Farkasszemet néztem a nővel, akinek dióhéjban mindent köszönhettem. Ha ő nincs, talán hosszú évtizedekbe vagy évszázadokba telt volna összekaparnom magam a vér és öldöklés nyújtotta mámor súlya alatti összeomlásból. Élveztem azokat az időket, eszem ágában sem volt kilépni belőlük és csupán akkor kezdett megérinteni a változás szele, amikor megöltem egy gyerek szüleit. Angie éppen időben lépett az életembe ahhoz, hogy megakadályozza a visszafordíthatatlanul szörnyeteggé válásomat és észhez térítsem. Azt hittem, hogy életre szóló leckét kaptam tőle, de jelen állapotom példázta, hogy közel sem így van, sőt, úgy tűnt, hajlamos vagyok még mélyebbre süllyedni abban a bizonyos mocsárban, amit a kívánt önmagunk elvesztésének neveznek. Azt viszont nem tűrhettem, hogy felemlegesse a lányomat, akkor sem, ha igaza volt… hogyan mutathatnék példát Raven-nek vagy próbálhatnám őt megóvni az olyan megpróbáltatásoktól, mint amik engem érnek, ha én is feladom az első fiaskónál? AA baj csak az volt, hogy az agyamra vörös köd szállt, aztán Angie tekintetét bámulva azon kaptam magam, hogy sok mindent megadnék azért, hogy ne csak emlékképek kíséretében lássam a nő veszedelmesebbik oldalát. Nem is kellett sokáig könyörögnöm, a fogai előbukkantak a helyéről, a szemei vérben forogtak és gyönyörűen prezentálta, milyen tud lenni, ha igazán dühös. A csuklómban reccsent egy csont, ami elérte, hogy felhorkanjak és elengedjem őt, de nem léptem távolabb tőle, annak ellenére sem, hogy a szívem kitépésével fenyegetett. Kemény nő, erős, bátor és ki lehet hozni a sodrából, ám több rosszat kell csinálnom ahhoz, hogy tényleg a mellkasomba mélyessze az ujjait. Ha azokat a személyeket nem ölte meg, akik megérdemelték volna, akkor nem velem fogja elkezdeni a sort. - Nem ez volt életem ötlete. – Végül hátraléptem és a kezeimet magam elé emelve pillantottam rá ismét, aztán az asztalhoz léptem és felhajtottam a még érkezésemkor felkínált italt. Kissé kijózanított Angie reakciója, de míg egyik részem szívesen bocsánatot kért volna tőle, addig a másik azon töprengett, vajon vagyok-e elég gyors ahhoz, hogy feltépjem a torkát. Nem voltam önmagam, ez már borítékolható. - Holnap Raven meglátogat és nem akarom, hogy így lásson. – Jelentettem ki. – Igazad van, gyenge vagyok. – Bólintottam egyet. – És most felettébb jólesik és szívesen folytatnám, de tudom, hogy nem kellene, mert nincs semmi értelme. Nincs kedvem végigjárni még egyszer azt az utat, amit már megtettem. – Megcsóváltam a fejemet.
A kérdésre bólintok, majd gyors döntést hozok. Tőlem szokatlan, talán meggondolatlan döntést. Felé nyúlok és engedek mindannak a gátnak, mit eddig szorosan tartottam magam és a titkaim körül. Nem ismert és erre igazán csak most fog rájönni. -Gyenge vagy.-suttogom, bár nem et akarta hallani minden valószínűséggel, nem különösebben érdekelt, mit is akar hallani. Azt látta, amit én akartam, hogy lásson. De nem úgy, ahogy én akartam. Mert a múltam a gyengeségem is volt, nem csak az erősségem alapja. Semmilyen értelemben. A lánya viszont...Érzékeny pontra tapintottam. A csodálkozó, áhítozó fiú eltűnt, helyére dühös férfi keveredett. Az emlékeim nyomán leromboltam a tökéletesre csiszolt képet, amit magamról alkottam, mindazt, amit elhitettem vele az évek alatt. A burkolt célzás rá, hogy magam sem vagyok elesett vagy gyáva lélek, most túl gyorsan és túl egyszerű módszerrel romboltam porig. A pillanat viszont elég volt, hogy ő is beleássa magát a dühébe és felszívja vele magát. Bár a meglepettség kétség kívül engem még gyorsabban ért. Eddig talán, ha egyszer emelt vagyis csak próbált rám kezet emelni. Most megtette. A hátam a falnak koppan, gerincem mintha megreccsenne, de nem foglalkozom vele. Veszteg maradok, ám tekintetemből eltűnik az empátia, a tanári arcom is összetörik a rólam alkotott képpel egyetemben. A dühöm viszont eluralkodik testemen. A félelemem, hogy elvesztem semmis lesz. Mert elveszett. Végre kiengedte a feszültségét. Ugyanakkor nem tűrtem szótlan, ha valaki csak így a falhoz vág. A földre hulló kép értékéről nem is beszélve. A képé, aminek festője egykor többet jelentett, mint amennyit a képe valaha fog. -Engedj el Mark!-szólalok meg keményen és anélkül roppan el egy csont csuklójában, hogy megmozdulnék.-Eressz vagy a következő roppanás a bordáidé lesz, amikor a szíved kiszakítom a helyéről.-tekintetem sötét, a szemem alatt kidudorodnak az erek. Ha ki akart hozni a sodromból. És egy percig sem kellett kételkednie szavaimban, mert én magam sem kételkedtem azokban. Nem féltem. De elég volt egy óvatlan mozdulat tőle és képes lettem volna megölni. Nem sokszor látott igazán vámpírként, nem sokszor mutattam meg a bennem lakó erőt. De most, hogy megtettem, nem hihette, hogy gyenge vagyok. Nem mintha eddig hitte volna. Megnyúló szemfogakkal, villogó tekintettel, szinte a fejem felett táblát tartva, mely visszaszámol, várok. Arra, hogy elengedjen, hogy lépjen valamit... mindegy is volt.
Olyan voltam, mint egy kisfiú, aki rosszat csinál és ezért a nevelőjéhez fordult: tanácsért, szidalomért, a buksija simogatásáért, végül is egyre megy. Ahhoz képes, hogy nekem is volt kinek osztani az eszet, jómagam nem voltam lelkizős típus – nem gondoltam, hogy szükségem lenne az érzelmeim és motivációim kibeszélésére, hiszen abban a hitben éltem, hogy jól ismerem magam. Meggyőződésem volt, hogy az önkontroll a barátom és én vagyok a saját életem kovácsa, elvégre évtizedek óta semmi bajom sem volt. Most pedig, úgy ültem Angie kanapéján, mint egy drogos, aki visszaesett és fogalma sincs arról, mihez kezdjen vagy egyáltalán mi eredményezte, hogy beleugorjon a szakadékba, amit eddig messziről elkerült. Nem tudatos döntés volt, hogy feltéptem annak a nőnek torkát, talán emiatt még rosszabb volt a helyzet. Ha meg szerettem volna kóstolni a vérét, akkor nem érdekelne, mit tettem és hogy milyen régóta fogtam vissza a bennem tomboló ösztönöket… de így bűntudatott keltett bennem a cselekedetem és a fejemet tettem volna rá, ha ma este nem látogatom meg Angie-t, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. - Tehát ha csinálom, akkor csináljam rendesen? – Felhorkantottam, nevetésszerű hang tört elő belőlem. Emlékek, múlt, releváns események és személyek nélkül valóban könnyű lenne ragadozónak lenni. Semmi sem számítana, nem kellene foglalkoznom azzal, mit hagyok hátra és ez milyen érzéseket kel másokban. A lányomban, Chantele-ben, esetleg Angie-ben is… csak én lennék, a megnyúlt szemfogaim és az áldozatai. Szerettem az életemnek azt az időszakát, de nem voltam rá büszke és jobban szerettem a mostani mindennapjaimat, mint azokat. Ettől függetlenül be kellett vallanom, hogy igenis csábító lett a gondolat, ami be-betört a tudatomba. A saját gondolataim helyét Angie érintése nyomán az ő emlékei vették át, lehunyt szemekkel adtam át magam az intenzív képeknek. Úgy láttam ő, mint még sohasem. Elképzeltem már, milyen lehetett őrült gyilkosként, de látni, sőt, szinte kézzel foghatóan érezni teljesen más volt. Rengeteg vér száradt a lelkén, láttam megcsillanni a szemeiben az élvezetet és megcsapott a magával hordozott halál szele. Furcsa volt, egyszerre szorongató és üdítő, félelekeltő és élvezetes. Próbálta titkolni, ám ahogy kinyitottam a szemeimet, mintha pillanatnyi félelem suhant volna át az arcán. Csendben maradtam, nem szóltam, magamban emésztgettem a látottakat, viszont felé kaptam a fejem, amikor megemlítette Raven-t. Olyan intenzitással pattantam fel, mintha vörös posztót lengetett volna előttem, hirtelen felindulásból megragadtam a nyakát és meg sem álltam vele a legközelebbi falig, amelyről leesett egy kép, ahogyan a hátát a téglának csaptam. Éreztem, ahogy a szemem alatt kidudorodtak az erek, mély levegőt kellett vennem ahhoz, hogy lenyugodjak. Az idegrohamom nem tartott tovább pár másodpercnél, Angie vonásait a megfeszült izmaim elkezdtek elernyedni és a nyakát szorongató kezeim finoman csúsztak az arcára. – Nem kellene egyedül csinálnom. – Szólaltam meg halkan. – Tényleg nem akarod elengedni magad? Velem jöhetnél. – Eddig is tudtam, hogy ott bujkál benne a kisördög, de most, hogy láttam, az én sátánom szerette volna megszólítani az övét, kockáztatva, hogy talán a fejemet veszi. Angie-ből ezt is kinézném.
-Talán.-bólintok alig láthatóan, még annak ellenére is, hogy nem értettem vele ebben egyet. Ennek jelét nem mutatom. Ahogy előre dől, tudom mit vár, mégsem rezzen meg arcom. Tekintetem ugyan izzik, átható kékeszöld íriszem mégis érzelmektől mentes. A ridegségem egyszerre lehet számára büntetés és öröm. Arra vár, hogy ahogy egykor régen, most is hibáztassam. Hogy megmossam a fejét, azért, amit tett. De már nem gyerek, nem egy fiatal, tapasztatatlan valaki. Hallom, amit mond, és ha csak egy másodpercre is, de tekintetem megvillan. Eljött az a pont, ahol elrejtem az elnéző énem és olyasmihez folyamodom, amihez még soha. S remélem ez az utolsó, hogy ehhez a módszerhez kell folyamodnom. -Átadni magam a természetemnek?-nem mozdulok. A finom mozdulat csak arcom, pontosabban szemöldököm megemelkedésén látszik.-Öldököljek és az erőmmel borítsam fel mindazt, amit annyi év, idő és harc árán felépítettem?-lassan a gyűrűmre nézek.-Egyszer kitomboltam magam. És magam választottam az utam. Neked is ezt kellene tenned.-emelem fel ismét fejem, tekintetem áthatóan suhan övébe.-Ha szerinted az a megoldás, hogy kitombolod magad...-állok fel kimérten, arcom mindennemű érzelemtől mentesen, valóban faragott szoboréval vetekedő.-ne várd, hogy megállítsalak. De tudd, hogy ha eljön ez az idő, nem fogsz rám emlékezni és a múltadra sem.-hangom kemény, s olyasmit mondok, amit még sosem. Megfenyegetem, ha úgy tetszik, vagy csak figyelmeztetem, hogy a döntésének a súlya talán nem fogja bántani, de nem fogom hagyni, hogy abban az esetben a bűntudata fogja bármiben vissza.-Ha maradni szeretnél, a vendégszoba nyitva áll előtted. Ha nem, az se baj. Mark ez a te döntésed és nem az enyém. A te életed és nem az enyém. Tudom miért jöttél. Hogy azt mondjam rossz, amit tettél. De kettőnk közül te vagy és voltál az, aki minden erejével tagadta, hogy micsoda. Ahelyett, hogy elfogadtad volna. Nincs igazam?-nem mozdulok. Lábujjhegyen állok, mégsem rezdülök, nem billenek ki az egyensúlyomból. Semmit nem tudott rólam, többet nem, mint amit elmondtam vagy el akartam neki mondani, de most hagyom, hogy elméjében felelevenedjen pár kép arról az énemről, aki tombolt. Egy sötét tekintetű nőt láthat, aki nem riadt vissza semmitől, akit hajtott a hatalomvágy és a szerelem. Érezni akartattam vele azt a félelmet, amit a nővel szemben ülő férfi is érzett anno. Így még nem láthatott. Sosem látta igazi vámpír énem, ahogy a friss vértől vöröslő ajkaim lassan nyalom végig, kiélvezve a még meleg nedű édes ízét. Bár nem mutatom az emléktől szívem összeszorul és remegés fut végig gerincemen. A saját emlékem egyszeriben a saját félelmem is lett.-A lányodnak is ezt mondod? Hátat fordítasz neki is? Elfutni a felelősség elől? Más döntésére bízni magad?-hangom immár nem érzelmektől mentes. Ahogy a kép fejében, most hangom is sötét, és azt akarom, hogy érezze a félelmet, hogy szembe nézzen azzal, akit nem mer éltetni, de annál inkább el akar zárni magában, mintha ott s lenne.
Fogalmam sincs, mit tettem volna Angie helyében, pedig nekem is volt egy idézőjelben vett tanítványom, aki elvárta tőlem, hogy elkezd letérni a rossz útról vagy érzi, hogy nem fogja tudni tartani a kontrollt és bármelyik percben kicsúszhat a kezéből az irányítás, akkor azt várja, hogy adjak neki tanácsot, sőt, mondjam meg neki a tuti. Soha nem vagyok rá képes. Megpróbálom irányítgatni, elmondani neki, hogy én mit tettem ezekben a helyzetekben, de nem dönthetek és nem élhetek helyette. Ahogy Angie sem helyettem, pedig sok mindent megadtam volna azért, ha egyszer valaki kivette volna a kezeim közül a gyeplőt és átvállalta volna a felelősséget a tetteimért. Milyen gyerekes elképzelés! Az ilyen pillanataimban egyáltalán nem bántam, hogy kihagytam a lányom gyerekéveit: nem vagyok biztos abban, hogy következetes szülő lettem volna, aki könnyedén terelgette volna a csemetéjét a jó irányba. Bár nem rajtam múlott, de jóval egyszerűbb volt felnőtt korában megismerkedni vele, amikor már kialakult személyisége volt és könnyebben elviseltem annak terhét, hogy neheztelt rám, amiért nem voltam mellette, mint a tudatot, hogy elrontottam valamit, aminek létezésre szóló következményei lehetnének. - Fogalmam sincs, mire van szükségem. – Mondtam őszintén, a tekintetemmel még mindig a plafont bámultam. – Talán arra, hogy leengedjek és megengedhessem magamnak, amit évek óta elnyomok. – Furcsa helyet, hiszen vágytam az önuralmat. Nem akartam szörnyeteg lenni, lelketlen vadállat, akinek mindegy, kinek az életét veszi el, kibe kóstol bele és csupán pusztítást hagy maga után, bármerre járt. Tiszteltem az életet, nem hiába ragaszkodtam az után is, hogy először előbukkantak a megnyúlt szemfogaim és rájöttem, hogy a vér egyszerre lett számomra táplálékforrás és ősi ellenség. Újra kellett definiálnom önmagam és megbirkózni azzal, hogy nem csak emberi, hanem egy ragadozó, a szinte állati részem is ugyanúgy kéri a részét a mindennapjaimból, mint az élvezeteket egyébként is halmozó, de határokat ismerő orvos. - Az volt a legrosszabb, hogy élveztem. – Előredőltem, mert Angie szemeibe akartam nézni. Látni akartam, ha elítél, ha sajnál, ha rosszallóan pillant rám. Szükségem volt a reakcióira, a visszajelzéseire, a szavaira. Ezért jöttem ide. Szükségem volt rá. – Persze, bűntudatom volt, miután megtettem és elengedtem a nőt, de közben éreztem, hogy a vámpírnak már kellett ez. És ahogy te mondod, a vámpír a részem… - Megcsóváltam a fejemet. – Talán most eljött az ő ideje. Eddig az ember volt előtérben, most ő következik. – A mérleg nyelve nálam mindig elbillent valamelyik irányba. Hosszú ideje próbáltam megtalálni az arany középutat és hajlamos voltam annak a fantáziaképnek a rabjává válni, amely a sikerességemet próbálta elhitetni velem. – Te nem szoktad megunni, hogy a rendíthetetlent játszd és arra gondolni, jobb lenne átadni magad a természetednek? – Nem volt rosszindult a szavaim mögött, egyszerű kérdés volt. Érdekelt, egyedül vagyok-e a bajaimmal vagy őt is foglalkoztatják ezek a problémák?
Pontosan tudtam mit akarok nála elérni, de túl gyorsan és túl egyszerűen adta meg a választ. Arcom ennek ellenére mégsem rezzen meg. Csak ülök vele szemben, biccentek egyet. Felesleges tettetnem, hogy tetszik, amit hallok, szemem megvillan, de ennyiben ki is merül a reakcióm. -Rendben.-kortyolok bele az italba.-Ha most fejmosásra vágysz Mark, nem kaphatod meg. Tőlem nem. Tudjuk miért.-sosem szidtam. Egyszer sem. Jó és rossz módszereim egyaránt voltak. A múltamnak köszönhetően könnyen ment a döntés, vagyis könnyen mehetett volna. De ha valakit, hát őt nem akartam szenvedni látni. És kettőnk közül az ő lelke menthető volt. Még fiatal volt. Hozzám képest legalábbis egészen biztosan. -Nem az számít mióta nem történt ilyen. Sokkal inkább az, hogy most megtörtént.-emelem tekintetem a pohárról rá. Szemöldököm lassan emelkedik homlokom közepéig, de meg sem mozdulok, vele szemben, tekintetét fürkészve úgy ülök, akár egy szobor. Ismerhette ezt az énem is. Nem voltam boldog, inkább dühös. És a dühöm mindig is jól lepleztem. Úgy viselkedtem, mint mindig. Finom mozdulattal emelem a poharam számhoz. Csendben vagyok, hagyom, hogy a percek elmúljanak, míg gondolatai közé mászom. Tekintetem sötéten villan meg a pohár fölött, amit végül leengedek, az asztalra teszek, lábaim keresztbe fonom, ujjaim finom mozdulattal ítélem pihenésre ölembe. -És most mégis ez az egy dolog számít. Ismét.-szavaim mindennemű érzelemtől mellékesek.-Nem az éhség hajtott, igaz? A vágy. Mark, mindig mondtam. A vámpír benned él. Kontrollálhatod, féken tarthatod, de nem tagadhatod meg a létezését, akárhogy is próbálod. Nem lehetsz más, mint aki vagy ami vagy.-azzal gondolatai között felemlegetem a múltat. Hagyom, hogy átjárja az első táplálkozás öröme. Az érzés, ahogy a vér, egy ember vére végigcsorog torkán. Ajkam széle megemelkedik. Mosoly kúszik arcomra. Sötét mosoly ez. Nem örömöm jele. Egyszerűen csak azt akarom, hogy lássa meg a sötétséget és forduljon el tőle, mielőtt engedne neki. Pontosan emlékeztem rá, milyen volt először megízlelni a vér ízét. Ahogy arra is, hogy milyen volt elfogadni, nem lehet valami jó vagy rossz, fekete vagy hófehér. Ideje lenne, ha ezt ő is belátná, de nem engedne a sötétségnek, s ezzel egy időben nem is tenne úgy, mintha nem is létezne az egyáltalán.
A nőnek igaza volt. Abban a pillanatban, ahogy átléptem a küszöbét, elfogadtam a szabályait. Most nagy szükségem volt ezekre a szabályokra. A sajátjaimat sikerült egyetlen perc alatt felrúgnom, és szégyenszemre arra vagyok szorulva, hogy Angie határait keressem és megpróbáljak kapaszkodni beléjük. A pohárban lötyögő vörösbor a nő vérét juttatta eszembe és jelen pillanatban fogalmam sem volt arról, hogy azért kortyolok-e nagyobbat belőle, hogy végre képes legyek rendezni a gondolataimat vagy azért, mert szerettem volna, ha ismét az áldozatom nyakába mélyeszthetném a fogaimat. Nyomasztó tehetetlenség érzése ült a vállamon és attól sem lett jobb, hogy Angie látszólagosan töretlen nyugalommal és olyan arckifejezéssel ült velem szemben, amit egy szobor is megirigyelhetett volna. Ha most találkoztam volna vele először, el is hittem volna, hogy valóban ilyen, de mivel ismertem már egy ideje, nehezebb helyzetben voltam. Mindegyik trükkjét kipróbálta már rajtam és a legtöbbet engedtem hatni akkor is, ha már pontosan tudtam, miről szóltak... hiszen kellett nekem, hogy a rosszabb pillanataimban elkapjon és húzzon egy határt ahelyett, amit én kilométerekkel azelőtt átléptem, hogy hozzá fordultam volna. - Megöltem valakit. Nyilvánvalóan. - Miért kerteljek, ha egyszerűen rám volt írva, mit tettem? Az ingem gallérja vérfoltos volt és mérget vettem volna rá, hogy amint megjelenik előttem annak az emléke, ahogy feltéptem a lány nyakát, újra vérbe borulnak a szemeim. - Évek óta nem történt ilyen. - Rá emeltem a tekintetemet, de most nem a kezdeti nehézségeket kezelni képtelen újoncként, hanem az elbukott, a siker ízét már megtapasztaló veteránként. A vámpírlét véget nem érő függősség, jobb és rosszabb időszakokkal. Nem akartam egy ballépés miatt újrajátszani egy rosszabb időszakot. - És most sem tudom, miért tettem. - Tettem hozzá, előre dőlve, a térdeimre könyökölve, de el nem eresztve a tekintetét. - Minden nap műtök, percenként lenne lehetőségem vérben fürdeni, erre egy kávézói beszélgetés hozza ki belőlem az őrültet. - Felhorkantam, mivel egyszerűen nem hittem el magam. - Semmi sem számított, csak hogy megöljem, Angie.
Nem bánom, hogy megjelenik a küszöbömön, ellenben ahogy szemébe nézek, szinte mindent tudni vélek. Érkezése okát épp annyira, mint a fintor okát, ahogy a nappali felé veszi az irányt. Becsukom mögötte az ajtót, biccentve egyet az egyik őr felé, majd mikor távozik az ajtó elől, magam is követem Markot a nappaliba. Útba ejtem a bárszekrényt, töltök két italt, a poharat felé nyújtom, majd figyelem. A mozdulatot, ahogy elveszi a poharat. Bizonytalan, akárcsak az első korty is, amit aztán egy merészebb, nagyobb korty követ. Tudjuk jól mindketten mi ennek az oka. Emlékszem az első esetre. A hosszú útra, amit meg kellett tennie, hogy odáig eljusson, ahol most tart. Már nem tarthatom itt erőszakkal, de képes vagyok rá, ha úgy látom, a benne rejlő vámpírt csak így tanulhatja meg újra uralni. Azt akarom mégis, hogy minderről ő beszéljen. Hogy nyíljon meg. Leülök vele szemben, keresztbe fonom lábaim, és aprót kortyolok a borba, tekintetemmel nem eresztve plafont fürkésző tekintetét, s arcát. Elhitethetném vele jobban, hogy nem tudom, miért jött. Játszhatnám a tudatlant, ám ennyi idősen már ezt meg sem próbálom. Őt is túl jól ismertem már ahhoz. Ellenben az arcomról ő szinte semmit sem olvashatott le, mert nem hagytam gondolataim, aggodalmam jelét kiülni vonásaimra. Azt kívántam, mikor kitárult az ajtó, bár ne bukkant volna fel. Reménykedtem abban, amiben mindig is. Aki egyszer megtanulja uralni erejét és éhségét, nem eshet valamelyik csapdájába újra. De ez olyan hiú ábránd volt, ami az évek alatt csupán vágy lehetett, amit elérni nem lehetett, megtartani pedig még kevésbé. -Szeretnéd, hogy megkérdezzem, igaz?-hunyorgok, mintha csak olvasnék a gondolataiban.-Pontosítok. Nem akarod, hogy megkérdezzem mi az oka a hosszú, pocsék estédnek. De mindketten tudjuk jól, amikor átlépted azt a küszöböt, elfogadtál egy szabályt.-emlékeztetem régi helyzetére. Aki akkor önszántából átlépte a küszöböm tett egy ígéretet. Nem lép ki innen csak úgy.-Akár el is kezdhetnél mesélni. Ha ez segít...-bár ülök, a borosüveg előtte landol az asztalon, hangtalanul érkezve annak lapjára. Ajkamra halovány mosoly szökik, ám tekintetem továbbra sem ereszti. Kimérten emelem feljebb fejem, beszívva a levegőt, ujjaimmal, s ennek hála gyűrűmmel is a poharam oldalán kopogtatva. Nem célom, hogy idegesítsem, de a határaira kíváncsi vagyok, és elkezdem szavak nélkül feltérképezni mekkora problémával is állhat szemben. Rég nem éreztem határtalan szomjúságot. Éreztem a folyton kínzó éhséget, de megtanultam élni vele. A testem is és én is.
Nem azért vettem mélyen, önmagam nyugtatására szánva a levegőt, mert tartottam volna Angie-től, hanem mert abban a pillanatban, ahogy rá nézek, olyan lesz, mintha a saját tükörképemet látnám. Vagy, ha szokásához híven magára ölti a szobrokat megszégyenítő maszkot húz magára és ismételten semmit sem tudok leolvasni róla, mindössze akkor, ha ő maga úgy dönt, megosztja velem az érzéseit és a gondolatait. Angie kiszámíthatatlan volt és hiába ismertem hosszú évek óta, a kapcsolatunk nem jelentett egyet azzal, hogy tökéletesen tudok olvasni benne. Sőt, az évek előrehaladtával kezdtem azt hinni, hogy soha nem fog eljönni az idő, amikor már képtelen meglepetést okozni. Most is, abban a pillanatbab, mikor ajtót nyitott, mást talán megrémített volna rezzenéstelen, porcelánszerű arca, engem mégis valamiféle földöntúli megnyugvás járt át. A zaklatottságon körülbelül fél órával ezelőtt túllendültem, ezekben a percekben sokkal inkább hülyének bélyegeztem magam és kellett valaki, aki megerősít ebben vagy éppen meggyőz arról, hogy nincs igazam. Ki máshoz fordulhattam volna, mint a nőhöz, aki évtizedekkel ezelőtt mondhatni befogadott és segített átlépni a legyőzhetetlennek hitt korlátokat? Lassan léptem át a küszöböt, az arcomra adott finom csóktól egy röpke másodpercre jóleső érzés járt át. A nappali felé vettem az irányt, lehet, hogy nehezményezni fogja, amiért úgy közlekedek itt, mintha otthon lennék, de kétlem, hogy ez zavarná legjobban. A kanapéra ülve rá emeltem a tekintetemet és ekkor már biztos voltam benne, hogy sejti, miért vagyok itt. Ismer, talán ő ismer a legjobban ezen a világon, ám muszáj volt elfogadom a felkínált italt, ha beszélni szerettem volna vele a ma estéről. Márpedig ezért jöttem ide… azt hiszem. - Megkérdezed vagy kezdek beszélni? – Átvettem tőle a nekem szánt poharat és belekortyoltam a borba. Édeskés volt, a színe és az íze felidézte, ahogyan feltéptem annak a nőnek a torkát. Az emlékkép miatt nagyobbat kortyoltam az italba, majd hátradőltem a kényelmes kanapén. – Nagyon pocsék estém volt. – Jelentettem ki a plafonra szegezett tekintettel.
A napsütötte, de téli időt kihasználva, laptopommal a nappaliba ülök, de a reggeli nyugalom hamar elmúlik. Türelmetlenül kopogok ujjaimmal a deszka lapján, mintha csak egy zongora billentyűit ütögetném. Az ok több mint egyszerű. Elúszott egy remek lehetőségem, egy Dürer kép kapcsán, hála a kapcsolattartóm pontatlanságának. Dühösen méregetem a kijelzőt. talán ennyi idősen jobban kellene kezelnem az ilyen helyzeteket, igaz, a lakás üres, rajtam kívül maximum a ház körül ólálkodó biztonsági őrök ólálkodhatnak körülöttem. De az ő dolguk sem az, hogy rám figyeljenek. Egy pohár vörösbor társaságában próbálok a papírok között kiigazodni, újabb kihívást keresve egy másmilyen jellegű műtárgy kapcsán. Talán a festmények idejét múltjuknak tűnhetnek, de hihetetlen, hogy pár gyűjtő mire nem képes. Pedig, ha tudnák, egyik másik művész mennyit dolgozott azért, hogy egy képet eladhasson… haláluk után viszont hirtelen minden művész -legyen az festő, író vagy zenész-, olyan kelendő és kapós lesz az általa alkotott dolognak hála. Talán kicsit hihetetlen is, hogy egy tragédia kell ahhoz, hogy az ember előrelépjen, hogy megbecsüljék a munkásságát. Hallom a közeledő lépteket, majd az óvatos kopogtatás, ami valószínűleg az ökölbe szoruló ujjaknak hála másodjára már inkább dörömbölésnek hallatszik. Felemelem tekintetem, elmosolyodom, bár nem vagyok látnok, pontosan tudom, ki tért ma be hozzám. De valami megzavar. A heves szívverés, mintha maratont futott volna, míg ideért. Lassan felállok a székből, és az ajtóhoz sétálok, finom mozdulattal lenyomva a kilincset. Ajkamra mosoly szökik, talán kicsit hűvösnek tűnhet, de tudom, értékeli a gesztust. -Hát nem is tudom, beengedjelek?-válaszolok kérdéssel a kérdésre, finoman ívelt szemöldököm megemelve. Bár nem mutatom jelét, szinte azonnal próbálok rájönni, mi hozta ide. Nem telik sok időbe. A tekintete ennyi idő után több, mint árulkodó. -Gyere csak be.-teszek úgy, mint aki mit sem sejt, tökéletesen hozva a formát, mintha csak színházi jelenet lenne az egész. Ahogy beljebb lép, gyengéd csókot lehelek arcára, hangtalanul, óvatosan beszívva az őt körüllengő levegőt. Valószínűleg nem akarja, hogy érezzem, de érzem rajta mégis… a vér tisztán kivehető illata, ami tőle távol álló módon, mintha friss és meleg lenne még. -Az egyik kedvenc borászom vörösborát nyitottam ki, megkínálhatlak egy pohárral?-hangom nem negédes, természetes és finom mozgásom más számára merev és talán túl kimértnek tűnhet, ő viszont ezt megszokhatta tőlem. Bezárom mögötte az ajtót és követem, a konyhaasztalon lévő papírkupaccal és a munkával immár mit sem törődve. Azt hiszem eljött az idő, amitől tartottam… De jobb lett volna mindkettőnknek, ha sose jön el. A lelkiismerete ugyanis egészen más volt, mint az enyém. Míg én képes voltam gyilkolni, mintha kikapcsoltam volna minden érzelmem, ő ebben nem hasonlított hozzám. És valahol választottam ezt a sorsot, ő nem. Talán ezért is birkóztam én meg könnyebben a helyzetekkel. Megadom neki a lehetőséget, hogy beszéljen, s továbbra sem mutatom jelét annak, mit sejtek, mit gondolok.
Örültem volna, ha nem azért kellene kopogtatnom Angie ajtaján, mert elért a felismerés, miszerint talán mégsem vagyok annyira a magam ura, mint azt gondoltam. Kissé bizonytalanul, szinte a háborús vereséget szenvedők szívfájdalmával és szégyenérzetével emeltem fel az ökölbe szorított ujjaimat, hogy bekopogjak a bejárati ajtón. Angie egyszer régen végigasszisztálta az életem legnehezebb időszakát: ha ő nem lett volna, jelenleg nem a lelkiismeretemmel küzdenék, hanem valahol zavartalanul tépném fel tudatlan, ártatlan emberek nyakát és élvezném, hogy nem kell foglalkoznom azzal, milyen véleménnyel vagyok saját magamról. Erre most úgy ácsorogtam a küszöbén, mint aki világát sem tudja, mint akinek fogalma sincs arról, egyáltalán mit keres itt. Nem akartam tükörbe nézni, Chantele-el találkozni, a kórházban maradni vagy az irodában ücsörögni: nem az egyik páciensem vére tapadt a kezemhez, akin megpróbáltam segíteni, hanem egy nőé, akivel az egyik kávézóban futottam össze és míg beszéltünk pár szót a vérének illata olyan módon kúszott az orromba és ragadott magával, mint ahogy azt eddig sohasem tapasztaltam. Töretlenül hittem az önuralmamban egészen addig a pillanatig, míg túl közel nem kerültem a nőhöz és úgy éreztem, hogy az életemet veszítem el, ha nem mélyesztem bele a fogaimat az ütőerébe. Elborult az agyam és a vérét vettem, csak az után tértem magamhoz, hogy a nő összecsuklott előttem. Kicsin múlt, hogy életben maradt, nekem pedig az első utam ahhoz a személyhez vezetett, aki közelében talán kissé letisztulnak a gondolataim. Így hát végül megkopogtattam a tömör faajtót, várva, hogy megjelenjen előttem Angie egyszerre angyali és boszorkányos sziluettje. Automatikusan ide hoztak a lábaim, senki más társaságát nem viseltem volna el. A megkóstolt nő vére felettébb bódító hatással volt rám: mintha be lettem volna rúgva, de félig-meddig már kezdett volna körvonalazódni a külvilág és az, hogy saját megítélésem szempontjából milyen hülyeséget csináltam. Az ajtófélfának dőlve vártam, hogy ajtót nyisson, a veranda tetőgerendáit bámulva vettem mély levegőt, amikor fél szemmel megláttam a kinyíló ajtó másik oldalán felbukkanó teremtést. – Beengedsz? – Rá emeltem a tekintetemet és reméltem, hogy nem éppen egy bezárkózós pillanatában kaptam el. Kellett a társasága.
Elég lehangoló. Tény, hogy nem igazán volt még szerencsém az… ezüst kanállal a seggükben született emberek széles rétegéhez. Én nem ítélkezem, lehet, nem született jó sorba, de lehet, hogy igen. Nem igazán érdekel. A pénz persze mindig jó, de én nem tudnék egy ilyen helyen élni. Túl… régi. Ahogy valószínűleg a nő is. Angel…ique. – ismétlem meg a nevét, és finoman szólva is idegen ez a számnak. Ilyen nevet én még nem is hallottam. – Mikor született maga? Ez a név sem most volt divatos. – ami azt illeti, szerintem soha nem is volt az. Miért jó az embereknek az, ha olyan nevük van, amit ki sem lehet mondani? Ezzel csak tökön rúgják magukat. – Én nem fogom így hívni. Nincs valami más neve? – esélytelen, hogy én ezt kitudjam még egyszer mondani. A prostiknak is van művész neve, a festőknek is, azt hiszem, szóval… csak adott neki is valaki. Legrosszabb esetben marad a gazdag muff. Mondhatom hangosabban is… vontam meg a vállamat mosolyogva, de magamban inkább vigyorogtam. Mi tagadás, az emberekből elég vegyes reakciókat váltok ki. Az ő hibájuk, egyszerűbb lenne, ha mind egyformák lennének. Neki van pénze, meg szolgái, de ettől még nem fogom másként kezelni. Senkit nem szoktam. Hogy is várhatná? Nem is szívott még velem együtt. Aha. – egy kissé elnyújtom a szót, hallva, amit mond. Nem igazán értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni, vagy mire nem. – Legalább vannak kapcsolatai. – vontam meg a vállamat. Nem tudom, milyen kapcsolatokra gondol. Biztos, hogy több haverom van, mint neki. Vehetne magának párat. – Meg, ha akarná, sem hinném, hogy sikeresebb lenne. – vakartam meg a tarkómat. Már reggel óta rohadtul viszket. Ha akarna is barátokat szerezni, nem hinném, hogy sokan állnának sorban az ajtaja előtt. Úgy beszél, mintha egy másik bolygóról jött volna, de ezt gondolom tudja. Engem nem idegesít, ha valaki nagyra van magával. Csak, ha nem bírja fejben tartani. – rántottam meg a vállamat, nem is nézve rá, inkább a kajával foglalkoztam. Egészen addig, amíg ki nem veszi a villát a kezemből. Értetlenül nézek fel rá, mikor az állam alá nyúl. Az arcomról leolvasható, hogy nem igazán díjazom, hogy nem tudok enni. Éhes vagyok. Ez kicsit felizgatott. – nevettem fel az államat dörzsölve, majd a villa felé böktem a fejemmel. – Azt visszakaphatom? – nem arról van szó, hogy nekem feltétlen kell a villa, de csak nem akar a szolgájának disznóólt hagyni az asztalon. Mondjuk akkor legalább tényleg csinálna is valamit az a szolga. – Láttam már magánál rosszabbat. De nem igazán érdekel a lelke. Már, ha van. – tettem még hozzá mosolyogva. Ebben szerintem még ő sem tudna vitatkozni. – Csak szívatom. Amíg megfizet, felőlem azt csinál, amit akar. – nem voltam túl erkölcsös ember, nem hiszek a jóban és a rosszban. Őszintén szólva telibe szarom, van fontosabb dolog is. – Bocs, de én annyira nem csípem ezt a szado-mazo dolgot. De, ha másfélére vágyik, legyen, beáldozom magam! – mert én olyan kicseszettül nagylelkű vagyok. Ha szépen kérnek én szívesen használom a farkamat. Bár az előbb még arról papolt, hogy milyen undorító vagyok, most meg kikötözne meg bottal verne? Fúj, nem az én világom. – Még nem végeztem! – mutatok a tányéromra. – De, ha becsomagoltatja a szolgával, rendben vagyunk. Ha már szolga, hozhatna egy kis piát. Gondolom heroint nem tart. – pedig milyen jó is lenne, hamarosan be kéne vennem a déli adagot is. Mondjon bárki bármit, ütős a cucc. Akár megkapom a kajámat elvitelre, akár nem, végül aztán felállok az asztaltól. - Ne fárassza magát, tudom, hogy hol az ajtó! Azt hiszem. - ezt már halkabban teszem hozzá, mert... egyáltalán nem vagyok benne biztos. Nagy ez a hely, tele van ajtókkal.
Próbálok nem a sodromból kijönni. Meglehet, jó pár generációt, ha úgy tetszik, felneveltem, de még egyik se borított ki ennyire, s egyik sem akarta, hogy kiboruljak, de ő szándékosan megy erre. Azonban, ha ez így van, ő húzza a rövidebbet, nem mondom, hogy nem fog rosszul járni, sőt. -Valóban nem, de nem is akarom tudni.-fintorom sokatmondóan ül ki arcomra, mindent elmondva arról, mit is gondolok jelenleg. Nem fogom vissza magam, mert ebben az esetben valószínűleg már rég felrobbantam volna. -Határozottan jobb. Bár a régimóditól még azért távol van. Már elég, ha csak magamból indulok ki.-mosolyodom el, egyenlőre ő nem tudja a nevem, de ezen most változtatok.-Angelique. Nem tagadom, hogy régimódi, de hívhat helyette Angelique.-eretek meg egy viszonylag emberi gesztust, ami kimerül egy kacsintásban. Ez viszont már így is több, mint amit eddig mutattam abból, hogy ember vagyok-e egyáltalán, a szobor effektustól ugyanis így némileg megszabadultam. Válaszára megrándul a szemöldököm, majd összevonom őket, homlokomon furcsa, már-már természetfeletti ránc ül ki, ami nem tudom, mit fejez ki jobban. Az eddigi undorom felerősödését, vagy egyszerűen a meglepettségem, hogy az emberi faj valóban ennyire kicsinyes, és tényleg nem éri meg őket sokra tartani. -Na, ezt meg sem hallottam.-forgatom meg végül szemeim, sűrű pislogva, túltéve magam a pillanatnyi megrázkódtatáson, ami a mai napon már a sokadik a sorban. -Egyszerű. Nem akarom, és nincs rá szükségem, hogy kedveljenek. Legalábbis az olyanok nem, mint...-maga? Végül is, nem hazudnék, ha így fejezném be, de érthetetlen okok miatt finomítok a fogalmazásmódon.-Az olyanok, akik nem értik milyen emberi kapcsolatok szükségesek, s milyenek nem.-ez közel se áll ahhoz, amit mondani akartam, de jobb, mintha nem reagálnék. Azt az örömöt egyenlőre nem adom meg neki, hogy átélhesse. Meglepően igazságot mond, amit ugyan hangosan elsőre nem ismerek el, de szám sarka megrándul egy pillanatra, ez ugyanis elég árulkodó már előre is. -És egy okos gondolat. Ezt fel kellene írnom?-kedvességem határtalanságáról ismét biztosítom, de látszik rajtam, hogy felcsillantja bennem a remény szikráját, hogy mégsem annyira veszett ez az ügy, azaz ő maga tulajdonképpen. Elnevetem magam, felállok, mikor befejezem a reggelim, és felé magasodva állok meg mellette. Ujjaim álla alá csúsztatom, kiveszem a kezéből a villát, míg tekintetét fogva tartom pár másodpercig. -Maga nekem dolgozik. Az életem és az életstílusom nem a maga feladata, hogy változtasson rajta vagy átformálja, vagy hasson a lelkiismeretemre, ami szerint rossz ember vagyok.-nézek le rá továbbra is, majd ellépek mellőle és a nappali ajtajához sétálok, ahonnan a teraszra vezet az út.-Majd ha annyit él, mint én, ami lehetetlen, ugyanis az életét teszi kockára, akkor visszatérünk rá, hogy milyen is az élet. Addig is. Maga teszi, amit mondok, és tanácsok helyett a feladatok teljesítésével foglalkozik.-ujjaim a hűvös üvegre helyezem és a tükörképét figyelem.-Elmehet. Vagy esetleg próbára teszi, hogy mennyire unatkozom, és lesz a szenvedő alany a mai napra?-érdeklődöm, nem felé fordulva, bár ezt a fajta kihívást nyilván nem ugyan úgy fogja érteni, mint, ahogy én valójában értettem. De ő semmit sem ért ugyan úgy, mint én, ezen nem lepődök már meg igazán.
Maga aztán nem könnyű eset, mi? – sóhajtottam fel. Ha nem mondja ki, amire gondolt, én honnan tudhatnám, hogy mire gondolt? Nőből van, azt hiszem, szóval ezernyi dolog lehet a fejében, én pedig nem arra szakosodtam, hogy kitaláljam mindegyiket. Akárhogy is, ha akarnám se tudnék erre most rájönni. Az agyam… kissé kusza még. Nem tudja, mit veszít. – vonom meg a vállamat mosolyogva. Azt gondoltam, hogy van embere arra is, hogy … megdolgozzák. Azt hiszem így mondják ezt az úriemberek. Nincs ezzel baj, jó bőr, én is megdolgoznám, sőt, én pénzt se kérnék érte, nagylelkű vagyok, ő meg pofátlanul gazdag lehet, ha komolyan van erre embere. Régimódi, mi? Vincent… hívhat Vincetnek, ha ez magának jobban bejön. – vonom meg a vállamat. Nekem aztán teljesen mindegy, utoljára talán…. tudja tököm, mikor hívtak Vincentnek, de biztos, hogy nem ma volt. Még a bíróságon is mondtam, hogy Vinnie vagyok és nem Vincent. Sok Vincent van, kevés Vinnie. Nehogy azt higgye, hogy ön az első gazdag muff, aki sérteget. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Talán nem muffnak kellett volna hívnom, de… az is hölgyet jelent, nem? Valakinek csak muffok ütik meg a hölgyek szintjét, nézőpont kérdése a dolog. – De, ha szeretné, akkor lehet az utolsó is. – rántom meg a vállamat. Amíg megfizet, sértegethet, nem igazán veszem magamra a dolgot. Aki onnan jön, ahonnan én, megtanulja ezt kezelni. Nyilván nem fogok behúzni neki, annak behúzok, aki a nézésével nem herél ki. Szeretem a heréimet, nem fogom kockára tenni őket egy jobb horog miatt. Anyám meghalt, de… ha élne, kinyírnám, ennyiért. – bírtam az anyámat, amíg élt, de nézzünk szembe a tényekkel: ő ennyit nem tudott volna fizetni, ráadásul tíz éves koromban lelépett a csávójával, aki később agyonverte. A köcsögöt persze kilapítottam, anyámat eltemettem, de ettől még nem lesz szent. Mindenkinek van egy összeg a fejében, amiért kinyírná az anyát is. – De jobban kedvelik majd tőle. – nem tanácsokat osztogatok, gondolom van elég idős, hogy tudja mit hogyan csináljon, én csak azt mondom, hogy… nem ártott még senkinek sem meg az, hogy barátságos volt. Vegyen példát rólam! Jó arc vagyok, a légynek sem ártok, amíg nem fizetnek, vagy szólnak be. Vagy nem iszok túl sokat. – Hülyeség viharban kártyavárat építeni. – jegyzem meg, bár tudom, hogy nem ez a lényeg. Lassan fogom csak fel ezeket a hasonlatokat meg… metaforákat, akármi is legyen az. Kihagytam a reggeli adagomat, ilyenkor kissé lassabb vagyok. A herointól felpörgök, de nem viszem túlzásba, nem vagyok hülye. – Pedig kezdtem úgy érezni, hogy alakul köztünk valami. – húzom el a számat, de érezhetően csak viccelek. Nehéz bárminek is alakulnia úgy, ha ő olyan, mint egy jégcsap. Sőt, mint egy jéghegy! – Gondolom…nem jár sokat bulizni. Meglepődnék, ha több barátja lenne, mint ujjai egy kezén. Kapcsolata nincs, maga nem akarna ide egy ház úrát, igaz? Viszont biztos van, aki megtömi… bocsánat, megdolgozza, ha szüksége van rá. Eddig meleg? – szeretek játszani, most pedig nem találgatok, legalábbis gondolom. Az eddigiek alapján ez jött le. – Kimérten beszél és a humora… sértő, bár nem olyan vészes. És unatkozik! Nem csoda, egy ilyen baszott nagy házban mindenki unatkozna. Ezért vagyok itt, igaz? Mert szórakoztatom. Vallja be, jó érzés nem egyedül lenni! – néztem rá mosolyogva. Persze, hogy jó, az ember arra lett kitalálva, hogy valakivel legyen. Vagy valakiben legyen. A lényeg, hogy az ember párban jár, beszélnie kell, meg ilyesmi. Ezért születünk családba, és nem csak úgy esünk le egy fáról.
Szavaira ismételten csak egy szemöldökrándítás a válaszom, ami sokat sejtető, és pontosan kifejezi, hogy igen, voltaképpen valahol ez a helyzet áll fent jelenleg. Indokolnom nem hiszem, hogy kellene. Nem voltunk egy súlycsoport, ez elég volt ellene, mondjuk úgy, hogy kezdésnek. -Nem, nem úgy mondom. Ezt úgy mondom, mintha...-köhintve keresem a szavakat, de inkább egyszerűen elmorzsolok egy jellegzetes mosolyt, és vállat rándítok. Nem hazudnék neki a világért sem. De nem fogom abba a hitbe sem rángatni, hogy szívesen nézem, ahogy a cipője összekoszolja az egész lakásom. -Ezt a témát ha nem bánja, nem magával fogom megtárgyalni--feszül meg állkapcsom, tökéletesen kifejezve ezzel, mondjon bármit is, nem érzek hajlandóságot arra, hogy véleményemen változtassak, vagy bármely nézeteivel ezzel kapcsolatban azonosulni tudjak. Az egyik legjobb és leghűségesebb emberem távozását követően visszavágok, és érdekes módon, még el is nyeri a tetszését, bár eltökélt célom nem volt ilyesmi. -Nem érdekelnek a nőügyei.-közlöm egykedvűen, mikor nevének eredetéről kapok némi útmutatást.-Az apja határozottan jó nevet választott, a drogos csaja...nyilvánvaló, milyen hatásnak köszönhetően kezdte ezt a szörnyű becenevet magára aggatni.-nem kertelek, a véleményem kerek-perec mondom ki, pláne előtte nem fogom magam vissza, mivel okom ilyesmire nem igen lehet. -Örülök, hogy így gondolja, de kihagyom ezt az élményt az életemből. Remélem, hogy ezzel nem sértem meg. A világért se szeretnék ugyanis ilyesmit tenni.-szinte nevetve mondom a szavakat, olyan átéléssel, és megjátszással, hogy az már szinte nevetséges lehet, még neki is. Mondhatjuk úgy is, hogy a szavaim kiforgatva az igazságot kapná meg, bár ezt nyilvánvalóan ő is érzékelte kellőképpen. -Az anyját életben hagyhatja, persze nem mondom, hogy az én, maga által ellenségnek nevezett kapcsolataim is hasonlóan óhajtanak tenni. Sőt.-nem fenyegettem, de a tények azok tények. Ha rájönnek, hogy nekem dolgozik, nem lesz mellette biztonságban senki. Bár ilyen fiú mellett kétlem, hogy anyuka bármin is meglepődne.-Tudja, az életben a barátságosság sem mindig kifizetődő. Sőt.-mikor visszatér Steve a reggelivel, elmosolyodva megköszönöm, majd mikor kimegy, folytatom, míg a pirítósomra kenek némi lekvárt, és a pohárt, benne a második reggelivel, mely a vörös nedű, kicsit odébb tolom. -A barátság pont annyira törékeny dolog, mint egy kártyavár, mely a viharos szélben darabjaira hullik szét. Leginkább gyengeség lesz a vége, mert lesz valaki, aki mindenek felett fontos, és ez az üzleti életben nem túl kifizetődő. És maga sem tudhatja, hogy az üzleti életen kívül milyen vagyok, hisz maga is csak egy társ, akivel összeköt valami, de ez csak pénz, semmi több. Szívességet tesz nekem, én cserében könnyű pénzzel fizetem meg azt, amiben jó. És túléli, ha ügyes.-harapok a pirítósomba, mely hangos roppanással válik kettő. Nem terveztem mindenbe belevonni, de az alapokat jó ha tudta, hogy én hogyan is állok a dolgokhoz. N, nem mintha ez számított volna bármiben is.
Ezt úgy mondja, mintha undorodna tőlem. – nem látom, hogy mi oka van rá. Mikor lehetett ebben a házban…kastélyban utoljára olyan férfi, aki jól is nézett ki? Nem hinném, hogy tobzódnak az ajtó előtt a jelentkezők, ez a nő elég… távolságtartónak tűnik, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy elégé pókhálós odalent. – Nekem nincs bajom a négerekkel. Csak azt mondom, hogy nagy bottal járnak, de… nemcsak a méreg a lényeg, igaz? Tudni kell használni is! – az megy. Nem mintha a méreteimmel bajom lenne. A Teremtő Isten szerencsére kegyes volt velem, mikor a farkam méretéről döntött. Kis túlzással, mondhatni, isteni farkam van. Még engedelmes is… mosolygok a férfira, mikor az kimegy. Azt hittem, hogy majd visszaszól valamit. Mondom én, hogy modern rabszolga a fickó. Belenevelték azt, hogy maradjon csendben, ha azt mondják neki. De ő már ennél is jobb. Ő már jelekből is ért, ritka az ilyen figyelmes és tanult szolga. Ez egész jó volt! – mosolygok rá elismerősen. Nem hittem volna, hogy a humorérzék fogalmával tisztában van. Az eddigiek alapján az jött le, hogy még csak a poénnal sem találkozott soha életében. De a mosogatószerekkel már igen. Fura. – Apámat Vincentnek hívták, az első nőm, Ellie kezdett el Vinnie-nek becézni. Oh, Ellie… kurva jól oboázott. Aztán drogos lett, majd prosti, két éve meg túladagolásban meghalt. Szívás, mi? – néha eljártam hozzá, de a végén már nem igazán, csak dumálni, árnyéka volt korábbi önmagának. Ez van, okosan kell tolni a cuccot, én is pont annyit szívok, hogy ne dobjam fel a bakancsot. Néha többet, veszélyesen élek. Uh, már korán reggel kezdi ezt? Ez a heppje, tudja? – reggel van, kicsit be is vagyok állva, ilyenkor nem igazán van ráhangolva az agyam az ilyenekre. Kell néhány másodperc mire átgondolom, eljut az agyamig és meg is értem azt, amit mondani akar. – De értem, viszont, mást mondana, ha megnézné UV lámpával. – vigyorodom el. Na igen, látott már néhány dolgot az az autó. Kicsit is fáj is érte a szívem, hiába csak kölcsönzött. Régebben is használtam párszor, sok szép emlék és nő kapcsolódik ehhez a rózsaszín tragacshoz. De egyszer minden véget ér, igaz? Most ráadásul ingyen kaptam autót, mármint… fizetségül, vagy mi, hülye lennék nem elfogadni. Úgy érti sokan utálják magát. – már, ha az ellenségeire célzott az előbb. Nem csodálom. Nem mintha azt mondanám, hogy utálatos egy nő, de nem is valami kedves. – Nekem pedig meg kéne őket ölnöm, mi? Abban elég jó vagyok. Amíg díjazza a dolgot, megölöm én az anyámat is. – mutatom fel a pénzt, jelezvén, hogy amíg meg vagyok fizetve, nincsenek gondjaim. – Arra még nem gondolt, hogy kevesebb ellensége lenne, ha… tudja, barátságos lenne? – nézek rá kíváncsian, majd az ajtóra nézek, ahol az előbb távozott a szolga. Éhen halok, siethetne.
Nem reagálok, addig jó neki, míg tudom türtőztetni magam, különben az első találkozásunkkor szerzett bordatörés emlékeit felidézném benne. Ellentétben vele, nekem arcom sima és minden érzelemtől mentes, csupán szemem villan meg néha, ha már nagyon nagy erőfeszítéseket mozgatok, hogy ne engedjem magam kihozni a sodromból. -Tartsa meg magának az előítéleteit. Ezzel is csak a saját eszét bizonygatja és magát alacsonyítja le a szememben. Bár kétlem, hogy ennél lenne lejjebb.-mérem végig kissé lekezelően, egyik szemöldököm megrándítva, ajkam sara szintén ilyen mozgást hajt végre, némiképp lesüt rólam az undor első lépcsője, de hidegen hagy. egyenlőre én tűröm, el őt itt és ennek fordított lehetőségére lássuk be, kis esély van. A férfi rá kapja a tekintetét, mire csak intek, hogy távozzon, ne merjen megszólalni. Elviselt már ennél rosszabbat is. De az, hogy ennyire otthonosan érzi itt magát ez a semmirekellő, már engem is elkezd idegesíteni. -Nem hiszem, hogy egy magánál pár száz évvel idősebb és tapasztaltabb vámpírnak kellene kikezdenie.-figyelmeztetem.-Vinnie... maga kitől kapta a nevét? Egy mosogatószer gyártótól?-vonom fel szemöldököm, a magam szellemes módján, furcsa egyszerűséggel kimondott szavaim kíséretére. Még magam sem tudom, mi a fenét láttam meg ebben a fickóban, de amíg az én reggelim ette, legalább az embereim nem hullottak el és nem akarták őt sem megölni. Jelen esetben tehát, én voltam a világbéke. -Az, hogy pont annyira lehet magát komolyan venni benne, mint amennyire magát komolyan lehet venni.-fogalmazom meg kacifántosan mondandóm, hátha némi agytréning segíti őt, hogy ne legyen ennyire idegesítően egyszer, bár kételkedem, hogy a jelen állapotán már bármi segíthet. Kifújom hát a tüdőmben akadt levegőt, és megdörzsölve homlokom, figyelem örömködését, majd lehunyva szemem, csak akkor nézek rá ismét, mikor előáll a kérdésével. Nagyot sóhajtok, nyilván élvezi, hogy kiboríthat, de ezzel próbálok nem foglalkozni, és háttérbe szorítani érzéseim az üggyel kapcsolatban. Már, ha ilyeneket én még birtokolhatok egyáltalán. -Mégis mit gondol? Süteményeket kell szétszórnia a környéken?-nehezen viselem már el az ilyen alakokat és rájövök, mindig tud mindegyik valami újat mutatni. Sajnos.-Tudja, hosszú a lista a múlandónak számító és felesleges emberek között.-vezetem rá, bár gondolom már ő is rájött, hogy mire is gondoltam, s csak dacból játssza meg magát.
Úgy néztek rám az őrök, mint oroszlánok a vadhúsra. Vagy zebrára, akármit is esznek azok. Biztos érzékeny pontjukon érintette őket a múltkori is találkozásunk. Igazán nem tehetek róla, betörtem, ilyenkor az a dolgom, hogy feltűnés mentesen intézzem a dolgomat, az övéké pedig az,hogy ebben megakadályozzanak. Én úgy döntöttem egyesével leszedem őket, én nyertem. Bár igaz, végül semmit nem vittem el, de attól még jól összevertem a pofájukat. Az enyémet is jópárszor kicsinosították már az évek alatt. Egy ideig az utcán bunyóztam, aztán otthon az apámmal, majd a nevelőintézetben az őrökkel… na az volt igazán kemény! Lemerem fogadni, hogy oda így kezdődik az állásinterjú: kérem, álljon a mérlegre! Ha van 160 kiló és 200 centi magas állat, akkor fel van véve! Nevezze, ahogy akarja, de attól még ezek itt modern rabszolgák. – vontam meg a vállamat. Elvégre kaját hoztak, szemetet vittek ki, takarítottak meg hölgyemnék szólították őt. Nekem ez elégé úgy hangzik, mint a rabszolga munka. – Bár igaz, nem mindegyik néger. Azokkal vigyázni kell, jó nagydarab a legtöbb, de ami kaptak testben és… odalent. –mutattam a farkam felé. – Azt ide bentről vették el. – kocogtattam meg a halántékomat. Megjártam már párszor a gettót, jól tudom, hogy a legtöbb néger elég nehéz eset. De mielőtt azt mondanák, nem, nem vagyok rasszista! A gettóban amúgy is tiszteletbeli feketének tüntettek ki.
Steven? Ez a legsablnosabb rabszolga név, amit hallottam. Maga nevezte így el? – pillantottam a nőre. Szegény fickó. Nem is tudom, hogy még miért él. Ha mondjuk engem hívnának Steven-nek, szerintem fejbe lőném magam. Nem, inkább csak felkötném. Az agyamat kiloccsantani… elég morbid gondolat. Ráadásul azt fel is kéne mosni. Az én kiloccsantott agyamat senki ne akarja felmosni a padlóról! – Adams, ne spóroljon a rántottával! – kiáltottam még a fickó után, és remélem, hogy meghallotta. Steven-nek hívják, szerintem neki is oly mindegy, hogy nevezik az emberek ezek után. Farkaséhes vagyok, a rántotta pedig az egyik nagy kedvencem. Azt még én sem tudom elbaszni. Mégis mi baja van a rózsaszín tragacsokkal? – kérdeztem, miközben kinyitottam a borítékot és átfutottam a benne lévő összeget. Na, ebből már elmehetek egy kicsit kurvázni. Úgy is elég rég nem látogattam már meg Naida-ékat. Itt az ideje. Ráadásul egy kulcs is van benne. Legalább eltudom majd vinni őket. Úriember vagyok, nem sétáltatom a prostikat. – Áh, a bérlet is meg van! És még kocsit is kapok? – ami az egészben a legfurább, hogy senkit nem kellett ezért megdugnom. Régen ez általában így működött. A legjobb kocsimat egy csajtól nyúltam le, a kit megdöntöttem. Szegény elégé kifáradt, mert még arra sem ébredt fel reggel, hogy összetörtem az ablakot, mikor leütöttem egy legyet. – Ha mindig kapok egy kocsit, akkor benne vagyok. – bólogattam, majd még mielőtt megszólalhatott volna, hozzátettem: – Viccelek! Elég a pénz, de azt hiszem nekem is kéne egy rabszolga. – és én akarom elnevezni. Nem lesz semmilyen sablonos rabszolga neve. Különleges nevet kap majd tőlem. – Egész pontosan mit is akar? Mi az, hogy dolgokat elintézni? – dugjak meg egy postaládát? Nem egészen értem, hogy ezzel mire akar célozni. Emberek megölésével még nincs bajom, de mondjuk egy kutyát nem lennék képes fejbe lőni. Nekem is vannak érzéseim.
Miután két napja a mai napot adtam ki, mint határidőt arra, hogy tegye, amit kell, így a reggelt várakozással teli köszöntöttem. A konyhába sétálva főztem egy pohár feketét, majd a pirítósaimat megkentem és némi lekvár kíséretében elfogyasztottam őket, míg vártam vendégem megérkeztére. Az újságokat lapozgatva és a laptopon böngészve rájöttem, hogy semmi érdekfeszítő nem történt, így egyszerű csendes, magammal meghitt reggelim befejeztével elindítottam a mosogatógépet és pár papírt átolvasva vártam tovább. Késik. Meglepő. Semmi baj, ha nem jön el, megtalálom és meghal. Az üzlet egyszerű, kompromisszumokkal működő, néha kicsit véres, mondhatni brutális. De a jó üzlet kockázatot is ér. Hát még a befektetés, ami jelenleg egy ember életétől függött. -Hölgyem, megérkezett!-lép be a nappaliba az egyik őr, mire csak bólintok és a papírokat egy kupacba gyűjtöm. Lábaim keresztbe fonva nézek az ajtó felé, hallom, ahogy megjegyzést tesz az egyik őrnek, mire csak lehunyva szemeim felsóhajtok. Mibe keveredtem én... Csendesen üldögélek, a nappali és a bejárati ajtó között is kisebb labirintus van, megannyi szobával, és eszem ágában sincs segíteni neki, hogy merre talál. Tesztelem, valamit el akar-e megint emelni, vagy tényleg csak engem keres. Mikor megjelenik, egyik szemöldököm a homlokom közepére száguld. -Kicsit félrenézi az évszázadot. És egyik emberem sem rabszolga. Fizetést kapnak, sőt, még megigézve sincsenek. Bár akad köztük olyan, aki nekem köszönheti, hogy él, de talán pont ezért nem is kérdés a hűsége.-nem mintha rá tartozna, de ennyit jobb, ha tud. Nem azért engedték be, mert be akarták. Gyanítom felhúzták volna az első fára, ha nem tudják, hogy ő is egy lett a leendő ügyfeleim közül, akivel kölcsönös érdekek vezérelve tárgyalok néha. Kérdésére nem reagálok, még nem. A tárgyalás témája előttem landol, s most ez érdekel. Elmosolyodom, és egyik mutatóujjam a zsák szájához tolva, kissé megemelem azt. A vér szaga egyből megcsap, ahogy az ismerős szag is, amit az illető mindig is árasztott magából. -Steven kérem, hozzon az úriembernek némi reggelit. Pirítós, némi szalonnás rántotta és egy kávé.-adom ki az utasítást, mikor megjelenik a konyhában a személyi szakácsom, aki reggel bizonyára megint a fejemre olvasott volna, amiért előbb keltem, mint ő, és elkészítettem magamnak a reggelit. De már megszokhatta volna ezt tőlem, s mivel nem kérdez semmit, így nem is vet a szememre semmit. Pedig közel két évszázada szolgál, megtehetné. -Nos, remek munkát végzett, de azt a rózsaszín roncsot, amit vezet, ha lehet cserélje le ebből.-adom a zacskót egy másik emberem kezébe aki távozik is vele. Tudja, hogy az ilyesminek hol a helye. A férfi felé egy borítékot tolok, melyben egy vastag köteg pénz mellett egy autó kulcsa és egy éves edzőtermi bérletet talál.-Elég meggyőző, azt hiszem én is. Mivel ez mindkettőnknek jövedelmező üzlet lenne, gondolkodjon el, hogy megérné-e önnek is, ha el-el intézne nekem személyeket, dolgokat.-ugyanis munkaköre kicsit kiterjedtebb lesz mellettem, mint holmi gyilkolászás.
Kocsit kellett bérelnem. Nemrég kaptam egy levelet, hogy hat éve parkolok tilosban, szóval a kocsimat elvontatták valami isten háta mögötti szemétdombra. Tökömnek se volt már kedve kimenni oda, szóval inkább szereztem egy újat. Rózsaszín, és éppen csak megy, de ez is jobb, mint a semmi. Sok szép régi emlékem fűződik ahhoz a kocsihoz, de a ráknak van kedve gyalogolni. Nem is ez a lényeg. Nem volt nehéz megtalálni a fickót, akit mutatott az a nő. Fingom sincs, hogy ki ő, vagy mivel foglalkozik, szóval most sem lettem okosabb arra vonatkozóan, hogy miért kellett meghalnia. De a feladatom amúgy is csak annyi volt, hogy tegyek vele valamit. Ha megkapom érte a pénzem, hát legyen. Kissé fáradtan pillantottam fel az előttem tornyosuló épületre, mielőtt kiszálltam volna az autóból, kezemben egy zsákkal. Most úgy döntöttem nem fogok betörni, kétszer ugyanoda ugyanis nem éppen okos dolog. Nem tudom ugyan, hogy szólt-e arról, ki vagyok, de az őrök nem támadtak rám, mikor megláttak, csak úgy néztek rám, mintha megtámadnának. – Menő sebhely. – mosolyogtam rá az egyikükre, mikor elhaladtam mellette. Azt hiszem ő volt az, akinek azzal a ronda szoborral kellett rávernem a pofájára, hogy maradjon nyugton. Én szóltam neki, hogy ne mozduljon, ha megtette volna, a szobor sem köt ki a fején.
Mivel fogalmam sincsen, hogy hol keressem, azt a taktikát választom, hogy minden utamba kerülő szobába bemegyek, hátha az egyikben ott lesz ő is. Nagyjából a tízedik szoba után meg is találom. Mosolyogva lépek be a nappaliba. – Jó reggelt! Bocs, hogy eddig tartott, de nem találtam egyetlen néger rabszolgát sem, aki megmondhatta volna, hogy hol van. – mondom, miközben közelebb lépek és megállok az asztal mellett. A zsákot leteszem Angelique elé, majd én magam is helyet foglalok az egyik széken. – Kitől lehet itt rendelni? Rabszolga! Éhes a vendég! – kiáltottam a kajásfiú után. Vagy kajáslány után, igazából mindegy. Kihagytam a reggelit, szóval ideje bepótolni. Ez a nap egyik legfontosabb étkezése, nem? Legalábbis azt hiszem ezt mondják abban a hülye reklámban. – A zsákban amúgy megtalálja a fickót. Mármint nem az egészet, elég nagy darab volt, szóval nem fért volna bele. A feje, az ujjai és a töke viszont belefért. A többi része is meg van valahol, szóval, ha kellenek, odaadhatom. – az volt a tervem, hogy egyben hozom ide a hullát, de nem volt nagyobb kukászsákom, szóval muszáj volt feldarabolnom a csávót.
Egyszerre örülök a társaságának, érzem üdítőnek azt, míg terhesnek is kicsit, amiért megfejt. A rejtvény, mely én voltam másoknak, számára inkább egy folyton változó kirakós volt, amiről sosem tudhatta, hogy mit mutat, fed fel neki. A tüskék és a jégpáncél mögül is tudtam pontosan, hogy ezzel neki ártok is és használok is. Ő volt lényegében az egyetlen olyan ember, olyan számomra fontos személy, jobban, mint bárki más. Tudtam, hogy némiképp trófea is volt számomra, ez első olyan valaki, aki évek helyett pár hónap leforgása alatt tanult bele a vámpír létbe, mostanra pedig felnőtt a feladathoz, hogy tapasztalatait, tudását másnak is tovább adja. Büszke voltam a munkám gyümölcsére és épp ezért tartottam tőle egy kicsit, hogy egy ilyen hangulatváltozásokkal teli nő, mint én, csak árthatok ennek a barátságnak, ő mégis megmagyarázhatatlan okok miatt hitt benne, hogy lehetséges engem a közelben tartani és megszelídíteni. -Köszönöm a bókot, majd igyekszem észben tartani, hogy te így szeretsz látni. Bár kizártnak tartom, hogy nevetni láttál volna valaha.-őszintén, ezen elmosolyodom, hisz magam sem tudom igazából, hogy mikor nevettem utoljára egy egészségeset. Kezdett valóban üdíteni a társasága és ennek jele, hogy kicsit meglazítom a hátam is, kimértségem kezd eltűnni tartásomból is. Teszek egy tőlem nem megszokott lépést, megkérem, hogy maradjon, és eszembe ötlik, hogy a konyhám ismét használatba vehetném, s napját sem tudom ennek sem, hogy mikor főztem utoljára vacsorát. Megrázom a fejem és nagyot sóhajtok. Igaza volt. Olyan hullámvasútra ültem manapság, hogy szinte én sem tudtam eldönteni, hogy mit és miért teszek, de egyben biztos voltam, végre kicsit kikapcsoltam. Arcom is erről kezd el árulkodni, és egy könnyed mozdulattal lépek ki a magassarkú cipőből. -Sajnálom, igazad van, nem tudom, hogy mi váltotta ezt ki belőlem.-ismerem be, nem is veszem támadásnak, amit mond, hisz igaza volt. Egy halovány mosollyal díjazom aggodalmát, ez már valamivel lazább, és láthatóbb, mint előbbi társai és egészen ellazulnak arcizmaim, szemembe valami fény lobban fel.-Egy vámpír kaphat ilyesmit? Boszorkányként az öregedésem eleve megállították, amin a vér tovább segített.-elmélkedem el, majd ellépek mellőle és az ajtó felé indulok.-Nos, akár van, akár sem, a konyhám hónapok óta nem használtam, így mit szolnál egy vacsorához, ami tartalmasabb, mint a vér? Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy tudok főzni?-magam sem emlékszem igazán, hogy főztem-e az idő alatt míg nálam lakott, az én felügyeletem alatt élt, ha igen, hát tudhatja, hogy a boszorkányság a konyhaművészetben is sajátom. Igaz talán kicsit ritkábban engedem meg magamnak, hogy itthon egyek, mint kellene, de ez a birtok akkora, hogy eleve lehetetlen egyedüli nőként kihasználnom minden szegletét. A vendégség pedig...nos, nem olyasvalami, ami a dolgozószoba falain kívül kiterjedhet máshová is.
Nem igazán tudtam mire számítsak és ez felettébb zavart. Angie bármelyik pillanatban válthatott, attól függetlenül, hogy az egyik percben ég kezesbárány volt, olyan nő, akit kenyérre lehetett volna kenni és aki ugyanezt meg tudta volna tenni bárkivel, míg a másikban sokkal jobb ötlet lett volna megtartani a húsz lépés távolságot, hiszen a világot is kifordított volna a sarkából. A hangulatváltozások nem az én terepemet képezték, nem tudtam velük mit kezdeni és nem is akartam. A komoly kapcsolatoktól visszatartó egyik tényező éppen a konfliktusok és a hisztik elkerülése volt, sokkal jobban esett csak az élvezetekre és a jóra koncentrálni, mint traktáljam magam a másik pálfordulásaival… csakhogy Angie nem egy egyszerű valaki volt, kötelességem volt törődni vele, ahogy ő is tette. A neveletlenség hiányzott belőlem, ha neki arra volt szüksége, hogy maradjak, akkor maradtam. Ha segíteni kellett tönkretenni valakit, akkor segítettem és így tovább. A viszonylag normális élettől való elkallódástól távol maradást köszönhettem neki és nem terveztem mozdulni mellőle annak ellenére sem, hogy szinte éreztem az izmai megfeszülését, olyanná vált, mint egy kőszobor. Nem értettem, előttem miért akarja felvenni az álarcát… a kapcsolatunk átlépte már azt a szintet, amelyiken őszinték lehettünk a másikkal és a titkolózásnak, álarc viselésének több hátránya származik, mint előnye. Ha ő így érzi jól magát, legyen, a figyelmemet mégsem kerülte el a halvány, mások számára valószínűleg láthatatlan mosoly, amit megengedett magának. - Ezt már szeretem. Ne viselkedj úgy, mintha bármelyik pillanatban atombomba robbanhatna és készültségben kellene lenned. Engedd el magad, Angie. Sokkal gyönyörűbb vagy, amikor mosolyogsz. – Az én számra is somolygás ült ki. Angie gyilkolás közben is csodaszép lenne, ám hűvös vonásait néha igazán megmelegíthette volna egy finom gesztussal, nem csak a bipolaritásra utaló jelekkel. – Maradok. És elmondhatod, mi borít ki ennyire. Régen nem váltottál ennyire gyorsan, legalább követni tudtalak egy kicsit. Manapság eléggé képtelen vagyok rá. – Vallottam be, viszont hallhatta a szavaimon, hogy nem kérdőre vonás történt, mindössze érdeklődtem és örültem volna, ha a váza az asztalon maradna, nem az én fejemen landolna. – Pasi van a dologban? Vagy tényleg csak a munka? Mondom én neked, hogy pihenned kellene, mert nem akarok egyszer arra betoppanni, hogy végkimerültségedben nem tudsz felkelni az ágyból. Hiába van meg mindenem, te fontos vagy nekem. – Mondtam őszintén, ellépve előle egy soványka lépéssel, hogy megadjam neki a teret, ha szüksége van rá.
Évtizedek, sőt, évszázadok óta éltem tagadásban. Egyfajta tagadásban, ami arra irányulhatott, hogy a világból kivontam magam olyan szinten, mintha nem lennék más, csak egy jégcsap, valaki, aki mindent előtérbe helyez magán kívül. De a jelen helyzet rávilágított arra, hogy elég egy számomra fontos ember közelsége ahhoz, hogy mindent átértékeljek és elkezdjek átgondolni. Például azt, hogy az ébren töltött éjszakák, mikor magam vagyok a négy fal között, nincsenek figyelő szemek, azon gondolkozzam, hogy ennyi idősen így kellene-e még élnem, vagy ideje lenne változtatnom. Az álcám, a saját álarcom az életem része lett, minden felett eluralkodott és nem hagyott lehetőséget a változtatásra. Elég volt csak egy jól irányzott kérdés vagy mondat, máris más voltam, vagyis lehettem volna, ha hagytam volna magam. S egészen eddig a percig nem hagytam magam. Most viszont hirtelen könnyedséggel szólaltam meg, mutattam meg, hogy nőként nekem is vannak érzéseim, emberként én is lehetek fáradt, megtör, magányos. Mark mindig is fontos volt számomra, igazi támasz. Ez még úgy is igaz volt, hogy én voltam az, aki meghallgatta őt, segítette túlélni és visszahoztam a való világba, az emberi normák közé. Viszont nekem már az elég volt, hogy láthattam rajta, sokkal jobban van, mint volt a múltban, s már ez elég volt ahhoz, hogy jobban érezze magam, még ha csak pár rövidke órára is, amit beszélgetéssel töltöttünk. Közelsége most is megnyugtatott, de olyasmit is engedett felszínre törni, amit soha nem akartam kimutatni, sem neki, sem másnak, s mikor átölel, egy pillanatra kételyek hada önt el, s szinte minden izmomban megfeszülök. Nem mozdulok, nem viszonozom a gesztust, kitartóan, s makacsan ragaszkodom a magam igazához, hogy nincs szükségem erre. Pedig nagyon is volt. -Tulajdonképpen mit vársz, mit mondjak?-nézek rá zavarodottan, mikor megszólal, és a számomra furcsa közelség, ismerős bizsergést ébreszt fel bennem. Máskor is álltunk már így, igaz nem azért, mert egy depresszióhoz hasonló roham suhant át rajtam, sokkal inkább egy kellemes estélyen, ahová én hívtam meg, hogy közösségben lehessen. Fura mód egy mosoly suhan át arcomon, ajkaim alig látható módon görbülnek felfelé, de annak, aki ismer, ez már egy határozott mosolynak hathatott tőlem.-Azt hiszem már nélkülem is képes vagy élni az életed, hisz mindened megvan.-fogom meg kezét, elhúzva arcomtól.-Őszintén, fogalmam sincs, hogy most mit tehetnél a kedvemért. De már az, hogy itt vagy, sokat jelent.-nézek az ismerősen csillogó mély borostyán szín szempárba.-Maradnál még egy kicsit?-érdeklődöm, hangom meglepően könnyed, gyermeki, tőlem szokatlan, s teljesen idegen hangszínen hagyja el a szám a mondat, ami meglep, de ugyanakkor kezdem úgy érezni, hogy a tiszta gondolkodás és a higgadtság visszaköltözik testembe.
Olyan régen ismertem már, hogy szinte utánaszámolni is képtelenség lett volna, nem is akartam. A lényeg az volt, hogy ő már egyszer kihúzott engem abból a csávából, ami ahhoz vezethetett volna, hogy ténylegesen szörnnyé váljak és a gyógyításuk helyett inkább gyilkoljam az embereket, ám én eddig semmit nem tettem érte azon kívül, hogy felajánlottam a segítségemet bármikor beváltható jelleggel. Sokkal tartoztam Angie-nek, ő volt az egyik legmeghatározóbb nő az életemben és kezdtem magamra is igaznak érezni a szólást, miszerint a nők fognak a sírba vinni. Nem volt elég az, hogy a húgom az isten se tudja hol tengette a napjait állandó eséllyel arra, hogy belekeveredik valamibe, ott volt Chantele, aki már csak nagy vonalakban hasonlított arra a kislányra, akit a szárnyaim alá vettem és tanitgattam, sokkal inkább egy felnőtt nőre hasonlított, ami túlságosan is megzavart... erre Angie sincsen a legjobb formájában, amit meg is lehetett érteni, de soha nem hittem volna, hogy így fogom látni őt. Megtörtnek, könnyekkel küszködőnek, sebezhetőnek. Élőnek. Igazi nőnek, akinek vannak érzései és ugyan szégyelli azokat, mégis kibuktak belőle. Végighallgattam a mondandóját és mondtam volna, hogy várható volt minden, ami elhagyta a száját és rájöhetett volna, hogy a jégkirálynő szerep hosszútávon nem kifizetődő egy hozzá hasonló személy idegeinek, aki igazából maga lehetne a megtestesült érzelem és ezeknek elnyomása csak őrült viselkedést von maga után, de nem mondtam semmit. Nem voltam dilidoki, nem láttam bele a fejébe, csupán elé léptem, egyik karomat a derekára fontam, míg másikkal a vállát érintettem és magamhoz öleltem. Az érzelgősség nekem sem volt kenyerem, viszont le akartam nyugtatni, megteremteni a megfelelő környezetet ahhoz, hogy pár pillanat erejéig az az önmaga lehessen, aki igazából lenni szeretne és feladja ezt az jó éj verte tagadást. - Ki előtt akarod megjátszani magad, szépségem? - Kérdeztem suttogva, miután apró csókot nyomtam a halántékára. Hajának finom illata az orromba kúszott, a lágy virágillat tulajdonosáról senki sem mondta volna meg, hogy nincs jó passzban. - Nem engedhetem, hogy a mentorom idegileg kikészítse magát. Mégis mi lenne velem nélküled, hm? - Megkerestem a tekintetét, gyönyörűen elrendezett hajzuhatagának egy tincsét a füle mögé simítottam, miközben rámosolyogtam. - Ne átkozz engem azzal, hogy ilyen vagy velem. Nem tudok segíteni, ha nem mondod el, hogyan tehetnék a kedvedre. - Hüvelykujjammal arcbőrét cirógattam, reméltem, nem fog most rájönni egy újabb hisztiroham, hanem kissé nyugton marad és feladja az önmagával folytatott játékot. Jól jönne a gondolatolvasás képessége vele szemben.
Nem hátrálok ki a beszélgetésből, de kezdem visszafagyasztani magam, mintha kellemetlenül érezném magam, és így is érzem. Fogalmam sincs, mit üt belém néha, azt sem értem, őt mi tartja még itt, de persze ezt sem kérdezem meg hangosan. Inkább a bennem fortyogó láva mellett gondosan dédelgetem ezt a kérdést is. tudtam mire vagyok képes, mennyire elutasító, rideg és már-már arrogáns tudok lenni, pedig vele igyekeztem nem így viselkedni. Soha nem akartam így viselkedni senkivel, mégsem sikerült megállnom, hogy ne így legyen. Kifejezetten kiegyensúlyozott személyiségnek éreztem magam, akit nem borít ki senki, de ezt elképzelni és elhinni könnyebb volt, mint a dominát, aki bennem élt, szépen álarc mögé dugni és elrejteni a világ mögül. Tudtam bájosan elragadó mosollyal érzékeltetni bárkivel, hogy mennyire nincs ínyemre egy helyzet, el tudtam érni, hogy bedőljenek a kedvességnek, miközben legbelül a hányinger környékezett, de a jó üzletért mindent. Csak ez most nem az a fajta üzlet volt, ami jónak nevezhető lett volna, de még csak olyannak sem, amin megéri sokat rágódni, hogy ilyen modern mód fejezzem ki magam. Pont ezért szerettem volna minden érzelmet megszüntetni magam körül, senkivel sem akartam túl sokat megosztani, míg magamban esténként egy-egy pohár bor mellett a kandallóban lobogó tűz lángjába merülve elmélkedjek az életről. Csodás elfoglaltság volt, bár ennyi idő után kissé unalmas és egysíkú. -Köszönöm a bókot, ezen nem tervezek változtatni.-szúrós pillantással nézek rá, veszek egy mély levegőt, és megpróbálom visszarázni magam a kimért, de kevésbé feszült, kicsit tőlem távol álló kirohanásom után. Épp, hogy a tükrök nem törtek szét és darabokban nem zuhantak a földre, de ehhez fogaim csikorgatása is elég lett volna jelen pillanatban. Az önuralom viszont számomra elsődleges ilyen téren is. Csak akkor használom az erőm, ha feltétlenül szükséges, nekem még megtanították, hogy a normális élethez ez szükséges, s nem kényelmi szempontból egy adottságként funkcionál. Ez több annál és el sem tudja hinni egy-két mai friss hús a boszorkány piacon, hogy ismét póriasan fogalmazzak, milyen könnyen visszakérheti a természet az adott ajándékot. -Nekem is van lelkem, még ha azt hiszed, hogy nem így van, akkor is. Féltek embereket, jelenleg téged is, ahogy szinte ez egész istenadta várost is, ha az én rossz döntésemnek köszönhetően farkasok hada akar vámpíroknak ugrani, vagy ártatlanokat ölni fajtól függetlenül. Kezdek belefáradni, hogy senki pártján nem állok, mégis egyedül vagyok, mint a kisujjam. Néha rémálmaim vannak, ahogy másoknak, máskor ki sem kelnék az ágyból, épp, mint mások. De nem tehetem meg, hogy ezekről beszéljek, vagy felvállaljam, mer még egyszer nem esek a múltam csapdájába, hogy hagyom, bárki befolyásoljon. Tessék, kimondtam.-hozzám nem túlzottan illő egyszerűséggel mondom ki, hogy mi bánt, nem kiabálok, épp ellenkezőleg. Hangomban egy általa soha nem hallhatott megtörtség hallatszik, valami, ami szintén nem az a nő, akit mindenki látni akart. Arcom mégis faragott szoboréhoz hasonlít, és tekintetem fakóvá válik, nagyot nyelek, összeszorítva állkapcsom, amiért ezt megengedtem magamnak. Kezem homlokomhoz emelem, és mielőtt reagálhatna a levegőbe intek mutató ujjammal.-Csak ne akarj megvigasztalni, nincs rá szükségem.-dehogy nincs, de beismerni épp a tagadással nem lehet, pedig tudom, hogy azzal a legkönnyebb a másik tudtára adni, hogy nagyon is igaz, hogy mit gondol, mond az ember.
Kezdőlap
// 
