- Tudod minden egyes szó, ami elhagyja a szádat egyre inkább erősíti bennem azt az érzést, hogy mennyire jó dolog lenne, ha egyszerűen fognám magam és belefojtanám magam ebbe a tóba, mert akkor legalább végre megszabadulhatnék tőled. - Nem hittem, hogy valaki képes lesz ennyire az idegeimen táncolni, de most az erőmmel kapcsolatos kérdések miatt sem mondhatnám, hogy teljesen a helyzet magaslatán vagyok. Sokkal ingerültebb vagyok, mint szoktam. Tisztára olyan, mintha meglenne a havi bajom. Teljesen ingerülté váltam, amit eme férfi alany próbálkozásai csak még inkább a tetőfokára préselnek és szinte úgy érzem, hogy önmagam megfojtása a lehető legjobb ötlet az adott szituációban. Akkor már biztos, hogy nem fog kísérteni sem és többé nem kell látnom azt az önelégült mosolyt, ami egyfolytában elterül a képben. Komolyan, mintha ráplasztikázták volna. - Mert engem aztán nagyon érdekel, hogy honnan jöttél és milyen szokások voltak. Tudod jobban járnál, ha jelenben élnél és nem a múltban próbálnál válaszokat keresni, akkor talán végre eljutna az agyadig, hogy nagyon nem vágyom a társaságodra. - Nem tudom, hogy mit remél attól, hogy konkrétan teljesen kikészít. Legszívesebben kifutnék a világból. Akinek önmaga megfojtása is megfordul a fejében azt igazán nem kellene piszkálni. De mégis honnan tudhatná mi jár a fejemben? Ha tudná, akkor már régen nem teperne. De sajnos nem adtak neki semmi értelmet. Esze sincs és még szuper képessége sem ilyen téren. - Lehetne, hogy abbahagyjuk az elemzésemet? Nem vagyok mindenkivel ilyen, te csak egyszerűen az idegeimre mész, szinte annyira, hogy fel tudnék robbanni. De még az is boldoggá tenne, ha felrobbanok, akkor téged is magammal rángatlak a pokol bugyraiba, bár ott már tényleg nincs menekvés előled, szóval jó ez nekem itt is. - Kezdem úgy érezni, hogy az ő itt léte valamilyen módon szándékos. Talán esetleg valami teszt akar lenni? Hogy mennyire vagyok képes uralkodni az erőmön. Hát ezen határozottan el fogok bukni, mert ez nem az erőmről fog szólni, hanem sokkal inkább az érzelmeimről. - Nem akarom, hogy kiismerj. Kiismerni téged pedig végképp nem akarlak. - Engedem, hogy a dühöm irányítson, hogy olyan könnyedén játszadozzon az erőm adta lehetőségekkel. A vér, amely vagy a sajátja vagy pedig az áldozatáé a lábaim előtt landol pár csepp pedig a cipőmet is érinti, aminek közel sem örülök annyira és inkább egyszerű mozdulattal töröm ki a nyakát, hogy élettelen teste könnyedén hulljon a fűbe. Legszívesebben itt hagynám őt a francba, de az igazság az, hogy érdekel, miért jutott be ide, vagy inkább hogyan és miért nem dobták ki miután rájöttek, hogy itt van. Így tehát a göndör fürtjeinél fogva vonszolni kezdtem felfelé egyenesen a szobámba, mit sem törődve azzal, hogy hányszor koppan a feje a lépcsőfokokon, vagy éppenséggel hányszor vágódik neki a falnak. A szobámba érkezve az egyik székhez kötöztem a szájának a betöméséről pedig az egyik szomszédos szobából elkobzott szájpecekkel gondoskodtam.
-Ha egy ilyen szépség kínozna, az ellen semmi kifogásom nem lenne, hidd el.-ejtek el bókszerűséget, nem azért, mert ezt akarja hallani. Sőt. Valószínűleg ezt akarta a legkevésbé hallani, hisz szinte láttam ahogy a fülén füst kezd kiömleni, ahogy elkezdte magát felfújni. Komolyan, öröm látni, hogy szimplán azzal kiborítható valaki, hogy intézek felé pár szót. Manapság egyre könnyebben tudom így befolyásolni az embereket, úgy látszik, idővel ez is elkezdett változni, és mindenkinek esik ez a küszöbe. Kár, szerettem a kihívásokat. Ez egyenlőre nem tűnt annak, csupán keresgéltem a fogáspontokat rajta, de a játék izgalmas része ez is. Legalábbis számomra. Az, hogy számára az e, arról én nem igen tudok nyilatkozni. Elkezd megmozdulni a levegő, ahogy próbál lenyugodni, hallom szívverését, az is arról árulkodik, hogy idegesség közelébe került már. Ez jó, nagyon jó... -Ahonnan én jövök, ott az ilyen szövegelésért egy lányt nem csak a családja tagadta ki... Ezt hagy ne mondjam, hogy kiknek a szavajárásában hallhatta az ember. Akkoriban bordélynak hívták, most...-vakarom meg fejem, bár konkrétan semmit nem mondok rá, gyanítom ő is ugyanúgy fogja ezt a kijelentést levenni, mint bármelyik másik nő. Hacsak nem veszi úgy, mint "kedves", kissé bárdolatlan szavai visszaadását, kicsit keményebb külsőbe bújtatva. A vigyorom pedig egyszerűen nem képes lesülni az arcomról, szintén az ő nagy bánatára.-Bár ha mindenkivel ilyen kedves vagy, kétlem, hogy bárki is be merne próbálkozni. Ezért értékeld, hogy valakit nem tudsz olyan könnyen lerázni magadról.-függetlenül mindentől, kicsit érdekelt azért, hogy ez a fagyos, rideg, de igencsak megnyerő külső mit rejtett, és itt nem feltétlenül a ruha alatti dolgokra gondolok, persze azt is megnéztem volna szívesen, de az más lapokra tartozik. Nem hiszek a véletlenekben, abban sem, hogy kabátom egy kósza hamudarabtól gyulladt volna be, hisz a cigaretta már rég a földön végezte. Úgy teszek, mintha ásítanék, majd megrázom a fejem és mellkasom alatt keresztbe fonom kezeim. -Befejezted? Remek. Tisztázzunk valamit. Pont az ilyen kirohanások segítik, hogy valaki elkezdjen igazán kiismerni. A modor, a mimika, az apró részletek, amiket a testbeszéd szinte csemegeként ad egy olyannak, mint nekem.-fogalmazok kissé félreérthetően, majd folytatom.-Plusz én is többet tudok magam mögött, életet is, és biztos, hogy éveket is. Szóval te se akarj kiismerni aranyom.-kérem vagy figyelmeztetem, nem lényeg. Az sokkal fontosabb, hogy nem fogok innen tágítani, s ezt érzékeltessem is vele. már, ha eddig nem lett volna egyértelmű ez a szándékom sem. Meg sem lepődöm rajta, hogy ilyen kis tűzről pattant lett hirtelen, valójában tetszik. De a kabátom tűzről pattantságának annyira már nem tudok örülni. Talán ez nem meglepő. És végül sikerül. Megmutatja az erejét, a felhők csak amolyan kísérői annak, hogy a vérem ízét elkezdem számban érezni, megvillannak szemeim, s egészen addig bírok a lábamon állni, míg a vérem ki nem hányom a földre, egyenesen a lábai elé. Könyörögni nem fogok, nem is tudok, szép lassú szenvedésbe kezdek, a földön térdelve újabb és újabb adag vért felköhögve tüdőmből, vagy gyomromból, magam sem tudom. És vele az is jön, ami nem az én vérem, hanem az ebédem. Honnan tudom? Érzem... az határozottan a gyomromból jött.
- Lehet, hogy nem látok itt senkit, akit te kínozhatnál, de ez nem azt jelenti, hogy nem fordulhatna meg a kocka és kínozhatnának ezúttal téged. - Szívesen odavetném a kissé elvetemültebb személyek elé, hogy játszadozhassanak vele, mert most már tényleg kezdett elegem lenni belőle. Ha bocsánatot kért volna is egyértelműen kicsinált volna a puszta létezésével, de így most már túl sok volt. A pohár már azelőtt tele volt, hogy ő idejött és az, hogy most itt van egyáltalán nem segít rajta. Folyamatosan játszadozik és újra meg újra megpróbálkozik azzal, hogy még egy cseppet töltsön a pohárba és nem tudom, hogy csinálja, de sikerül neki, mert még képes vagyok visszafogni magam, de nem tudom, hogy meddig mondhatom el ezt magamról. Előbb vagy utóbb betelik a pohár, akkor pedig már nincs visszaút. - Most komolyan ezzel jössz? Ha ennyire nem jövök be neked, akkor menj már el a francba komolyan! Pontosan tudod, hogy merre van az ajtó és ne játszd az idiótát, mert azzal nálam nagyon messzire lőttél, ha azt hiszed, hogy odavagyok a megmenteni való nyálas, kis idiótákért. Szóval, ha eltakarodnál végre annak nagyon tudnék örülni, vagy még a végén kénytelen leszek olyan dolgot tenni, ami nem feltétlenül szándékos. - Lehet, hogy előbb gyújtanék fel körülötte mindent, robbantanék fel mindent, vagy szívnám el a teljes energiáját egy fának, de addig nem adnám fel, amíg végül célba nem találnék. De túl sokat veszíthetnék az erőmmel. Akár a kastélyt is célpontul vehetném és tudom, hogy varázslat védi, de nem vagyok tisztában azzal, hogy milyen erős és az én erőm mennyire erősödött meg, mert még nem volt lehetőségem teljességében megtapasztalni. Talán pont őt kellene gyakorlóbábunak használnom. Csak úgy, ahogyan a kezdettekkor tanultam. De még azt sem érdemli meg, hogy az eszközöm lehessen. A kabátjának felgyújtása merő véletlen volt. Egyáltalán nem volt szándékos, de ezek szerint tényleg kezdek közelíteni a felrobbanáshoz. - Figyelj, nem ismersz. Úgyhogy ne csinálj úgy, mintha ismernél. Mert nagyon elegem van abból, hogy azzal próbálsz levenni a lábamról, hogy úgymond kiismersz engem. Nem ismerhetsz ki valakit egyetlen perc alatt, aki már több életet is maga mögött tudhat. - Nem mondhatom azt, hogy olyan sok lenne belőle, de egyáltalán nem vagyok már mai gyermek és ezt nem szégyellem. Akkor kellene a koromat rejtegetnem, ha látszana rajtam, de akkor meg teljesen felesleges lenne. - Tudod igyekeztem visszafogni magam, mert fogalmam nincs, hogy mire vagyok képes, de ha már ennyire nyíltan vállalkozol rá. - Lehunyom a szememet és próbálok visszaemlékezni a legelső leckéimre, amikor még új volt számomra az erőm és, mikor kinyitom már érzem, ahogyan az ereimben terjed folyamatosan az erő és elérem, hogy a saját vérében fuldokoljon. De a helyzet az, hogy nem csak ez az egyetlen dolog, amire kihatással van az erőm, hiszen hatalmas viharfelhők kezdenek el gyülekezni felettünk, de nem állok le. Igaza volt. Nem egyszer öltem meg már valakit. Ha most ő is rajta lenne a listámon.. Kit érdekelne? Legalább megkaphatnám a lelki békémet, amire vágytam.
Meggyőző volt a figyelmeztetés, valóban nem tudtam, hogy kivel szórakozom. De ez oda vissza igaz volt, nem értettem, minek akarja bizonygatni azt, hogy ő az erősebb. Oké, hogy boszi, talán más is, mert azért éreztem valami furcsát is benne. De ez egy dolog volt, nem pedig olyas valami, amitől futva menekülnék. Fogalma sem volt róla én ki vagyok és miket tettem. Ennyire egyszerű. -Most komolyan nem látsz itt mást, akit kínozhatnék?-már csak a hangnem nem stimmelt. Én felvettem egy idegesítő, nyávogó kislány álarcát, nem pedig egy dacos valakiét, akit ő próbált előadni. Én voltam az idegesítő, ő meg az, akit idegesíthettem. Ha lett volna más sem biztos, hogy odébb álltam volna, ahhoz túl érdekes lány volt. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam, hogy pontosan kire. Nem értettem, ha ennyire azt akarja bebizonyítani, hogy ő a nagy kislány, aki akár egy csettintésével is árthat nekem, miért nem volt hajlandó már rég bemutatni, mire képes. Most csak szájhős volt, ami nem tetszett, pont ezért is húzogattam még a cica bajszát, hátha megmutatja, mire képes. -Rendkívül elutasító vagy. Ahhoz képest, hogy nem olyannak nézel ki, aki mindent mellre szív, csak szavakkal tudsz dobálózni. Ez visszataszító, felér azzal, amilyen én vagyok számodra. Hányinger, vagy rosszullét, nem is emlékszem melyik szót használtad.-pontosan tudtam, hogy mind a kettőt, de ezzel is csak tovább akartam szítani a benne fortyogó lávát, hogy kitörjön végre, mert így nem izgalmas a játék. Míg nem tesz valamit, úgy sem fogok hinni neki. Szerettem a tapasztalataim bővíteni, még ha előtérbe mindig is a pillanatnyi gondolatokat, érzéseket -vagy legalábbis valamit, amit érzésnek lehetett nevezni-. -Minek kérdezel, ha tudod a választ?-vonom fel szemöldököm, mosolyom töretlenül, a maga ezer wattos kivitelezésével ott villog arcomon. Mintha oda faragták volna a születésemkor, és azóta nem tudnék tőle megszabadulni. Idegesítettem vagy sem, nem feltétlenül ez volt az igazi célom, de neki elég ezt tudnia.-Kitartóbbnak néztél ki, nem gondoltam, hogy ennyi elég, hogy beteljen az a pohár. Egy piros pont neked, kezdek berozsdásodni első benyomások terén. a többi viszont eddig igencsak stimmelt.-hirtelen haragúnak nem mondanám, inkább mintha félt volna attól, mivel jár az, ha felrobban. engem meg pont ez érdekelt, itt egy érdekes kettősség. Neki is jó, megismeri a határait, ahogy én is, és nekem is, mert végre hinni fogok az üres, levegőben elvesző szavainak. Kérdésemre végre kapok egy választ, ami azért egész sok mindent megmagyaráz. Vagyis valami kezd összeállni a fejemben. -Sokszor pont a patkányok a legnagyobb túlélők, ne sértegesd őket feleslegesen.-leperegnek rólam szavai, és mikor folytathatnám a gondolataim felfedését, kezemen lángra kap a kabát. És nem azért, mert rosszul tartottam, hanem valószínű miatta. Elnevetem magam, míg a földre dobom, és rátaposok, a padról leszökkenve.-Na végre, ez az, add csak ki magadból, amire képes vagy. Nem jó bezárni azt, aminek nem kellene bezárva maradnia. Gyújts fel. Bár kétséges, hogy a lelkednek jót tesz-e majd, hogy ismét megöltél valakit. Mert gyanítom nem ez az első eset.-kicsit alattomosan támadok vissza, hisz azért csak felgyújtotta a kabátom, amire lepillantva egy égett lyukú ujjat látok csak, ergo a kabát kuka. Egy szál fekete rövid ujjú marad rajtam, hiába a kora őszi hideg, nem igen érzem a hőmérséklet változást.-Gyanítom itt a lényegre is tapintottam és megvan, miért laksz itt. Te az erőddel nem vagy jóba, hisz az arcod nem arról árulkodik, hogy a karom akartad felgyújtani. Igazam van?-valószínű igazam volt, ami örömmel tölt el, ugyanakkor kezdem érteni, hogy miért folytja magába minden gondolatát. A helyében valószínű én is így tennék. Vagy nem... Nem vagyok a helyében, szerencsére...
- Fogalmad nincs arról, hogy kivel szórakozol. - Megszoktam, hogy irányításom alatt tartom az erőmet és bármikor tudtam irányítani, de most rettegtem attól, hogy képes lennék egy épületet ledönteni még azelőtt, hogy a tényleges célpontomat érné a támadás így igyekeztem mély levegőt venni és megnyugtatni magam, hiszen pontosan ezt akarta elérni ez az idióta, hogy felidegesítsem magam rajta - Most komolyan nem találtál magadnak valaki mást, akit kínozhatnál? - Nekem valahogy semmi hangulatom ehhez az egészhez. Normális körülmények között sem ugranék ki a bőrömből egy ilyen helyzettől, sőt mi több már régen lerendeztem volna, ha az erőm nem lenne annyira ellenem, mint azt én érzem. Nem tudom irányítani és, ha valamibe bele fogok őrülni az ez lesz. A tehetetlenségbe. Mert bármennyire is szeretném beváltani a szavaimat nem tudom, hogy mennyire lennék sikeres. Az is lehet, hogy csak megcsikizném az arcát, vagy valami teljesen mást érnék el. - Azt gondolod, hogy nem vagy annyira idegesítő, hogy egyedül miattad teljesen negatív legyen a hozzáállásom? Pedig pontosan erről van szó. A kisugárzásodtól pedig már hánynom is kell, úgyhogy köszönöm, hogy ma estére berendeltél nekem egy rosszullétet is. - Nem hiszem el, hogy senki nem próbálta meg megakadályozni, hogy átléphesse a kapukat. Mindenki számára védelmet nyújtanak a kastély falai, de a túlzott egoizmust sehol nem preferálják. - Elárulnád nekem, hogy mégis mit akarsz tőlem? Mert ha az idegeimen táncolni ahhoz nagyon is értesz, de komolyan. Már tele van a pohár veled, köszönöm elég volt. Nem kívánok többet. - Egyszerűen idegesít az, hogy levegőt vesz, ahogyan az a vigyor nem akar lekopni az arcáról. Miért nem fogja fel, hogy a nem az, nem? Nem tartozom azon emberek közé, akik percenként változtatják a véleményüket. Én igen is megtartom a szavamat, ha egyszer azt mondtam nem, akkor nem. Vagy ha mégis megváltozna és érdekelne, hogy hol csinál és mit, akkor arról tájékoztatnám, de most nem vágyom a társaságára. Az egyetlen, amit akarok az a saját, békés, kis magányom. Amit ezek után már senki nem kíván megzavarni. - Ha lehet ne kezdjünk el filozófiákba belemenni, mert nem hiszem, hogy túlságosan egy oldalon lennénk igazából bármilyen témában. Nem értenénk egyet semmiben, úgyhogy nem értem, hogy miért strapálod magad. Biztos vagyok benne, hogy érdekesebb kihívást is találsz, mint a folyamatos elutasítás. - Még ha mutatnék egy icipici érdeklődést az irányába megérteném, hogy mit tököl még mindig itt, de így tényleg nem értem, hogy mire jó neki ez az egész, mert ebből aztán nem jön ki győztesen. Mégis, hogyan lennék képes elviselni egy ilyen idegesítő személyt? Hát ez a biztosítékom arra, hogy én nem esek bele a hálójába. - Ha egy kicsit felnyitnál egy természetfeletti történelemkönyvet, akkor rájönnél. Ez a Stardust Castle. Egy hely, ahol azon természetfelettiek tartózkodnak, akik valamilyen oknál fogva nem tudják uralni a képességeiket, illetve persze a tanárok, vagy az alapítók leszármazottai. Te pedig egy patkány vagy, aki véletlen bejutott. Se több, se kevesebb. - Már kezdem érteni, hogy miért vannak külön részeken a hálótermek. Nem mindig faji alapon, de az ellentétek mindig jelen vannak. Azonban a fajtársak valamilyen szinten képesek nagyobb harmóniában élni. Annyira idegesít, hogy megzavarta a kellemes merengésemet a semmibe.. Az egyetlen pillanatot, mikor egyedül lehettem a gondolataimmal anélkül, hogy ártani tudnék valakinek.. Erre felbukkan ő és belerondít a képbe. Fel tudnék robbanni tőle. Ekkor pedig hirtelen a szemem sarkából lángokat pillantok meg, amik a karján lejtenek, intenzív táncot.
-Húú, most aztán megijedtem.-ásítok, mintha álmos lennék. Valaha éreztem e magam így? Megeshet, de ez az alkalom sem most jött el és ha tetszik neki, ha nem, meg fogom fejteni, így vagy úgy. Nem lehet annyira bonyolult, mint mutatja, vagy ha igen, akkor meg nem ennyire karót nyelt a viselkedése. Lehetetlen, hogy valaki ennyire ódzkodjon mindentől. Mert, hogy tőlem, oké, aláírom, kiállhatatlan alak vagyok. De kikérem magamnak, a világ többi élőlénye nem ilyen, és van egy olyan sejtésem, hogy mindenkit lenyelne, ha le tudna. Szerencse, hogy nem tud... Elnevetem magam, és megtapsolom a kis kirohanását, amivel megpróbálja rontani vagy legalábbis csökkenteni azt az elégedettséget, ahogy élek, amit magammal szemben táplálok. Nevetségesen őszinte, szőrszálhasogató, ugyanakkor lenne még mit gyakorolnia, mert rajtam ezek a szavak ugyan nem fognak, az is biztos. Rosszabbat is kaptam már, mint azt, hogy nem gondolkodom. Ami megjegyzem nem igaz, sőt. Sokkal összetettebben gondolkodok, sokkal több dologra figyelek, mint azt a remekbe szabott álcám mutatja. De az álca lényege épp az, hogy megfejthetetlen maradjak. -Kizárt, hogy miattam, és csakis miattam lennél ilyen zabos és elutasító, de igazán hízelegsz, ha mégis. Szinte már kiváltságosnak érzem magam.-mondom, vigyorom letörölhetetlenül csücsül helyén, és érzem, ahogy egyre feljebb lépkedek azon a létrán, aminek a tetején elég hozzáérni ahhoz a dologhoz, ami aztán akadály nélkül robban fel, sodor magával engem is. Kockáztatok, szokás szerint, de nem érdekel. Mi lehet rosszabb annál, ami most van? Ha békává változtat? Kétlem. -És még én vagyok az, aki nem gondolkodik. Te komolyan azt hitted, hogy elsődleges célom, hogy megdöntselek? Ennyire rossz emberismerő lennél?-rácáfolok szavaira, mert elkezd az hajtani, hogy a tüskék alá lássak, hogy megismerjem, ami fura, mert erre szinte soha nem teszek erőfeszítéseket. Sőt, elutasítom az ilyen lehetőségeket és inkább nagy ívben elkerülöm őket. Miért? Mert jobb dolgom is van, mint pszichológust játszani. De ez a lány... a szemében látszik, hogy nem volt mindig ilyen, és valami aggasztja. Elkezd érdekelni, és ez az ő hibája, s magának köszönheti, hogy nem szabadul tőlem. Ilyen ez a tápláléklánc... -Nincs halálvágyam. azon a részen már túl vagyok. Jobb szeretem azt a részt, amikor az jön, hogy kérés nélkül megölsz. Az izgalmasabb. Sok hatásszünet, szenvedés, röhejes közhelyek, könyörgés az életért. Az öngyilkosság minden módja alattomos és gyáva. Nincs benne kihívás senkinek.-adom tudtára a teóriám, nagy slukkot szívva a bagóból, füstjét egyenletesen kifújva. A szomorú igazság, hogy igenis gyávának tartottam azokat, akik a könnyebb utat választották. Sokszor ugyanis épp ettől lettek semmissé a tettek lényegei. -Kettőnk közül nem én vagyok az, aki szennyezi a levegőt. Érzem rajtad a bagó szagot, ne add az ártatlan kislányt, nem veszem be.-mérem végig, közelről sem nézett ki átlagosnak vagy ártatlannak.-Mi ebben a helyben olyan különleges, hogy annyira nagyra tartod? És kivételesen legyél őszinte, ha lehet...-kissé lenéző hangnemmel és pillantással nézek rá, mert az álszentség a halálom volt. szerettem, ha egyenesek az emberek, s eddig ő is annak tűnt velem szemben. Őszintén tudtomra adta, hogy nem csíp, ugyan nem is ismer, de legalább nem nyelte le az előtörni akaró mondatokat. ez már becsülendő. De amikor nyilván ő is szennyezi a levegőt, és engem vádol... na, azt már nem hagyhatom csak úgy szó nélkül.
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 30, 2015 10:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
skyler & matthew
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy igen és vagy te műtöd le azt onnan, vagy én fogom, de figyelmeztetlek, hogy az nem lesz egy leányálom. - Nem is tudom, miért beszélgetek vele, hiszen egyszerűen kiakaszt, de mégsem hagyhatom itt úgymond őrizetlenül, hogy császkálhasson a birtokon, mikor egyértelműen nem tartozik ide. Ha pedig ide tartozott volna, akkor elintézem, hogy ő maga akarjon távozni anélkül, hogy foltot ejtene a kastély hírnevén azzal, hogy el lett zavarva. - Az esetek többségében gondolkozol is, mielőtt megszólalsz vagy csak úgy szimplán hordod össze a saját kis hülyeségeidet? Egyáltalán nem ismersz, és nem tudod, hogy milyen vagyok, szóval egy percig se hidd azt, hogy tudod ki vagyok csak azért, mert az agyamra mész jelen pillanatban. Mert tudod a negatív hozzáállásom csakis miattad van és semmi más miatt. - Tüskét növesztettem, persze.. Az nőtt ki bennem magától. Méghozzá az erőm összekuszáltsága, amit ennyi év után fel sem tudok fogni. Hogy mégis miért most veszítettem el az irányítást? Miért érzem azt, hogy sokkal több erő lakozik bennem most, mint ezelőtt. Az egész annyira felfoghatatlan. Nem találok rá magyarázatot. Legalábbis eddig nem. De, ha valahol egy természetfeletti válaszokat kaphat a kérdéseire az itt van. - Haver.. Én komolyan nem tudom, hogy milyen álomképeket kergetsz a fejedben, de álljon meg a nászmenet. Neked és nekem semmi közünk nem lesz egymáshoz ezt itt és most jobb lenne, ha elfogadnád. - Hogy lehet valaki ennyire rámenős? Van, aki ezt elbírja viselni? Láthatóan van, hiszen, ha nem lenne, akkor nagy valószínűséggel már régen nem lenne életben. Kétlem, hogy én lennék az első nő, akit ilyen módon megkörnyékez. - Ezzel arra szeretnél nekem utalni, hogy úgy öljelek meg, hogy még a szellemedet is kitöröljem a létezés legapróbb szegletéből is? Mert ha ennyire nagy halálvágyad van, ha ennyire el szeretnél tűnni a semmiben, akkor nem kell többször kérned. Nagyon szívesen megteszem. - Azt hiszem a világnak is szívességet tennék azzal, ha őt eltörölném a Föld színéről, vagy elküldeném a Marsra, ahol most már van víz elméletben, szóval nem kellene egy percig sem amiatt aggódnom, hogy szegény szomjan halna. Bár bizonyos értelemben igen, hiszen véresés-t még nem találtak sehol sem. Nem, pont a Marson. - Tudod mit? Ha utánanéztél, hogy hova is tetted be a mocskos lábadat és végre felfogod, hogy hol szennyezed a levegőt az undorító szokásoddal.. Akkor talán lesz miről beszélnünk. - Nem mondom, hogy egyszer sem gyújtottam rá, mert persze bizonyos szinten én is szeretem a cigarettát, de van amelyik valahogy hányingert kelt bennem és ő valahogy pontosan olyat szívott, vagy egyszerűen csak a stílusa miatt éreztem úgy, hogy mindjárt hányok.
Nem csak csinos, s szemrevaló, de okos is. Elismerően bólintok, mosolyom, mely az elmúlt időben arcomra fagyott, mondjuk úgy az elmúlt százötven évre visszamenőleg, továbbra is ott csücsül helyén. -Melyikre gondolsz, erre itt?-mutatok arcomra, és a vak is látja, hogy erre gondolt, én is tudom, de igen, új célt adott, és szívesen szívom a vérét, idegesítem, míg el nem szakad nála a cérna. Kíváncsivá tett. -Soha ne mond, hogy soha. Minden ember változik. Persze vannak kivételek, de te nem tűnsz annak. Csak egy tüskéket növesztett nőszemély vagy, aki fél élni, fél attól, hogy mit hoz a holnap. Fél a szórakozástól és idegesíti, ha más jól érzi magát. Igazam van?-vonom fel szemöldököm. sokan pontosan így életek, én nem. Engem nem érdekeltek az elvárások, mások kérései, mások akarata, csak én számítottam, és ez nem egoizmus volt. Csupán nem akartam alkalmazkodni az emberekhez, mert azzal elvesztettem volna a lényem jelentős részét. Sokakat tudtam a világból kikergetni, sok mindennel, és a legtöbbször élveztem is, hogy sikerrel járok. -Ugyan már, ne kéresd magad. Nyilvánvaló, ami nyilvánvaló. Tökéletes páros lennénk mi ketten.-kacsintok rá, szemérmetlenül végigmérve a formás, kecses alakot és hívogatóan nézek rá. Eszem ágában sem volt itt helyben ledönteni a lábáról, akkor elmúlna a varázs. Még bőven van időm kiszórakozni magam, mielőtt ez a rész következhetne. -statisztikák. Csak számok. Engem a tettek jobban érdekelnek. És azzal, ha megölsz, nem sokra jutsz. Szellemként hidd el, még idegesítőbb tudnék lenni. Képzeld el, ahogy besettenkedek a fürdőbe, míg te édes magányodban élvezed a forró víz kényeztetését. Igazán impozáns látvány lehetnél.-szenvtelen megjegyzésem ismét kiverheti a biztosítékot, hacsak nem pereg le róla, mint eddig. Pont ezt szeretem az ellenállókban. Tesztelni kell őket, kiismerni, megtalálni a gyenge pontot, és ha megvan, nyert ügyem van. Egyenlőre kutakodom, de nem lelem, fel viszont nem adom ilyen könnyen. -Talán túlélem.-vonok vállat ismét egy slukkot szívva a cigarettából és kényelmesen elhelyezkedve burkolózok a csendbe, ami nincs ínyemre. Nem vagyok én ehhez szokva. A nekem szegezett kérdés hallatán összevonom a szemöldököm és hátam mögé pillantok. -Ez csak egy régi épület. Nem a tizennyolcadik században vagyunk. Bár azt jobban szerettem. Mindegy is. Hacsak nem elmegyógyintézet nincs félnivalóm.-vonok vállat, kifújva a füstöt a magasba, de őszinte kíváncsiságom kiül arcomra. Felkeltette a figyelmem, ami már így is teljes mértékben övé volt.
- Szóval most azt akarod mondani, hogy célt adtam a nyomorult kis életednek és ezzel megláttad a fényt az alagút végén? Komolyan mondom, hogy nem értelek. Mármint.. Arra ne is számíts, hogy a véleményem meg fog változni. Még a feltételezése is sértő, de komolyan. Főleg, hogy már most irritál a képed és komolyan, ha továbbra is itt szándékozol tartózkodni ezzel az arckifejezéssel én magam kaparom le az arcodról azt a visszataszító vigyort. - Nem hittem, hogy valakinek a puszta arckifejezése ennyire idegesítő lehet, de mindig találkozik az ember valami újdonsággal még akkor is, ha már nem mondható mai gyermeknek, ahogyan én sem. Persze ő sem mai gyerek ezért utazik a kihívásokra, de most nagyon rossz fába vágta a fejszéjét. Mert ez a fa az ágaival rángatja ki magából azt az ominózus fejszét, hogy jól fejbe ütlegelje vele a favágót. - Ne akard azt mondani, hogy jobban ismersz te engem, mint én magamat. Meg most komolyan azt hiszed, hogy én pont neked adnám be a derekam és pont ezért az egész kis csomagért? - Végigmutatok rajta, mintha valami utcai, ápolatlan csöves lenne, pedig nem az. Ha nem szólalna meg és nem ülne az a vigyor az arcán talán még képes lennék pozitívan tekinteni rá. Azonban ott van az a bizonyos ha szócska. Ezzel pedig mindent tönkretesz. - Komolyan még az sem hatna meg, ha véletlenül fennakadnál egy fán, ami pontosan a mellkasodat szúrná át? Az sem érdekelne téged? Mert azért ezt ne akard bemagyarázni nekem. Plusz nézd.. Arra van egy kisebb erdő. Mennyiszer tudlak oda elhajítani, mielőtt meghalnál? Igazán érdekes statisztika lehetne belőle. - Elég sok embert öltem már, vagy éppen nem embert, úgyhogy nem ő lenne a döntő, hogy jó ember vagyok vagy sem. Egyértelműen tudom, hogy nem vagyok egy szent és pontosan ezért nem is akarok úgy viselkedni. Egyszerűen csak irritál, hogy nem tudom irányítani az erőmet, hogy a békémet megzavarta és még nem is néma csendben ücsörögne, ha már megzavart.. Nem.. Idegesít még jobban, aminek egyre inkább kezdem érezni, hogy nem lesz jó vége. De uralkodnom kell az erőmön. Nem engedhetem, hogy az érzéseim irányítsanak. Bármennyire is szeretném, ha ő itt és most lángra kapna.. - Azért én meg merném kockáztatni. - Ha találkoznánk, akkor megint elintézném, hogy ne találkozzunk egy darabig és, amíg ezt a játékot játsszuk én boldog vagyok. - Most komolyan nem tudod, hogy hova tetted be a lábadat? Azért ez egy elég ostoba lépés volt a részedről, mert itt nem igazán szeretik a betolakodókat. - Igazából minden természetfelettit tárt karokkal várnak, persze alávetik egyfajta vizsgálatnak, hogy azért nem teljesen komplett őrült az illető, hiszen egy tömeggyilkost mégsem kellene beengedni. De mindez lényegtelen. Nem kell tudnia a szabályokról.
Fogalmam sincs hol vagyok, ez még izgalmasabbá teszi a helyzetet, és épp ezért maradásra is kényszerít. Az ő nagy örömére, vagy inkább bánatára. Nem szeretem, ha elutasítanak, és nem is teszek eleget a kéréseknek, ellenben nehezen viselem, ha én kapok nemleges választ. Az, ahogy fogad, szinte sért, de kihívást ad, amit teljesíteni kell, megoldani és újat keresni. Az én életem javarészt ebből állt. -Beismerem, hogy fétisem a lehetetlennek nevezett dolgok megcáfolása. Az elutasítások visszájára fordítása. Sajnos most célt adtál az életemnek, drágám.-adom tudtára a nagy harci helyzetet, és képemen a levakarhatatlan vigyorom minden rideg szava ellenére eltüntethetetlenül ott virít. Mintha anno oda faragták volna és azóta nem lehetne más mimikát faragni arcomra. Elfordul tőlem, míg én egy padra ülök, és azon, amit mond, elnevetem magam. Harsányan és bezengve vele az udvart. -Nem minden lánynál, de az olyanoknál, mint te, igen, beválik. Majd meglátod, hogy igazam volt.-teszek szemérmetlen megjegyzést, és úgy méregetem a háta mögött. Meg kell hagyni, csinos darab, szép csomagolásba bújtatott nőszemély. A kihívás, amit biztosít, egyre érdekesebb lesz, ahogy halad előre az idő. -Olcsó duma. Még ha boszorkány is vagy, nem riaszt meg a tény, hogy én húzhatom rövidebbet.-reagálok arra, amit mond, szinte nevetve, míg újabb szál cigit nem húzok elő, és immár kellemesen beleszívva élvezem a látványt. Persze, a tó is szép, de innen nézve ő is az. Festményre való látványt nyújt az esti fényben. Teszek egy próbálkozás, hogy kiderítsem a nevét, de nem sikerül. Sebaj, hosszú még az éjszaka. Időm pedig annyi van, mint a tenger. Nem sietek sehova, ahogy látom ő sem, legalábbis jelen pillanatban nem úgy tűnik, mintha szétvetné a nagy sietség vagy munka. Hacsak nem annyira filozofikus jellem. Akkor menekülni fogok tőle nemsokára. -Elhamarkodott kijelentések. A világ nagy, de ha elég időt élsz, akkor rájössz, hogy nem összefutni azzal, akit már egyszer régen ismertél lehetetlenség.-állok elő a teóriámmal, újabb slukkot szívva a cigarettából, és a témát semleges vizekre terelve ismét megszólalok, még mielőtt túl unalmassá változna a helyzet.-Ez valami lánynevelde? Mert akkor nagyon rossz lehet itt a neveltetés.-érdeklődöm, pimasz kérdést, kellő udvariatlansággal feltéve, és ha felém fordul, akkor még mindig a vigyort látná, immár a cigarettámmal a számban.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
skyler & matthew
Nem tudtam, hogy most már bohócok is betehetik a lábukat ide. Én pedig régebben képes voltam erre a helyre úgy tekinteni, mint valami megváltásra most pedig ennyitől megváltozna a véleményem? Nem engedhetem, hogy egy valaki miatt megutáljam a mentsváramat. Ez az én kikapcsolódási helyem, ahol önmagam lehetek anélkül, hogy félnem kellene a lelepleződéstől. Mert itt aztán tényleg azt csinálok az erőmmel, amit akarok. Teljesen természetesnek veszik. Bár néhány helyen már így is az. Mondhatni haladunk a korral. De azért én mindig szeretek valamilyen szinten titokzatos maradni még akkor is, ha ez nem úgy sikerül, ahogyan én szeretném. Nem feltétlen kell világgá kürtölni minden egyes titkunkat. Az pedig, hogy idegesített.. Nagyon gyenge kifejezés volt. Ha befogta volna a száját még talán képes vagyok ignorálni, de így.. Majdnem lehetetlen volt. – Szóval annál inkább próbálkozol, minél jobban elutasít valaki? Haver.. Nálad valami nagyon nem stimmel odabenn. Vagy egyszerűen csak az elutasításra mész.. Én nem tudom és nem is akarom tudni, de nem vagyok rá kíváncsi. – Elfordulok tőle és tényleg próbálok úgy tenni, mintha itt sem lenne, de az a vigyor olyan szinten beleégett az emlékezetembe, hogy amikor még nem is látom, akkor is ott lebeg a szemem előtt. – Ez az idegesítő baromság, amit most leművelsz az be szokott jönni a lányoknál? – Nem tudom, hogy ki az, aki el tudja viselni ezt, de nekem a hideg futkos a hátamon az egésztől. Egyáltalán nem pozitív értelemben. Ennél negatívabb nem is lehetne igazából. – Nagyon szívesen segítek neked kitalálni, de azt nem garantálhatom, hogy útközben nem robbansz fel esetleg landolsz egy másik földrészen. – Az erőm megnövekedésének köszönhetően teljesen kiszámíthatatlanok lettek az ilyen lépéseim. Mondhatni újra úgy érzem magam, mint a kezdetekben. Egyfajta reménytelen esetnek, aki számára nincs megoldás. – Az pedig, hogy mi a nevem téged ne érdekeljen. Úgy sem látjuk egymást többször. – Ha kell, akkor teszek róla. Előbb vájom ki a saját szemeimet, mint még egyszer látnom kelljen azt a vigyort a képén. Vagy levakarom az arcát.. Nem tudom, de nem hiszem, hogy túlságosan sokáig képes lennék ezzel az öntelt arckifejezéssel egy légtérben tartózkodni.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 3:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Skyler & Matthew
A hely egyszerre volt szép, hátborzongató egy ember számára és emlékeket idéző valakinek, aki kicsit régebb óta lógatja a lábát ezen a Föld nevű bolygón. A szép érzékkel nem volt bajom, a modorommal inkább, de utóbbit akkor se ismerném be hangosan, ha könyörögnének érte. Látom, hatásosra sikeredett ismét a belépőm, örömittas és idegesítő bájgúnár vigyorom most is arcomon ült, és csak szélesebb lett, ahogy megláttam arcán azt a bizonyos grimaszt, amit a többség vág, ha meghallja, amit mondok. Szinte melengette a szívem most is. -Elég ideje élek, hogy az ilyen megjegyzések esetében szokásom pont az ellenkezőt cselekedni. Tehát nem ráz le a kishölgy ennyivel.-lehet, hogy nem volt ember, azt ugyanis éreztem volna, ahogy azt is éreztem, hogy a testem egy részének nem tetszik a jelenléte. Tehát lehet, hogy természetfeletti, de a szőrösebbik fajtából. Az az érzés mégsem ilyen volt, mint most. Kíváncsivá tett ezzel is, ahogy mondandójával is. Olyan, mintha őt is karót nyelt volna, pedig távolról nem úgy tűnt, hogy gondterhelt lenne. Bár a többség nem mutatja ki, ha valami baja van. Viszont a szemében még így is vadóc fény csillogott, ami ismét megtetszett. Ezért a levakarhatatlan vigyor továbbra is levakarhatatlan maradt. Kikapja a kezemből a cigit és a földre dobja, és eltapossa. Kisgyermeki kedvvesztéssel nézem, ahogy a csikk szinte sikítva halálozik el, hisz élete alig tartott tovább pár másodpercnél. -Iiii...nem, nem emlékszem. Tudod, baj van a tájékozódási képességeimmel meg a memóriámmal. Mit is mondtál, mi a neved?-szalad szemöldököm érdeklődve a homlokom közepére, és az ellenállás, amit mutat, a zsigereimbe hatolva ébreszti bennem fel azt az idegesítő alakot, aki az elmúlt pár napban szunnyadt, mert nem volt alkalma megmutatni magát. De ugyebár, ami késik, nem múlik... A mondat végénél még mindig az arcomra varrt mosollyal nézek rá, elengedek felé egy kacsintást, és ha eddigi három váltott mondatunk alatt nem akart felképelni, gyanítom már viszketett a tenyere. Az egyik padhoz lépek, ami alig két lépésnyire van tőle, és hangos dúdolásba kezdek, ami ismét egy idegesítő cselekedetem lehet, de addig jár a korsó a kútra... ma kifejezetten sok hasonlattal tudok élni a helyzeteket tekintve. Ezen elmosolyodom, és a pad ülőkéjére tett egyik lábam keresztbe fonom a másikon.
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 24, 2015 11:23 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
skyler & matthew
Nem számítottam arra, hogy újra itt leszek. Azzal nem is lenne baj, hogy itt vagyok, de jelen pillanatban valami kontrahálhatatlan dologgá változtam. A legrosszabb az egészben az, hogy fogalmam nincs, mi váltotta ki. Egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakamba az, hogy nem tudom irányítani mindazt, ami eddig éltetett engem. Elég nyomasztó. A látvány valahogy mégis kicsit megnyugtat. Azt hiszem pontosan azért van itt ez a tó. Hogy megnyugvást sugározzon. Vagy az is lehet, hogy tévedek. Lehet azért, hogy valakit bele lehessen fojtani. Amíg engem megnyugtat különösebben nem érdekel, hogy ki mire használja, vagy éppenséggel mire nem. A békém azonban nem tart túlságosan sokáig. Valaki befurakodik a gyönyörű tájképembe. A nyugalom, ami a lelkemben volt az pedig szinte rögtön megszűnik. A szövegétől a homlokom közepére szökik a szemöldököm. Nem tudom, hogy milyen buta libának képzelt, hogy szétdobom a lábaimat ekkora nyáltengertől. Mert másnak nem tudom ezt nevezni. Gyűlölöm, ha az emberek egymás nyálában úszkálnak. Egyszerűen visszataszító. - Ha azt gondolod, hogy ez a hely az enyém, akkor még most tűnj el, mert nálam sokkal veszélyesebb személyek is vannak itt. - Próbálom valamilyen szinten visszafogni magam, mert jelen pillanatban nem lenne túl egészséges, ha felhúznám magam. Még a végén ártanék egy idiótának, aki arra megy, hogy minél több nőt megfektessen a hülye szövegével. Bár kíváncsi lennék, hogyan tudott olyan könnyedén besétálni. Talán neki is szüksége van valami útmutatásra csak nem tudja? Hát az egyszer biztos, hogy kaphatna gyorstalpalót. "Hogyan vegyünk le egy nőt a lábáról?" című könyvecskét kaphatná a kezébe. Tudom, egyszerű a válasz. Csak emeld fel, vagy lökd le a földre. Aztán meg van oldva az egész. - De, éppenséggel zavar. - Ha nem akadályoz meg benne, akkor egyszerűen kiveszem a szájából a cigit, majd pedig a földre dobom és eltaposom. - Emlékszel még, hogy merre jöttél be, nem? Távozhatnál is arra. - Igazán jól éreztem magam itt egészen addig, míg ő bele nem furakodott a képbe azzal a hülye vigyorral az arcán, amivel lefogadom rengeteg nőt édesgetett magához, de nálam ez teljes mértékben hatástalan.
~Istenem, de unalmas ez a város!~fut át az agyamon ez a gondolat hatmilliószor, ha nem többször. Az utcán sétálgatok, és bármerre nézek, újra és újra jönnek a lenéző gondolatok mindenről és mindenkiről, a fejem szinte zsongni kezd. Borzalmas. Hirtelen egy kivilágított épületre leszek figyelmes. Sőt, közelebbről megnézve, ez nem is akármilyen épület. Úgy ragyog az őt körülölelő világításban, mintha a mennyország lenne épületformába öntve. Közelebb megyek, a vaskapun lévő acéltáblába faragva a következő olvasható: Stardust Castle. Találó névválasztás. Gyermeki kíváncsiság kerít hatalmába, kitárom a kovácsoltvas kaput és beljebb lépek. Ilyen pecóban szívesen ellaknék. Bár régebben ez is megadatott, de a kor nem stimmelne. Ez viszont közel azzal egy idős építmény lehet. Kb velem egyidős. Biztatóan hangzik, hogy így a kétszázadik x-ben ő is olyan ragyogóan néz ki, mint én. Ez egy építészeti remekmű, és aki építette, nem volt pénz szűkében, megadta a módját az életstílusának. Beljebb haladok, az udvarszerű részre, ami inkább egy park méreteinek felel meg. Elfüttyentem magam, és a visszhangon kívül más zaj nem jön, pár tücsök ciripelésén kívül. Elkap az emlékáradat, és elmélázok rajta, hogy anno hány ilyen kertben... na jó, ez nem publikus és nem illik kiteregetni ugyebár a saját szennyesünk. A távolban megpillantok valakit, árnyékszerűen olvad a sötétségbe, ahogy a Tó mellett ácsorog. Ez egy tó, konkrétan egy tó. Már csak a kacsák meg a hattyúk hiányoznak. Tényleg kell egy ilyen hely, ahol aludhatok. -Már értem, hogy miért ilyen káprázatos itt minden. Valószínűleg a tulajának köszönheti.-közelítem meg a lányt olyan csendesen, hogy elé lépve veheti csak észre, nincs egyedül. Az arcán és a szemeiben megcsillanó holdfényben még biztosabbá válik a szememben, nem kispályás lányról beszélünk. A képemen csábos mosolyom levakarhatatlanul uralkodik, és megeshet, még túl közel is megyek hozzá, de soha nem érdekelt, másnak mit jelent a magánszféra és mikor pofátlankodok bele ebbe. -Bár ekkora helyen unalmas lehet egyedül...-elmélkedem, előveszek egy szál cigarettát, és rágyújtok, -Remélem nem zavarja.-mosolyodom el, a füstöt magasra fújva, de igazából ha zavarja sem tennék máshogy. Persze ezt ő nem tudhatja.
||Cheating|| words: 327 || egy anygalnak kézbesített pokolian rossz kezdő