a felszín alatt » Eredetileg szőkésbarna hajam van, amihez csokoládébarna szempár párosul, de amióta igazán elkezdtem lázadni, azóta a legtöbb színárnyalat már megfordult a fejemen. Szeretek kísérletezni a hajammal, s talán így még inkább bosszanthatom a szüleimet. Sok ember azt gondolhatná, hogy emiatt a természetesség ellen vagyok, pedig nem. Szeretem a természetes kinézetet, hiszen ez alól inkább csak a hajam a kivétel. Arcomon a jól megszokott mosoly ül, hiszen a legtöbb ember nem igazán kíváncsi arra, miként is érez az ember, így a legegyszerűbb az, ha mosolygunk. Ezt pedig tökéletesre fejlesztettem, hiszen a szüleim is elhiszik. Azt hiszem színésznek is elmehetnék. Zárkózott vagyok, így nincs sok barátom, de nem is vágyom arra. Persze a látszat az iskolában is fontos volt. Főleg amiatt, mert népszerű voltam, így elég sok ember vett körül, de soha nem éreztem azt, hogy ők a barátaim lennének. Szeretek segíteni másoknak, hiszen ha legalább ők mosolyognak, akkor úgy érzem, hogy végre tettem valami jót ebben a világban. Mosolyt látni mások arcán talán sokkal jobb érzés, mint amikor mi magunk mosolygunk. Mondhatni már mániákusan törekszem arra, hogy mások életét jobbá tegyem, miközben az enyém egyre inkább darabokra hullott… hullik… Egyszer túl messzire mentem. 17 évesen túl sok gyógyszert vettem be, de a bátyám rám talált. Mintha megérezte volna, hogy baj van. A szüleink mai napig nem tudnak róla, de egyre kevesebb időd töltök otthon, hiszen ha testileg nem is, de lelkileg sebzett lettem a családom révén. Labilis vagyok? Azt hiszem igen, hiszen képes vagyok egyik pillanatról a másikra megváltozni, de ezt ügyesen titkolom. Csendes lány vagyok, de igazán temperamentumos és nem célszerű felhúzni, hiszen akkor igazán kiállhatatlan vagyok. Nem menekültem alkoholba se, hanem sokkal inkább a munkába és a könyvek birodalmába. Szerettem volna tovább tanulni, ahhoz pedig pénzre volt és van is szükségem, mert nem akarom a tesómat se „meglopni” ilyen téren. A szüleimtől meg jobb nem is kérni. Próbálom mindenben meglátni a jót és keresni azt, amiért érdemes minden egyes nap felkelni, de ugyanakkor a mai társadalom betegnek nézne amiatt, ami vagyok. Mind a két nemet szeretem. Nem tagadom, a férfiakban nagyobb örömömet lelem, de a saját nememben is meg tudom lelni az e fajta boldogságot. Régen és most se túlzottan elfogadott, így titkolom, illetve eddigi életem során többször ébredtem férfiak ágyában, mint nőkében. Talán csak egy fura szeszély ez az egész, de nem hiszem. Most pedig egy egyszerű gyilkos lettem. Mindenkit meg akarok támadni, s nem egyszer lelt a hajnal egy hulla mellett. Minden tiszta vér volt és órákba telt, míg rájöttem arra, hogy pontosan mi is történt. Féltem, reszkettem, mint egy kisegér, míg ő rám nem talált. Ő tette vele a tudtom nélkül, de azt mondja, hogy segíteni fog. De én félek tőle, magamtól is és attól a fura érzéstől is, ami miatt az emberek vérére vágyom. Egyszerűen úgy érzem magam, mintha egy selejtes áru lennék, akinek az élete egyre nagyobb és nagyobb zűrzavar lett. Kétszer mentettek már meg a halál karmától. Azt mondják, hogy okkal történt így, de vajon miért? Miért kell nekem mindent megúsznom?! Eme kérdés nem hagy békén, így mondhatni olyan típus vagyok, aki képes egy-egy dolgon ezer évig is rágódni.
user információk » Név » user neve ide Kor » user kora ide Multik » multik az oldalon ide
| életem lapjai » Egyszerűen nem tudok elszakadni a vér illatától. Még mindig csak ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, amikor végig lejtek az utcán. Szorosan fogom magam előtt össze a kabátot, hiszen pontosan olyan viharos éjszaka van, mint azon az estén. „Megint veszekedtek. Pofon csattan. Földre hull, majd mit sem törődve semmivel se egy ajtó hangosan becsapódik, miközben könnyek, szavak és eső záporozik, de ha ez nem lenne elégé, akkor még az ég is dühös játékba kezdett. Csattanás. Újra földre hull valaki. Az emberek sikoltanak. A lány levegőért kapkod, de csak vér folyik az ajkain ki. Aztán megjelenik ő. Azt mondja, hogy orvos, de aztán már nem csak a saját vére folyik végig, hanem az övé is. Miért teszi? Megannyi kérdés, de válasz már nincs, csak csönd. Minden elcsendesül, mintha hirtelen már semmi se létezne…”
Koccanás, vérillat, eső csepp, majd jég. Szorosabbra fogom a kabátomat és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Sietve pillantok fel az egyik kávézó feliratára, de inkább megfordulok és újra az utcákat kezdem el szelni, de hamarosan már egy szórakozóhelyen vagyok. A zene a fülemben dübörög, miközben a testemet a ritmus irányítja. Hamarosan egy-két ital gördül végig a torkomon. Majd pedig újra a zene vezet, majd pedig egy-két fiú társaságában találom magamat. Újra esik, a cipő már nem koppan a kövön, hanem inkább loccsan a pocsolyákban. Egy kéz siklik a derekamra, megpördít az esőben, majd hátra dönt, és egy ajak érinti először a nyakamat, majd ajkaimat. Hamarosan már ajtó csukódik, ruhák hullnak alá, majd pedig hamarosan már berendezések törnek, vagy koppannak a földön. „Bevagyok zárva, hideg van. A fogaim koppannak, kiálltok, de senki nem felel. Mi történt? Miért ilyen hangos minden? Ha én hallom őket, akkor ők miért nem hallanak engem?! Újabb ütés a fura és kicsi ajtón, de semmi. Újabb kiáltás, de megint semmi. Ütés és kiáltás hangja tölti be a szobát, majd hirtelen fény árad be és én pedig kisiklok a korábbi helyemről. Riadtan ülök fel, de még inkább riadtabb szempár pillant vissza rám. Figyelem őt, de hirtelen más vonja el a figyelmemet. A szavai összefolynak, de mire észbe kapnék, addigra már ajkam a nyakára tapad és a vér végig folyik ajkaimon, az államon, egyenesen le a fedetlen testemre, de nem érdekel. Hirtelen látogatom akad, riadtan néz rám, vagyis azt hiszem, de elkésett, mert a fiú hallott. A teste egyszerűen kisiklik a kezeim közül és a földön koppan. Ekkor mellettem terem az ismerős nő. Valamit rám terít, de mire felfognám, hogy mit tettem már máshol vagyunk. A rokonomnak adja ki magát és azt mondja, hogy átszállít máshova, de valójában egy házban találom magamat. Azt mondja segíteni fog, csak nyugodjak meg...”
A nap az arcomra süt. Nyújtózom egyet, majd pedig lassan nyitom ki a szemeimet. Óvatosan körbepillantok, de pillanatok alatt a csöndet sikolyok váltják fel. Minden csupa vér. Meghalt, megöltem őt is. Egyszerűen csak ki akartam kapcsolni, de nem ment. Győzött az éhségem. Hamarosan már a zuhany alatt állok, a vér folyik végig rajtam. Következő másodpercben már a fejemen kapucnis pulcsi van és úgy lépek ki az utcára. Talán, ha levenném az ékszeremet, akkor meghalnék és jobb lenne. A bátyámat akarom, de túl veszélyes. Nem kereshetem fel, de hol van ő? Hova tűnt Anastasia? Azt mondta, hogy segíteni fog, de még se tette. Elszöktem, ez igaz, de miért nem keresett meg? Miért nem talált rám, hiszen egy sorozat gyilkost keresnek már, aki védtelen férfiakat öl meg brutális módon. Azt mondják elmebeteg az illető, ami igaz, vagyis azt hiszem. Nem akarok az lenni. Miért nem hagyott meghalni? Miért változtatott át?! […] Hallom, ahogyan recsegnek a faágak alattam, hiszen már az erdőben vagyok, mintha csak a tökéletes helyet keresném ahhoz, hogy a nap megöljön… Elvesztem, mert még most is hallom a kilométerekre lévő túrázok vérét. Csábít… Cselekednem kell, nincs túl sok időm, vagy egy újabb embert veszít el a családja…
|