Azt mondják, hogy az ember jellemét jelentős mértékben meghatározza a neve. Ezért is kell jól odafigyelni akkor, amikor nevet választunk egy csecsemőnek. Nos, az én szüleimről azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nagy fanatikusai voltak ennek a mondásnak. Legfőképpen akkor, amikor a második nevemet választották. Julie-Anne, amiről ugye mondanom sem kell, hogy a Rómeó és Júliához kapcsolható. Anyám javíthatatlan romantikus volt, tizennyolc évesen szerelembe esett apámmal, akit egy kiruccanás során ismert meg Charlottetownban. Túlzás lenne kijelenteni, hogy onnan soha többé nem is ment haza, elvégre miután apámmal egy hét alatt halálos szerelemtől fűtötten többször is összegyűrték a lepedőt, velem a szíve alatt vitte haza a repülőgép Londonba. Onnan aztán három hónappal és egy hatalmas veszekedéssel később kitagadták a nagyszüleim, úgyhogy nem volt mit tenni, apámhoz kellett költöznie. Így születtem a Prince-Edward szigeten, s váltam a nevemmel ellentétben megfontolt romantikussá. Nem hiszek az örök szerelemben, a mostani párommal is csak azért vagyunk együtt, mert ő végtelenül kedves velem én pedig nem szeretném megbántani. Sajnos vagy nem sajnos, alapvetően kellemes személyiségem van, könnyen idomulok és akár egy kősziklákból álló társaságban is tudnék én a középpont lenni, ha akarnék. Minden szerénység nélkül állíthatom, hogy erre nem a szépségem a legfőbb ok, hanem az, hogy meglehetősen intelligensnek teremtett a sors. Beszédem választékos, ajkaim folyamatosan mosolyra görbülnek, de nem szégyellek sírni sem, hogyha valami fáj. Nem mondom, hogy sose szoktam hazudni, de ettől függetlenül alapjában véve az egyenes utat szeretem, ha valakivel bajom van, azt inkább megmondom neki, semmint a háta mögött beszéljem ki. Vannak álmaim, vágyaim elképzeléseim a jövőmet illetően, de ezekről elég erőteljesen csak balladai homályban értekezem. Elvégre hogy hangozna már, ha Miss Megközelíthetetlenvagyok-Okosvagyok bevallaná, hogy  huszonöt éves korára férjet, gyereket és egy fehér kerítéses házat szeretne, ahol saját, tükrös próbaterme és plafonig polcozott könyvtára van? Naugye? Hát pont úgy.

A legelsők, amik szembetűnnek rajtam az avatott és avatatlan szemeknek, azok igéző szemeim (ha túljut az orrpiercingem okozta sokkon). Ajkaim csókra csábítóak, így kialakulhat rólam az a tévképzet, hogy olyan gyakran váltogatom a pasijaimat, mint más a bugyiját. Valójában az, hogy valaki jó nő, még nem jelenti azt, hogy csélcsap is, de manapság nem divat gondolkodni, könnyebb ítélkezni mások felett. Gondoljanak, amit akarnak! Engem nem érdekel.
157 cm magasra nőttem, domborulataimat a természet faragta olyanná, amilyenek. Mellesleg nem vagyok kifejezetten erős, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor itt kell megjegyezzem, hogy a mellméretemmel még senkit nem akartam meghódítani.
Minden reggel zenére öltözködöm, ez inspirál, ehhez mérten válogatom össze a darabjaim. Mivel elég vegyes a ruhatáram, így bőven válogathatok, aktuális kedvem szerint.  

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

2015. 02. 14. New Orleans


Az ablakpárkányon ülök, felhúzott térdemet átkarolom, államat a térdemre támasztva figyelem a tájat odakint. Szeretek az iskola folyosóján ülve tanulni, nem rohanok haza órák után. Hogy miért? Mert akárki elhalad mellettem, mind köszön, mindig van kivel beszéljek és soha nem kell azt érezzem, hogy annyira felesleges vagyok, annyira szennyes, amennyire annak érzem magam.
Ma nem hoztam magammal könyveket, s a jegyzeteim elővételéhez sem fűlik a fogam. Holnap lesz a születésnapom, s ez az évforduló a Tizenharmadik és a Tizenhatodik óta kellemetlenül érint. Aligha kell tudnia bárkinek, hogy miért. Elég, hogyha én nem tudom elfelejteni a képeket, melyek kísértenek, s melyek miatt sikerrel fordultam ki önmagamból. Mert régen nem ilyen lány voltam, nem kattogott ennyit a véren az agyam és nem vágytam gyilkossá válni, sőt! Rettegtem volna a gondolattól, hogy valaha öljek, vagy gyilkosságot tusoljak el. Mégis, mindkettő megesett már velem és a rettegésnek csírájával sem rendelkezem. Kihalt belőlem, ahogy az ártatlanságom is.

2010. 02. 15. Charlottetown, Prince-Edward sziget


Csodálatosan finom tortát sütött nekem anya, Malcolm is imádta, csak úgy tömtük befelé. Hiába töltöttem éppen a tizenhármat, olyan elánnal kentem össze csokoládémaszattal arcomat, amilyen lelkesen nyolcéves öcsém tette azt a magáéval. Teljesen odáig volt az édességekért, ez meg is látszott rajta, sajnos elég dundi volt szegény, de mivel nem csúfolták érte, nem zavartatta magát. Még az ágyban fekve, a cukortól teljesen elveszítve álmosságomat is azon járt az agyam, hogy mennyire jó kis születésnap volt az enyém.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, hát felültem. A kinti fényt apa-alakban kitakaró sziluett láttán örömteli mosolyba fordultak ajkaim.
- Mesélsz nekem? - Csicseregtem, s amikor bólintott, majd' kiugrottam a bőrömből örömömben.
- Neked bármit, Gyönyörűm, csak csendben legyünk, nehogy anyád meghalljon minket. A végén még kikapunk. - Ült le ezzel a mondattal ágyam szélére, s én játéknak hittem, amikor ajkaimra szorította kezét, s visszadugott fekvésben a takaró alá.
Nem akartam sikoltani, mert mindig betartottam azt, amit apának ígértem, de amikor fölöttem lihegett, mint egy kiéhezett dög, s ölemben addig nem tapasztalt fájdalmat éreztem, akkor nem bírtam tovább. Torkom szakadtából üvöltöttem, s akkor sem hagytam abba, amikor kinyílt az ajtóm megint. Azt akartam, hogy anya mentsen meg, hogy szakítsa félbe ezt a rémálmot és nyugtasson meg, ahogy mindig, de csak állt a becsukott ajtólapnak támaszkodva és figyelt. Nem lökte le rólam apát, nem tett az erőszak ellen, csak csukva tartotta az ajtót, hogy Malcolmot fel ne verje a sikolyom. Akkor nem értettem, hogy mi történik velem, de az "élmény" örökre belém égett. Boldog születésnapot! Gyűlölöm ezt a két szót, legalább annyira, mint a Stephanie és Boyd Edgecomb neveket.

2013. 02. 15. Charlottetown, Prince-Edward sziget


Semelyik éjjelt nem szerettem, de a születésnapjaimtól különösen rettegtem. Tavaly és azelőtt is ugyanaz történt, ami a tizenharmadikon, így idén úgy döntöttem, hogy nem akarok emlékezni rá. Vettem két üveg szeszt és bezárkóztam a szobámba vele. Sosem voltam még részeg, így kevés is elég volt ahhoz, hogy megjöjjön a bátorságom és elmenjen az eszem. Letámolyogtam a konyhába és magamhoz vettem egy kést, a legnagyobbat és legélesebbet, amit találtam. Tudtam, hogy jönni fog, hát meg akartam várni, bedőltem hát az ágyamba és hátat fordítottam az ajtónak. Úgy dédelgettem a kést, mint ahogy anya ölelt régen engem és az öcsémet is.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, szinte a torkomban dobogtak a parketta reccsenései. Szorosan lehunytam szemeimet, erőt vettem magamon, s amikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, egyszerűen csak meglendültem a késsel együtt és beledöftem az alakba egyszer, kétszer, háromszor is. A negyediknél ébredtem rá arra, hogy mit teszek. Nem a támadás ténye rettentett meg, hanem az, hogy akibe a kést állítottam az nem az apám volt, hanem az öcsém. Nem először jött be hozzám, hogy leüljön mellém, s beszélgetésre ösztönözzön. Mindig érezte, hogy valami nincs rendben velem, így csak jót akart, de bennem az alkohol, a félelem és a gyűlölet oly' hevesen dolgozott, hogy nem voltam elég figyelmes. Meg akartam ölni az apám, de helyette miattam vérzett el a szobám padlóján az egyetlen személy, akit még szerettem ez életben. Nem mertem sikoltani, nem mertem levegőt sem venni. Könnyeimben fuldokolva, akadozó mozgással, szédelegve dobáltam össze a holmijaim egy hátizsákba (nem figyeltem miket csomagolok össze) s a tettem súlya alatt egy pillanat műve volt kijózanodnom. Az éj leple alatt szöktem meg, ellopva apám tárcáját, amit mindig a konyhaasztalon hagyott, mert nem tartott tőle, hogy kifosztják. Nem tudtam, hogy hová tartok, de nem is érdekelt. Halni akartam, gyűlöltem magam, okádni tudtam volna attól, amivé lettem egy gyilkos pillanat alatt.

2013. 02. 15. Charlottetown, Prince Edward-sziget > 2014. 01. 02. New Orleans


Nem nagyon emlékszem mi történt velem azokban a napokban. Ha nem találkozom Vele, akkor soha nem vészelem talán át a ráébredésemet. Farkassá váltam, azzá ami mindig voltam, de amivé sose lettem volna Malcolm nélkül. Nem tudtam, hogy köszönetet mondjak-e neki érte rémálmaimban melyeket a bűntudat fűtött, vagy sem. Csak a fájdalomra emlékszem, az útból semmire. És nem is akarok, továbbra sem, ami azt illeti.

2015. 09. 19. New Orleans


Egy újabb ablakpárkányon ülök, felhúzott térdemet átkarolom, államat a térdemre támasztva figyelem a tájat odakint. Már elmúlt a 18. születésnapom, hónapok óta nem kell rettegnem attól, hogy valaki felköszönt, február még messze van. Ideje, hogy felkerekedjek és elrángassam a lányokat valamerre. Nem óhajtom tudatni a világgal, hogy milyen szennyet rejtegetek. Már évek óta nem vagyok Julie-Anne, ahogy idéntől nem vagyok középiskolás sem. Egyetemista és Miracle Cherrywood lettem, s Mira soha nem szomorú. Nyilvánosan legalábbis semmiképp.