad neki határtalan kitartást ehhez a világhoz? Miért nem hagyja magát elvinni? Talán létezik számára egy személy, akire voltaképpen nem számított soha. Oly hirtelen jött az életébe, oly hamar, s hiába a rögtönség, az a pillanat számára kitörölhetetlen. Igen, számomra ő Bethany. Az egyetlen, aki miatt megéri a küzdelem, habár... ő a szívem, a levegőm, a vizem, a vérem, álmom, nappalom s éjjelem, egy szóval; Ő az én Éltetőm. Akárhányszor szempárába tekintek, csak ezt látom. Fájdalom helyett boldogságot, halál helyett életet, feladás helyett a reményt, sötétség helyett fényességet, és rabság helyett szabadságot. Anubis vagyok. Hogyan kaphattam eme megváltást az élettől, ha végig gyötört az engem? Már csonkolódó reményem aligha maradt meg, az a maradék jajveszékelt, míg végül aztán boldogtalanságom nem volt hiábavaló. De, való igaz, jó magam is tett jólétem érdekében. Mindenem meg volt, és meg van, de valami még is hiányzott végig az életemből. Mostanra aztán visszakaptam a húgom, és végül kaptam ő mellé még egy angyali teremtést, Bethanyt. Két éltetőm, két szentem. - Rosszabb nem leszel nálam. – Buja mosoly ül ki arcomra, ahogyan közelebb lépek hozzá, s ez által gyengéd csókkal illetve őt, amelyet ő is viszonoz. Ahogyan közelebb húz magához, pajkosan elmosolyodom a csók közben. Aztán, szavain elmosolyodom, miután ajkait neheztelve elengedem, és igéző szempárát kutatom fel. - Hát, mi célod a Mrs.? - Vonom fel két szemöldököm kérdően, de aztán a mozdulatát követően mosolyom azonnal elszivárog. Alig eszméltem fel, amikor megláttam, hogy egyik csuklóját átharapta, s onnan pedig vér ömlik ki. Ösztönösen nyúltam volna, hogy begyógyítsam neki, de aztán eszembe jutott, hogy hibrid, tehát hamar begyógyulna neki. Ajkaim elválnak egymástól, miközben vérző csuklóját figyelem, s aligha tud kijönni számon egy szó is. Ledermedtem pár pillanatra, de pár másodperc elteltével aztán eszembe jut a gondolat, hogy bármikor megtörténhet az, hogy nem kelnék fel éjjeli álmomból. Lehet, hogy az holnap lenne, vagy bármikor... muszáj elfogadnom. Szavait végighallgatva aztán szempárába pillantok, s közelebb hajolva hozzá lehunyom szempárom, s majdan csókolom meg őt lágyan, s megérzem számban vérének ízét, mely ajkairól származik, de még is, elvegyül a vér íze a finom ajkaitól. Végül aztán szempáromat óvatosan kinyitom, azonnal az ő tekinteté felkeresve, és gyengéden vonom ajkaimhoz vérző karját, végül aztán beleszívok. Mozdulataimon látszott, hogy nem szívesen teszem, de meg kell tennem. Ha meghalnék ezt követően, pontosan jól tudom, hogy már csak vámpír maradok. Nehéz olyan boszorkányt keresni, aki erős, sőt, vagy egyáltalán segít –e. De nem szabad önzőnek lennem! Le kell mondanom a boszorkánylétemről, tudom. De félek, hogy vámpírként nem fogok magamon tudni uralkodni, s végül a vadságom miatt fogom majd elveszíteni Bethanyt. Abba belehalnék. A rossz gondolatok sorozata futott rajtam végig, míg végül aztán elvonom karját óvatosan, s ahogyan elengedem karját, abban a pillanatban begyógyítom a harapást, amelyet magán okozott. Ajkaim vérétől csillognak, a levegőt nehezen veszem, de végül aztán szempárába nézek. Nem akarok erről beszélni... őt akarom hallani, őt akarom látni, érezni, karjaimban tartani, vele elaludni.. most csak erre van szükségem. Egy mozdulattal kapom fel karjaimba mosolyogva, erőt véve magamon, ahogyan eltűnik a kétségbeesés arcomról. - Jössz velem aludni? – kérdezem tőle teljes örömmel, bár így sincs más választása, minthogy igent mond, hiszen most már a karjaimban tartom őt.
Élni akartam. Elveszni az érzésekben, amit előhozott belőlem, élvezni, hogy elfelejthetem a külvilágot és megszűnik kettőnk körül a tér, s csak az számít, ami a másikhoz köt minket. Túl szép volt a jelen, hogy bármi elrontsa, és ennek megfelelően igyekeztem kikapcsolni minden ide nem illő gondolatom, aggodalmam. Nem különösebben érdekelt, hogy mit hoz a holnap, amíg a jelenben boldog voltam. Amíg most tudtam úgy élni, hogy nem foglalkoztat más, csak az, ami hozzá köt, addig képes voltam megbirkózni minden mással, ami esetleg a kettőnk viszonyának vagyis inkább szerelmének esetleges hátulütője lehet. Elnevetem magam szavai hallatán és ujjaim hajába fúrva hagyom, hogy ajkaim között egy halk sóhaj, míg csókjai testem perzselik és meg sem engedi, hogy feleszméljek, hogy hol vagyunk, mennyi az idő és mi vár még ránk. Semmi sem számít hirtelen. -Hát...talán meg fogom tudni szokni, hogy itt tartasz. Csak aztán nehogy túl nagynak találd az elvárásaim, mert ha hozzászoktatsz, hogy minden téren teljes körű kiszolgálást fogok kapni, végérvényesen a nyakadon maradok és mindig csak többet akarok majd. Belőled.-húzom magamhoz egy csókra, míg teljes testemben hozzá simulok, szemem pedig tekintetét pásztázza, ami ködös a vágyakozástól és a testét uraló többi érzéstől, érzelemtől. Meg akartam ismerni őt, mindent, amit még nem tudtam róla, tudni akartam. Nem érdekelt, hogy miről mesél, de szükségem volt annál többre, mint a tudat, hogy ő a tanárom, én pedig a diákja, akit a beszélgetéseknek köszönhetően szinte megfejtett, mint egy rejtvényt. Ahogy hátam a hideg csempének nyomódik, és ujjait derekamon megérzem, kinyitom a csapot, és hagyom, hogy a langyos víz elárasszon minket. Kajla mosollyal figyelem arcának változását, ahogy meglepődik, a mosolyt, ahogy nyugtázza, mit tettem, és az éhes tekintetet, ami jelzi, hogy tegyek bármit, nem tudom eltántorítani a céljától. -Majd igyekszem a rendőri képességeim fejleszteni. De most nem ez a célom Mr.-jegyzem meg, míg élvezem a bőrömön csordogáló vizet, ujjaim végigfuttatom izmos hasfalán, majd fejem kicsit oldalra billentem, mikor csókjai nyakam bőrét szántják. -Először most azt akarom, hogy meggyógyulj. Igyál a véremből. Kérlek. Nem veszíthetlek el már most.-határozott mozdulattal fogom meg fejét, ujjaimmal tarkóját cirógatva, majd egyik kezem elhúzom, szám elé emelem és beleharapok a csuklómba, hogy vérem sebesen szaladhasson ki testemből.-Pár kortytól csak jobban leszel. Aztán ígérem, hogy bebújok veled az ágyba, maradok reggelig és ha tálcán hozod a reggelit, nem fogok kiborulni.-teszek apró célzást széles mosollyal arcomon, ugyan ajkaim vörösre festi vérem, és lábam bőrén is széles vörös csík folyik le, ahogy kezemből patakzik az életet adó nedű, de mind a ketten tudtuk, hogy előbb vagy utóbb fel fogom kínálni ezt a lehetőséget, s mivel beleegyezett nem is olyan régen, nem értettem, miért kellene tovább húznunk. így még megállítható és elkerülhető a baj. Más módon ki tudja, hogy hová jutnánk.
Számomra úgy tűnt, hogy a boldogság egy elfáradt szó. Na persze, nem mondhatnám magamat annyira nyálasnak, hogy én csak boldog, vidám, gondmentes életet akarok élni. Szeretem a kihívásokat, de azért még is... ötszáz éven át éltem teljes magányban, és igazándiból... éppen olyan megmagyarázhatatlan ez, minthogy én még mindig életben vagyok. Bethany nagyon bátor, hogy képes volt odaadni magát egy ilyennek, egy boszorkánynak ráadásul, aki fél lábbal a sírban van. Persze, nem szokásom az, hogy sajnáltassam magam, és a galaxis összeomlásával fenyegetőzve ugorjak a legmagányosabb ölelésbe. Tehát, ezzel azt akarom mondani, hogy nem vagyok az a fajta, aki oly’ könnyed ad fel, és dob el dolgokat, mert hát, az nem az én műfajom. Főleg most, hogy kaptam valami értelmet is arra, hogy tényleg ne adjak fel mindent. Igazából... ennek több oka is van. Amiért én haldoklom, az a húgom, és ha őt egyedül hagyom, fogalmam sincs, hogy mit tenne magával. Így is rettentően aggódom érte. Na meg Bethany... hónapok óta rabjává váltam, és szinte számomra csak egy álom volt ő. Egy elérhetetlen álom, ami voltaképpen nem is a valóság, hanem, valahol a gondolatainkban tűnik fel. Igen, számomra ő ilyen volt mindig is, akárcsak most. Még mindig olyan álomban ringatózom, ahol ő van, ahol szeret engem, ahol láthatom édesen mosolygó ajkait, puha bőrét, s szerelmes tekintetét. Mindeközben elmondhatatlanul vágyom rá, s szinte vitatkozom magammal, hogy nem, nem szabad. Pedig már megtörtént, de én nem így terveztem az estét. Persze... minden vele töltött pillanat egy adomány az élettől, mely még életben tart, s értelmet ad, hogy még éljek ezen a földgolyón, így hát történjék bármi is, végül feladom a harcot, amellyel már régóta küzdöm, s könnyedén adom magamat át a vágynak. - Nem engedlek innen sehova. Önző vagyok, így hát magamnál tartalak. – Vigyorodom el, miközben úgy teszek, mintha komolyan gondolnám mindezt, ami voltaképpen valamilyen szinten igaz is, de még is humorosan fogom fel ezt az egészet. – Szóval, készülj fel, hogy nem mész haza. – Folytatom tovább aztán a rá váró sorsot, na de persze, csak szórakozom. Nem akarom őt itt tartani erőszakkal, pusztán csak így akarom kifejezni, hogy mennyire szeretném, ha velem maradna. Szeretném, ha mesélne, és én is mesélnék neki mindarról, amit átéltem, hogy elmondhassam neki, hogy mennyi szép dolgot akarok neki megmutatni. Míg aztán forró nyakát hintem puha ajkaimmal érzékien, érzem, hogy hirtelen valami langyos zúdul rám, s ezt követően egyet hátrébb lépek meglepetten, s félszemmel nyitva nézek a zuhanyrózsára, amiből ömlik a víz, szinte pontosan rám. - Cseles...- Emelem fel mutatóujjamat mosolyogva, aztán végül újra közelebb lépek hozzá, mint ahogyan az előbb, s derekára helyezem mindkét tenyerem, ezáltal magamhoz húzva gyengéden. – ... de nem eléggé. – Jegyzem meg aztán kötekedően, s arcát hintem apró csókokkal játékosan. Ha úgy szemlélném magunkat, mint kívülálló ismeretlen, akkor elmondhatnám magamról azt, hogy még a vak is látja, hogy mennyire önzetlenül szeretem őt. Az életemet is feltenném rá.
Amikor beléptem az ajtón pár órája, nem számítottam semmire. Nem is igazán értettem, hogy mit keresek itt egyáltalán és még most sem hiszem el, hogy vámpírként az érzéseim olyan szinten el tudtam nyomni, hogy szinte meg is feledkeztem a létezésükről. Karjai között viszont egészen máshogy viszonyultam ezen érzésekhez. Nem rejtegettem őket, és ami az elmúlt hónapokban történtek velem, hirtelen csak távoli, ködbe vesző foltok voltak, amiket ha akartam, ha nem, még ennek ellenére is magaménak tudhattam. Viszont meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmi még megeshet velem. Hogy képes leszek szeretni valaha, hogy még a kezdeti vita után sem fogom feladni. Mert valahol egy részem megrekedt valamiféle önsanyargatásban, okoltam magam a történtek miatt, s ugyan ő csak ködösen tudott ezen dolgokról, konkrétumokat még most sem sokat ismert a múltamból, nem bántam volna azt sem, ha érdekli valami. Nyilván az övé tágabb és részleteibe menően más, mint az enyém, de ha szép lassan megismerjük a másikat, abból kizárt, hogy ezek után még bármi baj lehet. Azt nem akartam, hogy azért okoljam magam, hogy olyasmit hessegettem el, ami végre fényt adhatna az életemnek. Bármi is történt kettőnk között, elkezdtem úszni a vágyak tengerén, közelsége mintegy adrenalinlöket, úgy hatott rám, és a fürdőszoba tere hirtelen megszűnik, és csak az marad helyette, ahol már nem számít, hogy ő vagy én, csak mi vagyunk. Csókjai, érintése minden porcikám perzselve szántja, és gondolataimból eltűnik végleg a múlt sötétsége, az alig fél órája érzett kételkedés. Látom, ahogy küszköd, ahogy próbálja visszafogni magát, és bár ez őszintén jelenti azt, hogy nem csak a ma éjszakára kellek neki, meg is mosolyogtat, pláne, mikor szavakkal is alátámasztja azt a vonzalmat, érzést, amit kiváltok belőle. Mikor pólója eltűnik, csak még inkább éreztetem vele, hogy nem csak ő vágyakozik bizonyos dolgok iránt, de én is. -Hát, ha győzködsz erről még egy kicsit, el is fogom hinni.-élcelődök vele, tudtára adva, hogy egyáltalán nem bánom, amit tesz, hogy csókjaival nyakam bőrétől indulva halmozza el testem. Ahogy derekamra siklanak tenyerei, s csókja elérik a farmer vonalát, ujjaim elengedik haját és kettőnkre nyitom a vizet. Elnevetve magam figyelem arcát, a meglepettsége felettébb aranyos, ugyanakkor szemében olyan tűz ég, ami már szinte perzselve tartja fogva enyémet. Fogalmam sincs, hogy mit fog reagálni, de arcomra tapadó szőkés barna fürtjeim mögül csillogó mosolyom nem arról árulkodik, hogy én rosszul lennék. Sőt. Bár tudom, hogy miért tettem, amit tettem most, nem rontottam volna el a pillanatot. Mert azt hiszem, ha kicsit lazábban vesszük a dolgokat, talán kevésbé lesz rémisztő a jelen.
Soha sem gondoltam volna, hogy valaha is ebben a pillanatban fogok élni, hogy valakihez ennyire ragaszkodom és vonzódom. Az én életem teljesen más volt eddig, és egyértelműen nem úgy nézett ki a dolog, hogy én valaha is megállapodom valaki mellett. Eszemben sem volt...! Jobban érdekelt a munka, a diákjaim, pácienseim és az ügyfeleim. Az életet úgymond, szórakozásnak tekintettem, egy olyan helynek, ahol voltaképpen hiába is találtam meg képletesen a helyem, valójában ez egyáltalán nem így volt. A fájdalmakat az utazásba fojtottam, így valamelyest talán jól érezhettem magamat. Az egyedüllétet szörnyűnek éreztem, de bármennyire is próbáltam egy nőhöz úgy viszonyulni, ahogyan kell, nos, képtelen voltam rá. Egy nőben sem találtam meg azt, amit kerestem. Itt nem a külső dolgokra gondolok, hanem a belső érzelmekre. Egy olyan nőről álmodtam mindig is, aki mindennek ellenére szeret még akkor is, amikor azt a legkevésbé sem érdemlem meg. Persze, én, amennyi hibát elkövetek... ugyan! Én vagyok talán az egyedüli olyan természetfeletti ennyi idős fejjel, aki a légynek sem ártana. Persze, az most ugyan lényegtelen, hogy vagy ötven vámpír köszönheti halálát nekem, de azt nem szórakozásból tettem. Én mindig is az igazságnak éltem, illetve élek, tekintve, hogy nekem a munkám is arról szól. Tény, hogy senkinek sincs ahhoz joga, hogy megfosztjuk a másikat az életétől. Voltaképpen ez egy fő etnikai törvény. De olyanoknak nincs helye ezen a Földön, akik heccből veszik el más életét. Inkább legyen ötven vámpír, mintsem százezer ártatlan. A lényegtől rendesen elkanyarodtam, ami igazából nem is csoda, hiszen az én életemben rengeteg olyan dolog van, ami megér egy tíz perces gondolkozást, elmélkedést. Nyilván, ez most nem alkalmas. Tehát, az életem főbb része az utazás volt, amit igazából egy magam tettem, és hát persze, magányosan róni az utakat igazán lehangoló. Sok olyan dolgot tervezek, mint például azt, hogy Bethany-t is elviszem magammal olyan helyekre, ahová ő vágyakozik. Szeretném, ha mostantól semmiben sem szenvedne hiányt. Szinte már betegesen ragaszkodom hozzá, és az istenért sem tudnék lemondani róla, történjék bármi. A veszekedésünk után, ha elment volna, és nem is akart volna rólam hallani, nos, amennyire ismerem szerény személyem, tudom magamról, hogy utána sem hagytam volna békén. De persze, Bethany nem az a nő, aki egy ilyen éjszakát csak úgy a semmibe dobálna egy aprócska összeveszés végett. Nyilván, magamnak köszönhettem, hiszen nem voltam az elején teljesen őszinte. De ki az az ostoba, aki egy ilyen pillanat közepén benyögné, hogy voltaképp haldoklik? Gondolataimból az iránta érzett buja vágy riogat fel, ami voltaképpen kínzó, ámde még is jó érzéssel tölt el. A tőlem telhető legjobban próbálom magamat lecsillapítani, hiszen tudnia kell, hogy én nem ezért akarom őt. A nők nagy része hajlamos azt hinni az ilyen dolgok után, hogy egy férfinak csak arra a bizonyos dologra kell. Ez persze nem önnön tapasztalat, hanem ez egy egyértelmű következtetés a nők fejében. Az viszont képtelenség, hogy Bethany ezt higgye. Hogy miért? A tekintetem szinte őrült módon ordít arról, hogy valójában én mennyire is szeretem őt. Ezt én régóta tudom, még akkor is, ha ő nem. Amikor elsőre megláttam, a szívem valahol a fejemben dobogott, a testem tűzforró lett, és a lázra fogtam arcom vörösségét. De a tekintet... mindenki tudja, hogy a szem a lélek tükre. Amikor Bethany most először jött ide, biztosan sejtette már a tényeket, hogy én nem az iskola kapcsán hívom ide. Persze, pofátlanság, hogy a férfi hívja a nőt, de másképpen úgy sem értem volna el ezt a célomat. Arra várhattam volna, hogy ő lépjen, hiszen még is csak tartózkodó volt az elején. Ami nem is csoda. Saját alsóajkamba harapva pásztázom tekintetét, édes hangja pedig egy újabb jó érzéssel tölt el. Ó, igen, a hangja... mihez is hasonlíthatnám? Olyan csodálatos, mint egy ártatlan gyermekkacaj, ugyanakkor lágy, s gyengéd, akárcsak mint egy angyal hívogató szava lehet. Egész nap tudnám őt hallgatni. Bármennyire is szégyellem magam, de voltaképpen magammal küzdök. Akarom őt, rettentően kívánom, ámde az úriember énem ami a vállamon csücsül, nos, vitatkozik egy másfajta énemmel, aki minden, csak nem jó, s ő pedig a másik vállamon helyezkedik el. Így hát próbálok a kettő közt kiutat keresni, hiszen egyik sem hagyja magát. Mindennek ellenére cselekszem ösztönösen, kezdem úgy érezni, hogy jelenleg az úriember énem nagyon elnyomott helyzetben van a másikkal szemben. Jól vagyok? Gondolataim mindemellett egyaránt azon járnak, hogy álljak le, hiszen nem szabad. De a másik része fantáziál olyan dolgokról, amik voltaképpen rohamosan növelik bennem a vágyat, tehát azt nem is részletezném, hogy agyam rejtett félteke voltaképpen miről is elmélkedik. Még magamon is meglepődöm úgy hirtelen. De a kísértés... Sokkalta erősebb. Gyengéd, ámde még is érzéki csókokkal hintem be puha nyaka minden egyes apró pontját apránként, és elmosolyodom, amikor felnyög, ami igazából csak jobban mozgatja a buja fantáziám. Tenyereim végigsiklanak két oldalán, végül aztán feszes fenekére térvén ki azok. Alsóajkába beleharapok érzékien, miközben az tátva maradt a sóhajok végett. Mondata hallatán elmosolyodom a csókba, s végül besegítek, hogy lekerüljön magamról a felső. - Raboddá váltam. – Suttogom vágytól remegve finom ajkai előtt, s nyakától elindulva a csókokkal lefele haladva térek ki mellkasára, s aligha haladva tovább végül melleire térek ki, s abszolút nem fogva vissza magamat haladok egyre csak lejjebb, miközben tenyereimmel oldalát, s végül derekát súrolom.
Egy csöpögős, számomra érthetetlenül felkapott könyvből, filmből idézve a helyzethez éppen passzolna, ha ilyen gondolatok forognának fejemben: „Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni. De ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett haljak meg, akit szeretek.” Bármit megadtam volna, hogy ne veszítsem el ismét azt, amit felfoghatatlanul rövid idő alatt megszerettem és szívemhez közel került. Az, hogy mit kívántam magamnak jelenleg a legjobban, szintén ehhez kapcsolódott. Azt, hogy a lehető legrövidebb úton, a lehető leggyorsabban sikerüljön megoldást találni erre a problémára, mert elveszíteni azt az embert, akit hónapok óta először voltam hajlandó közel engedni magamhoz… nos, ha azt mondom, hogy nem akartam, még az se fejezné ki eléggé, hogy mit érzek. Annyi csalódás és sikertelen próbálkozás után, huszonéves fejjel beleélve magam egy eljegyzésbe, majd túltenni magam rajta és tovább élni az életem nem volt könnyű. És azóta bármihez, ha elkezdek ragaszkodni, akkor nem tudok szabadulni tőle és foggal, körömmel ragaszkodom hozzá. Ő is ilyen volt. Érintésében elveszve minden másnak tűnt. Mintha egy észem hiányzott volna és végre társra talált volna. Ez pedig sokkal többet jelentett számomra bárminél. Igaz, még nem ismertük a másik minden mozdulatát, minden gondolatát, s nem tudtunk oly sok mindent a másikról, ez viszont számomra nem volt akadály. Lépésről lépésre szerettem volna ezt is felépíteni, valamit, ami a földön tart, mégis úgy érzem tőle magam, mintha repülnék. Egyfajta biztonságot nyújtó adrenalin löket, ami simogatja bőröm, szeret azért, aki vagyok, és nem akar megváltoztatni, még akkor sem, ha kissé indulatos vagy akaratos vagyok bizonyos dolgokban. Mégis…. közelsége megnyugtat, érintése perzseli hűvös bőröm, ami a vizes, átázott póló alatt nyirkossá változott. Hallom heves szívverését, látom, ahogy próbálja uralni a testét, mégsem tudja, és tekintete épp úgy pásztáz, majd merül el a parketta fájának formáiban, mintha magát akarná meggyőzni, hogy képes hidegvérrel ácsorogni a közelemben. De nem sikerül neki, ismét elbukik, ahogy én is. Megfogom pólóját és magammal húzóm a zuhanyzóba, hűvös ujjaimmal bőrét simogatva, és mikor kérés nélkül követ, felragyog a szememben valami megfoghatatlan tűz. Fogalmam sincs, hogy a szívem, az eszem tartott-e itt, de nem is akartam a dolgok mögé látni. Alakult, ahogy alakult, ezzel most együtt kell megküzdenünk és ehhez mérten úgy kell idomulnunk a dolgokhoz, ahogy azok adják magukat. Nem hittem benne, hogy minden cselekedetünk osztályozható jó és rossz csoportokba, hisz semmi sem volt az életben fekete vagy fehér. Egyes dolgok menthetetlenül kétoldalúak voltak, nézőpontok alapján lehetett ez is meg az is, ami viszont most köztünk volt, egyértelműen és közös nézőpont alapján nagyon is jó dolog volt. Függetlenül a maga, sors formálta akadályaitól. Nem érdekelt, hogy a tanítványa vagyok-e vagy sem, senki nem mondhatta meg eddig sem, hogy mit és hogyan tegyek, hát ezek után se szóljon bele senki az életembe. És ahhoz, hogy megmentsem övét, muszáj, hogy egyenlő félként nézzen rám ő is. Olyan nőként, akinek oltalmazó karok nélkül is van ereje ahhoz, hogy szembe szálljon bárkivel, mit sem törődve a következményekkel. A zuhanyba lépve hozzám simul egész testével, mire ajkamba harapok, mert egy jóleső bizsergés fut végig testemen és akaratlan is érzem, hogy a vonzalom és a vágyakozás kölcsönös dolog. -Örülök, hogy így érzed magad a közelemben.-suttogom, de szavaim szinte csak tátogásnak hatnak, hisz forró lehelete bőröm szántja és megremegek kezei között, amikor derekamra csúsztatva kezeit lecsap ajkaimra. Viszonozva csókját, ujjaim nyaka köré fonom és hajába túrok. Megrázom fejem, ahogy csókjai nyakamra vándorolnak át, s eddig nyakába kulcsolt ujjaim most a pólójába csimpaszkodva húzzák őt közelebb hozzám. -Nem, de ha mondták is, már csak az érdekel, hogy te mond nekem.-hunyom le szemeim a zuhanyzó falának támasztva fejem, kicsit oldalra billentve, hogy bőröm minden négyzetmilliméterét behinthesse csókokkal. Ajkaim kissé szétnyílnak, a kellemes bizsergéstől, ami érintése nyomán végigfut testemen halkan felsóhajtok és ujjaim pólója aljához csúsztatom, s szépen lassan elkezdem lehúzni róla, míg tekintetem övébe fúrom, s elmerülök abban.-És neked mondták már, hogy amikor leplezni próbálod, amit nyilvánvalóan akarsz, egyszerre vagy követelőző, mégis gyengéd és visszafogott?-hajolok közelebb hozzá, mikor a felsőt lehúzom fején keresztül és a földre dobom, végigfuttatva ujjam hasfalán, kirajzolva az izmokat, de tekintetem állhatatosan csapdába ejti övét.
Hány nő képes elviselni a tudatot, hogy az a személy, aki a világot megváltaná érte, hazudott, avagy haldoklik? Bethany tiszta szívvel mondhatta volna azt, hogy itt ennek s most vége. Ámbár ez az éjszaka... számomra a legszebb ajándék volt. Éreztem magamon azt, amit már jó rég óta nem éreztem, pontosabban azt, hogy szeretek valakit, és ragaszkodom valakihez. Eddig mindig is azt hittem magamról, hogy képtelen vagyok érzelmekre, és bárki iránt azt érezni, hogy igen, szeretem őt. Az idő egy kegyetlen gyilkos, társa pedig az ítélkező sors, melyek együtt gyakran jó cinkosok, és előszeretettel töltik azzal idejüket, hogy az ember sorsát alakítgatják. Sokan azt mondják, átlagos emberek, akiknek fogalmuk sincs valójában az életről, hogy az ember maga dönt a sorsa felől. Ez pedig nem így van. Én, mint pszichológus, jogász, és egyetemi tanár, jelentem ki nyugodtan, hogy ez nagy tévedés. Nem azt állítom, hogy a sorsunk előre meg van írva, de való igaz, hogy gyakorta nem mi vagyunk történetünk írói, hanem maguk a körülmények. Egy egyszerű példa, mint például az, hogy valakit elcsap az autó. Jobbik esetben az áldozat ezt nem akarta, nem ő ítélkezett magáról úgy, hogy önkezűleg dönt úgy, hogy kiveti magát a mozgójármű elé. Vagy, nem mi érjük el azt, hogy a másik kiszeret belőlünk. De ha még is, nem az öndöntésünk, hogy így történt. Ettől eltekintve magunknak is van döntésünk, hogy mi mit akarunk. Egy-két dologban nekünk is van döntésünk, de még is, hajlamosak vagyunk arra, hogy még abban is rosszul döntünk. De, ez tesz minket emberekké. Az eredendő bűn mindig is létezett, még az ártatlan első két emberben is ott lapult, még ha a történet kitalálója úgy írta, hogy Isten ama két embert álmodozónak, ártatlannak teremtette, nos, az ember egy ilyen lény. S hiába éltem én is egyaránt közel hatszáz évet majdnem, ami voltaképpen igen csak ritka évszám egy boszorkányra nézve, én is követek el hibákat, kezdve ott, amikor a húgom miattam halt meg. De nem akartam, hogy így történjen. Nem én írtam azt a sorsot. Soha senkinek sem ártanék, aki nem az ellenségem. De még az ellenségnek sem ártanék. Kivéve, hogy az elmúlt évszázadban végeztem azokkal az emberekkel, akik a családom kiirtásáért feleltek. De az már más kategória. S innen is ered az, hogy én végig magányosan róttam a tereket. Ettől eltekintve voltam boldog, jó, s rossz, öreg és fiatal, voltam menedék, és aki elzavart. Kiéltem ezt az életet, s hiába is kopogtat a halál elkérni, nem, nem fogok menni vele. Harcolok ellene, mint ahogyan mindig is tettem, főleg most, ez éjszaka végett. Hogy szerethetek valakit, akinek megadhatok bármit, és akinek a szívemet adtam, óriási erőt ad azzal szemben, hogy éljek. Ennek gondolatától akár az örökkévalóságig is tudnék élni. Két tenyeremet óvatosan feszes hasára helyezem, ezáltal puha bőrén végigsimítva gyengéden. Annyira csodálatos, és kedves. De sajnos nem érdemlem meg őt. De egy kissé önző vagyok, és képtelen lennék mostantól ő nélküle meglenni. Már régóta, hogy követtem minden lépését úgymond, ámde ez csak átvitt értelem. Kutattam utána, s végig óvtam őt, ahogyan csak tudtam, még akkor is, ha ő minderről nem tudott. Persze, nem túl elegáns tőlem, hogy a saját tanítványomra szemet vetek, ami voltaképpen tiltott, hiába is vagyunk felnőttek, de, még is így alakult. Ez ugyan nem probléma, ha a karrierem ez által egy lécen ingadozna, hiszen természetfeletti vagyok, boszorkány, bárkit és bármit képes vagyok befolyásolni. Csillogó tekintettel követem őt, ahogyan felém fordul, s olyannyira közel áll hozzám, hogy érzem melleinek érintését a mellkasomon, s ennek hatására torkomban szorul a levegő, de óvatosan lenyelem, ekkor azonban összeszedve magamat, mielőtt még bármi is történne. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy nekem csak arra az alkalomra kell néha. Ez nem így van. Ha kell, teljesen lemondanék arról, hiszen voltaképpen nekem a szex... hogy is mondjam? Soha sem tartozott a napirendembe, úgymond, sőt, számomra egészen ritka jelenség volt az ilyen. Persze, nem tagadom, hogy nem fordult meg az ágyamban egy nő sem, de az ilyen nagyon ritka eset volt. Az is talán akkor volt, ha bánatomat az italba fojtottam, és nyilván, olyankor az ember hajlamos olyanokat tenni, amiket különben meg semmilyen körülmények közt nem követne el. Érzem a bőrömön, ahogyan hideg ujjai testemen járnak, belemarkolva pólóm aljába, én pedig újra lesütöm tekintetemet. Persze, nem azért, mert nem kívánom. Sajnos, pont ellenkezőleg. Ennek hatására vörös foltok ülnek ki arcomra, de aztán bátran pásztázva csokoládébarna íriszeimmel a tekintetét, nos, viszonozva húzom őt közelebb magamhoz, ahogyan két tenyeremet lágyan helyezem kecses derekára. - Már a puszta látványodtól is én vagyok a legegészségesebb ember ezen a Földön. – Suttogom ajkaink elé a mondatot érzékien, és aligha pár pillanat múlva akadnak össze ajkaink, érzéki csókot váltva, melyek akárhányszor zajlanak le, egyre jobban élvezem, s egyre jobban növeli bennem azt az érzelmet, amelyet iránta érzek. Óvatosan belépek vele a zuhanykabinba, amit különösebben nem akartam, elvégre olyan forró hangulat alakult ki, hogy kezdem magamat egyre „szorultabb” helyzetben érezni. Ámbár végig mosolygok, hiszen a zavartság nem kis mértékben ült ki az arcomra. - Mondták már, hogy mennyire vonzó vagy? Ugyanakkor, mennyire tökéletes? – duruzsolom Buja mosoly keretében, ahogyan forró ajkaimmal érintem nyaka minden egyes finom, édes, kívánatos pontját.
Kezdőlap
