[You must be registered and logged in to see this image.] -Nem mondták a szüleid, hogy… ne baszakodj a fegyveres emberrel? – kérdeztem szemöldök felvonva, előhúzva a pisztolyomat. – Ha a fegyveres ember azt mondja, hogy jó fej volt, akkor bizony az volt. – alapszabály. Ha valaki fegyvert fog rád, mindig neki van igaza. Egyszer így kerültem el, hogy még egy lyukkal gazdagabban éljem le ezt a csodálatos életemet. A fickó már nem volt ilyen szerencsés, két tárat eresztettem belé, miután elértem, hogy eloldozzon. A hülye azt hitte, hogy majd bunyózni fogunk. Ha van fegyverem, mi a tökömért bunyóznék? Ki nem szarja le, hogy milyen férfias harc az? A golyó a legjobb, még a rákot is gyógyítja. Volt rák, nincs rák. A legjobb az emberi hülyeségre. A szavait hallva felnevetek, bár visszafogottan. Ha menekülne, még így is letudom lőni. – Én sajnos tényleg nem. De… biztos voltak már ott előttem is. Nem az igazi, ha nem én tűzöm ki a zászlót. – vigyorodtam el. Nem mintha különösebben érdekelne az, hogy kikkel volt együtt. Én se adom oda neki a listám, igaz? Ha lenne listám, de… nincs, úriember vagyok. Nincs ezzel semmi bajom, ilyen az élet, az emberek dugnak, olyan ez, mint… a kaja, vagy a víz, szükséglet. Biztos bűvölt már ő is kígyót korábban, kár lenne tagadnia is, látom rajta. -Egy nő sem öltöztethet, sajnálom. – csóváltam meg a fejemet. Nem, az … nem, az kapcsolat szagú. Volt kapcsolatom, azóta nem volt, és pont így a jó. – Vetkőztethetnek, de biztos azt is nagyon élveznéd. – vigyorogtam rá. Hogy a francba ne, rólam van szó. Egyesek biztos egoizmusnak hívnák ezt és… ja, igazuk van, de ha jogosan nagy a pofám, akkor miért zavar ez bárkit is? – Ami azt illeti… az anyám még ennyit se mosakodott. – súgtam meg neki. Drogos volt, el volt a saját mocskában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett a halála. Számítani lehetett rá, szerintem ő maga is akarta a dolgot. -Az élet már megelőzött. – vontam meg a vállam. A drog kinyírta, szóval nekem nem sok sanszom lenne már rá. – Pontosan! Csak fogd be, állj fel és talán fagyizni is elviszlek! – bólintottam a szavaira. Nem érdekel, hogy mit csinált, vagy mit nem csinált. Nekem fizettek azért, hogy a formás kis seggét leszállítsam. Én pedig, ha nem is vagyok megbízható munkaerő, de hatékony maximálisan vagyok. A szavait hallva felsóhajtottam. Miért irtózik ennyire mindenki a csomagtartóktól? Vigyázok a kocsimra, ha valaki oda bekerül, utána ki is takarítom. Ez az én kocsim. – Szólj, ha nem így van, de tudomásom szerint te elég csóró vagy. A képzeletbeli pénzedet pedig sajnos nem fogadják el ezen a világon. – vontam meg a vállamat. Szép kis világ lenne. Azonban, néhány pillanatnyi gondolkodás után, előkotortam a csomagtartóból egy jó adag szigszalagot. – Fordulj meg és tedd magad mögé a kezed! – ellenkezhet, de akkor megfordítom én. Az lehet nem tetszene neki annyira. Alaposan körbetekertem a csuklója körül, hogy ne tudja csak úgy széthúzni. Majd leguggoltam, hogy a bokáinál ezt ugyanúgy megcsináljam. Nem szükséges, de … miért ne vehetném kicsit jobban szemügyre hátulról? Ahogy meg volt a bokája, visszafordítottam, majd mindenfajta esetleges ellenkezést letörve, a száját is leragasztottam. – Sajnálom, de sokkal jobban bírlak, ha nem beszélsz. – mosolyogtam rá, majd visszatettem a csomagtartóba a szigszalagot és intettem, hogy ugráljon be a kocsiba. Csakhogy lássa, milyen úriember vagyok, még az ajtót is kinyitottam neki, sőt, be is csukom majd utána. Úgy negyed órája lehetünk úton, mikor nem épp finomkodva, de megszabadítom a száján lévő ragasztott csíktól. – Meggondoltam magam. Egyedül unalmas. – vontam meg a vállam vezetés közben. De azért kisebb időszakokra visszakerülhet rá a ragasztó, ha nagyon idegesítő lesz.
Gyűlöltem menekülni. Pedig régóta tudtam arról, hogy a nyomomban van, mégsem mozdítottam meg minden követ annak érdekében, hogy ne tudjon elkapni. Mintha arra vágytam volna, hogy egyszer szemtől szemben találkozzunk, immáron egyenlő esélyekkel... csak hát ez sosem fog megtörténni, amíg nekem két fogam van, neki pedig egy pisztolya. Nem mintha nem gyógyulnék meg, ha esetleg sebet ejtene rajtam, de azért nem kellemes érzés, ha gyomron lőnek. Vagy fejen... vagy bármely testrészen, a tárgy szempontjából éppen nincs jelentősége. - Tehát lássam bele a nagylelkűségedet, amiért hagytál nekem egy kis időt... hogy oda ne rohanjak - forgattam meg a szemeimet. Inkább hittem róla azt, hogy képtelen volt elkapni, semmint hogy önszántából hagyott nekem ennyi időt menekülni. - Inkább valld be, hogy nem voltál képes elkapni. Hihetőbb, mint az, hogy időt akartál adni - mondtam cukkoló mosollyal. Ehhez értettem, arról nem is beszélve, hogy valamivel meg kellett torpantanom. Csak hát... ahhoz nem szavak kellenének. Nem, azok nem elegek egy olyan fickóhoz, mint ő. Kegyetlen, ráadásul viccesen az... és ez egyáltalán nem eredményez jó kombót. Még ha ő azt is hiszi. Megráztam a fejem. - Nem voltál eleget a hátam mögött, ha azt hiszed, hogy csak úgy teszem, amit egy férfi mond... bár ez eléggé félreérthető - gondolkodtam el egy pillanatra azon, amit mondtam, majd megrántottam a vállam. Az, hogy ő egy férfi, semmilyen szempontból nem elhanyagolható. De még nem volt gyomrom ahhoz, hogy a női bájaimmal próbáljam meg elcsavarni a fejét... vagy inkább a figyelmét. Márpedig az olyan mocskoknak, mint ő, nyilván ez kell, nem a lelkizés. Egyértelműen lyuk-játékos... azoknál, akiknek nincs vérdíj a fején. Próbáltam feltorázni magam a földről, de nem esett jól a bokámnak a megmozdulás. Ennek ellenére ismét megkerestem a tekintetét. - És engem nem is viszel magaddal? Láthatóan szükséged lenne egy nőre, aki rendes göncöket ad rád, mert bocsáss meg, de borzalmasan nézel ki - néztem végig a szerelésén, majd megköszörültem a torkom. Én voltam kiszolgáltatva, hiszen földre kerültem, de ez még nem varázsolt lakatot a számra. - Nem mellesleg néha a mosodában is megfordulhatnál, anyád nem tanított meg a tisztálkodásra? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Kétlem, hogy a csípős nyelvem felzaklatná a lelki világát, rengeteg sértő dolgot mondtam már neki a közös múltunkban... nem ez fogja kiüldözni a világból. Sőt, őt ismerve, csak kinevet. Én pedig bosszankodom, amiért adom alá a lovat. Hanyatt fordultam, így néztem rá. - Szóval van az a pénz, amiért kinyírnád anyád... - néztem meglepetten, majd rögtön elnevettem magam, de inkább kínomban. - Már mondtam, hogy nem csináltam semmit... rosszkor voltam rossz helyen, és olyasmiért akarnak elkapni, amiért nem én vagyok a felelős! De minek is pazarlom a szót... - kaptam el róla a tekintetem. Nem most fogom őt meggyőzni, eddig sem sikerült. Neki amúgy sem az a dolga, hogy igazságot tegyen. - Márpedig én nem mászom be abba a lyukba, ahol ki tudja, hány egér tetemét őrizgeted! - mondtam, szinte kötélnek állva. Én aztán nem fogok a csomagtartóban utazni, akkor sem, ha kétszer lelő, és mellé még jól meg is rúgdos... nincs az az isten. Valamilyen fogást kellett találnom rajta... és nála két dolog jöhetett szóba: az egyik a férfi agya... amit nem szándékoztam elbűvölni, hacsak nincs más eszközöm. A másik pedig a pénz. - Hé, figyelj... - kaptam el a karom, mielőtt még betuszkolhatott volna a kis nyílásba. - Sok pénzt adnak értem... de van-e az a pénz, amiért fordíthatnánk a kockán? - kérdeztem. Igazából nem örülnék neki, mert a segítsége sokkal jobban jönne... de ezt egyelőre hagyjuk ki a lehetőségek közül... előbb hagyja békén az életem.
Muszáj volt most már bedobnom magam. A legtöbb megbízásomat hamar letudtam, és én sem szeretem túl sokáig húzni a dolgokat. Engem azért fizetnek, hogy rossz dolgokat csináljak másokkal. Verjem meg őt, törjem el a lábát annak, nyírjam ki az anyóst… nem futár vagyok, és szeretem azt, hogy sokan fordulnak hozzám. A forgalom pénzt jelent, én pedig szeretem a pénzt, még, ha nem is élek olyan elképesztően nagylábon. Szeretek a kedvenc táncosaim karrierjébe befektetni. Na meg… van egy kis gondom a szerencsejátékkal. Az, hogy nincs benne szerencsém. Az ő legnagyobb bánatára most jött el az ideje. Remélhetőleg elköszönt a képzeletbeli haverjaitól. Nem te vagy az egyetlen szerencsétlen, akinek megkapom a nevét. Utoljára raktalak a sorban, hogy legyen még egy kis időd, mielőtt leszállítalak. – fogalmam sincsen, hogy mit akarnak vele csinálni, de amint megkaptam a pénzemet, már nem az én gondom. Nekem is vannak elveim persze. Gyereket nem ölök, terhes nőt sem, az majdnem ugyanaz, csak kettős gyilkosság. Az öregeknek már mindegy, számukra az angyal vagyok, aki majd átsegíti őket az örök fiatalság forrásához. Biztos van valami ilyen a mennyországban. Akkor tedd, amit mondok és nem kell összevarrni a lyukat, amit lőnék beléd. – vontam meg a vállamat. Élve kell elvinnem, de ez nem jelenti azt, hogy en sérülhetne meg. Nincsenek aggályaim, ha kell, le fogom lőni, csak vigyázok arra, hogy ne haljon bele. Nem ma kezdtem, nem ő az első, aki azt hiszi, hogy sérthetetlen. A legtöbben az emberségemre akarnak hatni. El kéne olvasniuk az önéletrajzom. Akkor a farkamra próbálnának. Leplezetlen jó kedvvel pillantottam le rá, mikor sikerült elesnie. Azt hiszem ez a … sors, vagy mi. Eddig futott előlem, de most jól pofára esett. – Majd belőled tartok nagybevásárlást. – vigyorogtam rá. Abból, amit érte kapok, vehetnék magamnak egy rabszolgát is. Nem fogok, vannak dolgok, amiket én sem engedek meg magamnak. Egy sztriptízrudat viszont biztos befogok újítani. Kicsivel többet, mint amennyiért kinyírnám az anyámat. Gőzöm nincs, hogy mit csináltál, de a helyedben legközelebb tartózkodnék tőle. Már, ha lesz legközelebb. – ezt én sem tudtam. Nem az a feladatom, hogy megöljem. Általában, ha azt kérik, hogy vigyek el valakit, azért kérik, mert ők akarják megölni. Ránézve ez nem túl jó. Az ellenkezését hallva meglepetten néztem rajta végig. – Nem, nem engedem meg. ráztam meg végül a fejemet. – Túl sok a baj veled. Ha nem futottál volna, talán még kényeztető elbánást is kaphattál volna, de így… nyomás! – böktem a fejemmel a csomagtartó felé. Szerencséje van, hogy törékenyebb alkat, így könnyebben elfér. – Ha jól viselkedsz, amint elhagytuk ezt a koszfészket, kijöhetsz és utazhatsz mellettem. Addig mássz be! – és még így is elképesztően engedékeny vagyok. Mit mondhatnék, úriember vagyok, mégsem zárhatok egész útra csomagtartóba egy nőt, nem? Az út egy részére még rendben van. – Nézd, ha nem mászol be, lelőlek, a sokktól majd elájulsz és én teszlek be. Ha nem ájulsz el, lőlek még egyszer, beteszlek és úgy utazunk végig. Ha miattad véres lesz a kocsim, nem biztos, hogy ki tudsz majd engesztelni. – a fegyverrel az oldalára céloztam, és vártam, hogy csinálja, amit mondok. Nekem elkellett jönnöm ide érte, a minimum az, hogy bemászik és csendben marad, amíg elhagyjuk ezt az isten háta mögötti helyett.
Mit is mondhattam volna? Neki minden a pénz körül forgott. Nyilván más dolgot nem is nagyon vett észre, tehát bármivel is hozakodtam volna elő, azt mondta volna, hogy menjek a fenébe, nem tudok jobb ajánlatot tenni, mint amennyit értem kínáltak neki. Na, nem mintha jót tenne az üzletének az, hogy már évek óta engem kerget, mint valami kerge szamár. És mindig leráztam. Már rájöhetett volna, hogy nem vagyok könnyű préda, és az, hogy engem elkapjon, nem egy egyfelvonásos színdarab. Nem adtam könnyen a bőrömet, olcsón meg főleg nem. Ugyan nem tudtam, menyi is az annyi, és mennyit fog kapni, ha egyszer véletlenül sikerül elvinnie a célig, de ha már ennyire céltudatos, bizonyára nem bagóra való az összeg. - Szerintem már kezdesz kiöregetni, ha ennyi időbe telik elkapnod valakit. Inkább neked kéne munkát váltanod - jegyeztem meg szemtelenül, de a szám nem mozdult mosolyra. A társaságában általában nem mosolyogtam, még akkor sem, ha pofátlan megjegyzésekkel bombázott, vagy egyszerűen kiforgatta a szavaimat, és azt hitte, hogy ezzel ő vicces. Na jó, egy harmadik fél talán jót röhögött volna azon, ahogy ez a pasas engem cukkolt, de én már nem tudtam érte ennyire lelkesedni. Valahol tetszett, hogy nem képes felhagyni az üldözésemmel, növelte bennem az adrenalint, de mindig rá kellett jönnöm, hogy csak egy pénzéhes majom. Bár ez sértő az emberszabásúakra. - Á, bizonyára gyakran lövöldözöl a pisztolyoddal - sóhajtottam fel, bár már magam sem tudva, hogy tényleg a pisztolyról beszélünk-e vagy másról. Lényegében teljesen mindegy, mindkettő lehet igaz esetében. Ha tükörbe néz, egyértelmű, hogy elájul magától. Egoistának tűnik, minden megszólalása ezt tükrözte vissza. Bár talán egy törött tükörben vizslatta magát eddig. - Mindegy. Amíg nem engem lősz le, lényegtelen, mekkora az ereje - tettem hozzá. Én nem hordtam magamnáol pisztolyt, főleg nem retikül-pisztolyt, amit éppen említett. Amúgy is, hová tettem volna? Futni jöttem, nem bankrablót játszani. Az, hogy közben pont vele találkoztam, niylván nem is annyira nagy véletlen. Eltervezhette, hogy a lehető legsebezhetőbb pillanatomban találkozzunk, és így övé legyen az irányítás. Felgyorsult légzéssel néztem fel rá, miután a földön kötöttem ki. Egyelőre nem tűnt úgy, hogy gondolkodik a lelövésemen, ez némileg megnyugtatott, de még így is kellett egy remek terv ahhoz, hogy ezt valahogy megússzam. - Szóval most vetted. Ilyen szűkös a keret vásárlásra? - néztem végig az említett ruhadarabon, a hangomban egyértelmű cukkolással. Az, hogy elvonjam a figyelmét, jelenleg mindennél előbbre került a fontossági listámon, de valami gyenge pontot találnom kellett. És nem hiszem, hogy azt a ruhatárán keresztül fogom megtalálni. Inkább a nadrágja alatt, de nincs olyan pozícióban a lábam, hogy nagyot tudjak rúgni. Felálltam, legalábbis nagy nehezen felküzdöttem magam a földről, majd elindultam arra, amerre éppen bökdösött. Gondolom arra van az autója. - Mégis mennyi pénzt kínálnak értem, hogy ennyire fontos vagyok? - kérdeztem, majd amint megláttam a kocsit, szembefordultam vele, és a szemébe néztem. Megigézhettem volna, hogy engedjen el, de ehelyett inkább egy mükásabb verziót választottam. - Nem fogok a csomagtartóban utazni, megengeded, hogy melletted utazzak - néztem mélyen a szemeibe. Ha már játszani akar, akkor játsszunk így, de nem engedek a komfortból ennél lentebb.
Emlékszem mikor megkaptam a nevét. Utánanéztem. Egy egyszerű csaj, gondoltam könnyű dolgom lesz. Elbíztam magam, de védelmemre szóljon, szerintem tízből kilenc ember nem nézné ki belőle azt, hogy megtudja magát védeni. A megbízóm pedig elégedetlen, amit alapjáraton azzal díjaznék, hogy elküldöm az anyjába, de van egy kis gond: pénzes. A pénz pedig mindig jól jön. Nekem mindegy, hogy hívnak. – vontam meg a vállamat. Bár a Diana-t talán lecserélhetné, nem ismerek olyan embert, akit így hívnak. Biztos menő név volt az előző évtizedekben, de manapság nem az. Ráadásul, mivel Diana nincs sok, könnyebb is megtalálni azt, akit így hívnak. A Sybille-ről nem is beszélve. – Csak pénzre váltható legyen a neved. – elvégre ez a munkám. Megtehettem volna, hogy elmegyek valami szar helyre melózni, de egykori elítéltként nem sok munkát adnak, és amit adnak, az elég hányadék. Az emberek megtalálásában és leszállításában pedig elég jó vagyok, úgyhogy jó ötletnek tűnt pénzért fogakat kiverni. A szavait hallva akaratlanul is elmosolyodtam, de nem kontráztam rá semmit. Ez jó volt, ennyit meghagyok neki, miután leszállítottam, nem hinném, hogy szépben lenne része. Az, hogy mit tesznek vele, már nem az én dolgom. Nem kérdezem, nem mondják, mindenki boldog így. – A retikül pisztolyok nektek vannak kitalálva. Ez férfi pisztoly. És hidd el, ez tényleg nagyot lő. vigyorodtam el. Biztos sokan dicsekedtek már neki a fegyverükről. Tudom, mert én is szoktam, nem csak erről. De komolyra fordítva a szót, egy pisztoly minél nagyobb, annál erősebbe rúg vissza és vág pofán. Ha valaki tudja kezelni, az jelentésértékkel bír. Nem akartam futó versenyt. Nem bírtam az erdőt, ezért is tűnt kézenfekvőnek az, hogy akkor találkozzunk, mikor ő már lefutotta a saját kis maratonját. Ennek ellenére számítottam rá valahol, hogy megint bele fog kezdeni, de gondoltam néhány lövés és majd megáll. Nem állt meg. Azaz… de, csak nem úgy, ahogy azt gondoltam. Mosolyogva lassítottam le, mikor láttam, hogy elterült a földön. – Ki mondta, hogy még megadhatod magad? – senki, de elég nyilvánvaló. Nem lőttem hátba, sem fejbe, eddig sem, és most sem, tehát logikus, hogy élve kell. A gond ott van, hogy néha hajlamos vagyok túlzásokba esni. Élve kell, de ez nem jelenti azt, hogy nem érhetik balesetek útközben. – Ha megint próbálkozol valamivel, akkor igen. – jól nevelt gyerek vagyok, nem ütök meg nőt. Lelőni őket teljesen más dolog. Ahogy megkérni mást is, hogy üsse meg őket helyetted. ¬– Gondoltam megkíméllek a sárbirkózástól. Biztos nagyon élvezted volna, de én csak most vettem ezt a gatyát. – mosni meg nem mosok. Nem vagyok divatbuzi, szóval nem különösebben érdekel, hogy milyen cuccokban járok, főleg azért, mert igazából mindenhogy jól nézek ki. Viszont, akármit is mondanak egyes nők, nem vagyok akkora disznó, hogy sárban fetrengjek. – Gyerünk, talpra, kislány! – intettem neki, hogy álljon fel, a pisztolyt nem felé irányítva, de elég közel hozzá, hogy használjam, ha kell. Amint felállt, mutattam, hogy fordítson hátat és a pisztoly csövével megböktem a hátát, hogy induljon el előre felé. Visszamegyünk az autómhoz, ő meg megy a csomagtartóba. – Csak lassan, nem akarom, hogy szívrohamot kapj. Még ne. – az előbb elégé zihált, az kéne még, hogy összeessen és nekem kelljen elvinni a kocsiig. – Csak előre nézz! Túl régóta rohangálsz kedvedre, és én túl régóta rohanok utánad. Élveztem a közös kis kalandunkat, de itt az ideje, hogy véget érjen. – egy megbízásom általában egy pár hétig tart, ez az első, ami már ilyen régóta megy, ez pedig nem túl hízelgő rám nézve.
Vele nem szívesen viccelődtem. Túl nagy volt a tét ebben a közös kis játékban, bár valószínűleg nem holmi gyerekes szórakozásnak kellett volna felfognom, hogy meg el akar kapni. Azt nem tudtam, hogy megölni szándékozik-e, még nem tolta az orrom alá soha azt a kis fecnit, hogy élve kellek-e vagy sem. De végül is... esélyes, hogy élve, különben már régen lelőtt volna. Ma már nem sokat érne el egy tölténnyel, régen kellett volna megtennie, amíg egyszerű boszorkányként ártani tudott volna vele. De amiről nem tudott, az nyilván nem is zavarhatta. Mindenesetre nem szándékoztam lebuktatni magamat előtte. Ha akartam volna, régen megtettem volna, de ehelyett egy esetlen, balfék nő szerepében tetszelegtem, akinek egyetlen előnye, hogy jól tud futni, amikor éppen szükséges. - Gondolom nem sokat érnék el azzal, hogy megváltoztatnám a nevemet - forgattam meg a szemeimet. Tény, hogy gúnyos megjegyzés volt, de ennyit még megengedhettem magamnak. Hívtak már egy pár néven az elmúlt pár évtizedben, csak a keresztnevem változatlan. Nem tudnék hozzászokni ahhoz, hogy valaki ne Sybille-nek hívjon. Már túlzottan hozzám nőtt az anyám adta név, annak ellenére, hogy őt sosem ismertem. Mondhatni, ez volt az egyetlen dolog, amit kaptam tőle. Az életemen kívül. Talán hálásnak kellene lennem, mert ki tudja, miért hagyott ott egy vagyonos ház küszöbén. Annyi biztos, hogy gondoskodott a jólétemről, nekem pedig még ez sem volt elég. Utáltam azt a giccses világot. Kihúztam magam, közben próbálva felmérni a saját lehetőségeimet. Megharapni nem tűnt jó ötletnek, ráadásul holnap, ha felkelnék, és rájönnék, hogy ez a seggfej már nincs a nyomomban, minden túl unalmasnak hatna. Ugyanez igaz az igézésre is... tehát maradjunk az emberi módszereknél. Talán ezek után én is fegyverrel fogok tudni járni. Ha lesz legközelebb, mert eléggé elszántnak tűnik. - Hm - néztem végig rajta, majd megakadt a szemem a pisztolyon, amit mindenhová magával cipelt. Bár előre sejtettem, hogy félreérthetően fogok fogalmazni, de mikor zavart ez akár engem, akár őt? - Elég nagy pisztolyt hordasz magadnál. Ki tudja, talán a kisebbségi komplexusaidat próbálod vele mérsékelni - jelent meg egy szemtelen mosoly a szám sarkában. Ki mondta, hogy a szexista megjegyzések csak férfi száját hagyhatják el? Engem se kellett annyira félteni, de kettőnk közül jelenleg ő tűnt erősebbnek. És ha az emberi körülményeinkre akarok hagyatkozni, akkor főleg ő az erősebb. Én hozzá képest... hát... kicsi kavics a nagy kőszikla mellett. Az, hogy futni kezdtem, eléggé kiszámítható volt. Ő se gondolhatta, hogy pont most fogom hagyni magam, ennyi év után nem azért küzdöttem el magam idáig, hogy csak úgy megadjam, amit akart. Fejvadász. Tehát most vadásszon egy kicsit, egy préda se fog csak úgy csapdába sétálni, aztán önként, dalolva feladni magát. Főleg nem úgy, hogy közben nem csinált semmit. Egy lövés. Ez valahol a lábam mellett ért talajba. Aztán még egy. A sugallatát éreztem a térdem mellett, de ez az egyik fatörzsbe állt bele. Túl sok levegőt kellett vennem, az előbb már nagyon kifárasztottam magam. Tudta, mikor kell felfednie magát. Talán ennek volt köszönhető, hogy egy kiálló faágba botlottam, és egy másodpercen belül elterültem. Oké, talán ez a "maradjak ember" projekt marhaság, nem éri meg kockáztatni az életemet, és abban a hitben hagyni, hogy emberként annyira nagyfiú. - Oké - fordultam hirtelen hanyatt, még mindig a földön fekve, mire beért. Felfelé emelve a fejem néztem a szemeibe, közben próbálva rendbetenni a légzésemet. - Most mit fogsz csinálni? Lelősz? - kérdeztem, majd nagyot nyeltem, mikor nagyjából már nem kapkodtam a levegőt. - Elég szomorú, hogy... - nyeltem ismét két levegővétel között. - egy gyenge nőt csak fegyverrel tudsz elkapni.
Milyen fejvadász az, akinél nincs fegyver? Ebből élünk. Megölünk, megverünk, elkapunk embereket, ehhez kell egy fegyver, legalábbis nem árt, ha van. Én még viszonylag ritkán sütöm el. Ismerek olyat, aki egyből lő, csak aztán kérdez. Ha tud kérdezni, mert annyira céloz jól, mint gondolja. Én jobb szeretek csak a végső helyzetben pisztolyt rántani. Ráadásul, odafigyelek arra, hogy mit vállalok. Van egy limitem. Kéthetente még jó, ha megölök valakit, arra senki nem figyel fel. Ha nagyon elszaporodnak a hullák, akkor jön a rendőrség, majd az FBI… én meg vissza kell, hogy fogjam magam. Abban soha nem voltam jó. A neved Sybille Diana Morgana, igaz? – előhúztam a farmerem zsebéből az aranykártyát, amire a neve volt nyomtatva, majd megvontam a vállát. – Ha találsz egy másik Sybille Diana Morganát, szarban lennék. Így viszont… csak ő maradt. Engem nem érdekel, hogy mit tett, vagy mit nem, ahogy azt annyira próbálta sulykolni. Megfizettek azért, hogy elfogjam őt, és árt az üzletnek az, ha ez nem jön össze. Arról nem is beszélve, hogy részletekben történik a fizetés. Ha előre kifizetettek volna, kevésbé érdekelne a dolog. Ennyire viszont sajnos nem hülyék a megbízók. Jól tudják, hogy a pénz az egészben a legfontosabb. Ha nincs pénz, nincs munka sem. Nevetek, de… ez fájt! – mosolyogtam meg a dolgot. Nem mintha annyira szíven ütött volna a dolog. Elég sok mindent mondtak már rám eddig, előbb-utóbb ezeket észre sem veszi az ember. Vagy miután lelőtt néhány bátor seggfejt, megtanulják az emberek, hogy jobb, ha kussolnak. Melyik pisztolyom nélkül? – vontam össze a szemöldökömet, majd elmosolyodtam. – Mystic Fallsba meghalni jönnek az emberek, nem új életet kezdeni. – ha új életet akarnék kezdeni, visszamennék Las Vegasba, vagy esetleg New Yorkba repülnék. Mindegy, a lényeg, hogy ne legyen halálvágyam, akárhányszor kiteszem a lábam a lakásomból. Vagy annak a lakásából, akiében éppen sátorozom. Vándoréletet élek, a munkával jár. Mikor elkezdett futni a pisztolyom után kaptam, de csak előhúztam, nem céloztam vele. – A picsába! – káromkodtam el magamat és utána eredtem. Értelmetlen lett volna lőni, a csaj most futott reggel, mennyi az esélye, hogy képes lesz lefutni engem? Nagyjából, mint a Philly bajnoki esélyei. – Állj! – a lába mellé lőttem. Meggondoltam magamat. Megesik az ilyen. Ha nem áll meg, akkor a következő golyót a lábába lövöm. Ő mondta: évek óta a nyomában vagyok, szeretnék pontot tenni ennek az egésznek a végére. Ha ehhez egy golyó kell a lábába… gépfegyverrel dekorálom ki a lábszárcsontját.
A tekintetem elég gyorsan futott végig rajta. Szinte rögtön feltűnt a fegyver kirajzolódó alakja a farmerja oldalánál, de már hozzászoktam, hogy szinte meg sem mozdul nélküle. Nem mintha olyan sűrűn találkoztunk volna, tekintve, hogy a lényeg pont ez volt: elkerülni messziről. Olyan volt az életemben, mint a tűz. Nem egyszer megégetett, és emiatt inkább távol tartottam magam tőle. Mégis, ő nem olyan, mint valami vírus. Nincs ellene gyógyszer. Nem áll le, amíg vissza nem vonják azt a bizonyos ajánlatot. Legalábbis gondolom én. Jó sok pénzt ajánlhatnak értem, ha még mindig a nyakamban liheg. Ha nem ilyen szituációban játszanánk, valószínűleg legyezné az önbizalmamat, hogy nem tud leakadni rólam. - Áh, de belülről még mindig nem sikerült megvilágosodnod. Máskülönben már régen rájöttél volna, hogy rossz ember nyomában járkálsz - sóhajtottam lemondóan. Na igen, neki aztán feleslegesen bizonygattam volna bármit. Annyiszor próbáltam már, hogy... ezúttal bele se fogtam. A legutóbbi nagy magyarázkodásom közepette elég jól demonstrálta, hogy jól tud célozni akár hat méter távolságból is. Elég sokszor akartam megtudni, vajon mennyit kínálnak értem, vagy a nagy rejtélyt, ki az, aki folytonosan várja, hogy megkaparintson... de úgy tűnt, nem nagyon akarta kiadni ezt az információt. Pedig annyival is előrrébb lennék. Elrugaszkodott a fától, éppen ezért nem tudtam reagálni az édes kettes-megjegyzésre. Azt hiszem, még mindig összerándul tőle a gyomrom, de nem gondolnám, hogy ilyen szemszögből szeretett hatással lenni a nőkre. Ennek ellenére nem mozdultam, de ellenszegültem az ösztöneimnek, és nem fordítottam hátat, hogy elkezdjek menekülni. Azt hagyjuk meg későbbre. Talán még jutunk valamire. Elárulhatna pár dolgot. - Nem kötődöm állatokhoz. Többek között ezért próbállak lerázni téged is. - Az mondjuk megnyugtatott, hogy nem kukkolt a lakásomba - ami Cassidy otthona is. Mert ha megtette volna, tudná, hogy se macskám, se kutyám. De ő rosszabb volt ezer vérszomjas kutyánál is, ha abból indulunk ki, hogy nem lehetett megszelidíteni, és ha próbálta is valaki, hát nagy kudarcot vallott. Én pedig nem voltam se az anyja, se az apja, hogy jobb emberré tegyem. Egyszer talán valaki tesz egy szívességet, és lelövi. Nem szakítottam el a tekintetemet az övétől, leginkább azért, mert egy másodperc alatt képes lett volna meglepni, ezt pedig nem kockáztattam. - Talán neked is ezt kéne. Új életet kezdeni a pisztolyod nélkül - vontam egyet a vállamon ártalmatlan pislogással. Minek kezdtem volna bele abba, hogy elmondjam, nem egy nyugodt, új élet miatt jöttem ide? Valahogy felfedni előtte, hogy mi is vagyok valójában, rombolta volna ezt a kis játékot. Amiből néha már sok volt. - Elvileg évek óta a nyomomban vagy. Egy dolgot már megtanulhattál volna rólam. Nem megyek veled sehová. Élve - vetettem oda neki foghegyről, majd miután már biztossá vált, hogy nem fog megállni egy lépésnél, én magam hátrálni kezdtem, majd a mozdulat közben fordultam meg, hogy az ösvényt követve tovább folytassam a futást. Bár reggel nem az életemért futottam. Azzal a pisztollyal mondjuk nem sokat tud nekem ártani.
Erdők. Utálom az erdőket. Nem a bogarak miatt. Nem azért, mert tele van állat szarral. Hanem azért, mert fákkal van tele. A fák ugyanúgy néznek ki, könnyű eltévedni, és ebbe a hibába fiatalabb koromban bele is estem. Tizenhét évesen alkalmi szex reményében néhány ismerősömmel sátorozni indultam, de végül elkeveredtem és három napomba tellett, mire sikerült kijutnom az erdőből. Ház, ezért utálom az erdőket! Szinte törvényszerű, hogy a csajnak is ide kell jönnie minden áldott reggel. Kaptam egy fülest az egyik ismerősömtől, aki lógott nekem egy szívességgel. Mystic Falls. Életemben nem hallottam még róla, és amint megláttam a várost, már megértettem, hogy miért nem: mert léteznie sem kéne. Miután idejöttem, már csak figyelnem kellett. Elég kicsi ez a város, elég volt néhány helyre beülnöm, hogy megtaláljam, akit keresek. Utána már csak követni kellett. Pár nap alatt már tudtam a napi rutinját. Nem vagyok túlzottan lelkes híve annak, hogy tétlenül ülök a seggemen, de tekintve, hogy nem két napja vagyok a nyomában, ez volt most a szükségszerű. Már csak ide kéne, hogy érjen. Túl korán jöttem, vagy ennyire lassan fut. Szinte, mintha erre várt volna, mert meghallottam a lépteit. Nálam volt a pisztolyom és a késem is, ezek olyanok voltak nekem, mint másnak a karórája, vagy a gyűrűje. Elégedetten mosolyodtam el, mikor észrevett. Kissé fájt, hogy így oda a meglepetés ereje, de mivel nem kezdett el futni, még mindig jó napom volt. Most nem igazán volt kedvem ahhoz, hogy üldözzem az erdőn át. Ezért hoztam a pisztolyt. Azt mondták legyen életben. Egy golyóval a lábában is tud élni, amíg leszállítom. – Kiderült, hogy jól áll nekem a Nap! – vontam meg a vállamat. – Plusz, itt, édes kettesben lehetünk. Lehetne ennél jobb? – mosolyogtam rá, ahogy ellöktem magam a fától. Felmértem a köztünk lévő távolságot, de még nem törtem meg. Öt méter nagyjából. Gond nélkül lőhetnék, ha valami hülyeséget csinálna. – El kellett intéznem egy-két dolgot. Gondoltam, addig elköszönsz a macskádtól. – macskásnak tűnik. Nem bírom a macskákat. Alapvetően nem nevezném magam valami nagy állatbarátnak, de a macskák… a macskák olyanok, mint a nők. Jobb magad távol tartani tőlük, ha szóba sem jöhet a szex. Én sok mindenre kapható vagyok, de a macskákra nem. – Tényleg azt hitted, hogy itt majd új életet kezdhetsz? Eljársz minden reggel futni, mintha mi se történt volna… elég unalmasan hangzik. Gondolom ezért jöttél ide. – nem jártam még a temetőben, de nem lepődnék meg, ha sok sírom ez állna: belehalt az unalomba. – Szóval, mehetünk? – csaptam össze a tenyeremet, és egy lépéssel közelebb mentem. – Ha jól viselkedsz, beülhetsz hátra. Egyszeri ajánlat! ha nem viselkedik jól, ott van a csomagtartó. Kiderült, hogy hullát nem valami okos dolog sokáig ott tárolni. Két hétbe telt mire eltűnt a bomló test szaga, tele aggattam az egészet azokkal a rohadt fenyőfa alakú illatosítókkal. ű
A verejtékem sós ízét éreztem a számban. A hajnali órákban esett a legjobban a futás, habár már nem nagyon emlékeztem arra, hogy mióta képezte a mindennapjaim részét ez a modern szokás. Attól nem kellett félnem, hogy valaki megelőz, hisz vámpírként ha akartam, tudtam gyors is lenni. De nagyobb százalékban használtam ki a boszorkányságom előnyeit, semmint a vérszívóskodást. Nem futtottam soha, senki elől. Legalábbis bíztam abban, hogy a múltam azon részét le tudom zárni. Amikor a városba érkeztem Cassidy miatt, egyszerű futókalandnak hittem az ittlétet. Az életem apró darabjait gondosan igyekeztem összepasszintani, rendet tartani magam körül, igaz, nem maradhatott ki a bajkeverés. Nem voltam szent, általában ahol baj volt, ott engem is meg lehetett találni. Talán emiatt keveredtem rossz társaságba, mikor évtizedekkel ezelőtt felfedeztem a boszorkány képességeimet. Elveszettnek hittem magam, a szüleimre már nem is emlékeztem, a nevelőszüleim pedig... nem tettek meg mindent azért, hogy a helyes úton maradjak. De igaznak éreztem azt, hogy a helyes út nem az, ami segít megtalálni magunkat. Nem véletlenül kerültem át egy nehezebb vágányra, amikor a szektának köszönhetően szinte az életemet tettem arra, hogy Cassidy által megtaláljam a hasonmásokat Mystic Fallsban. Önző érdekek vezéreltek a barátságunkban, egy pillanatig sem ő érdekelt, hanem az, hogy ha őt ideküldöm, ráuszítom a Salvatore testvérekre, lesz indítékom idejönni. Segítettem neki megtalálni az utat, annak ellenére, hogy én magam sosem voltam vadász. Általában a vad voltam, akinek a nyomában legalább ketten járkáltak. Nem mindig úsztam meg egyszerűen... ez az egész vámpírkodás még új volt nekem, sebezhető boszorkányként pedig viseltem pár sérülést a bőrömön, amik értelemszerűen nem fognak csak úgy eltűnni. De emiatt nem fogom eltenni a bikinimet. Hirtelen álltam meg, kezemet a nyakamhoz emeltem. Éreztem a pulzusom gyorsaságát az ujjaim alatt, a szívem majd' kiugrott a torkomon, de csak pár másodpercig maradtam egy helyben. Lassú sétával megindultam az ösvényen, ami visszavezetett a városba. Már legalább egy órája futottam, közben feljött a nap, de csak ezt követően lettem figyelmes valami halk neszezésre. Ahogy a tekintetem a körülöttem helyezkedő fákra szegeződött, szinte rögtön észrevettem a zaj forrását is. Azt hiszem, kicsit sem félt attól, hogy észreveszem, elég kényelmesen dőlt neki annak a fatörzsnek. De meg sem kellene lepődnöm, mindig kiszimatolta az emberek szokásait, napi rutinjait, hogy könnyebben csapjon le. - Átálltál nappalra? Azt hittem, az éjszakát szereted. A sötétben szinte láthatatlan vagy- álltam meg, bár biztonságban éreztem magam, tekintve, hogy legalább öt méter választott el ettől a seggfejtől, akivel már nagyjából két éve játszottam a macska-egér játékot. Tőle szereztem azt a bizonyos sebet is a derekamon Floridában, mielőtt Mystic Fallsba jöttem. Félnem kellett volna tőle, mert... minden okom megvolt rá. Nem tudtam, ki állította rám. Azt sem, hogy mit hitt rólam, hisz még mindig kitartottam amellett, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Nem ismertem a lányt, aki akkor este a sötétben a karjaim között halt meg, miközben több testrészéből is ömlött a vér. - Csak nem nyaraltál? Egy évedbe tellett rám akadni? Ez siralmas teljesítmény, Marcus - mondtam, közben csalódottan ingatva a fejemet.
Bólintottam. Még szép, hogy a telihold. Nem nagyon volt nyugtom tőle, ráadásul amúgy sem votlam egy kezes bárány... nem még ha közelebb kerültem ehhez az egészhez. Ilyenkor tényleg jobb volt, ha egyedül kóboroltam, vagy csak ültem. Az erdő volt a valódi lakhelyem, az, ahol jól éreztem magam. Semmiért sem cseréltem volna el, de voltak olyanok, akik nem tartották tiszteletben az ilyesmit, és oda is besettenkedtek, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. De amiről Emma nem tud, az túlzottan nem is zavarhatja. Arról nem is beszélve, hogy ha elfojtanám a valódi énemet, és nem engedném ki a gőzt, nagyobb bajt csinálnék, mint így. - Nem szeretem, amikor éjjel kinn mászkálsz. Veszélyben vagy - kezdtem bele, majd felsóhajtottam, és letéptem egy fűszálat. - De ami rád nézve rosszabb, ilyenkor zakkant féleszűek is mászkálnak az erdőben szellemre vadászva - forgattam meg a szemeimet. Nem is akartam felidézni, mi mindennek voltam én már szemtanúja. Túl sok titkot rejtett ez az erdő, főleg ha bulizó és részeg fiatalokról volt szó. Hol a saját, hol mások életét, becsületét tették tönkre. Bár erről nem nekem kellene papolnom. Emma ugyanazon vér szülötte, és tudom, hogy képes megvédeni magát. Éppen emiatt tartottam attól, hogy olyanokkal fut össze, akiket csak az állít meg, ha a szívük is leáll. És Emmára nézve annak semmi jó következménye nem lehetne. Halványan elmosolyodtam. - Egy ideig nem szerepelt a terveim között - vontam meg a vállamat. Én, és a hazatérés... attól függ, hogy az otthon mit jelent neki. Néha elbizonytalanodtam, mert hiába volt a testvérem, talán máshogyan értelmeztük azt, hogy mi a hazaérkezés. Én nem akartam az anyámmal egy fedél alatt élni, nem véletlenül tartottam távol magam olyan gyakran attól a helytől. - Néha elgondolkodom, mi változott volna, ha nem ennyi idő elteltével jössz a világra, hanem akkor, amikor kell - sóhajtottam fel halkan. Talán ha úgy történik, belőlem sem lesz ekkora szörnyeteg. Bár nem tartottam magam annak, akkor sem, ha ezren állították az ellenkezőjét.
Ha más módot nem találok rá, hát ahhoz folyamodok, ami már bevált. Ugyan nem életbiztosítás sötétedés után egyedül kószálnom, de a megszokott úton eddig sem esett bajom. És talán tudok magamra annyira vigyázni, hogy ha nem is sérülések nélkül, de életben megúsznék egy nem kívánt találkozást. Ilyen eshetőségekre persze nem szeretek gondolni, főként azért, mert képes vagyok és be is vonzom a veszélyt. Norman húgaként talán nem kéne ezen meglepődnöm, hiszen kettőnk közül ő az, aki nem szereti, ha megáll körülötte az élet. Ha áll a víz. Szereti felbolygatni a kedélyeket. Bár talán változás készülődik. - A telihold? - érdeklődöm halkan, amint helyet tudok foglalni mellette. Nem igazán vagyok képben ezekben az égi jelenségekben, pedig talán nem ártana, ha nyomon követném őket, elvégre okulva a bátyám példájából nekem is bármikor gondot okozhat a hold állása. Csak egyetlen hiba kell, nem muszáj közvetlenül, lehet szándék nélkül vagy baleset útján, de teljesen biztos, hogy ugyanaz a DNS-ünk. Az a regresszív gén, ami a farkassá változásért felel, tovább öröklődött belém is. Bár nem lennék biztos abban, hogy egyáltalán elviselném az átváltozást... Erről a gondolatmenetemről persze mélyen hallgatok, addig legalábbis míg nem kerülök olyan helyzetbe, hogy szándékom legyen beavatni a bátyámat vagy bárki mást. - Ha te az orrodat se dugod felém, kénytelen vagyok én jönni, és mivel napközben az isten tudja, merre mászkálsz, kénytelen vagyok olyankor jönni, mikor tudom hol talállak.. - rántok vállat. Ennyi az egész magyarázat. Nem vagyok kényszeres szabályszegő. Sőt a lelki békémnek sokkal jobb lenne, ha nem hazugság árán tartanám fenn a családi kapcsolatot, de egyelőre be kell érnem ezzel. - Nem, teljesen jól vagyok. Nem keveredek én olyan könnyen bajba.. - húzom el a számat. Ezt akár veheti utalásnak is, holott nem annak szántam. De tény és való, hogy én igyekszem minden problémás helyzetet elkerülni. Még most is. Arról most mélyen hallgatok, hogy voltaképp ő az aki folyton bánt engem azzal, hogy időről-időre felszívódik. Kifejezetten örülnék neki, ha csak egyszer úgy mennék haza, hogy ő otthon vár engem, vagy legalább összefutunk és nem csak átjárónak használná a lakást. - Na és te? Mikor tervezed, hogy hazajössz? Csak mert én elvagyok ugyanabban a ruhában egy pár napig... - célzok finoman, hogy nem áll szándékomban addig elmozdulni innen, míg valami változást ki nem csikarok belőle. Én tudom, hogy ő nem olyan, mint amilyennek gondolja magát. Látom benne a jót és nem azért, mert a bátyám. Én mindenkiben képes vagyok meglátni a szépet és a tudtára adni, hogy a lehető legjobbat szeretném. De a bátyám egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetemet.
Egy aprót vontam a vállamon, mielőtt bármilyen magyarázkodásba bocsátkoztam volna. Bár nem is lett volna értelme, hiszen ő mindenképpen átlátna azon a bizonyos szitán. Ismert engem. Mellette voltam, mióta csak megszületett, az egyetlen élőlény volt, akivel törődtem. Nem voltak előtte titkaim, és ez egyszerre volt ijesztő, közben valahol jó érzés. Nekem, ennek a kegyetlen jégtömbnek vannak érzései... meredek volt belegondolni. De ha mellettem volt, próbáltam kevésbé hangsúlyozni, hogy rám már nincsenek hatással a szép szavak és az ígéretek. Valami olyasmit hozott az életembe, amit előtte évtizedekig nem ismertem. De még miatta sem voltam hajlandó megbocsátani az anyámnak, bárhogyan is hangsúlyozza azt a világ, hogy ha valakire, hát a tulajdon anyádra soha ne haragudj. Jogom van eldönteni, kire akarok haragudni és kire nem. - Nem kerüllek, csak... jobbnak tűnt egy ideig kihúzni magam a városból. Jobban jártak - köszörültem meg a torkomat. Minek is tagadtam volna, hogy ha az indulatokról volt szó, könnyen elborult az elmém, és képes lettem volna egy egész vérengzést lerendezni a főtéren? Nem a kegyességemről voltam híres, bár tény, hogy még távol álltam Vlad Tepes módszereitől. Csak szerettem volna fele annyira stílusos lenni. - Késő van. Már régen otthon kellene lenned. Tudod, imádom bosszantani az anyánkat, és emiatt még meg is dicsérnélek, de én is aggódom, ha ilyenkor kinn, a szabad ég alatt mászkálsz - fordultam felé, majd letettem a faragókést, és hátradőltem egy apró kis sóhajtással. - Nem próbált bántani senki, ugye? - kérdeztem aztán. Nem látszódott rajta ilyesmi, nem volt zaklatott, éppen azt a benyomást keltette, amit mindig is. De valami oka biztos volt ennek a kései látogatásnak, azon kívül, hogy látni akart. Vagy néha túl gyanakvó vagyok az egyszerű, testvéri gesztusoknál is... furcsa volt valaki bátyjának lenni. Talán erre lett volna szükségem, hogy ne torzuljak el ennyire. Ha Emma hamarabb adatik meg, minden máshogy lehetett volna.
Szeretném egyszer azt mondani, hogy én mindent megtettem. Szeretném, ha a bátyám lelkét nem fertőzné tovább a métely, amitől olyan nehéz - majdhogynem lehetetlen megszabadulni. Szeretném, ha anya és közte olyan lenne a viszony, mint közöttünk. Vagy még jobb. Szeretném... Annyi mindent szeretnék. Ha hazajárna vacsorára, ha bármit elmondhatnék neki vagy csak egyszerűen leülne velem beszélni. Ha rám szánna egy délutánt, és megértené az indokaimat, amiért nem vagyok hajlandó lemondani róla. És szeretném azt is, ha egyszer úgy ölelhetném magamhoz, hogy tudom, senkit sem fog többé bántani. Túl sok mindent szeretnék, de nem azért mert elkényeztetett vagyok, vagy mert határtalan a telhetetlenségem. De azért szeretném én mindezt, mert jó testvére akarok lenni. A javát akarom. Nem azt, hogy egyszer sikerüljön olyan dologba keverednie, amiből nem tud kikecmeregni és én sem segíthetek. Bár az én segítségem nélkül látszólag teljesen jól eléldegél. Nem keres, egyre ritkábban látom, néha küld csak egy üzenetet vagy ragaszt post-itet az ajtómra, hogy megfordult a házban. Külön életet él, amiért én nem is hibáztatom. Kettőnk közül egyértelműen ő az, aki meg tud állni a saját lábán, de ennek ellenére is azt érzem, hogy van mit tennem. Csak még nem találtam meg a megoldást. Egyelőre nincs semmim, amivel hathatnék rá. Az észérvek már az első körben csődöt mondtak, de azóta sem adtam fel, hogy még hasznukat fogom venni. Valamikor. - Nem kellene kerülnöd.. - sóhajtok fel. Hát persze, hogy minden próbálkozásom ellenére egyből beazonosítja a lépteim zaját. Sosem voltam jó a meglepetésszerű érkezésben. Túl hangos vagyok ahhoz. Fel is hagyok azzal, hogy halkan tapossam az ösvényt, egy pillanatra megállok mellette, majd leülök mellé. Éjszaka van. Tudom, hogy nem kellene kint kószálnom, ráadásul nem javít a helyzetemen, hogy jóval takarodó után jár az idő. Tudja ő jól, hogy ha most itt vagyok, az egyenlő azzal, hogy kiszöktem. Nem hiába, ismeri anyánkat meg a hülye szabályait. És ismer engem is, hogy mennyire szabálytartó vagyok, de ha róla van szó, akkor bármikor és bármelyiket megszegném. Egyetlen szempillantás alatt. Most pedig nem hagyott más választást, szinte mindig mozgásban van, ez az egy biztos pont van, ahol tudom, hogy mindig megtalálom.
Szokásom volt itt tölteni az időmet a telihold előtti éjszakákon. A magány olyan volt az életemben, mint egy hű társ, sosem tartottam igényt arra, hogy elvessem, vagy hogy megpróbáljam kitölteni ezt az űrt a szívemben. Érdekes megfogalmazás már az is, hogy valaki azt gondolja, dobog szív ebben a mellkasban. Egyedül a húgom lehetett biztos benne, aki küzdött azért, hogy ne szűnjön meg az az aprónyi jó, ami még ott lakozik belül... még ha közhelyesnek is tartottam mindezt. A szív nem felel érzésekért, nem dönti el, hogy jók vagyunk-e vagy rosszak, sőt. Csak egy szerv, amely segíti a vér áramlását, csak az ostoba lányregények miatt hiszik azt, hogy az egésznek van bármi jelentősége is ezen kívül. Az enyém sosem tudott megszakadni, a lelkem sosem kiáltott segítségért, talán mert ennek a létezésében sem hiszek. Kilyukadhattunk mindig ugyanott, de egyedül Emma miatt voltam hajlandó kordában tartani magam, és nem lépni át egy határvonalat. Mondhattam volna azt is, hogy amit mások általában több tucat ember iránt éreznek, azt én egyetlen élőlény iránt voltam hajlandó érezni. Másokhoz csak düh, harag kötött, néhány esetben becsület és tisztelet, de az utóbbiak listája elég rövid volt, tulajdonképpen egyetlen név szerepelt rajta Emmáén kívül. És nem az anyám volt az, akit ilyen kiváltságos helyen tartottam a szívemben. Ültem az egyik fa tövében, kezemben egy saját készítésű faragott kockával, miközben hallottam a közeledő lépések zaját. Egyedül Emma tudta, hogy mit csinálok telihold előtt, és hogy ilyenkor messzire elkerülöm a közösségi helyeket. Pontosan azért, hogy ne tapadjon felesleges vér a kezemhez. Nem akartam látni Emma megvető tekintetét, egyedül ez tartott még a helyesnek azért nem nevezhető, de gyilkolás mentes úton. Amúgy is, a most kihagyott mennyiséget bepótolom telhold ideje alatt, de arra sajnos nem emlékszem. Csak a véres testem miatt tudtam általában, hogy milyen züllött éjszakában lehetett részem, de ezzel nem szoktam hencegni a húgomnak. Még ha emiatt nem is vonhatott volna felelősségre, elvégre amit farkasként teszek, azért nem felelek, nem vagyok tudatomnál ezidő alatt, és... ez elég jó mentség. Emberi alakban már nem háríthattam ezzel, habár elég gyakorta törtek rám az indulatos pillanatok, a vágy, hogy széttörjem az éppen bosszantó idióták minden csontját, de türtőztettem magam. Már amennyire megtehettem. Az, hogy nem gyilkolok, nem egyenlő azzal, hogy a magam módján nem élem ki magam. - Nem kellene itt lenned - jegyeztem meg, le sem véve a szememet a kis játékról, amit az ujjaim között formáztam tovább, majd felsóhajtottam. Miért is lepődtem meg azon, hogy mindig mást csinál, mint amit várnának tőle... bár már velem kapcsolatban is ezt tette, mások régen felnégyeltek volna, de ő sosem adta fel a reményt, hogy lehetek még jó.
- Azt kötve hiszem. Olyan vagy, mint a ma született bárány. - Elmosolyodtam azon, ahogyan lereagálta gondolataimat. Méghogy nekem kellene félnem... tőle. Vagy lenne félnivalóm... elgondolkodtam azon, vajon ennek az egésznek mennyi lenne a valószínűsége, és rá kellett jönnöm, hogy elég kevés. Én voltam az, akinek a múltját eléggé sötét foltok tarkították, és aki még mindig képes rossz utakon járni egyetlen egykori félresiklás miatt... nem tudtam mire vélni saját önző hibámat, amit akkor elkvöettem, és ha képes lennék rá, úgy hátrálnék ki, ahogyan annak idején belekeveredtem. Gyorsan és egyszerűen. De itt volt az a probléma, hogy... amíg besétálni valahová egyszerű és könnyed feladat, kisétálni már akadályokkal teli, mondhatni, lehetetlen. És ilyen volt az élet utazóként. Beépülni valahová, majd egy másik helyre, csupán azért, hogy jelenteni tudj az egészről... és nekem kötődnöm kellett valakihez, akinek köze volt a haosnmásokhoz. Ostoroztam magam eleget, habár nem voltam az a megbánó típus, éppen ellenkezőleg. Tökéletes fegyvert csiholtam az érzéketlenségből. Ilyen volt az életem... sőt. Ez volt az életem. Bármennyire is nehét elfogadni, de valamit már nem lehet elfelejteni, köztük azt is, hogy lesz néhány nehéz köröm a következő napokban... - Nem, nem - ráztam meg a fejem, és szerencsére a saját kabátom elég volt ahhoz, hogy megvédjen a hidegtől. Kellemes meleget nyújtott, és ennek ellenére foglaltam helyet a földön, egyenesen mellette. - Most honnan jöttél a városba? - kérdeztem kíváncsian. - Téged mindig annyira... világutazónak tudtalak elképzelni. Már régen is érdekeltek dolgok... talán csak a családi üzlet nem - vigyorodtam el. De ez így volt rendjén, azt hiszem. A szülők hajlamosak voltak kalitkába zárni a gyereket, csak hogy esze ágában se legyen kirepülni. - Milyen volt az életed, miután... megszöktünk?
i've changed. you've changed. we all have changed. maybe it will be a new start. we were something else, weren't we? but at the end.. we will always change.
Életem kétszázhetven évének legjobbjai azóta teltek el, amióta a motorozás elterjedtél vált. Még a harmincas években – amikor a tengerészetnél szolgáltam –, kaptam rá erre a csodálatos szórakozásra, és az érzés, az érzés azóta sem változott. Ahogy ráadom a gyújtás, a motor hangosan bődül fel alattunk, érzem kezeim alatt az erőt, amellyel képesek vagyunk száguldozni. Nem vezetek azonban gyorsan, a városon belül könnyedén tartom be a szabályokat – valójában őt sem akarom megijeszteni, nem tűnt túl bizakodónak a járművemmel kapcsolatban. Az út gyorsan fogy alattunk, méterek tűnnek el, majd jelennek meg mögöttünk. Követem utasítását, halk hangja – számomra nem halk, legalább olyan élénken hallom, mint a fűben csiripelő bogarak szelíd játékát –, de tudom, az agyam érzékeli, hogy számára egészen halk, suttogás hagyta el ajkait. Nem tudtam, pontosan merre járunk, de nem is volt szükség ezekre az információkra, hiszen megbíztam benne. Ha motor nem lenne, akkor is pillanatokon belül a városban lehetnénk újra. A szél arcunkba vág, ő talán mögöttem ülvén kevésbé érzi, én befogom előle a nagyrészét. Hajamba kap a szél, és vidáman játszik vele. Aztán felgyorsulunk. A város fényeit lassan hagyjuk magunk mögött, pupilláim a hirtelen jött sötétség hatására egészen nagyra tágulnak – még ennek ellenére is szinte tűélesen látom az aszfalt minden apró göröngyét, a fák kanyargós törzsét, ahogy az út felé hajolnak. Vámpírszemek. Ahogy megállunk, leállítom a motort, egyszerre az erdő csendje – nem csend ez, de tudom, hogy annak kellene tűnnie – szakad ránk. Lesegítem fejéről a bukósisakot, majd a jármű csomagtartójába helyezem. Ahogy megindul, követem őt, majd szavai hatására nevetés tör fel belőlem. - Diana, kettőnk közül neked lenne félnivalód, nem nekem. – Tekintetemet körbevezetem a tisztáson, ahová érkeztünk. Igaza van, a közelben tényleg nincsen senki rajtunk kívül, a fák, virágok, növények jellegzetes aromájába csak az ő – kissé édes, szelíd, nőies – illata vegyül. Lépek még párat, aztán egy szimpatikus pontnál könnyedén helyezkedem le a földre, lábaimat törökülésbe téve huppanok a kemény talajon. - Leterítsem esetleg a kabátomat neked? Nem fázol? – pillantok rá felfelé, amíg le nem ül mellém esetleg. Ha fázik, vagy szívesebben ülne a kabátomra, akkor könnyed mozdulattal bújok ki belőle. Az én hűvös vámpírbőrömet amúgy sem egy bőrdzseki fogja melegen tartani.
Nekem sem kellett kétszer mondania azt, hogy pattanjak fel mögé. Megtettem, mert valamiért annyira ösztönösen jött... habár rettegek a motoroktól, és sosem voltam elragadtatva ha ilyesmire kellett pattannom, de benne bíztam. Szóval hol itt a probléma? Már nem ott voltunk, ahol direkt keresztbe tettünk egymásnak bizonyos okok miatt... csak egyszerű testvérek voltunk, habár nem vér szerint. És ki nem állhattuk egymást... és ennyi a történet. Már megváltoztunk. Mindketten. Gyökerestül. Talán bátor dolog ezt így kijelenteni ennyi idő elteltével? Csak nemrég lépett be ismét az életembe... szóval lehet, nem kellene ennyire nyilvánvalóan kijelentenem, hogy megváltozott. - Csak menj... egyenesen - suttogtam a fülébe, én lagalábbis suttogásnak fogtam fel, tekintve, hogy ő sem az a fajta volt, aki a "halkabb" motorok mellett teszi le a voksát. Bár mikor a nagyvárosban éltem, ennél nagyobb problémám is volt ennél... ez semmi ahhoz képest. A karjaimmal átfogtam a derekát, és ahogy előrehajoltam, a kabátjából áradt az a bizonyos illat, amit bent is éreztem... az illata olyan férfias, nem is tudom, mely üzletlánc gyárt ilyen parfümöt, de engem szinte lebilincselt. És teljesen hülyének éreztem magam, mikor kapcsoltam, hogy lehunyt szemmel szívom be újra és újra az illatát... nem vehette észre, nyilván nem, ezért elmosolyodtam. Közben az egészbe belevegyült a város illata, ahogy elszáguldozott egy csomó gyorskajálda előtt. Kicsit kavargott a gyomrom, de jobb volt, mint amire számítottam. - Tovább - mondtam pár perc elteltével, mikor a városhatárnál jártunk már. Bíztam abban, hogy figyel rám, és nem áll meg azelőtt, hogy szólnék neki. Ki akartam jutni ebből a városból, és ismertem egy helyet, ahol senki és semmi nem zavar meg bennünket. Én beszélgetni akarok vele, megtudni, hogy hol jár az elmúlt évek alatt... és lényegében tudatni akartam vele, hogy már nem az vagyok, aki annyira gyűlölte őt, és hisztizett miatta. - Itt állj meg - szólaltam meg végül, mikor a főútból nyílt egy kis levezető út. Végigmentünk rajta, majd kikötöttünk ezen a kihalt tisztáson. A fák és virágok illata belopta magát az orromon keresztül egyenesen a mellkasomba, majd mosolyogva szálltam le mögüle, miután ő is elhagyta a járművet. - Remélem, nem félsz tőlem. Itt nagyjából nincs senki egy kilométeres körzetben - kuncogtam fel, majd nagyot nyelve levetettem a sisakot.
Kezdőlap
|| 
† Words: